Aki szereti böngészgetni a Google Mapset (vagy más hasonló térképes alkalmazást), annak feltűnhet egy érdekes nevű település Colorado állam északnyugati sarkában. Ha még jobban ráközelítünk Dinosaur városkájára, láthatjuk, hogy a kelet-nyugati utcák többsége számozott, azonban az észak-déli utcák egy-egy őshüllő nevét viselik, lehetőség szerint alliteráló formában: van itt Brontosaurus Bypass, Camptosaurus Crescent és Triceratops Terrace is. (Utóbbi kb. lépcsőzetes házsort akarna jelenteni, de csak ez fordítható némi kompromisszummal alliterálva magyarra - mondjuk az eredeti utcában sincs semmi lépcsőzetes...) A mintegy 250 lakosú városkát 1966-ig Artesiának illetve Baxter Springsnek hívták, a névváltoztatás hátterében az állt, hogy a poros kisváros minél több turistát tudjon elcsaklizni a közeli, de már nagyrészt Utahban lévő Dinosaur National Monumenttől - mely fantasztikus tájakat és egy látványosan kialakított dinoszaurusz-kövület lelőhelyet rejt magában. A nemzeti emlékhely nagyrészt a Montanától Új-Mexikóig húzódó késő jura időszaki Morrison-formációra épül, amelyből a legismertebb (és legnagyobb) dinoszauruszok tekintélyes része előkerült, egy rendkívül bizarr és fordulatos 19. századi tudományos (és vadnyugati) perpatvar során, mely a "csontháborúk" néven vonult be  a történelembe.

A Dinosaur National Monument fantasztikus tájai, a Green és a Yampa folyókkal - (forrás)

A már említett Morrison-formáció egy nagyrészt homokkőből és agyagkőzetekből (pl. agyagpalából) álló, környezetétől jellemzően sötétebb színével elütő 147-155 millió éves kőzetösszlet, mely talán minden más formációnál több ismert és "népszerű" dinoszauruszmaradvány lelőhelyeként ismert: ebből a rétegcsoportból írták le többek között az óriás Diplodocust, a Brachiosaurust, a Stegosaurust, valamint a korszak csúcsragadózóit, az Allosaurust és a Ceratosaurust - tehát a Jurassic park valóban jura időszaki lakóit. 

Dinosaur városkája és utcái (valamint különleges bolthálózata) - Forrás: Google Maps

A különleges, a coloradói Morrison városáról elnevezett formációt egy gigantikus méretű üledékgyűjtő medencében felhalmozódott üledék alkotja, melynek egyes jellemzői nem is annyira tértek el a Sziklás-hegység mai medencéinek viszonyaitól. Ahogy azt a Sziklás-hegység születéséről szóló posztunkban részletesen bemutattuk, mintegy 200 millió évvel ezelőtt a mai Észak-Amerika keleti felén a korábban létrejött lánchegységek lassan lepusztulóban voltak, a nyugati oldalon (azaz a Pangea szuperkontinens peremén) a mérsékelten aktív lemezszegély mentén egy jóval keskenyebb hegységrendszer alakult ki, mely részben szintén pusztulóban volt - a köztük lévő (gyakran sekély tengerelöntéssel borított) medencékben pedig jelentős mennyiségű üledék halmozódott fel. A terület nyugati részén nagyjából 170 millió évvel ezelőtt komoly változások következtek be: délnyugaton megkezdődött a mai Atlanti-óceán középső részének nyílása - ez lassan elkezdte északi, északnyugati irányba tolni a mai Észak-Amerikát, így az Ős-csendes-óceáni lemeznek feszülő kontinens az óceáni lemez komolyabb szubdukcióját (alábukását), illetve helyenként a lemezek egymás melletti elmozdulását indította meg.

