Száhel-övezet, éhínség, Toyota háború, a Csád-tó zsugorodása - elsőre talán ezek juthatnak eszünkbe az az Afrika szívében fekvő országról. Az utóbbi hónapokban viszont azzal is bekerült a magyar médiába, hogy egy (legalább) 200 fős magyar katonai/fejlesztő misszió is az országba érkezik, ami persze számos kérdést felvetett. Hogy ezekre a kérdésekre egy kicsivel könnyebb legyen válaszolni, ismerkedjünk meg egy kicsit jobban ezzel a meglehetősen elzárt, de sokszínű országgal. 

A Tibeszti-hegység fantasztikus, holdbéli tája - (forrás) 

Csád óriási, a világ 20. legnagyobb területű országa, 1.284.000 négyzetkilométeres területe nagyobb, mint a Dél-afrikai Köztársaságé - roppant kiterjedése dacára a legtöbb országleírás három fő. egymástól meglehetősen elütő részre osztja. Az ország csaknem felét kitevő északi részét a Szahara dominálja, mely errefelé nagyrészt kősívatagot jelent, amelyet a 3415 méteres magasságig emelkedő Tibeszti-hegység fantasztikus, holdbéli vulkanikus tájakkal koronáz meg. Délebbre található az úgynevezett Száhel, ami száraz sztyeppét, ritkás növényzetű fás szavannát valamint a Csád-tó környékének különleges növényzetű tájait is magában foglalja - közös jellemzőjük hogy a csapadék jellemzően nem haladja meg az évi 300-500 millimétert, és mind éves, mind hosszabb időszakra terjedő eloszlása nagyon egyenlőtlen, a folyók, tavak pedig gyakran csak időszakosan tartalmaznak vizet. Az ország déli harmadán ugyanakkor meglepően zöld tájakra bukkanhatunk, itt a csapadék éves mennyisége akár a 900 millimétert is elérheti, a terület java így fás-erdős szavanna, igazi afrikai nagyvadakkal, elefántokkal, zsiráfokkal, az ország legdélebbi területein pedig egybefüggő erdőségek is találhatóak. Ezen a részen a mezőgazdasági termelés is kifejezetten stabil - ráadásul a népesség közel fele itt él, így Csád a közhiedelemmel ellentétben jóval kevésbé kitett a Száhelben időnként pusztító szárazságnak és az ezzel járó éhínségeknek, mint például a szomszédos Niger vagy Szudán.

Ez is Csád: ligetes szavanna az ország délkeleti részén - (forrás)

Természetesen egy ekkora országot sokkal több régióra lehetne osztani, de az említett három "nagytáj" részben néprajzi, vallási településföldrajzi választóvonalként is szolgál. Az ország népességének zöme fekete-afrikai eredetű, de északon és keleten viszonylag erősen keveredtek az észak-afrikai eredetű népcsoportokkal - az ország legnépesebb etnikuma a lakosság nagyjából harmadát kitevő, délnyugaton élő szarák, utánuk a "csádi arabok" következnek. Az ország mai területét különböző kulturális hatások érték, és ez magyarázza a vallási megosztottságot is: a lakosság mintegy 55%-a (főleg, északon, keleten és a középső országrészben) muzulmán, ezen belül viszont erősen megoszlik az iszlám egyes vallási irányzataihoz húzók száma. A déli országrészben az egykori gyarmatosítók tevékenységének hatására keresztény többség található, az egyes becslések országosan 40% körülire teszik arányukat.

A muzulmánok aránya az 1993-as népszámlálás alapján - (forrás) 

Az említett természeti körülmények között a népsűrűség és a településszerkezet is óriási különbségeket mutat: a Szahara rendkívül ritkán lakott területeitől a délnyugaton már csaknem európai (50 fő/km2 feletti) értékekig terjed a skála. A Szaharában még mindig elterjedt a nomád, félnomád életvitel, míg a Száhel települései inkább "tanyabokrokra" hasonlítanak, hogy ezek délen az utak mentén már szalagtelepülésekké kapcsolódjanak össze.

A népsűrűség különbségei - (forrás)

Csád, természeti, vallási és etnikai megosztottsága ellenére azon afrikai országok közé tartozik, amelynek volt történelmi előzménye, még ha ez a modern "nemzetépítést" nem is feltétlenül könnyíti meg. Ha valaki Afrika közép- és újkori történelmi térképeit tanulmányozza, feltűnő lehet, hogy a Szahara déli peremén, a karavánutak déli végpontjai körül több államalakulat/királyság/birodalom is feltűnik, ezek egyike pedig a Kanem és a Bornu (egyes forrásokban Kanem-Bornu) Birodalom, mely 700 körül jött létre. Ebben komoly szerepet játszott az éghajlat szárazabbá válása, amely az északon és keleten élő nomádokat délebbre, a Csád-tó közelébe kényszerítette. Itt és délebbre a Sari folyó mentén a Sao kultúra fallal körülvett városai voltak - a katonailag erős nomádok és a földműves és kereskedővárosok kombinációja pedig egy olyan központosított birodalmat hozott létre, amely ráadásul a Szahara kereskedelmi útvonalainak egy részét is ellenőrizni tudta. A 14. század végéig fennálló, az északi (fél)nomádok által dominált Kanem Birodalom átfogta a mai Csád nagyobb részét, valamint a tó környéki területeket is (fővárosa valahol a Csád-tótól északra lehetett). A Birodalom 1380 körül részekre szakadt, erős központi uralom alatt csak a Csád-tó tágabb környéke maradt - ez lett  Bornu Birodalom, amely nagyjából a francia és a brit gyarmatosításig fennmaradt. Bár az uralkodói dinasztia ugyanaz maradt, a hatalmuk központja a tótól délnyugatra (a mai Nigéria területére) helyeződött át. A Bornu Birodalom általában nem uralta a mai Csád déli és keleti részét, ugyanakkor rabszolgákra vadászó expedícióik rendszeresen "felkeresték" a területet. (Az afrikai birodalmak stabilitását részben a rabszolgakereskedelemből befolyó bevételek adták...)

Természetesen eközben vetélytársaik is akadtak: a 15-16. század fordulóján két államalakulat is kialakult az említett területeken: délen a Sari folyó mentén a Bagirmi-szultánság, mely meglehetősen instabilnak bizonyult. és a rabszolgakereskedelem, a trópusi betegségek és az időszakos éhínségek miatt a 19. századra már erősen hanyatlóban volt. A keleten létrejövő Wadai, sokáig ütközőállamként szolgált Bornu és Dárfur között, azonban ez a helyzet a kereskedelemben is előnyösnek bizonyult, és az állam épp a 19. században kezdett megerősödni - mindez pedig Csád gyarmati és a függetlenség elérése utáni történelmére is komoly hatással volt.

