David Attenborough nagy feltűnést keltő, a földi ökoszisztéma rohamos változását (degradációját) bemutató legújabb sorozata és az abból készült könyve egyik legérdekesebb fogása, hogy a problémafeltáró részt hosszú életének mérföldkövei köré építette fel, melyeknél minden esetben közli a földi széndioxid-koncentráció szintjének változását, valamint a még érintetlen területek arányát. Ez az érték 1937 és 2020 között 66%-ról 35%-ra csökkent, a drasztikus változást figyelembe véve nem meglepő, hogy Attenborough egyebek mellett az úgynevezett „visszavadítást” javasolja a globális környezeti krízis kezelése érdekében. A vad, érintetlen területek globálisan megdöbbentő mértékű visszaszorulása mellett persze felmerül a kérdés, hogy mindez hogyan alkalmazható lokálisan, azaz hogyan nézett ki a természetes területek visszaszorulása Magyarországon, és hogy hogyan is állunk a visszavadítás lehetőségével?

Ehhez először is tisztáznunk kell, mi is számít érintetlen területnek, valamint visszavadításnak Attenborough értelmezésében. A természetfilmes a területcsökkenés meghatározásához Erle C. Ellis és szerzőtársai 2010-es „Antrophogenic transformation of the biomes, 1700 to 2000” című tanulmányát használta fel. A tanulmány alkotói Földünk jégmentes területeire a területhasználat 6 fő kategóriáját (és számos alkategóriáját) alkották meg a domináns használati módok alapján, a regionális sajátosságokat is figyelembe véve, majd ezekhez a kategóriákhoz népsűrűségi értékeket is rendeltek, hogy a kategóriák alkalmassá váljanak a globális és történelmi összehasonlításra.

Az olvasónak már feltűnhetett, hogy a tanulmány az 1700-2000 közötti időszakra vonatkozik, ugyanakkor Attenborough 2020-ig számolja az érintetlen területek arányát. Ennek oka, hogy mivel a kutatás fő változója a népsűrűség, ennek ismeretében az arány változása továbbszámolható, ahogy a kutatók által nem vizsgált köztes időpontokra (például 1937-re) is kiszámolható volt.

Számunkra a tanulmány 5. és a 6. kategóriája érdekes, ezek adják ugyanis ki Attenborough „érintetlen” területeit. A szerzők értelmezésében az 5. kategóriát az 1 fő/km2-nél ritkábban lakott, félig természetes területek alkotják, ahol az ember céljait használó természetátalakítás jelen van, de csak minimális mértékben, a 6. kategóriát pedig Földünk lakatlan, érintetlen területei alkotják.

Mint láthatjuk, a modell eredménye erősen függ a népsűrűség növekedésétől, a 19-20. század népességrobbanása pedig értelemszerűen nagymértékben csökkentette az „érintetlenként” besorolt területek arányát: 1700-ban még Földünk jégmentes területeinek 95%-volt ezek közé sorolható, 2000-ben pedig már csak 45%. Szintén a módszertanból következik, hogy a változás java része a korábban ritkábban lakott, csapadékban gazdagabb trópusi-szubtrópusi területeken következett be a 20. században, a száraz és hideg területek érintetlensége nagyrészt megmaradt. Szintén kevésbé érintette a változás a már 1700-ban is sűrűn lakott, intenzív mezőgazdasággal rendelkező régiókat (például Európát, Kínát és részben Indiát). A tanulmány egyik legjelentősebb, Attenborough mondanivalójában is központi szerepet játszó megállapítása, hogy leginkább nem a 6. kategóriába sorolt „vad” területek szorultak vissza (ezek ugyanis jórészt ma is kevéssé vonzó fagyos vagy trópusi sivatagok), hanem az 5. kategória félig természetes területei – nagyrészt egykori erdőségek vagy szavannaterületek, melyek főleg az emberiség megnövekedett húsfogyasztását biztosító legelőterületekké (vagy a takarmányozásban döntő szerepet játszó szója termőterületeivé) váltak. A természetfilmes által szorgalmazott visszavadításnak főként ezeken a területeken lenne tere.