A Morrison-formáció jól megkülönböztethető rétegei  - (forrás)

Jelen esetben az ősföldrajzi környezet rekonstrukciója kissé bizonytalan, ugyanis a következő 100 millió évben lezajló nagyarányú hegységképződés igen sok "nyomot" felülírt, vagy eltemetett - annyi biztos, hogy a szubdukció hatására a terület nyugati, délnyugati részén hegységképződést indított meg, az alábukó, és a mélyben megolvadó kőzetlemez hatására főleg a tárgyalt időszak második felében komoly mértékű vulkánosság zajlott le, illetve a felszínre nem jutó mélyben lezajló anyagáramlások is hozzájárultak a terület további megemelkedéséhez. Azzal kapcsolatban viszont nem egyértelmű a földtudósok álláspontja, hogy a Morrison-formáció üledékgyűjtő medencéje a kiemelkedő hegylánc mögött közvetlenül elhelyezkedő "ív mögötti" medence volt, vagy egy  még keletebbre elhelyezkedő medence volt, melybe nem közvetlenül jutott a kialakuló fő hegyláncról lepusztuló üledék.

A vázlatos ősföldrajzi kép a középső-jurában - a Morrison üledékgyűjtő-medence nagyrészt a Sundance-tenger helyén alakult ki - (forrás)

Akármelyik elmélet is helytálló, az üledékgyűjtő medence jó eséllyel ugyanannak a folyamatnak a gyermeke: a szubdukció folyamán felül maradó lemezszegély is hajlamos "ráhúzódni" az alábukóra (azaz megnyúlik), valamint a beolvadólemezből felfele mozgó anyagáramlás több száz kilométerrel odébb elvékonyíthatja a földkérget, ami süllyedéshez medenceképződéshez is vezethet - azonban ha ez az anyagmennyiség "megszilárdul", éppen vastagodáshoz és emelkedéshez vezethet hosszabb távon. Itt sem történt más: a kialakulóban  lévő medence az Ős-Csendes-óceán egyik sekély nyúlványává vált (északnyugaton kapcsolódva a nagyobb vízfelülethez), de az időszak közepére a következő okok miatt megszűnt létezni (a medence fejlődéséről kiváló ábrák találhatóak az alábbi tanulmány 28. oldalától):

- A nyugaton egyre magasodó, de még a keleti oldalon is viszonylag magasabb térszínről jelentős mennyiségű folyóvízi üledék mosódott a medencébe, mely lassan elkezdte feltölteni a tengert.

- A térszín lassan emelkedni kezdett (vsz. megváltozott a mélységi anyagáramlások jellege).

- A lassan lefűződő tengerrészek gyorsan kiszáradtak - a terület ekkor a 25-35. északi szélesség környékén, azaz a szubtrópusi magasnyomású övezetben (vagy a közvetlen szomszédságában) volt, a nagyrészt délnyugatról fújó szelek miatt csapadékárnyékban, éghajlata ezért forró és száraz volt - hogy mennyire, arról megoszlanak a vélemények: a téli középhőmérséklet a különböző modellek szerint 8-20 Celsius fokos, a nyári 27-45 Celsius fokos, a csapadék pedig 500 mm alatti lehetett - tegyük hozzá a formáció képződésének mintegy 8 millió éve alatt a terület északabbra került, így főleg az északi része már jóval inkább részesülhetett a mérsékelt égövi ciklonok  csapadékából - azaz a terület éghajlata némileg csapadékosabbá és hűvösebbé vált. Mindenesetre az éghajlat igen erős évszakos változása mindvégig fennmaradt, ami alapvetően határozta meg a terület állat- és növényvilágát.

Észak-Amerika mintegy 150 millió éve - a kontinensbelsőbe nyomuló tengertől délre jól látható a medence folyórendszere és sivatagos-dűnés részei - (forrás)

