"A geopolitika atyja", "Hitler tanítómestere" - két jelzős szerkezet, amellyel ugyanazt a különös életrajzú és személyiségű, tragikus sorsú német földrajztudóst, Karl Haushofert szokás jellemezni. Munkássága még halála után közel 80 évvel is gyakran végletekben értelmezett, miközben életútja számos fontos erkölcsi tanulsággal is szolgálhat napjaink (földrajz)tudósai számára - vélhetően ezért is problémás még mindig mind Haushofer, mind "geopolitikájának" értelmezése.

Karl Haushofer - (forrás) 

Ha a nagyrészt a két világháború között aktív, és egyebek mellett a "Lebensraum" fogalmát elterjesztő Haushofer munkásságáról olvasunk, a legtöbb ezzel foglalkozó tanulmány alapvetően két csoportra osztható - ezeket olvasva az az érzésünk lehet, mintha azokat két különböző emberről írták volna.

1. Azok a tanulmányok, melyek szerzői szerint Haushofer és geopolitikája kifejezetten jelentős szerepet töltöttek be az 1933-ban hatalomra jutó náci elit geopolitikai gondolkodásában, szemléletformálásában, és így a második világháború katasztrófájában és nem utolsósorban bűneiben. Egyes szerzők (pl. Bruno Hipler) egyenesen azt állítják, hogy Haushofer volt a Hitler mint vezér "felépítése" mögötti lángelme, aki a háttérben húzódva mozgatta a szálakat. 

2. Azon tanulmányok szerzői (pl. Frank Ebeling), akik tagadják ezt a befolyást, és azt ugyan elismerik, hogy Haushofer feltűnően aktív volt a náci rendszer korai szakaszában, de véleményük szerint a tudós geopolitikája mind tartalmában, mind megalapozottságában eltér a nácik "vulgáris" geopolitikájától. Ezek a tanulmányok jellemzően jóval kevésbé hangsúlyozzák a Harmadik Birodalom második-harmadik emberével, Rudolf Hess-szel való szoros kapcsolatát, valamint a nácik által gleichschaltolt különböző Birodalmi ernyőszervezetek vezetésében betöltött kiemelkedő szerepét.

Ennél kritikusabbak azok a szerzők, akik igyekeznek kettő, vagy több részre osztani Haushofer életművét - így tesznek például a nemrég hazánkban megjelent tanulmány szerzői is, akik az 1933 előtti időszak tevékenységét "legitim geopolitikaként" jellemzik, míg a későbbi időszakról kissé talán túl kényelmes megoldást választva, (egyelőre) nem igazán beszélnek.

Természetesen vannak olyan szerzők is akik a két álláspont közötti véleményt képviselnek - közéjük tartozik a tudós életművét az 1970-es években részletesen feldolgozó Hans-Adolf Jacobsen (egy koblenzi tudósról van szó), akit lényegében azóta is mindenki alapvető forrásként használ, különösen amiatt, hogy feldolgozta Haushofer levelezését is, ami elég jól megvilágította a fenti végleteket is magyarázó "kettős személyiségét". Jacobsen bár nagy empátiával ismerteti Haushofer különböző életszakaszaiban keletkezett leveleit, előadásait, és veti össze egyéb munkáival és közéleti tevékenységével, egyúttal megsemmisítő ítéletet is mond sok esetben felületes munkásságáról és zavaros világképéről, valamint tudományos és politikai törekvéseinek kudarcáról.

Jelen blogbejegyzésben is a két szélsőség közé célzunk - már csak azért is, mert beleolvasva Haushofer műveibe, csak még talányosabbá és érdekesebbé vált a helyzet: egy németül kifejezetten szépen (azaz a bikkfanyelvet kerülő), magával ragadóan író szerzőről van szó, aki ugyan sokszor elveszett a szóvirágokban, de egyes prognózisai kifejezetten jól sikerültek. Persze utóbbiak többnyire kétes megalapozottságú földrajzos toposzokkal, előítéletekkel keveredtek (Haushofer is hajlamos volt elveszni a térképben, és inkább szépet rajzolni, mint igazat), 1933-ban pedig a "kötelezőnél" jóval lelkesebben vette át a náci frazeológiát. Emellett egyszerre volt művészlélek, tudós, és macskabarát tábornok is, aki a világ jelentős részét beutazta. 

Először ismerkedjünk meg ennek a különös embernek az életrajzával:

Karl Haushofer 1869-ben született Münchenben egy nagyrészt egyetemi oktatókat és művészeket felvonultató családba, amely jól beágyazott volt a kor bajor nagypolgárságába - gyermekkorában így megismerkedett a kor jópár prominens államférfijével, de főleg tudósával, illetve kialakult a "porosz" Berlinnel szembeni nagyon erős bajor identitástudata is.(Ez részben a bajor táj szeretetében öltött formát.) Mindezt figyelembe véve meglepő lehet pályaválasztása: ugyanis az érettségi után a nemzeti liberális elveket valló fiatal tisztképzésre jelentkezett. Ezt magyarázza, hogy az önállóságát részben megőrző bajor hadsereg a porosszal ellentétben erősen polgári karakterű és lényegesen szabadabb szellemű volt (tisztképzésre csak érettségi birtokában lehetett jelentkezni), ami a hozzá hasonló beállítottságú fiataloknak is vonzó karrierlehetőséget jelentett. Haushofer ráadásul egy elit tüzérezredhez került, majd elvégezte a vezérkari iskolát is, sőt, a hadiakadémia tanára lett. Pedagógusi szerepét kifejezetten élvezte, és parancsnokai is elégedettek voltak vele - bár több értékelésében is előkerült, hogy az előadásaiban és tanulmányaiban sűrűn előforduló szóvirágaival talán helyenként felületes tudását próbálja palástolni, illetve hogy terepi döntései néha talán nem teljesen jól átgondoltak.

