A nyugat-balkáni állam, amellyel az összes szomszédjának kisebb-nagyobb problémája van, amelynek társadalma etnikailag, kulturálisan, politikailag és demográfiailag egyaránt szélsőségesen megosztott, amely a korábbi Jugoszlávia legszegényebb része volt, amelyet súlyos kivándorlás sújt, amelyben néhány éve valóságos polgárháború dúlt, és amely külső kényszer hatására a belügyeit érintő szerződéseket ír alá, sőt a saját nevét is megváltoztatja – mindez Észak-Macedónia. A népesség alig kétharmadát alkotó macedónok és a gyorsan növekvő albán kisebbség közötti ellentét kiéleződése párhuzamos társadalmak létrejötte felé mutat, az albán térnyerés az élet szinte minden területén szembeötlő. A macedón közösség – miközben elszegényedik és elvándorol – aggódva tapasztalja, hogy saját államának ügyeibe mindenki másnak (a helyi albán kisebbségnek, a szomszéd országoknak, az Európai Uniónak vagy a NATO-nak) több beleszólása van.

Zászlók és szimbólumok egymás mellett a skopjei bazárban (saját fotó)

Aki szereti böngészgetni a Google Mapset (vagy más hasonló térképes alkalmazást), annak feltűnhet egy érdekes nevű település Colorado állam északnyugati sarkában. Ha még jobban ráközelítünk Dinosaur városkájára, láthatjuk, hogy a kelet-nyugati utcák többsége számozott, azonban az észak-déli utcák egy-egy őshüllő nevét viselik, lehetőség szerint alliteráló formában: van itt Brontosaurus Bypass, Camptosaurus Crescent és Triceratops Terrace is. (Utóbbi kb. lépcsőzetes házsort akarna jelenteni, de csak ez fordítható némi kompromisszummal alliterálva magyarra - mondjuk az eredeti utcában sincs semmi lépcsőzetes...) A mintegy 250 lakosú városkát 1966-ig Artesiának illetve Baxter Springsnek hívták, a névváltoztatás hátterében az állt, hogy a poros kisváros minél több turistát tudjon elcsaklizni a közeli, de már nagyrészt Utahban lévő Dinosaur National Monumenttől - mely fantasztikus tájakat és egy látványosan kialakított dinoszaurusz-kövület lelőhelyet rejt magában. A nemzeti emlékhely nagyrészt a Montanától Új-Mexikóig húzódó késő jura időszaki Morrison-formációra épül, amelyből a legismertebb (és legnagyobb) dinoszauruszok tekintélyes része előkerült, egy rendkívül bizarr és fordulatos 19. századi tudományos (és vadnyugati) perpatvar során, mely a "csontháborúk" néven vonult be  a történelembe.

A Dinosaur National Monument fantasztikus tájai, a Green és a Yampa folyókkal - (forrás)

A kissé megtévesztő cím egy olyan hegyvidéket takar, melynek legmagasabb tömbje közel 1000 méterrel emelkedik a Északnémet-alföld fölé, és olyan extrém klímával rendelkezik, hogy a fahatár itt csaknem ugyanennyivel van lejjebb, mint az Alpokban. A Harz-hegység legmagasabb hegye (platója), az 1141 méter magas Brocken, jellege,  növényzete és éghajlata alapján akár valahol Közép-Norvégiában is lehetne, környezete pedig rengeteg érdekességet rejt: hegyvidéki tőzeglápoktól kezdve Goslaron, az egykori császárvároson át a belnémet határ mementójaiig.

A Brocken tömbje az Ecker völgyi tározó felől nézve (körülbelül 600 méteres magasságból)

A tálibok afganisztáni hatalomátvételével kapcsolatban bejárta a világsajtót a hír, hogy a hatalom új urai dollármilliárdos ásványkincsre tették rá a kezüket, sőt, ha egy új hatalom (pl. Kína) a tálibokkal partnerségben megkezdi a hatalmas lítium, kobalt és ritkaföldfém készletek kitermelését, azzal uralhatja a klímaváltozás elleni küzdelemben kulcsszerepet játszó iparágakat, azaz az emberiség technológiaváltását. Sok esetben az "elektromos autók korának Szaúd-Arábiájaként" emlegetik Afganisztánt (mondjuk Kongót is...), és a legújabb politikai fejlemények nyomán némi kétségbeeséssel, mások reménykedve jósolják, hogy az afgán ásványkincs révén Kína lesz a "világ ura", az ázsiai hatalom nyeri korunk geopolitikai játszmáit. Az ilyen leegyszerűsítő geopolitikai elemzések ugyanakkor jellemzően gyorsan kimúlnak a realitás aknamezején, a világgazdaság és ezen belül az ásványkincsek piaca is jóval bonyolultabb annál, hogy egy hatalom uralhassa. Hogy jobban képbe kerülhessünk az említett bányatermékekkel kapcsolatban, nem olyan röviden áttekintjük ezek sajátosságait, eloszlását, kitermelhetőségét, így kontextusba helyezve az afganisztáni ásványkincsvagyon jelentőségét. 

A Dasht-e-Nawur sóstó - az afgán lítiumvagyon zömének feltételezett helye -  (forrás) 

David Attenborough nagy feltűnést keltő, a földi ökoszisztéma rohamos változását (degradációját) bemutató legújabb sorozata és az abból készült könyve egyik legérdekesebb fogása, hogy a problémafeltáró részt hosszú életének mérföldkövei köré építette fel, melyeknél minden esetben közli a földi széndioxid-koncentráció szintjének változását, valamint a még érintetlen területek arányát. Ez az érték 1937 és 2020 között 66%-ról 35%-ra csökkent, a drasztikus változást figyelembe véve nem meglepő, hogy Attenborough egyebek mellett az úgynevezett „visszavadítást” javasolja a globális környezeti krízis kezelése érdekében. A vad, érintetlen területek globálisan megdöbbentő mértékű visszaszorulása mellett persze felmerül a kérdés, hogy mindez hogyan alkalmazható lokálisan, azaz hogyan nézett ki a természetes területek visszaszorulása Magyarországon, és hogy hogyan is állunk a visszavadítás lehetőségével?

Ehhez először is tisztáznunk kell, mi is számít érintetlen területnek, valamint visszavadításnak Attenborough értelmezésében. A természetfilmes a területcsökkenés meghatározásához Erle C. Ellis és szerzőtársai 2010-es „Antrophogenic transformation of the biomes, 1700 to 2000” című tanulmányát használta fel. A tanulmány alkotói Földünk jégmentes területeire a területhasználat 6 fő kategóriáját (és számos alkategóriáját) alkották meg a domináns használati módok alapján, a regionális sajátosságokat is figyelembe véve, majd ezekhez a kategóriákhoz népsűrűségi értékeket is rendeltek, hogy a kategóriák alkalmassá váljanak a globális és történelmi összehasonlításra.