A beltenger lassú feltöltődésével és visszavonulásával meglehetősen változatos táj alakult ki a medencében. A peremek magasabb,  csapadékosabb, nagyrészt toboztermő erdők által borított vidékeiről (főleg nyugatról)  viszonylag sűrű folyóhálózat indult az alacsonyabb szárazabb vidék felé. Ezek a vízfolyások középső szakaszuk mentén a szárazabb időszakokban nagyrészt kiszáradtak, medrükből a forró szelek jelentős mennyiségű homokot fújtak ki, melyek a vízfolyásokat kísérő galériaerdők közti térségekben gyakran nagyméretű dűnékbe halmozódtak (főleg a déli, szárazabb részeken). A medence belső, alacsonyabb részeiben  azonban a folyók között kiterjedt mocsár és tóvidék húzódott, melyet csak részben tápláltak a hosszabb rövidebb-időre részben lefolyástalanná váló medencébe lefutó folyók, a víz legfőbb forrása valószínűleg a viszonylag magasan lévő talajvíztükör volt:  a hegységperem prózus közeteiben a csapadék ugyanis részben beszivárgott, mely a medence belseje felé haladt a mélyben - a rétegvíz szintjét a medence belső részén metszette a felszín. Ez okozta azt, hogy a folyók alsó szakasza ritkábban száradt ki, illetve ettől az úgynevezett forrásvonaltól már gazdagabb volt a vízhálózat. A tavak környékét a folyókhoz hasonlóan erdőségek és bozótosok kísérték, míg a lápos vidéken a lágyszárú növények uralkodtak  - a fűfélék ekkor még nem léteztek, úgyhogy a táj bár nagy vonalakban hasonló jellegű volt, mint a mai erdős szavannák, de a gyökeresen eltérő növényzet miatt részleteiben nagyon máshogy nézett ki.

Az idő előrehaladtával a terület északi részén több csapadék hullott, itt erdős lápvidék alakulhatott ki, melynek maradványait ma szénkészletekben láthatjuk, a szárazabb délen pedig egy lefolyástalan sóstó alakult ki. Eközben a délnyugaton megélénkülő vulkánosság többször is hamuval terítette be a vidéket, részben ez adja a Morrison-formáció felső rétegeinek jellegzetes sötétebb színét.

Táj a Morrison-medencében - (forrás)

Összességében tehát az egykori üledékgyűjtő medence igen változatos környezetet teremtett a korabeli állat- és növényvilágnak, ráadásul a mocsarak, tavak és a folyók egy része a szárazabb időszakban kiszáradt, hosszútávú vándorlásra késztetve az állatokat: más tavakat, vagy a magasabb térszínt kellett felkeresniük. Mindez elsősorban a nagyméretű őshüllőknek kedvezett: a híresebb Sauropodák hosszú nyaka csak egy volt az evolúciós előnyök közül (hiszen magasabbról is legelhettek), a nagyobb testmérettel járó lassabb metabolizmus kifejezetten előnyös volt a kiszáradt pusztában történő helyváltoztatás során, illetve az állatok nagyobb testméretük miatt is hosszabb utak megtételére voltak képesek - mindez természetesen a növényevőket követő ragadozókra is igaz volt. Így nem meglepő, hogy ebben a formációban erősen felülreprezentáltak a legnagyobb dinoszauruszok. Természetesen hasonló méretű állatok nem csak itt fordultak elő, azonban a környezet a csontmaradványok megmaradásának is igencsak kedvezett: viszonylag gyakran előfordulhatott, hogy hosszabb szárazabb időszak végén az állatok tömegesen pusztultak el egy elszigetelt és "váratlanul" kiszáradó tó vagy folyómeder partján, míg a következő esős évszak áradásai egy helyre halmozták a dögöket, ahol gyorsan vastag üledékréteg boríthatta be őket. Szintén hozzájárult ahhoz, hogy a  Morrison-formáció igen komoly őslénylelőhellyé váljon, hogy igen nagy kiterjedésű összletről van szó, mely ugyan ehhez képest viszonylag kevés helyen van felszínen, de a gyakran meggyűrt, ferdén álló, kipreparált rétegei helyenként kiváló és nagy kiterjedésű ásatási terepet nyújtanak. Hírességéhez és peleontológiai jelentőségéhez azonban még egy tényező is hozzájárult: az egyik ilyen lelőhely közvetlenül az 1869-ben befejezett első észak-amerikai transzkontinentális vasútvonal egyik wyomingi állomása mellett volt - ez a kedvező adottság nemcsak korai felfedezések tömkelegéhez (és a dinoszauruszőrület megalapozásához) vezetett, de ez eredményezte a híres-hírhedt "csontháborúk" talán leghajmeresztőbb epizódjait is.