A család egyik barátja, Freidrich Ratzel geográfus - (forrás)

1896-ban elvette egy Münchenbe költöző, félig zsidó mannheimi polgárcsalád lányát, Marthát, aki gyakorlatiasságával, szorgalmával és nyelvtudásával a művészlélek katonatiszt Haushofer kiváló társává vált - a házaspárnak az 1900-as években két fia született. A szépen haladó katonakarrier ugyanakkor 1907-ben nem várt fordulatot vett, és ennek egyik oka éppen Haushofer íráskényszere volt. A hadiakadémia tanára ugyanis szívesen értekezett hadtörténeti témákban, és az aktuális hadgyakorlatokat is igyekezett történelmi párhuzamokkal fűszerezve kielemezni, egyik tanulmányában ugyanakkor épp azon katonatisztek szereplését illette némi kritikával, akik hamarosan a bajor vezérkarba kerültek - ennek eredménye egy áthelyezés lett az ekkor Bajorországhoz tartozó pfalzi Landauba. A váltás nem igazán tett jót Haushofer egészségének és hangulatának, mentő ötletként viszont felmerült egy tanulmányútszerű kiküldetés lehetősége - Japánba. A küldetésre épp egy Haushoferhez hasonló figurát kerestek, így feleségével 1908-ban elindult a hosszú útra, melynek első állomása India volt. A britekkel szemben komoly előítélettel élő Haushofert és feleségét rendkívül előzékenyen fogadták a brit katonai és polgári igazgatás tagjai, Lord Kitchenerrel való megbeszélését pedig még évtizedekkel később is szemléletformálóként jellemezte. (Azt vitatták meg, hogy egy brit-német háború vélhetően mindkét fél számára katasztrofálisan végződne, ellenben jó lehetőségeket kínálna Japánnak és az Egyesült Államoknak.)

Japánba érkezve a német tisztet lenyűgözte az ősi kultúra és a modern katonai és államszervezet egyvelege, a szigetállam háborús sikerei és "hódításai", és komoly érdeklődés éledt benne a Csendes-óceán földrajza és változó politikai viszonyai iránt. Emellett komoly kapcsolatépítő tevékenységet is végzett - bár ennek kiterjedtségét és mélységét a későbbiekben hajlamos volt némileg eltúlozni. Haushoferék végül egészségi okokból 1910-ben a transzszibériai vasútvonalon át tértek vissza az odaúton megismert Stefan Zweiggel együtt, akihez bár életútjaik nagyon más irányt vettek, később is barátság fűzte.

A továbbra is betegeskedő bajor tiszt részben terápiaként írta meg 1913-ban megjelent Dai Nihon című könyvét. A kötet az írás elején említett mindkét "szélsőségnek" bőven ad muníciót, ugyanis egyaránt kiemelhető belőle az Japán Birodalom valamint az ázsiai és csendes-óceáni politikai és földrajzi problémák  részletes és jó tollú leírása, másrészt szokatlanul erős militarizmusa is. Ne feledjük, Haushofer ezt a könyvet háborút még nem látott katonatisztként írta, miközben egyrészt lenyűgözték a japán terjeszkedési sikerek, másrészt  láthatóan Németországot is szívesen látta volna ilyen szerepben, hasonló sikereket elérve, így a könyv egyik fontos konklúziója, hogy japán mintára a Német Birodalomban is erősíteni kell a védelmi (értsd hadi) célokat szolgáló hazafias nevelést, és úgy általában a világ jobb megértését célzó oktatást. A japán analógia, a korabeli német korszellem, és Haushofer jópár gondolata is egyértelművé teszi, hogy a szerző további német terjeszkedésre gondol, azaz, hogy Németország fejlettségének és lakosságszámának megfelelően részesülhessen a világ javaiból. (A könyvben többször is előkerül, mennyire egyenlőtlen ezek eloszlása, és pl. milyen bérhátrányban van egy német vagy egy japán munkás egy brithez képest.) Mindezt az is fűthette, hogy Haushofer egyre inkább a család egykori barátjának, Friedrich Ratzelnek a munkásságát vette alapul földrajzi gondolkodása során, az erősen a szociáldarwinizmus felé hajló Ratzel pedig egy életerős (fejlődő) állam esetében természetesnek vette annak terjeszkedését

A bajor hadsereg háborúba vonul - (forrás)

Az első világháború kitörésekor kezdetben Haushofer is osztozott  a háborús lelkesedésben, ugyanakkor kortársai többségével ellentétben több éves, kétes kimenetelű és véres háborúval számolt. A háború legnagyobb részében egy hadtestközvetlen tüzérezredet vezetett, melyre egyre inkább illett a "tüzérhadosztály" megnevezés. Az alakulat többnyire a Vogézek déli részén, Mühlhausen/Mulhouse környékén volt állásban, azonban gyakran vetették be más hadszínterek forró pontjain: Haushofer volt a gorlicei áttörésben résztvevő német hadsereg egyik támadóékének tüzérparancsnoka, harcolt Verdunnél, a Somme-nál, valamint a Székelyföldön is. Magánlevelezéséből kiderül, hogy az erőviszonyok alakulása miatt nem igazán hitt már 1918 tavaszán a győzelemben  - és mind a vilmosi vezetést, mind ellenzékét alkalmatlannak vélte az ország vezetésére és a szükséges békekötésre. Részben ebből táplálkozott későbbi "vezér utáni vágya", ugyanakkor nem hitt a "tőrdöfés" legendában sem. A háború elvesztésének fő okát abban látta, hogy a vilmosi politikai elit globális politikai éretlensége miatt megnyerhetetlen háborúba vitte az országot, emögött pedig elsősorban a németek általános tájékozatlanságát sejtette az Európán kívüli világrészek ügyei kapcsán. Tehát ha jóvá akarták tenni a háborús fiaskót, többek között ezen is változtatni kellett és Haushofer alapvetően ennek kívánta szentelni hátrelévő életét. 