Az olvasónak már feltűnhetett, hogy a tanulmány az 1700-2000 közötti időszakra vonatkozik, ugyanakkor Attenborough 2020-ig számolja az érintetlen területek arányát. Ennek oka, hogy mivel a kutatás fő változója a népsűrűség, ennek ismeretében az arány változása továbbszámolható, ahogy a kutatók által nem vizsgált köztes időpontokra (például 1937-re) is kiszámolható volt.

Számunkra a tanulmány 5. és a 6. kategóriája érdekes, ezek adják ugyanis ki Attenborough „érintetlen” területeit. A szerzők értelmezésében az 5. kategóriát az 1 fő/km2-nél ritkábban lakott, félig természetes területek alkotják, ahol az ember céljait használó természetátalakítás jelen van, de csak minimális mértékben, a 6. kategóriát pedig Földünk lakatlan, érintetlen területei alkotják.

Mint láthatjuk, a modell eredménye erősen függ a népsűrűség növekedésétől, a 19-20. század népességrobbanása pedig értelemszerűen nagymértékben csökkentette az „érintetlenként” besorolt területek arányát: 1700-ban még Földünk jégmentes területeinek 95%-volt ezek közé sorolható, 2000-ben pedig már csak 45%. Szintén a módszertanból következik, hogy a változás java része a korábban ritkábban lakott, csapadékban gazdagabb trópusi-szubtrópusi területeken következett be a 20. században, a száraz és hideg területek érintetlensége nagyrészt megmaradt. Szintén kevésbé érintette a változás a már 1700-ban is sűrűn lakott, intenzív mezőgazdasággal rendelkező régiókat (például Európát, Kínát és részben Indiát). A tanulmány egyik legjelentősebb, Attenborough mondanivalójában is központi szerepet játszó megállapítása, hogy leginkább nem a 6. kategóriába sorolt „vad” területek szorultak vissza (ezek ugyanis jórészt ma is kevéssé vonzó fagyos vagy trópusi sivatagok), hanem az 5. kategória félig természetes területei – nagyrészt egykori erdőségek vagy szavannaterületek, melyek főleg az emberiség megnövekedett húsfogyasztását biztosító legelőterületekké (vagy a takarmányozásban döntő szerepet játszó szója termőterületeivé) váltak. A természetfilmes által szorgalmazott visszavadításnak főként ezeken a területeken lenne tere.

Az erdőterület "megbontása" Amazóniában - az utak mentén terjeszkedő világosszöld csíkok az irtások, melyet nagyrészt állattenyésztésre, vagy az állatok takarmányozására való szója termesztésére használnak - Forrás: Google Maps

Durch Starkregen überflutete Flüsse im Nordwesten Deutschlands sind an mehreren Stellen über die Ufer getreten. Es gab viele schockierende Bilder von der Katastrophe, aber das interessanteste, mit den Augen eines Geographen, war zweifelsohne das Dorf Blessem bei Erftstadt. Die schwindelerregende Erosion konnte auf den ersten Blick nicht allein der Erft zugeschrieben werden, sondern auch der menschliche Faktor spielte eine Rolle für das Ausmaß der Zerstörung. 

Am 13. Juli 2021 entwickelte sich von der Schweiz bis nach Niedersachsen ein riesiges Tiefdruckgewitter. Die warmen, feuchten Luftmassen blieben tagelang an Ort und Stelle und verursachten starke Regenfälle. Der Tief  "Bernd" verursachte von Lothringen bis zum Ruhrgebiet, vor allem entlang der belgisch-deutschen Grenze, die stärksten Niederschläge. Hier fiel zwischen dem 13. und 16. Juli der durchschnittliche Niederschlag für 2-3 Monate in nur 2-3 Tagen. Die durchschnittliche Niederschlagsmenge pro Quadratmeter liegt in Nordrhein-Westfalen im Juli bei 80 Litern pro Quadratmeter, doch diesmal waren es mit 148 Litern fast doppelt so viel in nur zwei Tagen. Am 14. Juli betrug die 24-Stunden-Niederschlagsmenge in den Ardennen mehr als 100 Millimeter. In Köln-Stammheim wurde der Rekord von 95 Millimetern gebrochen, am gleichen Tag wurden 154 Millimeter gemessen. Severe Weather Europe hat einen ausgezeichneten zusammenfassenden Artikel über das Wetterphänomen geschrieben, mit einer Erklärung der zugrunde liegenden atmosphärischen Phänomene für diejenigen, die sich für den meteorologischen Teil interessieren.

Rosa Banane, oder die Niederschlagsmenge, die am 14. Juli 2021 in 24 Stunden gefallen ist. (Quelle: Meteociel.fr)

Diese gewaltige Wassermenge konnte nicht abfließen, der Boden wurde mit Wasser gesättigt, die Flüsse traten über die Ufer und überschwemmten die umliegenden Siedlungen. Die Situation wurde durch die Topographie noch verschärft. Die engen Täler der Ardennen und der Eifel bereiteten der deutschen Armee bereits im Dezember 1944 Probleme. In diesen engen Tälern konnten sich die ablaufenden Wassermassen nicht ausbreiten, was wiederum den Hochwasserspiegel erheblich ansteigen ließ. Aber selbst in diesen engen Tälern führten die Überschwemmungen nicht zu der im Bild gezeigten Erosion, obwohl Blessem, ein Ortsteil der Stadt Erftstadt, bereits in der Ebene, südwestlich von Köln, in einer durch Braunkohletagebaue und deren Bergehalden veränderten Landschaft lag. Es gibt aber nicht nur Braunkohlegruben in der Umgebung, aber wir wollen nicht zu weit vorgreifen!