Az erdőterület "megbontása" Amazóniában - az utak mentén terjeszkedő világosszöld csíkok az irtások, melyet nagyrészt állattenyésztésre, vagy az állatok takarmányozására való szója termesztésére használnak - Forrás: Google Maps

De mit is takar ez a már többször említett visszavadítás? Röviden a megfelelő emberi tevékenységek révén ökoszisztéma egy olyan egyensúlyának beállítását, mely biztosítja Földünk fajgazdagságának fennmaradását, valamint elfogadható szintre lassítja az emberiség számára katasztrófával fenyegető klímaváltozást – mindezt pedig a globális javak a jelenleginél igazságosabb társadalmi elosztása mellett. Részletekbe menve a természetfilmes által javasoltak a tengerek „visszavadítását”, az emberiség jelenleginél kisebb területhasználatát (kevesebb lakóterület, de főleg kevesebb szántóföld és legelőterület), illetve a konkrét szárazföldi „visszavadítást”, azaz a természetes fás területek arányának növelését jelentik. Utóbbi folyamat egyébként a 20. század második felében Európában, az Egyesült Államokban, Japánban, Kínában már megindult – de ne feledjük el, hogy részben azért, mert ezek az országok egyre inkább más területekről szerzik be a szükséges faanyagot – globálisan kellene tehát ezzel kapcsolatban gondolkodnunk. Ugyanakkor a cselekvés többnyire lokálisan történik, így a mind az Attenborough által javasoltakat, mind a tanulmány megállapításait helyi szinten is értelmezni érdemes, ami egyáltalán nem könnyű feladat, különösen nem Európa és Magyarország esetében.

Hazánk mai területén ugyanis ma már nincs olyan az Ellis és társai által jegyzett kutatás mérési egységének megfelelő nagyságú terület, ahol négyzetkilométerenként kevesebb, mint egy fő élne, a kutatásban szereplő térképeken csak az 1700-ason és az 1800-ason tűnnek fel kisebb foltokban „érintetlen” területek Magyarországon. Ugyanakkor azt meg tudjuk vizsgálni, hogyan alakult és alakul Magyarországon a területhasználat, azaz valóban zajlik-e már az erdőterületek visszavadítása hazánkban, illetve, hogy hogyan is állunk a települések és a mezőgazdaság területigényével.

Ártéri erdők és mezők Egyek környékén a második katonai felmérés térképszelvényén (vagyis a 19. század derekán) - ezek helyét jelentős részben szántók vették át - Forrás: maps.arcanum.com

A legtöbb forrás szerint az emberi civilizáció megjelenése előtt "közvetlenül" Magyarország mai területének mintegy 84-85%-át borította valamilyen erdőterület (természetesen ez erősen függött az éghajlat aktuális változásaitól), ez az arány a honfoglalás idejére körülbelül 37-38%-osra csökkenhetett, majd a népsűrűség további növekedésével tovább apadhatott az erdőterület. A hazai területhasználatról viszonylag megbízhatóbb adataink csak a 18. század végétől vannak mind térképes, mind kataszteri nyilvántartási oldalról, ugyanakkor az ország viszonylagos közigazgatási széttagoltsága és a különböző mértékegységek miatt országos összehasonlításra ezek kevéssé alkalmasak. A KSH csak 1853-tól rendelkezik összehasonlítható, idősoros adatokkal – az adatsor ugyanakkor rögtön egy nagyon fontos és radikális változást örökített meg: a szántóterületek robbanásszerű terjeszkedését és a művelés alól kivont (azaz nem művelt)  területek és a legelők drasztikus zsugorodását.

