A területfejlesztés időről-időre divatossá váló fogalma a fejlesztési pólus. A témával annak idején még a területfejlesztési egyetemi szakirányokon is legfeljebb a South Park Mackey bácsijának alaposságával volt szokás foglalkozni (A fejlesztési pólus rossz, értem?). De miről is szól ez az alapvetően francia eredetű, de Magyarországra is begyűrűzött fejlesztési elképzeléscsoport? Milyen eredményeket hozott több évtizedes hódítása során? Egyáltalán minek titulálható? Fejlesztési csodaszernek? Politikai eszköznek? Tudósok drága játékszerének? Biztos ilyen keretek között kell véghezvinni a területi fejlesztéspolitikát?
A fejlesztési pólusok elméleti alapjait kiválóan összefoglalja Egyed Ildikó doktori értekezése, mely az ezzel kapcsolatos francia elképzelések és gyakorlat szárba szökkenését (múltját és jelenét) követi igen alaposan. A francia fókusz egyáltalán nem véletlen: a modern időkben az egyes polgárok egyenlőségét hirdető (és az államhatalom gyakorlását egységesíteni kívánó) francia állam mindezt igyekezett a regionális gazdasági fejlődésre is kiterjeszteni. Persze csak azután, hogy nagyjából a második világháború környékén észrevették, mekkora egyenlőtlenség is jellemzi Párizs és az ország egyéb részeinek viszonyát, illetve központosított államfilózófia lényegéből adódóan ekkor is jellemzően felülről irányítottan, központilag szabályozva igyekeztek ezen változtatni - ennek pedig időről-időre némileg módosított formában visszatérő fő eszköze lett úgynevezett fejlesztési pólusok képzése. (Ha valaki már itt némi hasonlóságot vél felfedezni a magyarországi gondolkodásmóddal, az nem a véletlen műve...)
Egy sikeres pólus "szíve": Toulouse-Blagnac repülőtere és az Airbus üzeme - (forrás)
Hogy jobban megérthessük, miért is lett ez az elképzelés akkora sztár a franciáknál (és hullócsillag Magyarországon), érdemes jobban megvizsgálni a gyökereit. Egyrészt a forradalom után kialakuló francia államszervezet a korábbi "feudális" regionális identitásokat igyekezett semlegesíteni: a vidéket központilag felügyelt megyékre (departement) osztva igyekezett uralni, és a modern államok egyik mintájaként igyekezett egységes jogi, oktatási (nyelvi) struktúrákat elterjeszteni az eredetileg ezek mentén elég sokszínű országban. Ilyen módon a francia közpolitikai gondolkodásban eredetileg egyáltalán nem szerepetek régiók, a megyék is inkább csak közigazgatási egységek - azaz központi állam helyi kirendeltségei - voltak. Mindez hozzájárulhatott ahhoz, hogy a francia földrajztudósok regionális szemlélete is kicsit eltérőre sikeredett: az ezzel elsők között próbálkozó Vidal de la Blache is inkább a régiók "emberi arculatával" foglalkozott, a régiók pontos lehatárolását nem is tartotta túlzottan fontosnak (ez mai szemmel nézve is meglehetősen bölcs hozzáállás), ugyanakkor az 1940-es évek végére egyre többeknek kezdett feltűnni az, hogy az országban gyakorlatilag minden Párizsba összpontosul, míg egyéb országrészek egyre gyorsuló ütemben kezdenek elnéptelenedni - azaz az egyes területek fejlettségi hátrányainak komoly szerepük lehet a helyi társadalom életére. Megszületett az "üresség átlója" fogalom is, mely a legfejletlenebb francia országrészeket kötötte össze nagyjából az Ardennektől a Massif Centralon át a Pireneusok lábáig. Ezt más országok földrajzosai azóta is előszeretettel próbálják lemásolni, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel - lásd pl. a lassan elenyésző Balassagyarmat-Békéscsaba vonalat Magyarországon.