Normalerweise hat die Erft etwa die gleiche Durchflussmenge wie die Rabnitz/Rábca bei Győr. Er hat einen mittleren Durchfluss von 16,4 Kubikmetern pro Sekunde, aber sein höchster jemals aufgezeichneter Durchfluss (LNQ) im Jahr 1981 überstieg nicht 50 Kubikmeter pro Sekunde, was ungefähr dem mittleren Durchfluss in der Nähe der Mündung des Gran (Garam/Hron) entspricht. Die Erft entspringt in der Eifel und mündet bei Neuss-Grimlinghausen in der Nähe von Düsseldorf nach einer Strecke von 106 Kilometern in den Rhein. Bei solchen hydrologischen und geomorphologischen Parametern ist es unvorstellbar, dass ein Fluss, der sein Bett in einem flachen Gebiet verlässt, solche Verwüstungen anrichten kann. Es sollte hinzugefügt werden, dass sich dies auf den natürlichen Zustand bezieht, bei dem die Topographie nicht durch den Menschen gestört wird. Tatsächlich dies ist hier geschehen; das Bild unten zeigt die Landform, die das Ausmaß der Zerstörung vergrößert hat.

Die Kiesgrube Blessem, mit einer maximalen Tiefe von über 60 Metern (Quelle) 

Im Jahr 1972 wurde die Kiesgrube Blessem in Betrieb genommen. Es ist nur 100 Meter von der Burg Blessem, die den Ortsrand markiert, und 75 Meter vom regulierten Flussbett der Erft entfernt. Das Abbaugebiet dehnte sich allmählich nach Norden aus, sowohl in der Ausdehnung als auch in der Tiefe. Zuletzt wurde 2015 bekannt gegeben, dass das 27 Hektar große Minengebiet schrittweise auf 40 Hektar erweitert werden soll. Der Plan wurde von den Politikern ohne Debatte genehmigt, da es kein Problem mit dem Fluss gab und Kies ein lukratives Geschäft ist. So sehr, dass der ehemalige Eigentümer, die Nowotnik-Gruppe, das Bergwerk 2016 an die Rheinischen Baustoffwerke verpachtet hat. Das Unternehmen verpflichtete sich, einen 1,2 km langen und 1,5 m hohen Damm um die nördliche Erweiterung des Minengeländes zu bauen und eine 0,5 Meter hohe Betonmauer neben dem Fluss zu errichten, um zu verhindern, dass das Wasser im Falle einer Überschwemmung in die Mine strömt.  Dies hätte wegen des lockeren, kiesigen und kieseligen Untergrunds katastrophale Folgen.

Der Fluss Erft unterhalb von Erftstadt, bei Bergheim (Quelle: https://de.wikipedia.org/wiki/Erft)

Und genau das ist am 14. Juli passiert. Das Flussbett der Erft war nicht in der Lage, eine so große Wassermenge zu tragen, der Fluss verließ sein Bett und überflutete Blessem und die umliegenden Felder. Diese Flutwelle ging dann nur durch die Siedlung und erreichte bald die Wand der Mine, wo sie einfach durchbrach und den Kies aufweichte und sich in die Minengrube ergoss, deren Boden 40-60 Meter (13-20 Stockwerke) unter der Oberfläche liegt. Dieser Bereich wird in der Geowissenschaft auch als Erosionsbasis bezeichnet. Normalerweise ist die Erosionsbasis der Erft der Rhein, und die Erosionsbasis der Rhein ist die Nordsee, das heißt der Fluss transportiert sein Sediment dorthin, wo es abgelagert wird. In der Nähe von Blessem hat der Bergbau jedoch eine lokale Erosionsbasis, die Grube, geschaffen. Sie wurde sofort durch das über die Aue fließende Wasser, das vom Steilufer mitgeführte lose Sediment und die Besitztümer der Menschen aufgefüllt.

In den ersten Minuten spülte das über die Grubenböschung fließende Wasser die Seiten der Grube hinunter, und als es sich allmählich immer tiefer in den losen Kies zurückzog, spülte es unter der Betonwand hindurch und dann in die Grube hinein, wobei es einen mindestens einen halben Meter hohen Damm durchbrach, von dem aus sich weiteres Wasser in die Grube ergoss. Mit zunehmendem Wasserdurchfluss stieg auch die Arbeitskapazität des Hochwassers, das immer mehr Sediment bewegen konnte. Wer einen Sandkasten zu Hause hat, kann das Phänomen ganz einfach mit einem Gartenschlauch nachbauen. Das Zurückweichen von Flüssen in Gebirgs- und Hügellandschaften ist ein natürliches Phänomen, aber seine Geschwindigkeit ist im natürlichen Zustand nicht wahrnehmbar.

Der Burg von Blessem und die 100 Meter dahinter liegende Grube (Quelle)

Das Erosionstal begann sich in Richtung der Siedlung schnell zu vertiefen, entlang der Linien, aus denen das meiste Wasser kam. Zwei dieser markanten Richtungen sind auf den Bildern zu erkennen, die eine aus Richtung der Erft, die andere aus Richtung der Frauenthaler und Radmacher Straße in der Stadt. Das Erosionstal, das sich zur Erft hin einschnitt, erreichte schließlich das Mittelwasserbett, so dass der Fluss direkt in die Grube floss und eine neue, große Baggersee entstand. Augenzeugen haben vielleicht auch die seltsame hydrologische Situation gesehen, als der Fluss stromabwärts des Grabens rückwärts zu fließen beginnt. Wer es verpasst hat, kann es gerade noch auf dem Bild oben links sehen.

Im nördlichen Teil der Siedlung befinden sich unterkellerte Gebäude. Es lohnt sich ein Vergleich mit dem Ausgangsbild, das einen früheren Zustand zeigt.  Quelle

Das Erosionstal, das sich zur Stadt hin auftut, hat inzwischen die Häuser in den Außenbezirken erreicht und unterhöhlt, und es hat auch die Straße ausgelöscht und das Kanalnetz wie eine Art prähistorischer Dinosaurierrücken freigelegt. Weitere muschelförmige Täler bildeten sich auf dem Feld, in einem Bereich, in dem das Wasser nicht in einer ausgeprägten Senke kam, sondern gleichmäßig über die Oberfläche verteilt war.

Es wäre keine große Überraschung, wenn die deutschen Behörden in Zukunft nicht zulassen würden, dass ähnliche Tagebaue so nahe an bewohnten Siedlungen eröffnet werden. Viel interessanter als die Frage, wer dafür verantwortlich ist, ist aber die Frage, wie die Landschaft nördlich von Blessem in Zukunft aussehen wird. Die Grube wird derzeit verfüllt, ebenso wie die Erft, die entlang des alten Flussbettes zurückgebaut wird. Dies könnte ein weiteres Problem darstellen, da die Häuser im Westen der Gemeinde ebenfalls am Flussufer liegen. Zwar fließt das Wasser nicht mehr durch die Straßen der Stadt, aber bei ähnlichen Regenfällen könnte die Erosion hier wieder einsetzen und weitere Gebäude wegspülen. Unter anderem eine Burg, die bereits im 13. Jahrhundert stand.