A háborúk két szembenálló hadvezére Othniel Charles Marsh (1831-1899) és Edward Drinker Cope voltak (1840-1897). Marsh a Yale egyetem hallgatója (majd később professzora) volt, szülei nem voltak kifejezetten vagyonosak, ugyanakkor tanulmányait megkönnyítette, hogy korán elhunyt édesanyja bátyja, a híres bankár és filantróp George Peabody volt, de anyagilag igazán akkor került egyenesbe, amikor meggyőzte a nagybácsit, hogy szánjon egy jelentősebb összeget a Yale természettudományi múzeumának megalapítására - melynek vezetésében neki is jelentős szerepe lett. Ja és persze ő is örökölt egy majdnem ugyanakkora összeget (Peabody 1869-ben hunyt el). Marsh egyébként módszeres és alapos, de zárkózott tudós volt, ugyanakkor hajlamos volt magas lóról beszélni a terepen dolgozókkal (ő maga kevésbé szeretett "saját kezűleg" ásni), és meglehetősen fukar embernek bizonyult, ami okozott számára pár kellemetlen meglepetést a küzdelemben. Viszont fura módon jóban volt több nagyhatalmú indián törzsfővel is, bár ehhez az is kellett, hogy azok ne tudjanak egyes stiklijeiről.

Bal oldalon Othniel Charles Marsh, jobb oldalon Edward Drinker Cope - (forrás)

Cope vagyonos kvéker család sarja volt, és bár iskoláit nem végezte el teljes mértékben, felnőtt élete legnagyobb részében a Pennsylvaniai Egyetemhez kötődött, de anyagilag jellemzően független volt. A két tudós közül ő volt a jobb tollú, szélesebb érdeklődésű (nem csak a dinoszauruszok érdekelték), sokkal inkább társasági ember volt, aki szeretett terepen dolgozni és szót is tudott érteni az embereivel (amennyiben azok "fehérek" voltak), azonban tudományos termékenysége nem mindig párosult alapossággal és körültekintéssel, ami óriási támadási felületet adott Marsh számára. A megkötött egyezségeket ő is hajlamos volt a saját javára értelmezni. Összességében két nagyon lelkes, de nem éppen hibátlan jellemű, esetenként kifejezetten gátlástalan figura konfliktusáról szólt a híres-neves háború.

Ahogy a Lewis és Clark útjáról szóló posztban már volt róla szó, a 19. század elején még sem az ősállatok kihalási mechanizmusa, sem azok legnagyobb része nem volt ismert, ezért kutathattak az utazók a Vadnyugaton még élő mamutok után. Az ezt követő évtizedekben, azonban óriási fejlődés ment végbe a geológiában is az egyes rétegek azonosításában és relatív korának meghatározásában - a tudósok arra is rájöttek, hogy a kövületek java sokkal régebbi, mint azt addig sejtették. Az 1820-as évek angliai felfedezései nyomán a dinoszauruszokról is tudtak (magát a kifejezést Sir Richard Owen használta először 1841-ben), így nem csoda hogy két főszereplőnk az amerikai polgárháború idején Európába indult elsajátítani a legújabb geológiai és őslénytani ismereteket. A két kutató Berlinben egy ideig együtt is tanult, ekkor még mérsékelten baráti viszonyban is voltak, azonban hazatérve ez gyorsan megváltozott. 

Marsh (fent középen) és "asszisztensei" - (forrás)

Az első konfliktushoz az vezetett, hogy Cope első, nagyrészt keleti parti fosszíliagyűjtő kirándulásaira időnként meghívta Marsh-ot, többek között egy New Jersey-i márgabánya tulajdonosának is bemutatta társát. Cope a tulajjal már megegyezett, hogy némi pénzért cserébe neki továbbítja az esetleges leleteket, azonban a látogatást követően egyszercsak elapadtak a küldemények - kiderült, hogy Marsh több pénzt ajánlott, így a fosszíliák nála kötöttek ki. Ezt követően a két férfi egyre többet támadta egymás nézeteit és tudományos felfedezéseit, amiből hosszabb távon inkább Marsh jött ki jól: a jóval alaposabb, evolucionista tudós jóval több elképzelését igazolta az idő, mint a neo-lamarckista elképzeléseket favorizáló Cope-éit. Ráadásul Cope egyik súlyos tévedésére is ő hívta fel a figyelmet: ugyanis az egyik általa rekonstruált vízi őshüllő, az Elasmosaurus fejét tévedésből a farokcsigolyákra illesztette. Végül Cope pártfogója,  Joseph Leidy tett igazat kettejük között, a nyakcsigolyákra illesztve a fejet. (Cope a következő éveit részben azzal töltötte, hogy lehetőleg felvásárolja az Elasmosaurusról megjelent publikációi összes példányát, Marsh meg azzal, hogy minél több helyen "idézze" ezeket.)