A Haushofer család az első világháború idején - (forrás)

A háború végén ugyanis az is nyilvánvalóvá vált, hogy Haushofer 50 évesen "munkanélkülivé" vált, és bár magasrangú katonatisztként viszonylag magas összegű nyugdíj járt neki, nem kívánt tétlen maradni, felesége befolyására pedig az egyetemi tanári pálya felé fordult - annál inkább, hogy ebben a család egyik jóbarátja, Erich von Drygalski is segíthette. Drygalski nem csak világhíres sarkkutató (és az Antarktisz tekintélyes részének névadója) volt, de akkoriban épp a müncheni egyetem földrajztudományi mindenese is - a háború miatti létszámhiány miatt pedig nagyjából mindent is tanított, így kifejezetten örült az általa is ismert és tájékozottnak tartott, ráadásul oktatói tapasztalattal is rendelkező ex-katonatiszt jelentkezésének, aki meglepően gyorsan, már 1919 első felében elkészítette doktori értekezését (igaz a munkát már a háború alatt elkezdte), és az év második felében meg is kezdte oktatói tevékenységét Drygalski szárnyai alatt (igaz véglegesen csak 1921-ben nevezték ki egyetemi tanárrá). Bő 50 évesen meglehetősen nagy munkatempót diktált, ami valamennyire rá is nyomta a bélyegét oktatói és kutatói tevékenységére:

- A párhuzamosan írt sok tanulmány valamint előadás sok esetben felületességhez vezetett - könyveit, tanulmányait olvasva időről-időre újrafelhasznált panelekbe ütközhetünk, amelyek nem is mindig tartoznak szorosan az adott témához, vagy egyenesen feltűnően tévesek (pl. a Canberra alapítása mögötti geopolitikai motivációk kapcsán).

- Bár mottószerűen emlegette a szintén roppant világlátott Drygalski egyik mondását ("Olyanként vizsgáljuk az idegen népeket, amilyenek, ne pedig úgy, ahogy látni szeretnénk őket"), ennek sok esetben nem tudott megfelelni, sietsége miatt sok esetben nem vizsgálta felül például a britekkel és az amerikaiakkal szembeni előítéleteit, még akkor sem, amikor erre fia vagy a munkásságát egyre nagyobb ellenérzéssel figyelő, rendkívül alapos tudós hírében álló Drygalski figyelmeztette.

- A fennmaradt beszámolók szerint egy a fiatalokkal könnyen szót értő, jó szervezőképességgel rendelkező "apafigura" volt, aki könnyen tudott kutatói munkaközösséget létrehozni - népszerűségét ugyanakkor az is fokozhatta, hogy előadásaiba rengeteg érdekességet zsúfolt, ami szóvirágaival együtt viszont nehézzé tette fő mondanivalójának követését, így pedig hallgatói tudásának számonkérését is.

- Munkaterhelését fokozta, hogy nehezen tudott nemet mondani, a segítségkéréseket pedig nem utasította vissza.

- Haushoferrel kapcsolatos kritika, hogy nem tudott komolyan bírálni, nyilvánosan csak pozitív szakmai visszajelzéseket adott, még ha magánvéleménye eltérő is volt. Ez a tulajdonsága a náci hatalomátvételt követően megakadályozta abban, hogy rendet tegyen "édesgyermekének" tekintett tudományterületén.

- Nem könnyítette meg Haushofer dolgát és megítélését késői pályakezdése. Ez egyrészt a lemaradás behozására ösztönözte - ami végül összecsapott tanulmányok elkészítéséhez vezetett. Másrészt a "kívülállóként" való bekapcsolódás is némi idegenkedéshez vezetett vele szemben (írom ezt részben kívülállóként, némileg önkritikus felhanggal...), és ez látásmódjára is komolyan hatott - ami persze nem minden esetben volt probléma, csak épp további konfliktusokhoz vezethetett. Meglepően élesen látta például a társadalomföldrajz egyes (sok esetben máig érvényesülő) problémáit, például, hogy mennyire félrevihet, ha csak a földrajzos eszközökkel (pl. térképezéssel) jól megfogható változókra koncentrálunk az elemzés során, illetve sok esetben nagyon is gyakorlatiasan állt a földrajzi problémákhoz - ennek egyik árulkodó jele, hogy általában azt nézte, hogy egy földrajztudós MIT írt, nem azt, hogy mások MIT ÍRTAK RÓLA.

- Nem segített az sem, hogy Bruno Hippler szerint Haushofer felnőtté válásának idején a természettudományok iszonyatos ütemű fejlődésére került sor, amit csak némi késéssel követett a legtöbb társadalomtudomány fellendülése. A tudományos törvények egyre jobban magyarázták a világot, így sok esetben erős volt a kísértés, hogy társadalmi folyamatokat is a "bevált" természettudományos törvényekkel magyarázzanak - ebbe a csapdába Ratzel is besétált és valamennyire Haushofer is követte, mivel az ezzel kapcsolatos kritika csak késve tört utat magának, erre pedig az akkor már idősebb Haushofer talán kevésbé lehetett fogékony.