Richtung des Abflusses und eingeschnittene Erosionstäler nördlich von Blessem. Die blau gestrichelte Linie zeigt das alte Flussbett der Erft. (Bildquelle: https://www.youtube.com/watch?v=mZyLJSvAqFk)

Eine weitere Frage ist, was mit der Kiesgrube passieren wird? Wo wird der Überlauf sein? Kann der Fluss wieder in seinen alten Lauf unter der Mine umgeleitet werden? Vielleicht wird der schmale Liblarer Mühlgraben, der östlich des Bergwerks fließt, der neue Erftfluss? Wird der Baggersee bestehen bleiben oder wird das Wasser abgepumpt und die Produktion wieder aufgenommen? Letzteres wäre schon deshalb wichtig, weil man mit dem aus dem Bergwerk gewonnenen Material die erodierten Täler wieder auffüllen könnte. Dazu müsste die Erft aber erst wieder in ihr altes Bett zurückgeführt werden, was ebenfalls eine übermenschliche Aufgabe sein dürfte.

A Németország északnyugati részét érintő heves esőzések következtében megáradt folyók több helyen kiléptek a medrükből. Számos döbbenetes kép készült a katasztrófáról, de egy geográfus szemével a legérdekesebb kép kétségtelenül az Erftstadt melletti Blessem faluról készült. Az elképesztő mértékű erózió első ránézésre sem lehetett kizárólag az Erft folyó számlájára írni, a pusztítás mértékében szerepet játszott az emberi tényező is. 

Szigorúan technikai okokból (elértük a blog.hu terjedelmi korlátait) kettéosztott bejegyzésünk első felében végigvettük a francia fejlesztési pólusprogram főbb eredményeit és kudarcait, most azonban hazai vizekre evezünk: a francia prodzsektekkel párhuzamba állítva bemutatjuk a magyar "fejlesztési pólusprogramot".

Figyelemreméltó, hogy gyakorlatilag a francia versenyképességi pólusok újjáéledésével teljesen egyidőben (azaz 2004-05-ben) Magyarországon (és Romániában) is megjelentek a fejlesztési pólusok a fejlesztéspolitikában. Az, hogy Magyarország hirtelen ennyire áptudét tudott lenni bizonyos nyugati fejlesztési elképzelések terén, nem is annyira meglepő és főleg nem előzmények nélküli. Egyrészt mindkét ország meglehetősen vízfejű, a főváros ellensúlyozásának szükségessége pedig adja magát (ebből a szempontból nem meglepő, hogy mondjuk a sokközpontú Németországban fel sem merült semmi hasonló), illetve a felülről tervezésnek és az állami "társadalommérnökösködésnek" is erős hagyományai voltak, még ha nem is pont ugyanolyanok, mint a franciáknál. Mint már említettük: nagyarányú városfejlesztés a vizsgált időszakban Magyarországon is volt, bár ezek jellemzően egy-egy ipari beruházáshoz kapcsolódtak, illetve kiemeltem fejlesztették a megyeszékhelyeket is. Korábbi posztunkban már összefoglaltuk, hogy az időszakban - Franciaországhoz hasonlóan - Magyarországon is nőtt a "vidéki" nagyvárosok súlya a településszerkezeten belül. "Ellenpólusszerű" fejlesztés kezdetben Miskolcot jellemezte - nagyjából hasonló szakmai, ideológiai és politikai okokból, mint manapság Debrecen esetében, illetve valamivel haloványabban az egyéb "első körös" megyei jogú városok (Debrecen, Pécs, Szeged) is kiemelten fejlesztendőek voltak.  A rendszer némileg szofisztikáltabbá vált az 1971-es Országos Településfejlesztési Koncepcióval, amely fejlesztési szempontból többféle város- (és falu)kategóriát jelölt ki - itt például már Győrrel bővült a regionális központok köre, és megjelentek a másodlagos központok is. A koncepciót a falvak egy részét igencsak hátrányosan kezelő mivolta miatt viszonylag gyorsan "eltemették", és bár a későbbi tervezési dokumentumokban egy-két eleme még visszatért, ennek oka nem feltétlenül valami szocialista nosztalgia, rossz berögződés, hanem egyszerűen az, hogy a magyar településhálózat problémái hosszútávon is állandóak.

Nem így tervezték, de "pólusszerű jelenségeket" eredményezett - az Audi-gyár Győrben - (forrás)

A területfejlesztés időről-időre divatossá váló fogalma a fejlesztési pólus. A témával annak idején még a területfejlesztési egyetemi szakirányokon is legfeljebb a South Park Mackey bácsijának alaposságával volt szokás foglalkozni (A fejlesztési pólus rossz, értem?). De miről is szól ez az alapvetően francia eredetű, de Magyarországra is begyűrűzött fejlesztési elképzeléscsoport? Milyen eredményeket hozott több évtizedes hódítása során? Egyáltalán minek titulálható? Fejlesztési csodaszernek? Politikai eszköznek? Tudósok drága játékszerének? Biztos ilyen keretek között kell véghezvinni a területi fejlesztéspolitikát?

A fejlesztési pólusok elméleti alapjait kiválóan összefoglalja Egyed Ildikó doktori értekezése, mely az ezzel kapcsolatos francia elképzelések és gyakorlat szárba szökkenését (múltját és jelenét) követi igen alaposan. A francia fókusz egyáltalán nem véletlen: a modern időkben az egyes polgárok egyenlőségét hirdető (és az államhatalom gyakorlását egységesíteni kívánó) francia állam mindezt igyekezett a regionális gazdasági fejlődésre is kiterjeszteni. Persze csak azután, hogy nagyjából a második világháború környékén észrevették, mekkora egyenlőtlenség is jellemzi Párizs és az ország egyéb részeinek viszonyát, illetve központosított államfilózófia lényegéből adódóan ekkor is jellemzően felülről irányítottan, központilag szabályozva igyekeztek ezen változtatni - ennek pedig időről-időre némileg módosított formában visszatérő fő eszköze lett úgynevezett fejlesztési pólusok képzése. (Ha valaki már itt némi hasonlóságot vél felfedezni a magyarországi gondolkodásmóddal, az nem a véletlen műve...)