Cope figyelme az 1870-es évek elején egyre inkább nyugatra irányult: a vasútépítések és a Coloradóban megélénkülő bányászat révén egyre több (és egyre nagyobb) fosszíliáról érkezett jelentés, úgyhogy Cope a terepre indult, ugyanakkor nem igazán törődött azzal, hogy a többi tudós már hallgatólagosan felosztotta egymás között a területet - gyorsan behatolt mind Leidy, mind Marsh kiszemelt területére, illetve sikerült a fukar Marsh expedíciójából jópár embert átcsábítania, ami szintén nem tett túl jót a két férfi viszonyának Cope ugyanakkor rengeteg fosszíliát gyűjtött azonban osztályozásuk nem igazán ment jól neki, a nagyrészt New Havenben tartozkodó módszeres Marsh viszont jóval sikeresebben dolgozta fel a csapatai és partnerei által küldött maradványokat. (Erre a tényre Marsh természetesen nem mulasztotta el felhívni a tudományos közvélemény figyelmét.)

A két kutató gyűjtőszenvedélye egyre nagyobb területre terjedt ki, többek között a még részben indián kézben lévő Dakota területre is: Marshnak sikerült megegyeznie a legsikeresebb törzsfővel, az amerikai hadsereg ellen háborút nyerő Vörös felhővel is (bár ha a főnök tudta volna, hogy nem igazán tiszteli az indián szent helyeket, más vége lett volna biznisznek), Cope inkább olcsó trükkökkel és megvesztegetéssel igyekezett célt érni ugyanezen a területen.

Marsh és Vörös Felhő (Maȟpíya Lúta) -  (forrás) 

A kiújuló indián háború és a legújabb felfedezések azonban ismét Coloradóra és Wyomingra irányították Cope és Marsh figyelmét - hogy ellenségeskedésük minden addiginál látványosabb mélységeket érjen el. 1877-ben Marsh több független híradást kapott gazdag coloradói és wyomingi lelőhelyekről. Az egyik hírforrás a coloradói Golden városának (ma Denver elővárosa) egyik tanára, Arthur Lakes volt, aki  szenvedélyes fosszíliavadász volt, és a város határában kutakodva 1874-ben már talált egy nagy méretű fogat (mint kiderült ez volt a késő krétai Tyrannosaurus Rex első leírt lelete), három évvel később pedig rengeteg megkövesedett csontot talált a délről szomszédos kisváros, Morrison határában - pontosabban a két város közötti feltűnő gerincen (a Dinosaur Ridge-en), ami a jura időszaki dinoszauruszok egyik legfontosabb lelőhelyévé vált.  Igen, innen kapta a nevét a Morrison-formáció... Lakes pár fosszíliát elküldött Marshnak, azonban a tudós lassan válaszolt, így Cope nak is küldött maradványokat. Végül Marshnak sikerül először megbíznia a tanárt az ásatások vezetésével - Marsh többek között erről a lelőhelyről (is) írta le Stegosaurost, az Apatosaurust, az Allosaurust és a Camptosaurust. Cope persze nem igazán viselte jól a kudarcot, de hamarosan ő is kapott egy levelet a Pueblótól nyugatra fekvő Canon City mellől, ahol hasonlóan gazdag lelőhelyre bukkantak - ez lett végül Cope fő vadászterülete, de később Marsh emberei is feltűntek errefelé.