Adta magát az ötlet, hogy ezzel a helyzettel valamit kezdeni is kellene, persze a már említett hagyományok miatt itt nem regionalisták és földrajzosok (illetve közös halmazuk) vetették magukat a problémára, hanem többnyire államigazgatási szakemberek és közgazdászok, ami abból a szempontból jól is jött, hogy viszonylag komplexebben nyúltak a kérdéshez, és nem is feltétlenül törekedtek arra, hogy pontosan lehatárolják fejlesztendő régióikat, ugyanis valahol egészen máshol keresték a megoldást a problémára.
Párizs példájából ugyanis nyilvánvaló volt, hogy azért a nemzetközi tőke, a nagyüzemek, egyetemek stb. szeretik a hasonló jellegű helyeket, szóval elsőre azt tűnt a legjobb megoldásnak, hogy kell csinálni pár "Kis-Párizst", és akkor mindenki örülni fog: a vidék fejlődik, a gyártulajdonosok új telephelyekhez jutnak, a politikusok pedig megkapják a szükséges szavazatokat sikeres fejlesztőtevékenységük következményeképpen.
Francois Perroux - (forrás)
Első körben 8 városcsoportot jelöltek ki a kiszemelt szerepre: Lille agglomerációját, a Nancy-Metz tengelyt, Strasbourgot, a Lyon-Grenoble tengelyt, Marseille-t, Toulouse-t, Bordeaux-t és a Nantes/St. Nazaire várospárt, melyekből igyekeztek egy nagyságrenddel nagyobb központot fejleszteni, elsősorban ipar(ki)telepítéssel, de annak érdekében, hogy az "értelmiség" párizsi koncentrációját is oldják, egyes intézményeket, fejlesztő szervezeteket is ezekbe a városokba helyeztek. A cél alapvetően az volt, hogy a fővárosihoz hasonló környezet megteremtésével ezek a pólusok húzóhatást fejtsenek ki a vidékükre. Az elképzelést hirdetők kezére játszott Francois Perroux növekedési pólus elmélete is - ennek lényege nagyon tömören összefoglalva az volt, hogy egy ország (vagy terület) világgazdasági jelentőségét adó ágazatok térben egyenlőtlenül helyezkednek el, ami egyáltalán nem véletlen. Azonban ezek a tevékenységek kiterjeszthetőek több pólusra, ami megfelelő (szerves) fejlődés esetén húzóhatást fog kifejteni a vidékére is - pl. alvállalkozók vagy a húzóágazatokban dolgozók fogyasztása révén. Ugyanakkor az elméletnek volt "pár" kidolgozatlan eleme - például, hogy hogyan is jön létre pontosan egy ilyen pólus. Perroux ugyanis inkább szerves fejlődés útján létrejövő pólusokra gondolt, a felülről kinevezett és fejlesztetteknek kevéssé adott esélyt (ennek okát az elmélete továbbfejlesztésében kissé elkésve magyarázta meg), ezért sem foglalkozott azzal, hogy az állami fejlesztés hogy is kellene, hogy működjön. Ezen kívül az sem volt teljesen átgondolva, hogyan is fogja a pólus magával húzni a vidéket, nem fog-e az történni, hogy a pólus valójában onnan fog további erőforrásokat elvonni (miközben a főváros ugyanezt teszi)?
A K+F hona, Grenoble kutatónegyede - (forrás)
Alapvetően ezek miatt a hiányosságok miatt szokás sommásan ráütni a fejlesztési póluselméletre, hogy nem működött, de ha megnézzük mi is történt Franciaországban és más országokban, akkor már nem ennyire egyértelmű a válasz. Egyrészt Franciaországban az akció politikailag viszonylag sikeres volt: közel félmillió munkahelyet sikerült teremteni vagy elhelyezni a kiszemelt városokban, többük (pl. Toulouse, Grenoble) kifejezetten modern szektorokra tett szert, Strasbourgot pedig egyéb akciókkal együtt sikerült elindítani a nagyvárosi lét felé, ugyanakkor voltak hosszútávon kevésbé jól sikerült elemei is a pólusfejlesztésnek: sok esetben ugyanis az olcsóbb munkabért kínáló telephelyek felé történő iparkitelepítésről volt szó, ami jól muzsikált a fordista iparszervezés utolsó éveiben, később azonban már nem annyira. A fejlesztő tevékenység, a döntési központok ugyanis maradtak a fővárosban, így a hagyományos ipar válságával ismét a "központ" modernebb gazdaságszerkezete járt jól, a pólusokban pedig gyakran leépítésekre került sor, ez pedig a "túlméretezettnek" bizonyuló városok egy részében komoly szociális problémákhoz vezetett és vezet. (Lásd pl. a 60-as, 70-es években felhúzott lakótelepek szegregátummá, szijjártói értelemben vett nogo-zónává válását.)