Az 1884-es (Afrikát nagy vonalakban az európai hatalmak között felosztó) Berlini konferencia után megindult a terület európai hódoltatása, ami a régióban egy a parti gyarmatokról lefolytatott 1898 és 1903 közötti "versenyfutásban" csúcsosodott ki, ami egyben fel is számolta a térség önálló államainak zömét. A versenyfutás logikus célpontja a Csád-tó volt, ugyanakkor az érintett három nagyhatalom céljai némileg eltérőek voltak: Nagy-Britannia és Németország Dél-Nigériából és a kameruni partvidékről kiindulva igyekezett minél nagyobb területeket megszerezni a Csád-tóig terjedően, miközben a Niger és a Kongó mellett, na és persze Észak-Afrikában már jelen lévő franciák egy jóval nagyratörőbb terven dolgoztak: szerették volna a nyugat-afrikai, egyenlítői gyarmatterületeiket Dzsibutival (leánykori nevén Francia-Szomálifölddel) összekötni, ennek érdekében pedig több katonai expedíciót is indítottak - a térképet tanulmányozva nem nehéz rájönni, hogy a fő összekötő kapocsként éppen a Csád-tó tágabb régiója szolgált volna.

Afrika politikai térképe a 19. század végén, és a Csád-tóhoz konvergáló gyarmati versenyfutást követően - (forrás) 

Ahogy már láthattuk, a célzott terület egyáltalán nem olt "üres", ugyanakkor a Bornu birodalom pont ekkorra gyengült meg végzetesen: Komoly területekről volt kénytelen lemondani az erősödő Sokotói Kalifátus és a Wadai javára, sőt az 1890-es években egy mahdista hadúr és rabszolgakereskedő Rabi az-Zubajr bagirmival együtt átvette az uralmat az akkori birodalomban - amivel egyben a franciák egyik fő célpontjává is tette magát. A gyorsan formálódó gyarmati hadszíntér jelentős szereplője volt még Wadai, valamint a mahdista Szudán, mely talán a legerősebb államalakulat volt a régióban. Mégis előként esett el, ugyanis a britek lord Kitchener vezetésével egyrészt szerették volna megbosszulni az 1885-ös kartúmi fiaskójukat, másrészt ők is egybefüggő gyarmatterületekben gondolkodtak, csak éppen Kairótól-Fokvárosig, aminek Szudán épp olyan fontos eleme lett volna, mint a francia terveknek, harmadrészt a nem túl jó hírű mahdista rendszer felszámolását kifele is jól el lehetett adni. Ez az eseménysor vezetett a brit és francia expedíciós erők találkozásához, a híres "fashodai-incidenshez". A szudáni irány lezárulása ugyan módosította a francia terveket, de nem álltak le a hódítással, a cél innentől az egyenlítői és nyugati gyarmatterületeik összekapcsolása lett, főleg, hogy a britek és a németek is eredményeket értek el a Sokotói-kalifátus vazallusainak leválasztásában és uralmuk alá hajtásában - ez az 1890-es évekre már körvonalazta a leendő gyarmati és jelenlegi államhatárokat, azaz, hogy Sokotó központi területei brit kézbe fognak kerülni (ez 1903-ban történt meg), Adamaua pedig német terület lesz, innen pedig mindkét hatalom számára elérhetővé válik a Csád-tó - ennek lehetőségét mindhárom hatalom igyekezett egyezményekben rögzíteni, az egymás közötti balhék elkerülése érdekében.

A német és brit nyomulás területétől keletre és északra viszont a franciáknak állt a zászló, és mivel szudáni terveik miatt amúgy is a terület megszállására készültek, egyszerre három irányból is megindultak a Bornu Birodalom maradványai felé: a Nigertől, a Kongótól és Algériából, és a kongói hadoszlop 1900. május 29-én  Csád-tóba ömló Sari folyó partján, a tótól délre húzódó karavánút egyik átkelőjénél megalapította Fort Lamyt, amely végül a gyarmatterületeiket is összekötő láncszemnek bizonyult. Az erődöt az egy hónappal korábbi Kousseri csatában elesett tisztjükről nevezték el - a csata tett pontot Rabi az-Zubajr államának (és életének) történetére. Hamaroan megérkeztek a németek is (a Fort Lamyval szembeni csatahelyszín, Kousseri német lett), majd a britek is, hogy megszerezzék a Csád-tó rájuk eső részét - ez a gyarmati egyezség magyarázza a tavi határok szinte minden természetföldrajzi és néprajzi sajátosságra fittyet hányó futását, valamint Kamerun északi nyúlványát, amelyet lényegében a mai Kamerun is csak nagy nehézségek árán tud ellenőrzése alatt tartani.

A mai Csád területének meghódítása az utolsó fennmaradó száheli állam, Wadai 1910-es évekbeli legyőzésével végződött, ugyanakkor a francia uralom nem volt túlzottan erős a terület nagy részén: az északi és a középső országrészben lényegében az erődök környékére terjedt ki, az itteni törzseket inkább közvetetten igyekeztek uralni. A minden francia ellátási útvonal legvégén fekvő (hivatalosan 1920-től önálló gyarmatterület) Csád rendkívül nehezen volt megközelíthető: hivatalosan  a Brazzaville székhelyű Francia-Egyenlítői Afrika része volt, ahonnan elképesztően körülményesen, az 1920-as években kiépült kongó-vasúton, a Kongó folyamon és a Banguiból északra vezető, inkább nem létező utakon lehetett megközelíteni. Mivel külön közigazgatási egységhez tartozott, Francia Nyugat-Afrika felől sem épült ki  komolyan vehető útvonal, észak fele pedig a szaharai útvonalak az olasz uralom alatt lévő Líbiába vezettek (pontosabban az olaszok által kézben nem tartott szenússzi területekre). Ebből a szempontból némi könnyebbséget jelentett Kamerun francia kézbe kerülése, de ez is csak kis mértékben rövidítette le az amúgy ugyanolyan rossz minőségű ellátási útvonalakat. A gyarmatterület középső részén ugyanúgy a félnomád gazdálkodás, valamint az Észak-Nigériával és Szudánnal történő kis léptékű kereskedelem alkotta a gazdaság gerincét, mint korábban, a gyarmati gazdaság és közigazgatás csak a csapadékosabb  és a tengerpartra vezető kommunikációs vonalakhoz közelebbi délnyugaton tudott megerősödni, elsősorban a gyapottermelés révén. Ebből következően a lassan felemelkedő helyi gyarmati "elit" is a délnyugati népcsoportokból (főleg a szarákból) kezdett kitermelődni, és ez magyarázza a kereszténység elterjedését is.