Como Bluff, a Morrison-formáció színes rétegeivel - (forrás)

Úgy nézett ki, hogy Cope behozza hátrányát, főleg azután, hogy a morrisoni bányagödör beomlott, de Marsh 1877-ben újabb levelet kapott a wyomingi Medicine Bow-tól pár kilométerre keletre található Como vasútállomásáról. A feladók, William Harlow Reed and William Edwards Carlin értesültek a két tudós rivalizálásáról, és felhívták Marsh figyelmét arra, hogy az állomástól északra lévő viszonylag lapos antiklinális (gyűrt hát), a Como Bluff számos nagyméretű csontot rejt - nagyrészt a Morrison-formációból, bár ezt a vasutasok nem tudhatták.  Marsh nem akarta megismételni korábbi hibáját, hogy lassan reagál, és nem eléggé bőkező, úgyhogy egy közepes összeggel felszerelve odaindította megbízottait (és később Lakes-et is). Nem bánta meg, a Como Bluff bizonyult a Morrison-formáció legjobb lelőhelyének, a Marshnak küldött anyagok csaknem fele innen került ki - innen írta le többek között a Diplodocust, de a már említett dinoszauruszok pontos leírásához is komolyan hozzájárultak az itteni leletek. A dolgot Cope sem hagyta annyiban, jól felfegyverzett csapatokkal igyekezett lecsapni Marsh embereinek épp nem őrzött felfedezéseire - persze Marsh emberei nagyjából ugyanabból az "emberanyagból" kerültek ki - a "dinóvadászok" a külső szemlélő számára inkább tűntek rablóbandának.

A "háború" legdurvább szakaszát alapvetően két esemény indította be: amikor Reed és Carlin találkozott Marsh-sal, igyekeztek némileg több pénzt kicsilkarni, az akciójuk azonban meglehetősen hűvös fogadtatásra talált a tudós részéről. Hogy egy kicsit megolajozzák a gépezetet, a lelőhelyről szóló információkat kiszivárogtatták Cope-nak, sőt, hosszabb-rövidebb időszakokra át is pártoltak hozzá (különösen a magát hatékony dinóvadásszá kiképző Reed ideiglenes elvesztése bizonyult fájdalmasnak). Ennek eredményeként Cope is több ásáatási helyszínt tudott nyitni a Como Bluffon (bár a túlnyomó többségük Marsh-é maradt). A másik esemény ami megalapozta a csapatok kölcsönös bizalmatlanságát, az Lakes udvariassági látogatása volt Cope ásatásán: Cope-ék azt hitték kémkedni jött, Marsh meg azt, hogy "hűtlenné" vált hozzá. Innentől  a külvilág számára valóban hajmeresztő dolgok történtek: a feltárásokat fegyveresek őrizték, illetve a kövületek gyorsabb kiszabadítása érdekében dinamitot is használtak hőseink, Marsh pedig legalább egy ízben utasítást adott az el nem szállított fosszíliák megsemmisítésére, nehogy Cope kezébe juthassanak. Amikor mindez kitudódott, az természetesen sokkolta a tudományos közvéleményt, főleg Európában, ahol ismeretlen volt a hasonló hozzáállás, és így vitathatatlan eredményei ellenére meglehetősen ambivalensen álltak az amerikai paleontológiához.

Cope egy Como Bluffnál talált Allosaurusa - (forrás) 

Ugyanakkor a források, valamint a Como Bluff-i lelőhelyek maradványainak elemzése alapján a tudománytörténészek arra jutottak, hogy a legdurvább sztorik erősen megkérdőjelezhetőek: a riválisok nagyon ritkán használtak dinamitot, inkább csak azért terjesztették a sztorit, hogy elriasszák a másik csapatot attól, hogy "véletlenül áttévedjenek" a másik területére, illetve a helyi munkások csak nagyon kevés leletet semmisítettek meg (hiszen Marsh tudta nélkül akár el is adhatták azokat) - mindenesetre azért a tekintélyes mennyiségű megkövesedett csonttörmelékből a 20- század elején összedobtak egy nem is olyan kis házat a lelőhelyen.