A felsorolt tényezők pedig meglehetősen fontosnak bizonyultak, ugyanis Haushofer egy meglehetősen új és kényes területet, a geopolitikát választotta szakterületének. Magát a geopolitika szót nem ő alkotta meg, hanem kortársa, Ratzel tanítványa, a svéd politikus és földrajztudós, Rudolf Kjellén, azonban a svéd korai, 1922-es  halálát követően Haushofer és köre vált munkásságának továbbvivőjévé, és kezdetben (talán) legjelentősebb képviselőjévé. Kjellén Ratzelnél jóval kevésbé volt szociáldarwinista, de az államot ő is életformaként tanulmányozta, mégpedig öt részterület mentén:

- Az állam mint "birodalom" vagy felségterület - geopolitika

- Az állam, mint az azt alkotó emberek összessége - demopolitika

- Az állam, mint gazdaság - ekopolitika

- Az állam, mint társadalom - szociopolitika

- Az állam, mint kormányzat (erőszakszervezet) - kratopolitika

Kjellén alapvetően azt képviselte, hogy az állam politikáját  (és intézményeit) a fenti tematika mentén a földrajzi környezet hataározza meg.

Haushofer és köre ezt kívánta továbbfejleszteni a kjelléni, alapvetően szintetizáló felfogásban, de a geopolitika elsőségével. Céljaik bemutatásához a Halford Mackindertől kölcsönözte másik gyakran alkalmazott mottóját "Let us educate our masters". (Ezzel szándékán kívül gyönyörűen megvilágította azt is, hogyan tudnak jóhiszemű tudósok rosszhiszemű politikusok oldalán/hátsó fertályán kikötni.) A geopolitikát alapvetően alkalmazott tudományágnak szánták (megkülönböztetve az elméletibb politikai földrajztól), amely a földrajz révén rendszerezett információkkal segít mind a "nemzet", mind az azt irányító elit számára jobban eligazodni a világ dolgaiban, ahogy ez véleményük szerint a britek és a franciák esetében is történik - és akikhez képest ezen a téren a németek nagy lemaradásban vannak. Haushofer általában szakított az ekkoriban még elég "divatos" földrajzi determinizmussal, és inkább a cselekvő ember (politikus) szerepét hangsúlyozta, melyek révén a földrajzi környezet jelentette korlátok meghaladhatóak.  A geopolitika felfogása szerint elemez és "előrejelzéssel" szolgál a politikusok számára, azonban magába a politikába nem avatkozik be (még ha a mottó picit mást is sugall). Haushofer többször is kifejezi azt az elképzelését, hogy ez egyben elszakadást jelent az inkább jogi alapú német államtudománytól is, és elősegítheti Németország visszakerülését "megérdemelt" világpolitikai szerepkörébe, ha lehet komolyabb háború nélkül.

Mint látni fogjuk, a politikától való távolságtartás nem igazán jött össze, de ettől függetlenül már csak a tudományterület fókusza miatt sem közömbös Haushofer politikai beállítottsága és szerepvállalása, mind a turbulens weimari időszakban, mind a nácik uralma alatt. A katonatiszt professzor alapvetően nemzeti-liberális politikai nézeteket vallott, liberalizmusa leginkább gazdasági és társadalmi egyenlőségi kérdésekben mutatkozott meg, bár munkássága során elsősorban védelmi politikai szempontokból a gazdasági autarkiával is foglalkozott. Ugyanakkor őt sem hagyta hidegen az első világháborús vereség sokkja, így Frank Ebeling szerint egyre inkább az úgynevezett "Jungkonservativ" blokk felé sodródott - elsősorban azért mert ez adta szellemi és politikai közegét (miközben sok esetben jóval gyakorlatiasabban látta a világot az ide tartozóknál). Az említett politikai attitűd a vereségre adott sajátos válasz volt, és lényegében ugyanaz az ellentmondás táplálta, ami miatt mi sem igazán tudjuk még 100 év elteltével sem kiköpni-lenyelni a trianoni sokkot: Németországra ugyanis a modern, demokratikus (német felfogás szerint "liberális") hatalmak kényszerítették rá a megalázó békeszerződést, miután Németország jórészt ezen hatalmakat utánozva igyekezett modernizálódni és demokratizálódni, na és persze birodalmat építeni. 

Ebből következően a politikai irányzat elutasította a modernitást és a "liberalizmust", és feltételezte, hogy kell egy külön német útnak lennie, ami kivezeti az országot siralmas helyzetéből - mindez persze felerősítette a német különlegességtudatot is, miközben azzal az ellentmondással nem igazán sikerült mit kezdeni, hogy ha annyira különlegesek, miért szenvedtek vereséget - már persze zavaros összeesküvéselméletek konstruálását leszámítva.

Ebben a környezetben kapóra jött a haushoferi geopolitika, mely elfogadható volt a konzervatívok számára is, mind pedig az alaposabb világmagyarázatra vágyóknak is, amit persze Haushofer kiterjedt társadalmi és politikai kapcsolatai is segítettek. Utóbbiak még ma sem teljesen felderítettek, és számos találgatásra adnak okot. Az ex-tábornok ugyanis igencsak jól beágyazott volt München meglehetősen turbulens politikai életébe, és a háborút követően jópár politikai-félkatonai szervezet körül felmerült a neve - igaz az újabb kutatások szerint szerepe nem volt kiemelkedő, számos vele kapcsolatos feltételezés (pl. a Vril-társaságban vitt szerepe) pedig inkább a konteók területére visz. Egy mozgalom kivételével: ez pedig a szárnyait bontogató NSDAP volt: Haushofer ugyanis a párt egyik prominense, Rudolf Hess tanára, mentora, illetve jóbarátja volt, tanítványát pedig kifejezetten bíztatta a további politikai szerepvállalásra. Ez a sörpuccsot követően igen érdekes helyzetet eredményezett, Haushofer ugyanis mind a puccsot szervezők egy részével, mind az azt leverő egykori katonatársaival jóban volt, valószínűleg ennek köszönhetően tudta Hesst egy ideig bújtatni. Haushofer ráadásul többször is meglátogatta a Hitlerrel együtt Landsbergben "raboskodó" Hesst. Mindez azt a gyanút alapozta meg, hogy a professzor állhatott a Mein Kampf megírása mögött, sőt Bruno Hippler egyenesen odáig megy, hogy ő állhatott Hitler mint "vezér" felépítése mögött. Hippler könyvében alapvetően meggyőzően mutatja be Haushofer tudományos hiányosságait, azonban a könyve címében is megfogalmazott állítást csak közvetett módon próbálja bizonyítani - szerintem nem sok sikerrel. Többek között látványosan ignorálja azt a vizsgálati szempontot, hogy sem Hitler, sem Haushofer nem "légüres térben" tevékenykedett: nem csak Haushofer foglalkozott a Lebensraum kérdéskörével, és Hitler máshonnan is bőven kapott muníciót nemzetközi terveihez.