Egy sikeres pólus "szíve": Toulouse-Blagnac repülőtere és az Airbus üzeme -  (forrás) 

Hogy jobban megérthessük, miért is lett ez az elképzelés akkora sztár a franciáknál (és hullócsillag Magyarországon), érdemes jobban megvizsgálni a gyökereit. Egyrészt a forradalom után kialakuló francia államszervezet a korábbi "feudális" regionális identitásokat igyekezett semlegesíteni: a vidéket központilag felügyelt megyékre (departement) osztva igyekezett uralni, és a modern államok egyik mintájaként igyekezett egységes jogi, oktatási (nyelvi) struktúrákat elterjeszteni az eredetileg ezek mentén elég sokszínű országban. Ilyen módon a francia közpolitikai gondolkodásban eredetileg egyáltalán nem szerepetek régiók, a megyék is inkább csak közigazgatási egységek - azaz központi állam helyi kirendeltségei - voltak. Mindez hozzájárulhatott ahhoz, hogy a francia földrajztudósok regionális szemlélete is kicsit eltérőre sikeredett: az ezzel elsők között próbálkozó Vidal de la Blache is inkább a régiók "emberi arculatával" foglalkozott, a régiók pontos lehatárolását nem is tartotta túlzottan fontosnak (ez mai szemmel nézve is meglehetősen bölcs hozzáállás), ugyanakkor az 1940-es évek végére egyre többeknek kezdett feltűnni az, hogy az országban gyakorlatilag minden Párizsba összpontosul, míg egyéb országrészek egyre gyorsuló ütemben kezdenek elnéptelenedni - azaz az egyes területek fejlettségi hátrányainak komoly szerepük lehet a helyi társadalom életére. Megszületett az "üresség átlója" fogalom is, mely a legfejletlenebb francia országrészeket kötötte össze nagyjából az Ardennektől a Massif Centralon át a Pireneusok lábáig. Ezt más országok földrajzosai azóta is előszeretettel próbálják lemásolni, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel - lásd pl. a lassan elenyésző Balassagyarmat-Békéscsaba vonalat Magyarországon.

Adta magát az ötlet, hogy ezzel a helyzettel valamit kezdeni is kellene, persze a már említett hagyományok miatt itt nem regionalisták és földrajzosok (illetve közös halmazuk) vetették magukat a problémára, hanem többnyire államigazgatási szakemberek és közgazdászok, ami abból a szempontból jól is jött, hogy viszonylag komplexebben nyúltak a kérdéshez, és nem is feltétlenül törekedtek arra, hogy pontosan lehatárolják fejlesztendő régióikat, ugyanis valahol egészen máshol keresték a megoldást a problémára. 

Párizs példájából ugyanis nyilvánvaló volt, hogy azért a nemzetközi tőke, a nagyüzemek, egyetemek stb. szeretik a hasonló jellegű helyeket, szóval elsőre azt tűnt a legjobb megoldásnak, hogy kell csinálni pár "Kis-Párizst", és akkor mindenki örülni fog: a vidék fejlődik, a gyártulajdonosok új telephelyekhez jutnak, a politikusok pedig megkapják a szükséges szavazatokat sikeres fejlesztőtevékenységük következményeképpen.

Francois Perroux - (forrás) 

Első körben 8 városcsoportot jelöltek ki a kiszemelt szerepre: Lille agglomerációját, a Nancy-Metz tengelyt, Strasbourgot, a Lyon-Grenoble tengelyt, Marseille-t, Toulouse-t, Bordeaux-t és a Nantes/St. Nazaire várospárt, melyekből igyekeztek egy nagyságrenddel nagyobb központot fejleszteni, elsősorban ipar(ki)telepítéssel, de annak érdekében, hogy az "értelmiség" párizsi koncentrációját is oldják, egyes intézményeket, fejlesztő szervezeteket is ezekbe a városokba helyeztek. A cél alapvetően az volt, hogy a fővárosihoz hasonló környezet megteremtésével ezek a pólusok húzóhatást fejtsenek ki a vidékükre. Az elképzelést hirdetők kezére játszott Francois Perroux növekedési pólus elmélete is - ennek lényege nagyon tömören összefoglalva az volt, hogy egy ország (vagy terület) világgazdasági jelentőségét adó ágazatok térben egyenlőtlenül helyezkednek el, ami egyáltalán nem véletlen. Azonban ezek a tevékenységek kiterjeszthetőek több pólusra, ami megfelelő (szerves) fejlődés esetén húzóhatást fog kifejteni a vidékére is - pl. alvállalkozók vagy a húzóágazatokban dolgozók fogyasztása révén. Ugyanakkor az elméletnek volt "pár" kidolgozatlan eleme - például, hogy hogyan is jön létre pontosan egy ilyen pólus. Perroux ugyanis inkább szerves fejlődés útján létrejövő pólusokra gondolt, a felülről kinevezett és fejlesztetteknek kevéssé adott esélyt (ennek okát az elmélete továbbfejlesztésében kissé elkésve magyarázta meg), ezért sem foglalkozott azzal, hogy az állami fejlesztés hogy is kellene, hogy működjön. Ezen kívül az sem volt teljesen átgondolva, hogyan is fogja a pólus magával húzni a vidéket, nem fog-e az történni, hogy a pólus valójában onnan fog további erőforrásokat elvonni (miközben a főváros ugyanezt teszi)?

A K+F hona, Grenoble kutatónegyede - (forrás) 

Alapvetően ezek miatt a hiányosságok miatt szokás sommásan ráütni a fejlesztési póluselméletre, hogy nem működött, de ha megnézzük mi is történt Franciaországban és más országokban, akkor már nem ennyire egyértelmű a válasz. Egyrészt Franciaországban az akció politikailag viszonylag sikeres volt: közel félmillió munkahelyet sikerült teremteni vagy elhelyezni a kiszemelt városokban, többük (pl. Toulouse, Grenoble) kifejezetten modern szektorokra tett szert, Strasbourgot pedig egyéb akciókkal együtt sikerült elindítani a nagyvárosi lét felé, ugyanakkor voltak hosszútávon kevésbé jól sikerült elemei is a pólusfejlesztésnek: sok esetben ugyanis az olcsóbb munkabért kínáló telephelyek felé történő iparkitelepítésről volt szó, ami jól muzsikált a fordista iparszervezés utolsó éveiben, később azonban már nem annyira. A fejlesztő tevékenység, a döntési központok ugyanis maradtak a fővárosban, így a hagyományos ipar válságával ismét a "központ" modernebb gazdaságszerkezete járt jól, a pólusokban pedig gyakran leépítésekre került sor, ez pedig a "túlméretezettnek" bizonyuló városok egy részében komoly szociális problémákhoz vezetett és vezet. (Lásd pl. a 60-as, 70-es években felhúzott lakótelepek szegregátummá, szijjártói értelemben vett nogo-zónává válását.)