Összefoglalva: Csád megszerzését követően a franciáknak szinte semmilyen gazdasági érdekük nem fűződött a területhez, megtartását lényegében a fekvéséből eredő potenciális stratégiai előnyök (összekötő kapocs a különböző gyarmatterületek, vagy elválasztó elem az egyes gyarmati hatalmak között) indokolták - ezt a stratégiai szerepkört viszont több esetben is betöltötte a terület, és talán magyaráz valamit abból is, miért célozza most egy magyar misszió is az országot.

A stratégiai szerepkör betöltésére először a második világháborúban került sor, elsősorban Csád kormányzója, Felix Eboué révén. A Francia-Guyanában született francia tisztviselő ugyanis hamar De Gaulle pártjára állt, ami döntőnek bizonyult a francia gyarmatterületek szabad-francia kézbe kerülése során: egyrészt a fekete bőrű, az afrikai kultúrát és az afrikai elit kiemelkedését támogató kormányzó meglehetősen nagy tekintéllyel rendelkezett, másrészt a háború alatt szárba szökkenő afrikai légi közlekedés egyik fontos pontjaként az addig elszigetelt Fort Lamy valóban kezdte az eredetileg neki szánt stratégiai összekötő szerepet betölteni. Eboué ezt a csomópontot tartotta ellenőrzése alatt 15000 viszonylag frissen toborzott csádi katonájával - ráadásul Csádból a franciák be tudtak kapcsolódni a líbiai partvidéken zajló brit-olasz-német harcokba is. (Ezt a németek 1942 januárjában egy Fort Lamy elleni légitámadással díjazták.)

Felix Eboué és De Gaulle - (forrás) 

Csád a második világháború után az egykori francia gyarmatterületek "szokásos" fejlődési útját járta be: 1946-ban az úgynevezett Francia Unió tagja lett, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a gyarmatok tengerentúli területekké váltak, és immár központi törvényhozási képviselettel, lakóik pedig francia állampolgársággal rendelkeztek, ugyanakkor a kormányzás rendszere nem változott, a Csádot érintő döntések zöme továbbra is Párizsban és Brazzaville-ben született. Mindezen a Francia Közösség 1958-as megalakulása változtatott, ami már kormányzati autonómiát is jelentett (a cél egyfajta francia államközösség kialakítása volt), ami már az 1960-as függetlenség előszobája volt. 

A frissen függetlené váló, de erőteljes francia befolyás alatt álló állam természetesen koldusszegény volt, "elitje" elsősorban a gyarmati uralom alatt kiemelkedő déli keresztényekből állt, élükön az egykori tanítóval, Francois Tombalbaye-vel. A Csádi Progresszív Párt vezetője elnöksége alatt gyorsan egypártrendszert vezetett be, és igen erősen a "délnek" kedvezett, mikozben igyekezett aláásni az északon még befolyásos törzsi vezetők hatalmát. Az eredmény természetesen borítékolható volt, de az olaj a tűzre két esemény volt. Egyrészt Tombalbaye 1965-beb igyekezett adót emelni, amit egyes helyeken többszöri beszedéssel igyekeztek abszolválni, ami az egykori Wadai területén lévő tartományokban lázadáshoz vezetett, másrészt kormányzata ekkoriban vette át az addig francia katonai igazgatás alatt lévő Borkou-Ennedi-Tibesti (BET) területet, ami az országnak amúgy csaknem a felét tette ki (nesze neked 1960-as függetlenség...). Addig a francia hadsereg és a helyi tubuk között törékeny béke honolt, a szinte kizárólag déli katonákból álló csádi hadsereg érkezésével ez azonban gyorsan megváltozott - az 1965-ben kitörő polgárháborúnak így két magterülete lett: kelet és észak, az egyes kormányellenes erők pedig viszonylag hamar összeálltak a "Csádi Nemzeti Felszabadítási Fronttá" (FROLINAT). A baloldali, részben iszlamista szervezetnek hamarosan (1969-től) külső támogatója is akadt - Moammer Kadhafi Líbiája. 

A csádi polgárháborús konfliktusok egyik kiindulópontja a nehezen járható Tibeszti - (forrás) 

Velük szemben a francia hadsereg által is támogatott (amúgy szintén baloldali) Tombalbaye kormánya és hadserege állt, melynek tisztikara még részben franciákból állt. A konfliktust kis, néhány ezer fős erők vívták, és 1968-ig viszonylag fékezett intenzitású volt - ezt követően viszont Tombalbaye kormánya kétszer is francia segítséget volt kénytelen kérni, aminek farvízén a csádi hadsereg is egyre durvább tisztogatóakciókba kezdett, miközben a FROLINAT sem maradt adós a válasszal - a harcok pedig már a középső országrészre is kiterjedtek. A francia-csádi hadsereg erőfeszítései 1972-re nagyrészt sikerre vezettek, az ország java Tombalbaye ellenőrzése alatt volt, azonban ezt követően (a franciák részleges visszavonásával párhuzamosan) az elnök kezéből kezdett kicsúszni a gyeplő:

- Tombalbaye annak érdekében, hogy megszüntesse a nehezen ellenőrizhető északi BET felkelőinek támogatását, megegyezett Kadhafival, és Líbia javára lemondott az úgynevezett Aozou területsávról. (A vitatott terület még egy olasz-francia határvita öröksége, korábban uránércet sejtettek a területen, ami természetesen a líbiai vezetés "érdeklődését" is felkeltette. Líbia beavatkozásának alapvetően a terület megszerzése volt a célja.) Mindez saját hadserege tagjait is felháborította.

- A huszadik század második és harmadik negyedét globálisan a korábbinál melegebb és csapadékosabb időjárás jellemezte, azonban mindez az 1970-es évekre megváltozott, a klíma sokhelyütt hűvösebbre és szárazabbra fordult. A Száhel-övezetben ebből elsősorban a szárazság érvényesült, ráadásul olyan helyzetben, amikor a népesség és az azt tápláló állatállomány komoly növekedésnek indult - a hirtelen megváltozó feltételek vezettek az 1968-73-as, a Száheltől Etiópiáig pusztító éhínséghez, amelynek hatásához természetesen a rossz infrastruktúra és a rossz kormányzati válságkezelés is hozzájárult. Csádban mindez elsősorban a muzulmán északon bizonyult katasztrofálisnak, de az elnök bázisát adó dél is megszenvedte mindezt. Ez egyben a félnomád/nomád és a földművelő közösségek, népcsoportok konfliktusait is kiélezte, hiszen a pásztorkodók egyre délebbre voltak kénytelenek hajtani állataikat. (Ráadásul egyre gyakrabban az ottani aratás előtt.)