A sokáig "hasznos" barátság - Haushofer és Hess - (forrás)

A "Führer kinevelésére" tehát nincs semmiféle bizonyíték: bár a Lebensraum szót Hitler jó eséllyel Haushofertől (vagy Hesstől) hallhatta, az öreg egészen máshogy használta a fogalmat, mint a pártvezető. Haushofer magánlevelezéséből kiderül, hogy bár elég kritikus volt a weimari rendszerrel és elitjével (Hindenburgot egy idős bernáthegyihez hasonlította), és nem tolerálta a békeszerződést elfogadó attitűdjüket, egy fasiszta jellegű hatalomátvétel szintén nem igazán vonzotta, és bár erősen vágyott egy "megváltó jellegű" a geopolitikai realitásokat elfogadva az országot a kátyúból kihúzó vezérre, azt nem feltétlenül Adolf Hitlerben látta megvalósulni. Hessre gyakorolt hatása ugyanakkor vitathatatlan.

Ugyanakkor a 20-as években még nem igazán látszott úgy, hogy ennek valaha is jelentősége lesz, a fáradhatatlan Haushofer pedig el is kezdte a "nép- és vezetőnevelést", és viszonylag fiatalabb (az 1880-as évek második felében született) kutatókból egy geopolitikai munkaközösséget, iskolát létrehozva, és 1924-től főszerkesztőként jegyezte a Zeitschrift für Geopolitik című folyóiratot, mely kezdetben nagyrészt a revízió kérdéseivel is foglalkozott, majd egyre nagyobb kitekintéssel volt a távolibb tájak geopolitikai folyamataira, az átlagos földrajzos tanulmányoknál közérthetőbb formában.. A munkaközösség talán legfigyelemreméltóbb munkája ebben az időszakban az 1928-ban megjelent Bausteine zur Geopolitik (A geopolitika építőkövei) című tanulmánykötet volt, amelyet nem véletlenül idéz minden olyan szerző, aki a korabeli német geopolitika szalonképességét kívánja bemutatni: A kötetet 14 tanulmány alkotja, ebből hetet Haushofer jegyez. Ezek többsége elméletibb jellegű, tartalmazza a geopolitika mibenlétét, céljait, munkaterületeit, valamint a hasznosságára is tartalmaz egy becslést: a szerző szerint a geopolitika természetesen nem mindenható tudomány, és véleménye szerint a valóságban bekövetkező (világpolitikai) eseményeknek csak mintegy negyedét lehet a gyakorlatinak szánt tudományágának segítségével "előrejelezni". Ez kétségtelenül őszinte megszólalás volt, azonban számos kérdést vetett fel már a kortársak körében is - lévén, azért nem teljesen véletlenszerű eseményekről van szó, illetve, hogy ilyen bizonytalan alapok esetén nem teljesen látják indokoltnak a geopolitika kiemelt jelentőségét.

Erich Obst ábrája az Orosz Birodalom folyami terjeszkedéséről

A kötet jóval érdekesebb részei a fiatalabb szerzők tanulmányai: Erich Obst orosz terjeszkedésről/fenyegetettségérzésről szóló munkái mai szemmel is érdekesek (és sajnos aktuálisak), Otto Maull pedig kifejezetten részletesen és kreatívan elemzi Brazília geopolitikai sajátosságait, míg Hermann Lautensach azt boncolgatja, hogy hogyan is lehetne bezsúfolni a tananyagba a geopolitikát - véleménye szerint nehezen. Az általa közel 100 éve felvetett pedagógiai problémák meglepően aktuálisak - a földrajzoktatás már akkor is azzal küzdött, hogy lehetne minél több anyagot minél kevesebb órába bezsúfolni. Eközben felveti a tanulók túlterhelésének kérdését, na meg azt, hogy minél több információt akarjunk-e nekik megtanítani, vagy inkább a tudományág elsajátításához szükséges alapgondolkodásra koncentráljunk? (Igazából a geopolitika némileg mindkettőhöz sok lett volna.)

A kötetet olvasva két dolog nagyon feltűnő: Haushofer nagyon hosszan képes viszonylag keveset mondani a jóval feszesebben és tényszerűbben fogalmazó szerzőtársaihoz képest, jóval szívesebben épít be nagyívű, de nem feltétlenül jól megmagyarázott elképzeléseket, visszatérő, időnként misztikus paneleket írásaiba. A professzor ebben a közegben olyan hatást kelt, mint a családi asztalnál fantáziadúsan, néha nagyot mondva beszélő nagybácsi, akit a többiek néha elnéző mosollyal szemlélnek, hogy aztán egy idő után udvariasan lelépjenek.  (Szerzőtársai néhány éven belül pont ezt tették.) A másik feltűnő dolog - ami egyben megmagyarázza, hogy az "asztaltársaság" miért maradt viszonylag sokáig együtt - az az írások feltűnő modernitása. Haushofert nem véletlenül nevezték a "nagy szintetizálónak", felfogása szerint ahhoz, hogy megértsük a világot, egyszerre kell figyelembe venni a földrajzi, történelmi, gazdasági, antropológiai és szociológiai jellemzőket, és tisztában kell lennünk a kulturális különbségekkel is valamint ő és szerzőtársai is kiemelten foglalkoztak a "globalizálódó" nemzetközi kapcsolatokkal. (Mindezt figyelembe véve talán érthetőbb, mire is gondolhatott annak kapcsán, hogy geopolitikai eszköztárával csak az események negyede előrejelezhető.) Ez az 1920-as években kifejezetten népszerűvé tette az 50-es éveiben a tudományos színtérre berobbanó professzort.