Evry, egy közepesen sikeres "újváros" - a Párizstól délre létesített települést az Orly repülőtér viszonylagos hanyatlása súlyosan érintette - (forrás)
Persze a hasonló jelenségek máshol sem voltak ismeretlenek, Magyarországon is elmondható, hogy általában jobban jártak azok a többnyire dunántúli települések, melyek az 50-es évek erőltetett nehézipari fejlesztéseiből stratégiai vagy politikai okokból kevésbé részesültek, és ennek pótlását egy-két évtizeddel később modernebb üzemek formájában kapták, míg a kihelyezett telephelyek zömére itthon is sanyarú sors várt hosszútávon.
Természetesen ebben az időszakban más országokban is nagy számban hoztak létre, vagy fejlesztettek tovább városokat, melyek "pólusokként" is felfoghatóak, igaz jellemzően nem a francia gondolatmenet mentén, hanem inkább valamely nemzetgazdasági szinten kiemelt beruházás okán (pl. Dunaújváros, Tiszaújváros stb.). Tehát nem feltétlenül valamiféle területi kiegyenlítés volt a cél, hanem egy olyan beruházás, ami javítja az adott ország gazdasági pozícióit - amennyiben ezt sikerült elérni, a "pólus" jól is működött, kisebb-nagyobb húzóhatással környezetére vagy az ország egészére. Ennek jó példája a dél-koreai Ulsan nehézipari konglomerátuma, illetve a francia Toulouse repülőgépgyártása. Persze a legtöbb esetben jogos kérdés, hogy a fejlődés bekövetkezett volna-e a célzott fejlesztés nélkül is? Franciaország esetében erős a gyanú, hogy jórészt igen, a kiszemelt agglomerációk amúgy is fejlődtek volna, persze nem biztos, hogy pont olyan mértékben, mint a "pólusprogram" révén (ez persze azt is jelentheti, hogy azért nem lőtték be annyira rosszul, mely városokra is kellene célozni).
Ile de France régió (azaz kb. a párizsi agglomeráció) és a fontosabb pólusok városrégióinak lakosságnövekedése - (forrás)
A pólusfejlesztés első felvonásával már látszódhatnak azok a problémák, amelyek az elmélet és a megvalósítás, valamint a kapcsolódó célok realitása között feszül. Perroux elméletének korai verzióját ugyanis némileg másra igyekeztek a gyakorlatban használni, mint amire alkotója kidolgozta, így persze Perroux is mondhatta, hogy amúgy az elmélet működik, csak a politika és az államigazgatás rosszul használta. A megvalósítók pedig hivatkozhattak arra, hogy a gyakorlati megvalósítás finoman szólva sem volt kidolgozva, és ha amúgy nagyobb léptékű fejlesztési tevékenységre nem igazán használható az elmélet, akkor mégis mi volt vele a szerző célja? A modellállítás mondjuk jó válasz lett volna, azonban Perroux további munkássága arra utal, hogy ő sem pusztán csak ennyiben gondolkodott.