A híres műholdfelvétel-sorozat a Csád-tó visszaszorulásáról - az utóbbi években kis mértékben nőtt a vízfelület - (forrás)  

- Tombalbaye érezve, hogy csúszik ki a kezéből a hatalom még inkább hatalmi bázisának igyekezett kedvezni, ami  szimbolikus lépéseken felül időnként a muzulmán tisztviselők elbocsátásával vagy megalázásával is járt, tovább élezve az ellentéteket. (Ennek a kampánynak a keretében nevezték át a fővárost Fort Lamyról N'Djamenára.)

Mindezek eredményeképpen 1975 augusztusában katonai puccsra került sor, a hadsereg tagjai végeztek Tombalbaye-vel és Felix Malloum vezetésével átvették a hatalmat. Ez csak átmenetileg nyugtatta meg a kedélyeket - 1976-ban ugyanis Kadhafi a direktebb beavatkozás mellett döntött - a FROLINAT mellett megjelent a líbiai hadsereg, és az ország északi harmadát ellenőrzése alá vonta, a dél felé törő csapatokat csak újabb közvetlen francia beavatkozás tudta megállítani a következő évben. Mindez a lázadó erőket is megosztotta: egyik vezetőjük, Goukouni Oueddei kitartott a líbiai segítséggel történő hatalomátvétel mellett míg Hisenné Habrének ez már sok volt, inkább a kiegyezést kezdte el keresni Malloummal. Ez átmeneti békéhez vezetett, egészen addig, amíg a két férfi 1979 februárjában össze nem balhézott, és Habre meg nem támadta a fővárost. Mindez persze elképesztő káoszhoz vezetett, N'Djamenában ezrek estek áldozatául a harcoknak és az etnikai konfliktusoknak, és csak nyár végére sikerült valamiféle kormányt alakítani - ez viszont egy Oueddei vezetésével felálló nemzeti egységkormány volt amiben az északiak és déliek is helyet kaptak, a békére pedig az 1982-re kitűzött választásokig ENSZ békefenntartók vigyáztak - volna, ha béke lett volna. 

Az egyik destabilizáló tényezőnek Líbia katonai jelenléte bizonyult - ugyanis innentől a csádi polgárháború egyre inkább csádi-líbiai háborúvá kezdett alakulni, amit tovább "színesített" Oueddei és Habré kiújuló konfliktusa. Habrének továbbra sem tetszett a líbiai erők csádi túltartózkodása, így egyiptomi és szudáni segítséggel igyekezett ez ellen tenni, ami egy újabb fővárosi csatához vezetett 1980-ban - na meg ahhoz, hogy Oueddei ismét Kadhafihoz forduljon, aminek eredményeképp egy figyelemre méltó szaharai logisztikai manővert követően december 16-án egy líbiai páncélososzlop vette be N'Djamenát, sőt 1981 januárjában felmerült a két ország "egyesítésének" terve is, ami óriási nemzetközi balhéhoz vezetett, és természetesen Csádban sem aratott osztatlan sikert, sokan (nem alaptalanul) az ország "elarabosításától" tartottak. Kadhafi végül visszavonult (az Aozou-sáv kivételével) azzal a feltétellel, hogy tényleg békefenntartók vigyáznak majd Oueddei rendszerére: A líbiai visszavonulás és az ENSZ érkezése közti rést viszont kihasználta Habré, aki keletről végigsöpörve 1982 első felében gyakorlatilag teljesen uralma alá vonta az északi részek kivételével az egész országot. A hadművelet tervezésében komoly szerepet játszott egy franciabarát katonai pilóta, Idriss Déby is, akinek még komoly szerepe lesz történetünkben. 

Az északra menekülő Oueddei erőit (GUNT) persze ismét líbiai erők kezdték támogatni, 1983-as offenzívájukat csak egy masszív (2700 fős) francia kontingens állította meg, egyben a franciák jelezték, hogy nagyon nem szeretnének líbiai katonákat látni a 15. szélességi foktól délre - ez egyben be is fagyasztotta a konfliktust bő három évre. Eközben a líbiaiak kifejezetten nagy bázisukká tették Faya-Largeau-t és Vádi Doumot és úgy általában Észak-Csád katonai infrastruktúráját fejlesztették, Habré pedig amerikai és francia segítséggel megerősítette hadseregét.

Eközben északon nőtt a feszültség a Oueddei erői és a líbiaiak között, ráadásul az északiak egyre nagyobb része dezertált, ezért Kadhafi 1986 februárjában  ismét N'Djamena ellen vonult - az akció azonban katasztrófával végződött, a csádi hadsereg visszaverte a támadást, és a franciák a megjelölt szélességi kör átlépése miatt bombázni kezdték a líbiai bázisokat. A kudarc tovább aprózta az északi erőket, egyes frakcióik átálltak Habré oldalára, mások pedig saját szakállukra támadták meg a líbiaiakat. 1987 elejére gyakorlatilag a líbiai bázisokat fedező északi erők eltűntek, Kadhafi erői pedig kezdtek elszigetelődni ezeken a támaszpontokon. Ekkor jött el a csádi ellentámadás ideje, ami a "Toyota-háború" néven került be a történelemkönyvekbe. A meglehetősen fura taktika Hassan Djamous és a már említett Idriss Déby nevéhez fűződött: a csádi erők páncéltörő eszközökkel és gépfegyverekkel felszerelt Toyota pickupokkal  a sivatagi ösvényeken gyorsan haladva kerítették be a líbiai bázisokat, visszavonulásra kényszerítve Kadhafi hadseregét, az első lendülettel még az Aozou-sávot is visszafoglalva.