Haushofer egy védelempolitikai térképvázlata a tanulmánykötetetből - a tudós egyébként a hasonló térképek erősségeit és gyengéit szerette volna szemléltetni az ábrával

Haushofer népszerűségét még annak is köszönhette, hogy egy Németországban kevéssé ismert, egzotikusnak számító terület, a csendes-óceáni régió első számú szakértőjének számított az országban, ráadásul a térséggel kapcsolatos prognózisai is helyesnek tűntek - több német kormány is felkérte az 1920-as években a Japánnal kapcsolatos szakértői tevékenységre, sőt, a német segítséggel összehozott szovjet-japán diplomáciai közeledés mögött is ott bábáskodott. Nem csoda, hogy a térségről 1924-ben egy népszerűvé váló könyvet is megjelentetett, mely legalább annyira emblematikus része életművének, mint az előbb említett tanulmánykötet - egyben jól mutatja munkásságának erényeit és ellentmondásait is. 

A tudós valóban bámulatraméltóan sokoldalúan elemzi a térség viszonyait, helyet kap itt a természetföldrajz, a történelem, a vándormozgalmak, a gazdaság- és közlekedésföldrajz, a szociológia (ez a rész különösen szórakoztatóan lett megírva), a védelempolitika, a gyarmatosító birodalmak működése valamint az éppen lendületet kapó függetlenségi mozgalmak is. Kifejezetten figyelemreméltó, ahogy azt elemzi, mit is kell tennie egy államnak egy tengeri (kereskedelmi vagy gyarmati) birodalom felépítéséhez, és hogy mit tettek ezzel kapcsolatban rosszul a németek. A németek számára releváns tanulságok egyébként szinte valamennyi fejezet végén megjelennek, és gyakran erős kritikát is tartalmaznak.

A szerző néhány prognózist is beleszőtt munkájába, ezek egy része viszonylag jól sikerült: helyesen "jósolta" meg Japán terjeszkedési törekvéseinek irányát (bár a kínai vállalkozást egyáltalán nem népírtó háborúnak képzelte), ahogy azt is, hogy az akkori káoszból Kína jó eséllyel Moszkva segítségével, valamiféle szocialista államberendezkedés révén tud majd kimászni. Szintén jól számított, amikor arra tippelt, hogy a "fehér Ausztrália" politika nem lesz fenntartható, bár inkább valamiféle migrációs inváziót képzelt el, nem pedig rendezett bevándorlási folyamatot. Szintén jól látta, hogy nagyobb léptékben nézve nincs szó "sárga veszedelemről", azonban az ázsiai országok kezdődő gazdasági fejlődése kihívást fog jelenteni a nyugat dominanciájával szemben, illetve azt javasolta, hogy ha már a gyarmatosítási biznisz nem jött be a németeknek, érdemes lenne a függetlenedő nemzetekkel kooperálni. Egyrészt Ázsia kb. az egyetlen hely volt, ahol a németeknek ekkortájt nem volt túlzottan rossz hírük, másrészt mert nagyjából ez az egyetlen eszközük az "atlanti vagy óceáni" hatalmi tömbbel (vagyis Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal) szembeni hatalmi szembenállásra.

Haushofer ugyanis már ebben  munkájában is pedzegeti egy eurázsiai kontinentális hatalmi tömb esetleges létrejöttét, idézi Mackindert, bár mivel a téma a Csendes-óceán térsége, nem viszi túlzásba a dolgot, ugyanakkor megjegyzi, hogy nagy fontosságúnak tartja a térség jövőjével kapcsolatban az esetleges japán-szovjet összefogást (igen, azt ami felett ő is bábáskodni igyekezett), amit esetleg egy szahalini területcsere/vásárlás pecsételhetne meg. Azt sem tartotta volna ördögtől valónak, ha mindehhez a németek is csatlakoznának, ugyanakkor némileg szkeptikusan, és a jövőre nézve igencsak realisztikusan jegyzi meg, hogy naivitás azt várni, hogy a japánok a német külpolitikai célokhoz fogják igazítani saját céljaikat. (Magyarul, ne potenciális háborús szövetségest igyekezzenek Japánban látni.)

Ugyanakkor épp ez a kontinentális és "óceán" blokkra bontott elméletrendszer az, ahol igencsak megbicsaklik Haushofer világmagyarázata. Japán ugyanis alapvetően nem szárazföldi hatalom, ráadásul gőzerővel gyarmatosított, és valahogy meg kellett magyarázni, hogy miért is gyökeresen más az ázsiai szigetország Japán, mint az európai szigetország Nagy-Britannia. A német tudós alapvetően két eszközzel él: az egyik egy meglehetősen zavaros "nemzetkarakterisztikai" fejtegetés arról, hogy a japánokban származásuk és kulturális kapcsolataik miatt alapvetően kontinentális reflexek működnek, a másik pedig az az állítás, hogy a japán gyarmatosítás, terjeszkedés alapvetően jó - itt azzal a példával élt, hogy a meghódított területek lakosságszáma alapvetően nő, így uralmuk nem lehet olyan rossz - igaz, ez más, ugyanabban az időszakban hódoltatott gyarmatterületekre is igaz volt, vagyis egyáltalán nem volt japán sajátosság, ráadásul Korea és Tajvan is jóval fejlettebb volt a legtöbb korabeli gyarmatterületnél.