Ez persze Perroux-t is a dolgok továbbgondolására ösztönözte, de hogy mire is gondolhatott pontosan azt egy jóval későbbi, részben magyar példával tudjuk majd megvilágítani. A francia közgazdász tehát finomított kicsit a dolgokon: a korábbiakkal jórészt összhangban azt kezdte hangsúlyozni, hogy a fejlettséget jelentős részben a függelmi viszonyok határozzák meg - azaz hogy hol van az irányítás (kutatás, fejlesztés), és hogy a helyi szervezetek mennyire kapcsolódnak ahhoz. Ezzel egyébként viszonylag korán elég jól leírta az ismét globalizálódó, multinacionális vállalatok által egyre inkább uralt világgazdaság működési modelljét, más kérdés, hogy mindez egy regionalista, vagy egy hierarchikus államszervezetben gondolkodó tisztviselő univerzumában meglehetősen idegenül hathatott. Jól illeszkedett ugyanakkor bármely centrum-periféria viszony megértéséhez, ezért gyorsan népszerű lett a dolog, még újbalos körökben is. (Perroux figyelemreméltó életműve amúgy jórészt az első és harmadik világ gazdasági kapcsolatrendszeréhez fűződött, azt hiszem így már érthetőbb a pólusokban való gondolkodása.) Fontos megjegyezni, hogy Perroux követői a régiót inkább laza keretként fogták fel (pl. a pólus és vonzáskörzete), tisztában voltak azzal, hogy a világgazdaság máshogy szerveződik, így nem is túlozták el a lehatárolás jelentőségét. Azzal is tisztában voltak, hogy teljes területi kiegyenlítés nem érhető el, a "fejletlenebb" területek előtt alapvetően három lehetőség áll:
- a közszféra transzfereinek megszerzése (hogy ez mit is jelent a gyakorlatban, arra nagyon jó példát láthattunk Burgenland és Nyugat-Dunántúl összehasonlításában - nem mindegy ki melyik ország transzfereiből részesül),
- a helyi gazdaság versenyképességének növelése,
- külső befektető betelepítése - természetesen mindenhol más esélyekkel az egyes lehetőségekre.
Emellett a 70-es évek gazdasági válsága is tovább finomított a "fejlesztési gondolkodáson" - a pólusok eredményei esetenként relatívvá váltak, így ebben a formában már nem annyira erőltették a dolgot, inkább Párizs környékén kísérleteztek új, tehermentesítő városokkal, alapvetően a város vidékre való kiterjesztésének céljával - a dolog nagyjából működött, bár nem volt túl olcsó megoldás. Másrészt a szerényebb gazdasági növekedés arra ösztönözte a kutatókat, hogy egy kicsit jobban megnézzék, minek is köszönhető a fejlődés. (Már nem volt annyira jó megoldás letenni egy autógyárat a kukoricaföldre, a probléma összetettebb válaszokat követelt.) Ez alapozta meg a helyi bázisú "milliőalapú" fejlesztési megközelítést, ami leginkább az előző bekezdésben említett "helyi versenyképesség növeléséhez" passzol. Röviden összefoglalva: a helyben beágyazott vállalkozások szinergiáit (közelségét, az ebből adódó bizalmat) kell valami innovatívabb irányba vinni, a helyi előnyöket (pl. egyetem, olcsó, de szakképzett munkaerő) kiaknázni. Ehhez viszont már szükséges volt némi területi (regionális) lehatárolás: a lokalitás felértékelődésével valami területi keretet is kellett adni a "milliőnek". Persze ezen az alapon sem lehet minden területegységet fejleszteni, a súlyosan erőforráshiányos területeken a "milliő" sem mindig pozitív - ha magyar területfejlesztési dokumentumokat olvasgatunk, láthatjuk, hogy ezt bizony sokan nem értik, holott eredetileg azért viszonylag világos volt ez az összefüggés - ahogy az is, hogy ennek a helyi fejlődési egységnek nemzetközi gazdasági hálózatokhoz kell kapcsolódnia. Összességében ez az elképzelés sem teljesen idegen a póluselmélettől: kisebb egységekben és részben más fejlesztési erőforrásokkal, de nagyon hasonló célra lő.
A népesség átlagos éves növekedési üteme (százalékban) a legnagyobb francia vonzáskörzetekben - (forrás)
Egy rendes közhivatalnok ezen a ponton rögtön felemeli a kezét: "jó ez a lokalitás felértékelődése, de ki is fogja ezt koordinálni és hogyan"? A francia fejlesztési gyakorlat következő 40 évét gyakorlatilag a "nagy pólus" vagy "kis pólus" illetve a hozzájuk kapcsolandó jelző és a "ki koordináljon és hogyan" pávatánca határozta meg - mindez persze máshol sem volt ismeretlen.