Elhagyott líbiai felszerelés Észak-Csádban, 1987-ben - (forrás)

Ezt a beérkező líbiai erősítés ugyan visszavette, azonban a csádiak ekkor a pickupokkal egy líbiai repteret lőttek szét - ez viszont már sok volt a franciáknak, akik tárgyalóasztalhoz ültették a feleket. (Az utolsó vitatott terület nemzetközi döntőbíráskodást követően 1994-ben került vissza Csádhoz.) A források megoszlanak azt illetően, hogy hogy is jött a Toyoták felhasználása - az biztos, hogy egy francia "fegyverszállítmány" központi elemét alkották, azonban az már nem egy értelmű, hogy ezt a csádiak direkt így kérték, vagy a franciák ennyit adtak, és a helyiek a szükségből kovácsoltak előnyt.

Tipikus csádi katonai oszlop (a kép egy későbbi konfliktus során készült) - (forrás)

A tökéletesen kivitelezett villámháborúnak két következménye lett:

- Az elképesztően hatásos reklámot követően világszerte megugrottak a Toyota pickupok eladási eredményei.

- Az egye paranoidabbá váló Habré attól tartva, hogy népszerű katonai vezetői megpuccsolják, és rémuralomszerű tisztogatásba kezdett. Az érintett vezetők közül csak Déby tudott elmenekülni - Líbiába...

Habré nagyjából Tombalbaye receptjét kezdte követni, csak most nem a délieknek, hanem saját klánjának, az északon élő tubuknak kedvezett, miközben Déby (és más egykori katonai vezetői) törzsét, a keleti zaghawákat üldözte. Az ezzel járó forrongást kihasználva Déby líbiai segítséggel Szudánból érkezett klánja területére, majd gyors előnyomulást követően 1990 decemberében lényegében vértelenül bevette N'Djamenát. (Habré sokáig sikerrel kerülte el a felelősségre vonást, de végül egy szenegáli börtönben halt meg Covidban).

Déby azért pár fokkal szofisztikáltabb vezetőnek bizonyult, mint a Csád előző negyedszázadát meghatározó hadurak, kezdetben még ráadásul némi demokratikus elköteleződés is pislákolt benne, így Csádra nagyjából 15, viszonylag békésebb év köszöntött - Déby új alkotmányt léptetett életbe, és több, nagyjából demokratikus választást is megnyert, miközben harcedzett hadserege biztosította, hogy ne nagyon gondoljanak az országban létező kisebb-nagyobb fegyveres csoportok uralmának megdöntésére. Ezzel párhuzamosan az ország délnyugati részén (azaz az ország legnyugodtabb, legjobban megközelíthető részén) olajra bukkantak, így Csád létezése során először némi gazdasági jelentőségre és exportbevételre tett szert a 2003-ban megújuló kitermelés révén. Ez nagyjából meg is duplázta az egy főre jutó GDP-t - persze a bevételekből csak a lakosság kis része részesült, sőt Déby egy hírhedté vált nyilatkozatában le is szögezte, hogy ebből a pénzből bizony fegyvereket fognak venni.

Idriss Déby - (forrás)

Ez így is lett, a csádi kormányzat ugyanis kihasználva  a növekvő bevételeket és az ország viszonylagos stabilitását, több szomszédos konfliktusba is beleavatkozott, egy ideig csapatokat küldött az "afrikai világháborúba" (a rendkívül véres második kongói háborúba), támogatta a 2003 és 2020 között dúló Land Cruiser háborúban a darfúri fegyveresek egy részét, és még később komoly szerepet játszott a Boko Haram elleni küzdelemben is. Persze ezen konfliktusok egy részében túl sok opciója nem volt a csádi vezetésnek, hiszen a roppant hosszú határszakaszokon a szomszédban tevékenykedő  fegyveresek időnként mindenképpen áthatolnak - a legnagyobb hatással végül a dárfúri konfliktus volt Csádra, ami egyéb tényezők mellett 2005 és 10 között újabb polgárháborúhoz vezetett. 

Az egyéb tényezők közül leginkább Déby egyre inkább autoriter uralma emelhető ki: a 2000-es évek elején módosította az alkotmányt, hogy továbbra is elnök maradhasson. és egy olyan rendszert épített ki, amiben bár maradt ellenzék, de nem igazán rúghatott labdába. Ezen felül mértéktelenül támogatta saját klánját, a zaghavákat - ha a Google Mapsen Abeche-től északra nézegetjük kicsit a falvak műholdképét, érdekes dolgokra bukkanhatunk...Mindez alapból elégedetlenséget szült, és bár az északon nagyjából folyamatosan tevékenykedő fegyveres csoportokat még sikerült kordában tartani, de a  dárfúri szikra belobbantotta a konfliktust.

Kelet-Csád és Dárfur között gyakorlatilag nincs éles etnikai választóvonal, így az ottani háború 2003-as eszkalálódásakor Szudán tulajdonképpen Csádot is a hadszíntér részének tekintette, amire természetesen Déby is reagált. Egyrészt a határ 7 éven át tartó lezárásával, másrészt igyekeztek védekezni az ellenséges fegyveresekkel szemben, ugyanakkor a hosszú határszakaszon ez roppant nehéz volt: így Csádra nem csak a több százezer dárfúri menekült zúdult, de a határ menti területekről is elmenekült közel 200 ezer lakos, akik ellátását valahogy meg kellett oldani. Mindez a Szudán által (is) támogatott keleti felkelőcsoportok aktivizálódásával járt, ami öt éves, időről időre fellángoló harcsorozathoz vezetett, elsősorban az Abeche-N'Djamena tengelyen. Ennek során a felkelők kétszer (2006, 2008) is elérték a fővárost, megállításukban pedig ismét szerepet játszottak francia alakulatok. A konfliktus végül békefenntartók bevonásával és bizonyos kompromisszumokkal zárult: egyrészt Csád és Szudán kiegyeztek, másrészt Déby is vállalt bizonyos garanciákat a "demokratikusabb" (értsd egyéb csádi csoportok érdekeit is figyelembe vevő) kormányzás érdekében.