A másik problémás gondolatkör a népességnövekedés túlfetisizálása volt, ami mögött alapvetően az a gondolat húzódott meg, hogy a gyarmatbirodalmak kialakulása sok esetben a hódító hatalom túlnépesedettségének volt köszönhető, és a gyarmatbirodalom létrehozásával ez a nyomás enyhült. Mivel az 1920-as években Japán és Németország a leginkább túlnépesedett országok, amelyek még komoly gazdasági teljesítménnyel is rendelkeznek, ezért nagyobb rész illetné meg őket a földgolyóból akár gyarmatok, akár befolyási övezet  (összefoglalva: Lebensraum) formájában - lényegében az erre való törekvést láthatták a kortársak Japán terjeszkedésében, valamint Németország elvetélt terjeszkedési kísérletében. Eltekintve attól, hogy ez az érvelés némileg sántít (ugyanis nem mindegyik gyarmati hatalom tudta/akarta kivándorlással kezelni népesedési gondjait), ebben a gondolatmenetben újabb ellentmondásra bukkanhatunk: Haushofer ugyanis kiemelten és támogatólag foglalkozik a gyarmati függetlenségi törekvésekkel - miközben itt német és japán részről  az adott nemzetközi viszonyrendszerben már némileg idejétmúlt imperializmust támogatna. Az ellentmondást tulajdonképpen csak a professzor előítéletességével, kettős mércéjével oldhatjuk fel: a számára szimpatikus hatalmak terjeszkedését jóval kevésbé ítélte el, mint a számára kevésbé tetsző erőkét - és ehhez próbált érveket igazítani a népsűrűsűgi eltérések révén.

Az alapvetően olvasmányos könyvben sajnos több helyen is tetten érhető Haushofer felületessége, a már említett jól hangzó, csak éppen megalapozatlan panelek ismételt alkalmassága - az egyik visszatérő elem az új ausztrál főváros, Canberra elhelyezése mögötti geopolitikai "bölcsesség", mely azt is lehetővé teszi, hogy a jövőben Új-Zéland is csatlakozhasson az addig egyetlen, egy egész kontinenst átfogó államszövetséghez. Ez sajnos teljesen téves, a főváros helyét egy Új-dél-Wales és Victoria közti alku keretében jelölték ki, miközben Új-Zéland már jóval korábban (az 1890-es években lefolytatott szövetségi tárgyalások során) jelezte, hogy gazdasági és társadalmi különbözősége miatt nem kíván csatlakozni az államszövetséghez.

Másik érdekes tévedése elsősorban elméleti hátterének zártságából következik, melyben meghatározó az államok területét való küzdelme, melynek legfőbb faktora a népesedési nyomás. Ebben a gondolatrendszerben az egyik legnagyobb bűn a terület "elpazarlása" (Raumverschwendung), és szerinte Ausztrália északi részén ez történik - véleménye szerint a terület a túlnépesedett Ázsia közvetlen szomszédságában akár 30 millió embert is élelmezni tudna - vélhetően nem volt tisztában a terület erősen szuboptimális mezőgazdasági feltételeivel.

Talán egyik legfeltűnőbb tévedésére épp azon a területen került sor, amelyet a legjobban kedvelt, és amely megfellebbezhetetlen szakértőjének tartották: Japán és Amerika viszonyában. Ugyan Haushofer népsűrűségi számításaival és egyéb elemzési módszereivel arra jutott, hogy Japán további terjeszkedése nagyrészt Ázsia felé fog irányulni (ő leginkább egy Szovjetunióval és Kínával történő egyezséget látott kívánatosnak és nem a háborút), és eközben esélyes, hogy útjai keresztezni fogják a status quoban érdekelt Egyesült Államokéit, fő következtetése az volt, hogy egy esetleges háborúért nem Japán, hanem az USA lesz a felelős, azaz annak elkerülése is az amerikaiakon múlik. Mindezt elintézhetnénk Haushofer előítéletességével, azonban ennél összetettebb a helyzet. 

Egyrészt Haushofer mind az amerikai, mind a japán gyarmatosításról viszonylag elismerően ír, igaz a japánok esetében nagyrészt elhallgatva a Koreában tapasztalható önkényuralmat. Kifejezetten csodálja ugyanakkor az amerikaiak Fülöp-szigeteki uralmát (azaz a viszonylag véres hódító periódus után a helyi önkormányzatokon és intézményeken alapuló rendszert), ugyanakkor úgy gondolja, hogy ez végső soron lassítani fogja a terület függetlenedését. Ez végülis a második világháborús események miatt nem így lett, azonban gondoljunk bele az eredetileg hasonló státuszú Puerto Rico további fejlődésébe - ez a prognózis nem is volt annyira megalapozatlan. 

Ugyanakkor az 1920-as években a Japán elit valóban irreálisnak tartotta az Egyesült Államokkal való háborúzást, főként azért mert biztosra vették vereségüket, miközben az USA vezető körei jóval reálisabbnak ítélték meg a japán terjeszkedésből fakadó konfliktus lehetőségét. (Ezt ugye kezdetben flottaegyezményekkel sikerült kezelni.) Haushofer alapvetően ezt az elitet ismerte, más kérdés, hogy később miért nem figyelt fel időben a jóval agresszívebb katonai elit felemelkedésére. (Valószínűleg mert nm akarta azt látni, hogy a vágyott japán szövetség rosszul is elsülhet.)

A könyv erényei és hiányosságai nagyrészt tettenérhetőek Haushofer későbbi geopolitikai munkásságában is, és részben tanítványai esetében is.