A világgazdasági szerkezetváltás nyomán a pólusok helyett/mellett egyre inkább csúcsipari technopoliszok létesítése került napirendre a K+F tevékenység jelentőségének felismerése mellett, persze fentről tervezve, ami nem bizonyult annyira nagyszerű ötletnek, ugyanis nem minden esetben sikerült az általában előzmények nélkül létrehozott szervezetek felfuttatása és helyi gazdaságba való integrációja. Ez annál is fájdalmasabb volt, mert például a kaliforniai Szilícium völgyben mindez spontán módon, állami beavatkozás nélkül jóval nagyobb mértékben ment végbe, mint amiről az európai tervezők álmodni mertek. Igaz hosszabb távon végül sikerült a talán legkülönlegesebb ilyen kezdeményezés, Sophia Antipolis felfuttatása.
Sophia Antipolis az egyik leglátványosabb francia "technopolisz", teljesen zöldmezős beruházásként létesítették Alpes-Maritimes megyében, Antibes hátországában. Elsőre kissé "fellengzősnek" ható, de a fejlesztési szándékot kiválóan tükröző nevét Antibes latin nevének (Antipolis), valamint az ötletet 1960-ban felvető Pierre Lafitte szenátor feleségének (Sophia) köszönheti. Az alapításra 1969-ben került sor, azonban a technopolisz kezdetben csak lassan fejlődött, a 70-es években javarészt állami kutatóintézetek, állami cégek és egyetemek révén, úgyhogy az első tudományos értekezések kudarcosnak ítélték meg a beruházást, legalábbis az eredeti, nagyratörő elképzelések vonatkozásában. Dubois és Linhart szerint azonban az magyarázhatja a lassú növekedést, hogy nem csak a technopolisz maga lett "felülről szervezve", de az első betelepülő cégek is így szervezték tevékenységüket: a képzettebb munkaerőt jellemzően távolról (többnyire a központjukból) toborozták, ami elég nehézkesnek bizonyult és a célzott "szinergiák" is csak késve valósulhatnak meg. A technopolisz végül a 80-as évektől kezdett virágozni: területe ma már javarészt megtelt, mára 1350 cég (pl. IBM, Air France) közel 35 ezer embert foglalkoztat itt - többségük nagy hozzáadott értékű tevékenységet folytat. Olyannyira, hogy a járulékos gazdasági tevékenységeket is beszámítva, a technopolisz és tágabb környezete adja az egyáltalán nem szegény, Cannes-t és Nizza-t is magában foglaló, a 101 hasonló egység közül fejlettségben 13. megye GDP-jének közel felét. Sophia Antipolis felvirágzása tulajdonképpen a multinacionális cégek kutató- és szolgáltatóközpontjai világszintű hálózatának kialakulásával függ össze, mely végül nagyrészt elhozta az eredeti célok elérését - de ehhez megfelelő céges döntések is kellettek.
Sophia Antipolis "hegyi campusa" -a terület kelet-nyugati irányban körülbelül 3 km átmérőjű - Forrás: Google Maps
Ez egyben megágyazott egy általános fejlesztési paradigmaváltásnak - anélkül, hogy a pólusokról valójában teljesen lemondtak volna a francia tudósok és politikusok. A nagy állami fejlesztőprojektek egyre inkább kudarcosnak tűntek, a területi kiegyenlítés is elérhetetlennek tűnt, így egyre inkább teret nyert az az elképzelés, hogy a szűkös erőforrásokat nem feltétlenül a minél széleskörűbb területi kiegyenlítésre kell fordítani, hanem az ország általános versenyképességének javítására, ami majd valamennyire magával húzza a szegényebb területeket is (pl. a megnövekedett összegű büdzsé megfelelő újraelosztásával). Ennek eszközeként pedig foglalkoztatási vonzáskörzetek hálózatát (szigetvilágát) igyekeztek támogatni a helyi versenyképesség növelése érdekében, a prodzsektek tervezésébe és megvalósításába pedig lehetőleg a helyi szinteket (megye, régió) is be kell vonni, úgy talán kevésbé lesz bukó a dolog. Ezzel alapvetően az volt a gond, hogy ezek az állam alatti területfejlesztési szintek nem igazán léteztek, úgyhogy volt némi probléma a prodzsektfejlesztéssel és a pénzelosztással, különösen az "üresség tengelyén" - itt ugyanis a központilag megfogalmazott versenyképességi célkitűzések és az ezekhez kapcsolódó ötletek kevésbé voltak jól értelmezhetőek. Például egy tőkehiányos és elöregedő térségben túl sokat nem segít a kisvállalkozásoknak nyújtott adókedvezmény.