Sajnos Csád nemzetközi környezete ezt követően sem vált sokkal békésebbé: északon Líbia szétesése okoz szinte állandó bizonytalanságot, nyugaton a Boko Haram fegyveresei fenyegetik az államot, délen pedig a Közép-afrikai Köztársaságban is polgárháború dúlt. Ezekkel a kihívásokkal azonban a militáns Déby rezsim meglepően jól birkózott meg (persze a költségvetés tekintélyes részét a hadseregre költve), sőt a Boko Haram ellen szerveződő, 5 országból álló koalíció kifejezetten erős tagjává vált, ugyanakkor épp ez okozta Déby vesztét. 2021-es választási "győzelmét" (az ellenzék bojkottálta a választást) ugyanis egy Líbia felől betörő fegyveres csoport zavarta meg, és a "sivatagi cowboynak" becézett elnök nem állta meg, hogy ne keresse fel a betörést megállító csapatait, azonban 2021. április 18-én a Csád-tótól északra súlyosan megsebesült, és két nappal később meg is halt. Azóta az országot fia,  a hatalmat puccsszerűen magához ragadó Mahamat irányítja egy katonai tanács élén, a beígért választások pedig többször is el lettek halasztva, jelenlegi állás szerint 2024. május 6-án kerül rájuk sor, ugyanakkor az elmúlt napok eseménysorozata még áthúzhatja mindezt. Február 28-án, szerdán ugyanis fegyveres támadás érte a Nemzetbiztonsági Úgynökség (ANSE) főhadiszállását. A több áldozatot követelő csapást a kormányerők az ellenzéki Szocialista Párt Határok Nélkül és vezetője, Yaya Dillo számlájára írták, így főhadiszállásukat hamarosan körülvette a hadsereg, és a tűzharcban Dillo is életét vesztette. (A harcok egy korábbi politikai gyilkoság miatt robbanhattak ki, amit vélhetően az említett Ügynökség követett el.)

Látható, hogy a csádi stabilitás meglehetősen viszonylagos, lényegében csak közép-afrikai összehasonlításban beszélhetünk bármi ilyesmiről, és mind a politikai, mind a katonai helyzet elég törékeny. A történelmi összehasonlításból egyértelmű, hogy a peremvidékekről az esetleges lázadócsoportok meglehetősen gyorsan N'Djamena "kapuinál" teremhetnek. és a jól bejáratott Abeche-N'Djamena, Tibeszti-N'Djamena tengelyeken ezt számos alkalommal meg is tették. Ezen kívül még a fővárosban is különböző fegyveres csoportok tevékenykednek, ami nem éppen ideális helyszín egy előzmények nélküli katonai akcióhoz. A térség államaiban a február 28-aihoz hasonló eseményekből szoktak hosszabb rövidebb polgárháborúk kirobbanni, és bár a csádi hadsereg regionális összehasonlításban kifejezetten erős (33 ezer fős) és harcedzett, egy polgárháborús helyzetben nem túl jó frakciói közé kerülni.

De miből tud a koldusszegény, ámde 18 milliós Csád ekkora hadsereget fenntartani? Hát, nem sokmindenből, az ország ugyanis a világ egyik legszegényebbje, gazdasága meglehetősen egyoldalú: az ország lakosságának több, mint háromnegyede önellátó gazdálkodást folytat, a két fő élelmiszernövényt, a kölest és a cirokot termelve. Ezek délen jellemzően bőséges termést hoznak, a Száhelben viszont már nem annyira, ráadásul a termelt mennyiség is erősen ingadozó. Ennek ellenére a polgárháborús időszakok kivételével nem voltak komolyabb ellátási gondjai az országnak. Az ország feldolgozóiparral gyakorlatilag nem rendelkezik, a gyapottermelésre alapozó próbálkozásokat a 1960-80-as évek polgárháborús időszaka szétzilálta, a legújabb vívmány pedig egy olajfinomító. Az ország komolyabb bevételekhez a nyersanyagkitermelésnek köszönhetően jut: Abeche tágabb környékén aranybányászat folyik, az ország déli, délnyugati részén pedig a már említett olajkitermelés folyik mely 2003-ban az Exxon, a Chevron és a Petronas befektetései révén indult meg, de 2006-ban az utóbbi két céget Déby gyakorlatilag kidobta az országból, miután "vita" alakult ki a fizetendő adók és a járadékok mennyiségét illetően. A kínai olajcégekkel való rövid kacérkodás még csúfosabb véget ért (igaz az említett fővárosközeli olajfinomító részben kínai kézben van), így azóta a csádi kormányzat az Exxont igyekszik mindenféle jogcímeken megfejni/megbüntetni (bár újabban a Shell is jelen van). Nem mintha nem lenne miből fizetniük, de azt hiszem nem kell tovább magyarázni, hogy miért nem annyira vonzó befektetési célpont Csád.

Maga az olajkészlet viszonylag nagy (Afrikában a 10.), a termelés, évi 7 millió tonna körüli, ami nem kimagasló (szintén a 10. a kontinensen), azonban a koldusszegény országban igen nagy bevételi forrás - nem csoda, hogy ezt az elit szinte teljesen a maga számára sajátította ki. Az hogy a különféle válsággócok között fekvő ország stabilan tud nagy mennyiségű olajat exportálni, alapvetően Kamerun stabilitásának köszönhető - Csád viszonylagos szerencséje, hogy épp a tengerhez legrövidebb útvonalat kínáló, és az ország gazdaságilag erősebb részeit határoló szomszédja kínál csaknem zavartalan exportútvonalakat - egyrészt a kameruni-csádi olajvezeték, másrészt a közép-afrikai viszonylatban jobban kiépített úthálózatának köszönhetően (bár a Csáddal határos régóban ezek még ritkán szilárd burkolatúak). Többek között ezért is fontos Csád számára a Boko Haram kordában tartása, és a nyugalom fenntartása Kamerun északi "nyúlványában". (Na meg azért mert a csádi főváros közvetlenül a határnál fekszik.)

A gazdasági növekedésre pedig szükség lenne, hiszen Csád lakossága továbbra is nagy ütemben nő: 1960-ban még csak 2,95 millió lakosa volt az országnak, 1980-ra már 4,55 millió, 2010-ben már 11,2 millió, mára pedig már több, mint 18 millióan lakják az országot. Az elmúlt időszakban viszonylag sok írás foglakozott Afrika egy részének látszólag feltartózhatatlan népességnövekedéséről - némileg árnyaltabb módon ezzel mi is foglalkoztunk, és egyéb munkákhoz hasonlóan nálunk is a Csáddal szomszédos Niger volt a "negatív" példa, ahol még mindig nem tapasztalható a demográfiai átmenet harmadik szakasza, ahol már lassul a népesség gyarapodása. Éppen írásunk megjelenésével egyidőben (2018-ban) viszont a fordulat halvány jelei mutatkoztak Nigerben - miközben Csádban, már jóval korábban, 1996-ban megindult a népességnövekedés ütemének csökkenése. A két ország közötti különbséget elsősorban a Csádban jóval alacsonyabb várható élettartam miatti magasabb halálozási ráta okozza: a jóval rurálisabb Csádban finoman szólva sem jó az egészségügy helyzete és a lakosság számára aló rendelkezésre állása: az alig 53 éves születéskor várható élettartamhoz, brutális, 70 ezrelékes csecsemőhalandóság társul (ez az érték a világ legrosszabbja, Magyarországon egyébként 3 ezrelék ez a tragikus mutató). Mindez azt is jelenti, hogy bár a születési arányszám már vagy negyedszázada csökkenőben van az országban, a halálozási mutatókban még bőven van hová fejlődnie az országnak - ami végső soron azt eredményezheti, hogy a népességgyarapodás üteme még sokáig a 25-30 ezrelékes tartományban maradhat - ami azt jelentené, hogy 2035 körül már egy 25 milliós, 2045 körül pedig már egy 30 milliós országról fogunk beszélni.