Evry, egy közepesen sikeres "újváros" - a Párizstól délre létesített települést az Orly repülőtér viszonylagos hanyatlása súlyosan érintette - (forrás)

Persze a hasonló jelenségek máshol sem voltak ismeretlenek, Magyarországon is elmondható, hogy általában jobban jártak azok a többnyire dunántúli települések, melyek az 50-es évek erőltetett nehézipari fejlesztéseiből stratégiai vagy politikai okokból kevésbé részesültek, és ennek pótlását egy-két évtizeddel később modernebb üzemek formájában kapták, míg a kihelyezett telephelyek zömére itthon is sanyarú sors várt hosszútávon. 

Természetesen ebben az időszakban más országokban is nagy számban hoztak létre, vagy fejlesztettek tovább városokat, melyek "pólusokként" is felfoghatóak, igaz jellemzően nem a francia gondolatmenet mentén, hanem inkább valamely nemzetgazdasági szinten kiemelt beruházás okán (pl. Dunaújváros, Tiszaújváros stb.). Tehát nem feltétlenül valamiféle területi kiegyenlítés volt a cél, hanem egy olyan beruházás, ami javítja az adott ország gazdasági pozícióit - amennyiben ezt sikerült elérni, a "pólus" jól is működött, kisebb-nagyobb húzóhatással környezetére vagy az ország egészére. Ennek jó példája a dél-koreai Ulsan nehézipari konglomerátuma, illetve a francia Toulouse repülőgépgyártása. Persze a legtöbb esetben jogos kérdés, hogy a fejlődés bekövetkezett volna-e a célzott fejlesztés nélkül is? Franciaország esetében erős a gyanú, hogy jórészt igen, a kiszemelt agglomerációk amúgy is fejlődtek volna, persze nem biztos, hogy pont olyan mértékben, mint a "pólusprogram" révén (ez persze azt is jelentheti, hogy azért nem lőtték be annyira rosszul, mely városokra is kellene célozni).

Ile de France régió (azaz kb. a párizsi agglomeráció) és a fontosabb pólusok városrégióinak lakosságnövekedése - (forrás) 

A pólusfejlesztés első felvonásával már látszódhatnak azok a problémák, amelyek az elmélet és a megvalósítás, valamint a kapcsolódó célok realitása között feszül. Perroux elméletének korai verzióját ugyanis némileg másra igyekeztek a gyakorlatban használni, mint amire alkotója kidolgozta, így persze Perroux is mondhatta, hogy amúgy az elmélet működik, csak a politika és az államigazgatás rosszul használta. A megvalósítók pedig hivatkozhattak arra, hogy a gyakorlati megvalósítás finoman szólva sem volt kidolgozva, és ha amúgy nagyobb léptékű fejlesztési tevékenységre nem igazán használható az elmélet, akkor mégis mi volt vele a szerző célja? A modellállítás mondjuk jó válasz lett volna, azonban Perroux további munkássága arra utal, hogy ő sem pusztán csak ennyiben gondolkodott.

Ez persze Perroux-t is a dolgok továbbgondolására ösztönözte, de hogy mire is gondolhatott pontosan azt egy jóval későbbi, részben magyar példával tudjuk majd megvilágítani. A francia közgazdász tehát finomított kicsit a dolgokon: a korábbiakkal jórészt összhangban azt kezdte hangsúlyozni, hogy a fejlettséget jelentős részben a függelmi viszonyok határozzák meg - azaz hogy hol van az irányítás (kutatás, fejlesztés), és hogy a helyi szervezetek mennyire kapcsolódnak ahhoz. Ezzel egyébként viszonylag korán elég jól leírta az ismét globalizálódó, multinacionális vállalatok által egyre inkább uralt világgazdaság működési modelljét, más kérdés, hogy mindez egy regionalista, vagy egy hierarchikus államszervezetben gondolkodó tisztviselő univerzumában meglehetősen idegenül hathatott. Jól illeszkedett ugyanakkor bármely centrum-periféria viszony megértéséhez, ezért gyorsan népszerű lett a dolog, még újbalos körökben is. (Perroux figyelemreméltó életműve amúgy jórészt az első és harmadik világ gazdasági kapcsolatrendszeréhez fűződött, azt hiszem így már érthetőbb a pólusokban való gondolkodása.) Fontos megjegyezni, hogy Perroux követői a régiót inkább laza keretként fogták fel (pl. a pólus és vonzáskörzete), tisztában voltak azzal, hogy a világgazdaság máshogy szerveződik, így nem is túlozták el a lehatárolás jelentőségét.  Azzal is tisztában voltak, hogy teljes területi kiegyenlítés nem érhető el, a "fejletlenebb" területek előtt alapvetően három lehetőség áll:

- a közszféra transzfereinek megszerzése (hogy ez mit is jelent a gyakorlatban, arra nagyon jó példát láthattunk Burgenland és Nyugat-Dunántúl összehasonlításában - nem mindegy ki melyik ország transzfereiből részesül),

- a helyi gazdaság versenyképességének növelése,

- külső befektető betelepítése - természetesen mindenhol más esélyekkel az egyes lehetőségekre.

Emellett a 70-es évek gazdasági válsága is tovább finomított a "fejlesztési gondolkodáson" - a pólusok eredményei esetenként relatívvá váltak, így ebben a formában már nem annyira erőltették a dolgot, inkább Párizs környékén kísérleteztek új, tehermentesítő városokkal, alapvetően a város vidékre való kiterjesztésének céljával - a dolog nagyjából működött, bár nem volt túl olcsó megoldás. Másrészt a szerényebb gazdasági növekedés arra ösztönözte a kutatókat, hogy egy kicsit jobban megnézzék, minek is köszönhető a fejlődés. (Már nem volt annyira jó megoldás letenni egy autógyárat a kukoricaföldre, a probléma összetettebb válaszokat követelt.) Ez alapozta meg a helyi bázisú "milliőalapú" fejlesztési megközelítést, ami leginkább az előző bekezdésben említett "helyi versenyképesség növeléséhez" passzol. Röviden összefoglalva: a helyben beágyazott vállalkozások szinergiáit (közelségét, az ebből adódó bizalmat) kell valami innovatívabb irányba vinni, a helyi előnyöket (pl. egyetem, olcsó, de szakképzett munkaerő) kiaknázni. Ehhez viszont már szükséges volt némi területi (regionális) lehatárolás: a lokalitás felértékelődésével valami területi keretet is kellett adni a "milliőnek". Persze ezen az alapon sem lehet minden területegységet fejleszteni, a súlyosan erőforráshiányos területeken a "milliő" sem mindig pozitív - ha magyar területfejlesztési dokumentumokat olvasgatunk, láthatjuk, hogy ezt bizony sokan nem értik, holott eredetileg azért viszonylag világos volt ez az összefüggés - ahogy az is, hogy ennek a helyi fejlődési egységnek nemzetközi gazdasági hálózatokhoz kell kapcsolódnia. Összességében ez az elképzelés sem teljesen idegen a póluselmélettől: kisebb egységekben és részben más fejlesztési erőforrásokkal, de nagyon hasonló célra lő.