Az erdőterület növekedése Veszprém és Márkó közelében 1980-tól napjainkig - jelen esetben egy telepített fenyvesről van szó - Források: https://www.fentrol.hu/, Google Maps

A folyamat alapvetően két okra volt visszavezethető: a folyószabályozások révén elsősorban az Alföldön nagymértékben visszaszorultak a valóban vad, természetközeli ártéri és vizes élőhelyek, a szántóföldek pedig a korábbi vizenyős rétek, legelők, valamint a már hasznosított ártéri erdők területébe is komolyan belemartak. Ezen felül más területeken is megfigyelhető a szántóterületek kiterjedése: a technológia fejlődésével olyan mértékben megnőtt a szántóföldi növénytermelés jövedelmezősége, hogy a korábbi nagy kiterjedésű legelőterületeket érdemes volt feltörni, illetve a dunántúli dombvidékeken az erdőterületek egy részét is érdemes volt szántóvá alakítani. De nem csak emiatt csökkent az erdők területe: ha megnézzük a korabeli hazai hegyvidékekről készült (első) fényképfelvételeket, feltűnő lehet, hogy sokhelyütt a jelenleginél jóval kopárabbak ezek a magaslatok - a sűrűbben lakott, gyorsan növekvő népességű területekhez közeli erdőket gyakorlatilag eltüzelték, a kitermelés módja pedig rendszerint megakadályozta az újraerdősülést. A szántóterületek részaránya az első világháborúig 37%-ról 60%-ra, a mezőgazdasági művelés alatt álló területek részaránya pedig 69%-ról 82%-ra nőtt, miközben az erdősültség is történelmi mélypontra (11,5%) süllyedt az első világégés alatt.  Ezek az arányok a második világháború végéig csak igen kis mértékben változtak, leginkább az erdősítési program első, még szerény eredményei révén.

A területhasználat változása Magyarország mai területén 1853 és 2019 között a KSH adatai alapján

1945 után ugyanakkor alapvetően változtak meg a tulajdonviszonyok és a mezőgazdasági termelés szerkezete, ami a nagyüzemi szántóföldi termelés elterjesztése mellett azzal is járt, hogy a kevésbé hasznosnak tekintett gyep- és szántóterületeket nagyobb mértékben lehetett bevonni az erdősítésbe, illetve jóval könnyebb volt a mezővédő erdősávok telepítése, így az erdőterületek aránya 1990-re már meghaladta a 18%-ot. Emellett feltűnően megnőtt a művelés alól kivont területek aránya, mely elsősorban a terjeszkedő települések, utak, ipari területek számlájára írható.

Nem mindig egyszerű a területtípusok meghatározása: az előtérben a szántó egyértelmű, de hova sorolnánk a domb növényzetét?

A rendszerváltozás után még drasztikusabb változások történtek: a KSH statisztikája szerint tovább folytatódott az „újraerdősülés”, bár a 2010-es években valamivel 21% alatti értéken megtorpanni látszik az erdők aránya. Feltűnőbb ugyanakkor a „művelés alól kivont területek” erőteljes, 11,5%-ról 21,3%-ra történő növekedése, mely nagyrészt a szántó- és gyepterületek rovására valósult meg. Emögött nem kizárólag a terjeszkedő lakóparkok vagy utak, illetve egyéb emberi létesítmények állnak, hanem ténylegesen a művelés alól kivont, jellemzően egyre inkább bozótossá váló területek is, mely a mezőgazdaság újabb szerkezetváltásának „eredményei”. Itt tehát sok esetben tényleg bizonyos mértékű „visszavadulásról” van szó, azonban a KSH viszonylag elnagyolt statisztikájából nehéz megállapítani, hogy pontosan mekkora terület is lehet érintett. Ezzel párhuzamosan az erdőterületek valós nagyságával kapcsolatban is vannak kétségek, egyes kutatók és szakemberek szerint némileg túlzó a statisztikában szereplő összes területet erdőnek nevezni, mivel egy részük csak cserjés-bozótos terület, mely többnyire nem olyan komplex élőhely, mint egy klasszikus erdő. Hogy pontosan hogyan is állunk ezekkel a területekkel, arra vonatkozóan a térinformatikai módszerek elterjedésével több tanulmány is készült, a Szent István Egyetem kutatói például a CORINE Land Cover adatbázisának adatait dolgozták fel az 1990 és 2018 közötti időszakra - kutatásuk sikeresen árnyalja a KSH adatsorainak képét. Eredményeik szerint az erdőterületek növekedése a vizsgált időszakban jóval kisebb, 2018-ra csak 18,36%-os arányt ért el, viszont nagymértékben megnőtt az erdős-cserjés területek aránya (közel 4,5%-ra). Bár a két adatbázis összehasonlítása nehézkes, a nem művelt területek aránya mintegy 7 százalékponttal kisebb ebben a kutatásban, ezek valószínűsíthetően olyan már nem művelt mezőgazdasági területek, ahol még nem indult el az erdősülési folyamat.