Adatforrás: UN DESA, World Population Prospects, 2022

A népességgyarapodás ütemében vannak regionális különbségek: míg a ritkán lakott északon és a középső országrész rurálisabb területein még tart a "népességrobbanás" szakasza, délen és a városokkal is rendelkező területeken már jobban láthatóak a a mérsékeltebb növekedés jelei. Eközben természetesen Csádban is tapasztalható a harmadik világbeli "városokba" özönlés jelensége, a gond a, hogy az óriási területen nem igazán vannak városok: az 1-1,5 milliósra becsült fővárost a körülbelül 150 ezer lakossal rendelkező déli Moundou követi, majd a 100 ezres Abeche és Sarh következik a ranglistán - alapvetően ezek a városok a migráció fő célpontjai, azonban a Csád a nemzetközi vándorlás egyik növekvő jelentőségű kibocsátója is - azonban a nemzetközi vándorlás célpontjai eddig főleg a szomszédai voltak: míg egyéb afrikai országokban 337 ezer csádi él, Európában 10 ezer körülire becsülik számukat.

Csád erőforrásai nagyrészt a fővárosba összpontosulnak, így a város bizonyos részei kifejezetten rendezett képet mutatnak - (forrás)

Ugyanakkor Csád fekvésénél fogva komoly szerepet tölt be a illegális migrációs folyamatokban. Északi szomszédja Líbia, amely 2011-es destabilizálódását követően egyrészt az embercsempészek egyik központja (a földközi tengeri útvonalon Európába tartók 90%-a Líbiából indul), másrészt önmagában is Afrika egyik fő migrációs célpontja: lakosságának 12%-a (kb. 700000 fő) külföldi. Közülük mintegy 85 ezren csádiak, azaz Csád számára a fő kivándorlási célpont Szudán mellett Líbia, nem pedig az európai országok. A líbiai polgárháború során az ott élő külföldiek egy része Európába igyekezett átjutni, más részük pedig anyaországába visszajutni, tehát egy ideig viszonylag jelentős volt a Szaharán keresztül történő déli irányú vándormozgalom is. A líbiai helyzet viszonylagos konszolidálódásával ugyanakkor ismét nőtt az országba bevándorlók száma, akiknek csak egy része igyekszik Európába jutni.

Az alapján, amit eddig Csádról megtudtunk, feltételezhetjük, hogy az ország alig ellenőrzött északi része az illegális szaharai migráció egyik fő terepe lehet, ez azonban csak részben van így - ennek fő oka Csád rendkívül fejletlen közlekedési hálózata, valamint afrikai viszonylatban is kiemelkedő korruptsága (azaz az útvonal lassú és drága). Egy 2023-as felmérés alapján a Líbiába a Szaharán át érkezők 48,5-a Nigeren (azaz Agadezen) át érkezett az országba, 20%-uk Egyiptomon és 15%-uk Szudánon át, míg a Tibesztin átvezető csádi útvonalakat 12%-uk használta. Ez utóbbi tulajdonképpen a szudáni útvonal egyik mellékága, ami abból a szempontból is érthető, hogy a migrációra leginkább rákényszerülő szudániak egy része csádi menekülttáborokban vagy a határ közelében (Dárfúrban) él.

Figyelembe véve Csád fejletlenségét, korruptságát, nyersanyagokban való viszonylagos szegénységét, nem annyira nagy csoda, hogy az ország nincs annyira a nagyhatalmak fókuszában - igaz a régió stabilitásában van szerepe, de ezt a szerepet egyelőre viszonylag önállóan is képes betölteni. A gyarmati múlt miatt, és az ország viszonylagos egységének megőrzésébe beleölt rengeteg energia okán leginkább Franciaország  szerepe emelhető ki, ráadásul a Déby-rezsim is inkább franciabarátnak mondható, igaz korlátozottan a kínai, valamint az Egyesült Államokbeli befektetéseknek is teret engedtek (sőt, az ifjabb Déby januárban Moszkvában járt). A nemzetközi segélyszervezetek szerepe viszonylag csekély, aminek több oka is van: egyrészt az infrastruktúra nagyjából ott mondható használhatónak (délen és a főváros körül), ahol ezekre a szervezetekre viszonylag kisebb szükség van, keleten viszont a biztonsági helyzet törékenysége teszi nehézzé a működésüket. Szintén problémát jelent, hogy ezek között a körülmények között rendkívül nehéz elérniük a segítségre leginkább rászoruló félnomád népcsoportokat. 

Eközben Csád egyes szomszédai a világpolitika "rivaldafényébe" kerültek: az amúgy sokáig viszonylag békés, de jelentős uránérckészletekkel rendelkező Nigerben 2023 júliusában katonai puccsra került sor: a Mali, ( a hasonló hatalomátvétellel érintett) Burkina Faso és Oroszország által támogatott juntával szemben felsorakozott az ECOWAS, valamint jópár nyugati nagyhatalom - az egy darabig kiterjedt háborúval fenyegető események a francia befolyás visszaszorulásaként is értelmezhetőek. Déli szomszédjában, a Közép-afrikai Köztársaságban pedig 2012 óta polgárháború zajlik, a kormányerők lényegében csak az ország nyugati felét ellenőrzik (miközben az ország tekintélyes részét kitevő nemzeti parkokban a vadőrök az urak...), itt viszont a kormányerőket mind Franciaország, mind Oroszország támogatja - sokáig ez a konfliktus volt a Wagner-csoport fő bevetési területe. (Prigozsin egyébként épp Afrikából tért haza, miután egy rövid moszkvai útmegszakítást követően "baleset" érte a repülőgépét.)