A sikeresen feltörekvő francia városok, illetve az úgynevezett technopoliszok egyik gyakran emlegetett példája a nem túlzottan nagyméretű, de gyönyörű fekvésű Grenoble. A várost emellett a klaszter- és milliőelmélet fanjai is kitüntetett figyelemben részesítik, mivel itt valóban sikerült a kutatói fejlesztői tevékenységek és a helyi kis- és nagyvállalkozások együttműködése révén felpörgetni a város gazdaságát. Természetesen ebben a város Svájchoz és a nagy olasz gazdasági központokhoz való közelsége is szerepet játszhatott, de a döntő tényező nem ez volt, sőt, még csak nem is az eddig részletesen tárgyalt állami fejlesztési programok. A történet a 19. század vége felé kezdődött, amikor az amúgy sanyarú hegyvidéki közeget (a svájciakhoz hasonlóan) specializációval ellensúlyozni kívánó kisvállalkozásokhoz eljutott a domborzati viszonyokat kihasználó kis méretű vízerőművekben megtermelt olcsó villlamosenergia. A kiserőművek építésében Franciaország élenjárt, a Francia-Alpok pedig különösen, így nem meglepő, hogy jópár innovatív kisebb (és nagyobb) vállalkozás kezdett el az új technológiával foglalkozni. Az sem volt hátrány, hogy egyetem is működött a városban, az meg még kevésbé, hogy az egyetem vezetése 1946-ban szerződtette az 1970-ben Nobel-díjat kapó Louis Neél fizikust, aki a kezdődő decentralizációs törekvéseket látva, latba vetette kapcsolatait, hogy a Francia Atomenergiabizottság Grenoble-ba tegye át a székhelyét. A "Bizottság" nevével ellentétben valójában az ekkoriban felpörgő (és a nyugati világban vezető szerepre szert tevő) francia atomipar (és energiaipar) kutatási és kutatási koordinációs szervezete, tehát épp jókor sikerült egy újabb high-tech iparág legnagyobb hozzáadott értékű tevékenységére szert tenni. Neél ráadásul a szervezetet egy tágas "kutatói parkban" helyezte el, és mivel akadt még hely, 1962-ben ide költözött a Francia Tudományos Kutatások Nemzeti Központja is, és innentől nem volt megállás - mára Grenoble az EU egyik legjelentősebb kutatóközpontjává vált - és ebbe a helyi és nemzetközi cégek is jó ütemben tudtak bekapcsolódni ("milliő alapon klaszteresedett technopoliszt" létrehozva, hogy alkossunk is valami igazi regionalista szószörnyeteget)
Grenoble kutatói negyede az Isére és a Drac folyók között - nagyjából akkora mint Sophia Antipolis, de "kicsit" sűrűbben beépített - Forrás: Google Maps
Grenoble példájából két következtetést vonhatunk le: ugyan a nagy kutatóközpont létrehozása állami döntés volt, de csak részben illeszthető a nagy "pólusprogramba", több múlott a helyi lobbin, mint az előbbin. Még fontosabb, hogy Grenoble-ban nem a 40-50-es évek kihelyezett "Kis-Párizsát" szerették volna létrehozni - 15-20 évvel később, hanem egy éppen csúcsra pörgő, a helyi gazdasági közeghez passzoló high-tech kutatóközpontot, mely azóta is tartja a lépést a fejlődésel - most épp a megújuló energiaforrások terén. Hasonló volt a helyzet Toulouse-ban is: a város már a 20. század eleje óta a francia repülőgépgyártás központja volt, a francia kormány erre a meglévő tudásra és céghálóra alapozott az Aerospatiale és az Airbus felfuttatásakor - éppen a repülőgépgyártás és a légiközlekedés nagy átalakulásakor (illetve egy kis késedelemmel) - ez pedig egyéb cégeket is idevonzott.