A területhasználat változása Magyarországon 1990 és 2018 között a Szent István Egyetem adatai alapján

Mit mondhatunk el tehát a David Attenborough által javasolt „visszavadítási” folyamatról Magyarországon? Hazánk a természetfilmes kamaszkorában még igen rosszul állt ebben a kérdésben, azonban a 20. század derekán egyéb európai országokhoz hasonlóan nálunk is megindult az erdőterületek arányának növekedése, mely 1990 után sem állt le, de nagyrészt kevésbé szervezetten történt. Az emberi infrastruktúra terjeszkedése mellett a mezőgazdaság által hasznosított területek visszaszorulásával foltszerűen megjelentek a nem hasznosított, elvaduló területek is, azonban egyelőre kétséges, hogy mindenhol beindul-e a visszaerdősülés. Ezzel párhuzamosan az erdősültség mértéke is némileg túlbecsültnek tűnik, ráadásul lassulni látszik, így lehet érdemes lenne központilag ezekre az átmeneti jellegű, erdős cserjés területekre koncentrálni. 

Tulajdonképpen az attenborough-i értelemben vett folyamattal kapcsolatban egyelőre Magyarországon is több a felmerülő kérdés, mint a válasz - így jelen írás is inkább vitaposztként, vitaindító bejegyzésként fogható fel. Bennem a következők fogalmazódtak meg (de remélem olvasóink még kiegészítik ezeket):

- Érdemes-e az államnak vagy a helyi közösségeknek (pl. önkormányzatoknak) valamilyen módon koordinálni, elősegíteni a lassan meginduló visszavadítási folyamatokat? 

- Ha egyszer a felsorolt szervezetek koordinálnának, milyen célokat szeretnének elérni mindezzel?  A légkörbe kerülő széndioxid mennyiség nagyobb mértékű megkötését? A természetes élőhelyek nagyobb arányát? Hatékonyabb, "harmonikusabb" emberi területhasználatot? Bizonyos vizes élőhelyek visszaállításának hatékonyabb árvízvédelmet, vízgazdálkodást? Mindezek részben az EU egyes célkitűzéseiben is tükröződnek, a magyar ágazati célkitűzésekben ugyanakkor eddig még csak elég töredékesen - azaz nincs szó a területhasználat komolyabb mértékű megváltoztatásáról, inkább csak a részterületek (pl. szántóföldi növénytermesztés, települési zöldhulladék kezelése),  "zöldítéséről".

- Ha beavatkozunk, hogy tegyük? Próbáljunk a tulajdonviszonyok megváltoztatásával lehetőleg homogén "vad" területeket kialakítani, vagy enélkül támogassuk a folyamatot? Vagy a folyamat megmarad a társadalmi-gazdasági folyamatok viszonylag véletlenszerű eredőjének - és a stabilabb tulajdonviszonyok mellett, és épített környezetünk terjeszkedése mellett tovább fog lassulni?

- Ehhez kapcsolódóan hogyan szabályozzuk a lakott területek, ipari létesítmények és az infrastruktúra terjeszkedését (lásd. pl. a Balaton partjának beépítését, vagy a gödi iparfejlesztés körüli polémiát)? Milyen típusú lakóterületek szolgálják jobban a céljainkat?  Ezzel kapcsolatban két évvel korábbi posztunk alatt egy igen elgondolkoztató vita alakult ki - remélhetőleg most sem lesz ez másként.