Fosszíliákból épített ház Como Bluffban... (forrás)

A "háborúk" az 1880-as évek végéig tartottak, és alapvetően az akkora Marsh mögött már lemaradó Cope anyagi forrásainak elapadása vetett véget a rivalizálásnak. Cope igyekezett fizető állásra szert tenni, de óriási gyűjteményének egy részét feldolgozatlanul el kellett adnia. Vitájuk az 1880-as években újra fellángolt, ezúttal papíron: Cope bevitt ugyan néhány sikeres ütést Marshnak, kritizálva kormányzati projektekben való tevékenységét, és részben tudományos eredményeit. A szélesebb közvélemény számára először váltak ismertté a "csontháborúk" mindennapjai, azonban a botrány viszonylag rövid életűnek bizonyult: a két kutató által iszonyatos tempóban szállított és leírt ősállatok körüli szenzáció sokkal elsöprőbb volt. Bár Cope és Marsh vetélkedése minden volt, csak etikus nem, illetve gátlástalanságukkal jópár módszeresebb kutatót háttérbe szorítottak, alapvetően ők alapozták meg a paleontológia forradalmát, a földtörténeti középidő állatvilágáról kialakult képünket, és jópár forradalmian új felismerésre is jutottak: Marsh vetette fel először, hogy a madarak a dinoszauruszok leszármazottai. Persze jópár tévedésük is volt: sok fajt egymástól függetlenül igyekeztek leírni (ezeknél általában Marsh alapossága győzött), Marsh is tévedett egy nagyot az Apatosaurus koponyájával kapcsolatban, illetve amikor 1887-ben megküldték neki az első, Denver mellett kiásott Triceratops koponyát, először pliocén bölényként azonosította az állatot (ebben az esetben gyorsan korrigálta hibáját). A két tudós balhéi ugyanakkor ahhoz is hozzájárultak, hogy ezután az Egyesült Államokban sokkal jobban ügyeltek a lelőhelyek feltárására és megvédésére.

Camarasaurus fosszília a Dinosaur Quarry-ban - (forrás)

Ez magyarázza a Dinosaur National Monument igen korai, 1915-ös megnyitását: a szövetségi kormány nem annyira szerette volna, ha fegyveres paleontológusok dinamittal ügyködnének a helyszínen: ami egyébként  a Green és a Yampa folyók fantasztikus völgyeinek ölelésében elterülő, nem kevésbé látványos lelőhely. Fő látványosság a Dinosaur Quarry, egy 67 fokos szögben megdőlt, fosszíliákkal teli kőzetlap, melyet mintha csak arra teremtettek volna, hogy bemutassák a nagyközönségnek a Morrison-formáció 150 millió éve itt élt  dinoszauruszainak maradványait és feltárásuk folyamatát. A terület geológiai részleteit itt lehet részletesen tanulmányozni.

A Dinosaur Quarry ősmaradványainak elhelyezkedése- (forrás)

A táj persze ma is meglehetősen száraz, akárcsak az őslények idejében, bár mind a domborzat, mind a növényzet gyökeresen eltérő, hiszen akkoriban sem nyitvatermők, sem fűfélék nem voltak. Utóbbi ugyanakkor most is központi kérdés a környéken, és a vizet kereső dinoszauruszokat más jellegű vándorló tömegek váltották fel: Utah-val ellentétben Coloradóban ugyanis legális a marihuána, úgyhogy Dinosaur városa már egyáltalán nem csak a dínókra kiváncsi turistákból él, hanem a utahi fogyasztókat kiszolgáló üzletekből - tovább fokozva a település furcsaságait, és még szürreálisabbá téve történetünk befejezését.

Fontosabb források:

https://terra.rice.edu/department/faculty/morganj/ESCI536/Readings/TurnerPeterson-SedGeol2004.pdf

https://ipon.hu/magazin/cikk/nincs-bocsanat-a-csonthaboruk-tortenete-k

https://www.rocdoctravel.com/dinosaur-national-monument-utah

https://www.businessinsider.com/maps-of-north-american-continent-2012-7#late-jurassic-150-million-years-ago-25

https://ngmdb.usgs.gov/Prodesc/proddesc_9190.htm