Tulajdonképpen a fent említett időzítés állhat a hasonló jellegű, megtervezett állami regionális fejlesztőprogramok gyakori kudarca vagy részeleges kudarca mögött: mire a kutatók/tervezők "észreveszik" a spontán kialakuló jó példát, átgondolják, és a receptet máshová is átültetni akaró prodzsekteket átfuttatják a (részben épp általuk, fejlesztési célra megteremtett) bürokrácián, olyan hosszú idő telik el, hogy egy részben idejétmúlt modellt próbálnak átültetni (vagy a költségek és hasznok viszonya alakul teljesen máshogy, mint tervezték). Ez figyelhető meg egyes francia pólusok gyorsan elavuló összeszerelőüzemei esetében is, de akár Magyarországon is, ahol a korabelinél jóval nagyobb ráfordítással (állami támogatással) próbálják meg egyes korán kapcsoló városok (Győr/Székesfehérvár) immár több évtizedes ipari modelljeit beleszuszakolni a fejletlenebb országrészekbe. Eredménye nyilván az utóbbinak is lesz, csak épp az ára sem lesz kicsi.
Mivel ez az elsősorban a 80-as években és a 90-es évek elején követett irány sem bizonyult túlzottan sikeresnek, az ezredfordulóhoz közeledve csavartak egyet az egészen: az EU által is favorizált versenyképességi és regionális versenyképességi célkitűzések megtartása mellett némileg újraosztották a regionális és az országos hatásköröket. Ekkor a régióknak kellett felkutatni "kitörési pontjaikat" - az állami szint segít nekik ebben, majd forrásokat rendel ezek megvalósítására. Ez tulajdonképpen a nálunk is jól ismert - nagyjából EU standard - kormányzati ügynökségek által igazgatott pályázati rendszer francia formája - ami minden erőfeszítés ellenére ismét a fejlettebb térségeknek kedvezett - egyszerűen ezekből tudtak a legtöbb célra pályázni.. Emellett a területfejlesztési rendszeren kívüli szakpolitikák is támogatták a versenyképességi célokat - pl. az ipartelepítést és a K+F szektort - ezek a források pedig jelentős mértékben a korábbi pólusokban landoltak, ugyanakkor a francia gazdaság versenyképessége nem nőtt a várt mértékben - a kutatók egy része szerint épp az egyes szakpolitikák összehangolatlansága miatt. (Pl. külön támogatták az egyetemek és az ipar K+F tevékenységét, ezek a szereplők viszont gyakran túl távol helyezkedtek el egymástól, ahhoz, hogy valóban együtt tudjanak működni.) A megoldást a 2000-es évek területfejlesztésének varázsszavában, a "klaszteresedésben" látták, ami egyben vissza is hozta a fejlesztési pólusokat a tervezőasztalra.
A gazdasági klasztereket Michael Porter hozta be a köztudatba 1990-ben, amikor arról írt, hogy a komparatív előnyöknél kezdenek fontosabbak lenni a kompetitív előnyök - a gazdaságban bizonyos "földrajzi klaszterek", agglomerációk a helyi adottságokat (képzettség, olcsó munkaerő, bizalom) a gazdasági szereplők közelségét és együttműködését felhasználva innovatívabbak tudnak lenni másoknál. Porter egyébként spontán keletkező klaszterekről beszélt, de természetesen a területi tervezőknek is adott pár ötletet, miközben többen is vitatták a klaszterek "regionális politikává" érlelhetőségét. Paul Krugman például úgy vélte, hogy mivel a világgazdaságban a nagyvállalati központokban születnek a lényeges döntések, nincs nagyon értelme régiós versenyképességről beszélni, és volt olyan vélemény is, hogy regionális szinten épp ezért a versenyképességet nem lehet erősíteni, legfeljebb a hanyatlást lehet mérsékelni.