A népesség átlagos éves növekedési üteme (százalékban) a legnagyobb francia vonzáskörzetekben - (forrás)

Egy rendes közhivatalnok ezen a ponton rögtön felemeli a kezét: "jó ez a lokalitás felértékelődése, de ki is fogja ezt koordinálni és hogyan"? A francia fejlesztési gyakorlat következő 40 évét gyakorlatilag a "nagy pólus" vagy "kis pólus" illetve a hozzájuk kapcsolandó jelző és a "ki koordináljon és hogyan" pávatánca határozta meg - mindez persze máshol sem volt ismeretlen. 

A világgazdasági szerkezetváltás nyomán a pólusok helyett/mellett egyre inkább csúcsipari technopoliszok létesítése került napirendre a K+F tevékenység jelentőségének felismerése mellett, persze fentről tervezve, ami nem bizonyult annyira nagyszerű ötletnek, ugyanis nem minden esetben sikerült az általában előzmények nélkül létrehozott szervezetek felfuttatása és helyi gazdaságba való integrációja. Ez annál is fájdalmasabb volt, mert például a kaliforniai Szilícium völgyben mindez spontán módon, állami beavatkozás nélkül jóval nagyobb mértékben ment végbe, mint amiről az európai tervezők álmodni mertek. Igaz hosszabb távon végül sikerült a talán legkülönlegesebb ilyen kezdeményezés, Sophia Antipolis felfuttatása.

Ez egyben megágyazott egy általános fejlesztési paradigmaváltásnak - anélkül, hogy a pólusokról valójában teljesen lemondtak volna a francia tudósok és politikusok. A nagy állami fejlesztőprojektek egyre inkább kudarcosnak tűntek, a területi kiegyenlítés is elérhetetlennek tűnt, így egyre inkább teret nyert az az elképzelés, hogy a szűkös erőforrásokat nem feltétlenül a minél széleskörűbb területi kiegyenlítésre kell fordítani, hanem az ország általános versenyképességének javítására, ami majd valamennyire magával húzza a szegényebb területeket is (pl. a megnövekedett összegű büdzsé megfelelő újraelosztásával). Ennek eszközeként pedig foglalkoztatási vonzáskörzetek hálózatát (szigetvilágát) igyekeztek támogatni a helyi versenyképesség növelése érdekében,  a prodzsektek tervezésébe és megvalósításába pedig lehetőleg a helyi szinteket (megye, régió) is be kell vonni, úgy talán kevésbé lesz bukó a dolog. Ezzel alapvetően az volt a gond, hogy ezek az állam alatti területfejlesztési szintek nem igazán léteztek, úgyhogy volt némi probléma a prodzsektfejlesztéssel és a pénzelosztással, különösen az "üresség tengelyén" - itt ugyanis a központilag megfogalmazott versenyképességi célkitűzések és az ezekhez kapcsolódó ötletek kevésbé voltak jól értelmezhetőek. Például egy tőkehiányos és elöregedő térségben túl sokat nem segít a kisvállalkozásoknak nyújtott adókedvezmény.

Mivel ez az elsősorban a 80-as években és a 90-es évek elején követett irány sem bizonyult túlzottan sikeresnek, az ezredfordulóhoz közeledve csavartak egyet az egészen: az EU által is favorizált versenyképességi és regionális versenyképességi célkitűzések megtartása mellett némileg újraosztották a regionális és az országos hatásköröket. Ekkor a régióknak kellett felkutatni "kitörési pontjaikat" - az állami szint segít nekik ebben, majd forrásokat rendel ezek megvalósítására. Ez tulajdonképpen a nálunk is jól ismert - nagyjából EU standard - kormányzati ügynökségek által igazgatott pályázati rendszer francia formája - ami minden erőfeszítés ellenére  ismét a fejlettebb térségeknek kedvezett - egyszerűen ezekből tudtak a legtöbb célra pályázni.. Emellett a területfejlesztési rendszeren kívüli szakpolitikák is támogatták a versenyképességi célokat - pl. az ipartelepítést és a K+F szektort - ezek a források pedig jelentős mértékben a korábbi pólusokban landoltak, ugyanakkor a francia gazdaság versenyképessége nem nőtt a várt mértékben - a kutatók egy része szerint épp az egyes szakpolitikák összehangolatlansága miatt. (Pl. külön támogatták az egyetemek és az ipar K+F tevékenységét, ezek a szereplők viszont gyakran túl távol helyezkedtek el egymástól, ahhoz, hogy valóban együtt tudjanak működni.) A megoldást a 2000-es évek területfejlesztésének varázsszavában, a "klaszteresedésben" látták, ami egyben vissza is hozta a fejlesztési pólusokat a tervezőasztalra.

A gazdasági klasztereket Michael Porter hozta be a köztudatba 1990-ben, amikor arról írt, hogy a komparatív előnyöknél kezdenek fontosabbak lenni a kompetitív előnyök - a gazdaságban bizonyos "földrajzi klaszterek", agglomerációk a helyi adottságokat (képzettség, olcsó munkaerő, bizalom) a gazdasági szereplők közelségét és együttműködését felhasználva innovatívabbak tudnak lenni másoknál. Porter egyébként spontán keletkező klaszterekről beszélt, de természetesen a területi tervezőknek is adott pár ötletet, miközben többen is vitatták a klaszterek "regionális politikává" érlelhetőségét. Paul Krugman például úgy vélte, hogy mivel a világgazdaságban a nagyvállalati központokban születnek a lényeges döntések, nincs nagyon értelme régiós versenyképességről beszélni, és volt olyan vélemény is, hogy regionális szinten épp ezért a versenyképességet nem lehet erősíteni, legfeljebb a hanyatlást lehet mérsékelni.