Ebbe a közegbe érkezne a magyar misszió, többek között 200 katonával - ami egyáltalán nem kis kontingens, ugyanis a franciák jellemzően 1000-1500 katonával voltak jelen az elmúlt 60 év javában Csádban. A magyar tervek egyébként nem csak a katonai kontingensre vannak kihegyezve: egyrészt magyar külképviselet is létesült N'Djamenában, regionális, fejlesztési és humanitárius központot hozott létre, valamint segélyeket biztosított a menekültellátási, agrárfejlesztési és egészségügyi területen is - amire ahogy láthattuk valóban nagy szükség van Csádban. Ugyanakkor mindezek védelmére nagynak tűnik a 200 fős misszió - a külügyminiszter nyilatkozatai szerint ennek célja elsősorban a csádi hadsereg fejlesztése, kiképzése lesz, azaz Magyarország viszonylag jelentős katonai segélyt nyújt Csádnak, amit az erősen militarista Déby rezsim természetesen melegen üdvözölt. Mindezzel együtt a magyar célok továbbra sem teljesen világosak, ahogy az sem teljesen, hogy ezeket kivel együttműködve kivánja a külügy elérni. De milyen céljai, és milyen buktatói lehetnek egy ilyen missziónak?

- Ahogy azt láthattuk, Csádnak ugyan földrajzi fekvésénél fogva komoly geopolitikai összekötő szerepe van az egyes afrikai régiók és konfliktuszónák között, rendkívüli fejletlensége, rossz infrastruktúrája miatt általában még sincs az afrikai nagyhatalmi érdekkonfliktusok gyújtópontjában - ez pedig elsősorban a kevésbé jelentős hatalmak (mint pl. Magyarország) számára értékeli fel az országot.

- Van olyan európai politikai irányzat ami például az ott teret hódító Kínával (és újabban Oroszországgal) szemben nagyobb európai szerepvállalást irányoz elő Afrikában, és ebben a kolonialista múlttal nem rendelkező országoknak lenne érdemes nagyobb szerepet vállalnia. Ezeknek viszont nem ártana afrikai tapasztalatot szerezniük, amire a hasonló missziók alkalmasak lehetnek.

- A migráció szintén az európai politikai élet egy fontos problémája, amit ráadásul a magyar kormány politikájának egyik sarokkövévé tett - aki pedig hatással akar lenni az földközi-tengeri migrációs folyamatokra (akár azokat erősítve, akár gyengítve), annak jelen kell lennie a Szaharában és a Száhelben. Persze ahogy láthattuk, nem  Csád jelenti jelenleg a migráció fő útvonalát a térségben.

- Csád stabilitását a alapvetően a Déby klán uralmának stabilitása adja (ami egyáltalán nem jelent erőszakmentességet), ráadásul Csád viszonylag erős hadserege miatt valóban komoly hatással van a térség biztonságára. 

Összességében tehát jópár érv szól a magyar akció mellett, főleg, ha a kormány külpolitikai prioritásait is figyelembe vesszük. Azonban mindennek megvannak a veszélyei is.

- Azt is láthattuk, hogy Csád stabilitása viszonylagos - a főváros még így is gyakran szolgál különböző fegyveres csoportok célpontjául. A 200 fős katonai misszió komoly erő, ahhoz, hogy célpont legyen, de kicsi ahhoz, hogy önállóan befolyásolni tudja az eseményeket, főleg nem a magyarok számára szinte teljesen ismeretlen közegben. Ezt figyelembe véve egyáltalán nem biztos, hogy egy csádi "önálló" misszió a legjobb módja a száhelbeli tapasztalat megszerzésének - jobbnak tűnne egy tágabb európai szövetség felügyelete alatt tevékenykedni, ahogy egyébként magyar katonák a Mali misszóban is részt vettek. (Miközben Maliban már volt kézzelfogható magyar szerepvállalás és tapasztalat.)

- Nagyon rosszul sülhet el a misszió, ha Magyarország önállóan keveredik a térséget érintő nagyhatalmi küzdelmekbe - ugyanis egyelőre nem teljesen világos, hogy mik Oroszország szándékai a területen. Befolyási övezetet kíván szerezni, vagy a terület destabilizálásában gondolkodik? Utóbbi Európa számára meglehetősen negatív következményekkel járna, például az illegális migráció "fegyverként" való felhasználása révén. Ha az oroszbarátnak tartott és (legalábbis szavakban) az "EU" ellen küzdő magyar kormányzat önállóan küld erőket a az  Oroszország felé sodródó Nigerrel és Közép-afrikai Köztársasággal szomszédos Csádba, az a nemzetközi porondon némi gyanúra adhat okot - ez pedig a katonai helyzet esetleges eszkalálódásakor nem sok jót ígér a magyar missziónak. Megelőzendő pár kommentet - az afrikai hatalmi törekvések önmagukban nem "jók vagy rosszak" (majdnem azt írtam, hogy feketék vagy fehérek...), nem véletlenül tettem különbséget a "befolyási övezet szerzése" és a terület "nagyhatalmi játszmákban való felhasználása" között.

Csád egy roppant változatos és elképesztően szegény ország a Afrika közepén, ahol rendkívül gyorsan változhatnak meg a politikai és katonai erőviszonyok. Nem ördögtől való gondolat itt jelen lennie Magyarországnak, azonban mindez kiemelt veszélyekkel is jár - ezek felméréséhez pedig valószínűleg sokkal jobban kellene ismernünk a területet.

Fontosabb források: 

 https://defensenigeria.wordpress.com/2020/01/14/libyan-military-effectiveness-in-chad/

https://hellomagyar.hu/2023/06/11/a-nagy-toyota-haboru-haborut-nyerni-kisteherautokkal/

https://www.bbc.com/news/world-africa-68424115?fbclid=IwAR3BSBew7N-_xstFcPXINXxNEOFnEvGkj8XzRhzyFgf5RgmDJoC-plw27CY

https://444.hu/2024/02/29/mikozben-szijjarto-csad-stabilitasat-dicserte-katonak-lelottek-a-csadi-ellenzek-vezetojet

https://www.jointdatacenter.org/literature_review/migration-in-libya-a-spatial-network-analysis/

https://openknowledge.worldbank.org/server/api/core/bitstreams/2d2d931a-09c4-5b44-b1c1-67f19e3de6bd/content

https://dtm.iom.int/sites/g/files/tmzbdl1461/files/reports/DTM_Libya_R47_Migrant_Report.pdf

https://migration-control.info/en/wiki/chad_2021/

https://www.reuters.com/world/africa/putin-meets-chad-junta-leader-russia-competes-with-france-africa-2024-01-24/?fbclid=IwAR0QL_IVBdtFsH0FWtjCuzR3ZIoDzbbJaXmtB7kj1X2elNeKGRbC3TTebec