A klaszterelmélet azonban bekúszott a francia fejlesztéspolitikába is, az elképzelések szerint az állami szereplőknek, egyetemeknek, nagyvállalatoknak és kisvállalkozásoknak kell együttműködni a versenyképesség növelése, a tudásintenzív gazdasági ágak fejlesztése érdekében, lehetőleg koncentráltan, "versenyképességi pólusok" formájában, amire 2005-ben pályázatot is írtak ki, szokatlan módon felülről nem meghatározva a lehetséges indulók körét. Az ennyire különböző jellegű szervezetek mesterségesen együttműködésre való kényszerítése már önmagában felvet pár kérdést, az pedig még inkább, miért nem volt a pályázat némileg célzottabb, ugyanis az eredmény borítékolható volt: bár eredetileg 15 pólusban gondolkodtak a pályázat kiötlői, 105(!) pályázat érkezett, amiből politikai okokból 67-et el is fogadtak. Politikailag nem lett volna indokolható és eladható a tömegesebb elutasítás. A dolog így is óriási hullámokat vetett, hiszen sikerült azt a benyomást kelteni, hogy az állam tulajdonképpen lemond a 67 városon kívül eső központok fejlesztéséről. Mivel a tervezettnél több pólus lett, igyekeztek őket valamennyire kategorizálni: nemzetközi jelentőségű, potenciálisan nemzetközi jelentőségű és nemzeti jelentőségű versenyképességi pólusokat határoztak meg. Azt hiszem nem nagy meglepetés, hogy az elaprózott program az államilag fenntartott klaszterek révén nem tudta hozni az eredeti célkitűzéseket - tulajdonképpen így inkább a területi kiegyenlítés felé mutatott, mint a versenyképesség elősegítése irányába. A megvalósítás során egyéb kritikák is felmerültek: a projektekről döntő tisztviselők jellemzően nem rendelkeztek közgazdasági ismeretekkel, így gyakran a célokat kevésbé szolgáló projekteket is befogadtak, ezen felül a három kategóriának sem volt sok értelme, ha már egyszer az egész program a nemzetközi versenyképességet szolgálta.
Nem meglepő, hogy a 2010-es években átszabták a rendszert: nőtt a helyi önkormányzatok szerepe és csökkent a központi projektkoordináció, valamint megszűnt a "potenciálisan nemzetközi pólus" kategória. Az újabb pólusprogram eredményei ismét felemásra sikeredtek: a kutatás-fejlesztési kiadások egyértelműen nőttek a kiszemelt területeken, mely vélhetően gazdasági növekedésre is váltható, ugyanakkor ismét megfogalmazódott, hogy a program legjobban az amúgy is fejlett területeket segítette, valójában csak azok a városok, agglomerációk tudták kihasználni a "klaszteresedés", pólusképzés előnyeit, ahol ez a folyamat amúgy is valamennyire előrehaladott volt. Eközben a francia regionális reform kapcsán megkérdőjeleződött az is, hogy biztosan jó módszerrel számolják-e a területi különbségeket (azaz van-e ennek az egésznek értelme)? Történt ugyanis, hogy 2016-ban 22+5-ről 13+5-re csökkentették a francia régiók számát (az öt pluszrégió a tengerentúlon található), és az új határok úgy lettek meghúzva, hogy a területi különbségek némileg csökkentek - természetesen már önmagában a kisebb számú régió léte is járhat ilyen hatással. Bár az intézkedésnek nem a statisztikai bűvészkedés volt a célja, azért felvetett pár kérdést. Például nem lenne-e reálisabb, ha az egyes területek GDP értékét nem a teljes lakosságra, hanem a munkavállalók számára vetítenék, ami reálisabb képet adhat a "kiegyenlíthető" területi különbségekről. Ez bizonyos esetekben (pl. elöregedett, de az állami transzferekben részesülő lakosságú területeken) valóban jól működhet, jobban kijelölheti, mely térségeket is kell ténylegesen támogatni, magas strukturális munkanélküliséggel küzdő területeken viszont nem annyira funkcionál jól. (Viszont például a munkaképes korúakra vetítés részben megoldaná ezt a módszertani problémát.)
Ezekkel a módszertani problémákkal - ha minden jól alakul - külön blogbejegyzésben foglalkozunk majd, azonban sokkal érdekesebb, hogy a "póluselmélet" 2004-05 körül Magyarországon is megjelent, és szakmai berkekben komoly hullámokat vetett - a magyar pólusokról és a fejlesztési elképzeléshalmaz tanulságairól a blogbejegyzés második részében olvashatunk - mivel az amúgy egységes írással sikerült belekarcolnunk a blog.hu 65.000 karakter körüli terjedelmi korlátjába...