A klaszterelmélet azonban bekúszott a francia fejlesztéspolitikába is, az elképzelések szerint az állami szereplőknek, egyetemeknek, nagyvállalatoknak és kisvállalkozásoknak kell együttműködni a versenyképesség növelése, a tudásintenzív gazdasági ágak fejlesztése érdekében, lehetőleg koncentráltan, "versenyképességi pólusok" formájában, amire 2005-ben pályázatot is írtak ki, szokatlan módon felülről nem meghatározva a lehetséges indulók körét. Az ennyire különböző jellegű szervezetek mesterségesen együttműködésre való kényszerítése már önmagában felvet pár kérdést, az pedig még inkább, miért nem volt a pályázat némileg célzottabb, ugyanis az eredmény borítékolható volt: bár eredetileg 15 pólusban gondolkodtak a pályázat kiötlői, 105(!) pályázat érkezett, amiből politikai okokból 67-et el is fogadtak. Politikailag nem lett volna indokolható és eladható a tömegesebb elutasítás. A dolog így is óriási hullámokat vetett, hiszen sikerült azt a benyomást kelteni, hogy az állam tulajdonképpen lemond a 67 városon kívül eső központok fejlesztéséről. Mivel a tervezettnél több pólus lett, igyekeztek őket valamennyire kategorizálni: nemzetközi jelentőségű, potenciálisan nemzetközi jelentőségű és nemzeti jelentőségű versenyképességi pólusokat határoztak meg. Azt hiszem nem nagy meglepetés, hogy az elaprózott program az államilag fenntartott klaszterek révén nem tudta hozni az eredeti célkitűzéseket - tulajdonképpen így inkább a területi kiegyenlítés felé mutatott, mint a versenyképesség elősegítése irányába. A megvalósítás során egyéb kritikák is felmerültek: a projektekről döntő tisztviselők jellemzően nem rendelkeztek közgazdasági ismeretekkel, így gyakran a célokat kevésbé szolgáló projekteket is befogadtak, ezen felül a három kategóriának sem volt sok értelme, ha már egyszer az egész program a nemzetközi versenyképességet szolgálta. 

Nem meglepő, hogy a 2010-es években átszabták a rendszert: nőtt a helyi önkormányzatok szerepe és csökkent a központi projektkoordináció, valamint megszűnt a "potenciálisan nemzetközi pólus" kategória. Az újabb pólusprogram eredményei ismét felemásra sikeredtek: a kutatás-fejlesztési kiadások egyértelműen nőttek a kiszemelt területeken, mely vélhetően gazdasági növekedésre is váltható, ugyanakkor ismét megfogalmazódott, hogy a program legjobban az amúgy is fejlett területeket segítette, valójában csak azok a városok, agglomerációk tudták kihasználni a "klaszteresedés", pólusképzés előnyeit, ahol ez a folyamat amúgy is valamennyire előrehaladott volt. Eközben a francia regionális reform kapcsán megkérdőjeleződött az is, hogy biztosan jó módszerrel számolják-e a területi különbségeket (azaz van-e ennek az egésznek értelme)? Történt ugyanis, hogy 2016-ban 22+5-ről 13+5-re csökkentették a francia régiók számát (az öt pluszrégió a tengerentúlon található), és az új határok úgy lettek meghúzva, hogy a területi különbségek némileg csökkentek - természetesen már önmagában a kisebb számú régió léte is járhat ilyen hatással. Bár az intézkedésnek nem a statisztikai bűvészkedés volt a célja, azért felvetett pár kérdést. Például nem lenne-e reálisabb, ha az egyes területek GDP értékét nem a teljes lakosságra, hanem a munkavállalók számára vetítenék, ami reálisabb képet adhat a "kiegyenlíthető" területi különbségekről. Ez bizonyos esetekben (pl. elöregedett, de az állami transzferekben részesülő lakosságú területeken) valóban jól működhet, jobban kijelölheti, mely térségeket is kell ténylegesen támogatni, magas strukturális munkanélküliséggel küzdő területeken viszont nem annyira funkcionál jól. (Viszont például a munkaképes korúakra vetítés részben megoldaná ezt a módszertani problémát.)

Ezekkel a módszertani problémákkal - ha minden jól alakul - külön blogbejegyzésben foglalkozunk majd, azonban sokkal érdekesebb, hogy a "póluselmélet" 2004-05 körül Magyarországon is megjelent, és szakmai berkekben komoly hullámokat vetett - a magyar pólusokról és a fejlesztési elképzeléshalmaz tanulságairól a blogbejegyzés második részében olvashatunk - mivel az amúgy egységes írással sikerült belekarcolnunk a blog.hu 65.000 karakter körüli terjedelmi korlátjába...

A mostani bejegyzés némileg rendhagyó módon egy többszerzős apa-fia bejegyzésként született meg, ugyanis az írás hajózási vonatkozásait, illetve visszaemlékezéseit Segyevy Zoltán írta, aki közlekedésmérnöki tanulmányai során fedélzeti tiszti ágazatra specializálódott, és több évig szolgált a MAHART tengerjáró hajóin, földrajzi-gazdasági vonatkozásait pedig fia, Segyevy Dániel, a blog állandó szerzője, akinek földrajzos érdeklődése gyermekkorában éppen az ehhez hasonló történetek mentén alakult ki. A dőlt betűs részeket (a leviatános keretes írás kivételével) Segyevy Zoltán, míg a normál írásmódúakat Segyevy Dániel írta.

Az elmúlt napok egyik legnagyobb visszhangot kiváltó nemzetközi jelentőségű híre az volt, hogy egy Hollandiába tartó nagyméretű konténerszállító hajó, a Panamában bejegyzett, de a tajwani Evergreen Marine Corporation által üzemeltetett Ever Given konténerszállító hajó 2021. március 23-án keresztbe fordult, és eltorlaszolta a Föld egyik legfontosabb áruforgalmi ütőerének számító, a Földközi- és a Vörös-tengert összekötő Szuezi-csatornát. A hajót végül majdnem egy hét után sikerült kiszabadítani...habár közben még egyszer keresztbe fordult, de végül nem futott újra zátonyra. Noha Uri Geller szerint az elme ereje és a pontban 11 óra 11 perckor történő közös koncentráció segített megoldani a problémát, a bejegyzés szempontjából fontosabb tanulság, hogy a nemzetközi áruforgalomban mekkora szerepe van a nagyméretű teherhajóknak és a vízi áruszállításnak, illetve, bár koronavírus-járvány már sok szempontból felhívta rá a figyelmet, ez az eset is rámutat arra, hogy a földrajzi adottságok miatt bizonyos korlátozott áteresztőképességű pontokon mennyire sérülékenyek lehetnek a globalizált gazdaság ellátási láncai. 

Háttérben az Ever Given. forrás