A haushoferi geopolitika egyik gyengesége épp a ratzeli alapokhoz, a tér (vélt) "törvényeihez" való túlzott ragaszkodás volt, amit még az állam "Lebensraumhoz" fűződő viszonyának túlértékelésével is sikerült megbolondítani. Ezek axiómaként való kezelése teret engedve az előítéleteknek, és kizárva az esetleg az axiómának ellentmondó eseményeket, épp azt az alapos, szintézisre törekvő elemzést akadályozta meg, amit el szerettek volna érni. Ratzel területi terjeszkedési törvényei ugyanis két dologgal egyáltalán nem számoltak: a világháború lehetőségével, valamint az egyre pusztítóbb háborúk elkerülésére létrehozott nemzetközi viszonyrendszerrel - ezek pedig a nemzetközi kapcsolatokat és reakciókat jóval komplikáltabbakká tették a korábbiaknál (ezt amúgy Haushofer látta, de mégsem volt képes elszakadni az említett alapoktól). Szintén problémás volt a ratzeli elvek alkalmazása a tengeri hatalmak viselkedésére - ez pedig leginkább az Egyesült Államok európai tevékenysége kapcsán ütközött ki. Haushofer és úgy általában a német geopolitika ezzel nem nagyon tudott mit kezdeni, "téridegennek" tartotta, hogy az amerikaiak területi igények nélkül hadsereget küldjenek Európába. Mindebben benne lehetett generációjának frusztráltsága azzal kapcsolatban, hogy háborús terveiket épp egy olyan hatalom húzta keresztbe, amelynek szerintük semmi keresnivalója nem volt a kontinensen. Ezen felül komolyan féltették a már említett "kulturálisan felsőbbrendű" német különutat az amerikanizációtól - nem teljesen jogtalanul, bár erősen ironikus, hogy épp az 50-es, 60-as évek amerikanizációja volt az, ami később kihúzta az európai német fenyegetés méregfogát. Mindez meglehetősen erős amerikaellenes előítéletekhez vezetett a német geopolitikusok körében - az egyik kivétel egyébként Haushofer idősebbik fia, az Egyesült Államokat (is) beutazó Albrecht volt, aki többször is javasolta apjának, hogy talán nem ártana felkeresnie az országot, mielőtt ilyen szigorú ítéletet mond róla.

A másik problémás pont a világ két "blokkra" való felosztása volt, ami nem kis részben az amúgy brit Halford Mackinder 1904-es "The Geographical Pivot of History" című tanulmányán alakult, amelyet máig szívesen idéznek az eurázsiai szárazföldi  blokkban gondolkodó tudósok, geopolitikusok, és sokan ezt a gondolatkísérletet tekintik a geopolitika elsó bimbójának. Mackinder nem teljesen függetlenül a brit hatalmi gondolkodásban mély gyökeret verő "nagy-játszmától" (azaz az Ázsia belsejéért folytatott brit-orosz vetélkedéstől) egy az Eurázsia belsejében lévő központ (pivot) köré rendeződő félkörívekbe festette fel a világhatalmi blokkokat, azzal a megjegyzéssel, hogy a domináns világhatalomnak alapvetően ezt a belső kontinentális részt kellene uralnia. Ez természetesen a németek figyelmét is felkeltette, mivel ebből az is következett, hogy nem kell nekik feltétlenül nagy tengeri hatalomnak lenniük geopolitikai céljaik megvalósításához, másrészt a keleti terjeszkedési terveik sem feltétlenül ördögtől valóak, csak épp az ehhez eredetileg kiszemelt szövetségi rendszer nem volt épp a legjobb (magyarul be kellene venni a buliba az oroszokat és a japánokat). Ezzel ez egésszel csak egy apró gond volt: világunk az elmúlt 120 évben nem éppen így működött: a Mackinder által felvázolt blokkok (különösen az eurázsiai) korántsem osztoztak azonos külpolitikai célokban, ráadásul a németek tevékenysége a "Pivot" uralása érdekében tulajdonképpen a külső övbe parancsolt tengeri hatalmak nagy győzelmét és nyereségét hozta, miközben az oroszoknak sem jött össze a világhatalom. (Amúgy nem meglepő, hogy Mackinder elgondolásait általában némi antiatlantista éllel szokás azóta is felmelegíteni.)

Mackinder híres ábrája - (forrás)

Ez azonban komolyan befolyásolta Haushofer világképét és világfelosztását: alapvetően egy óceáni és egy kontinentális részre igyekezett osztani a világot, ha törik, ha szakad. Márpedig gyakran szakadt: már említettem, hogy mennyire nehéznek bizonyult Japán kontinentális karakterűvé varázsolnia, eközben pedig gyakran igyekezett bizonyos negatív tulajdonságokat (anyagiasság, kalmárnemzeti karakterisztika) tulajdonítani az óceáni hatalmaknak, mindenekelőtt Nagy-Britanniának - ez egyébként olyan messzire vitte, hogy ezen tulajdonságok nyomán Franciaországot is ide igyekezett sorolni. Hogy még komplexebb legyen a kép: eközben csodálta az említett hatalmak birodalomépítő sikereit és geopolitikai eredményeiket (és például a "területidegen" Ausztrália szociális vívmányait). Jó eséllyel ő is érezte, hogy ez így egy kissé problémás, így gyakran használt egy másik ellentétpárt: a "have" és "havenot" országok/hatalmak csoportosítását. Az első csoportba tartoztak azok az országok, amelyek kedvező fekvésük és a történelem kegyessége miatt komoly területi terjeszkedést tudtak megvalósítani - például komoly gyarmatbirodalmakat tudtak kiépíteni (pl. Nagy-Britannia, Hollandia), vagy komoly területekkel tudták bővíteni törzsterületüket (USA, de érdekes módon Oroszország nem nagyon tűnik fel ebben a kontextusban), a második csoportba pedig azok, akiknek erre nem volt lehetőségük (pl. Németország, Japán). Haushofer nem titkolja, hogy utóbbiak egy része népessége és gazdasági teljesítőképessége révén "megérdemelné", hogy a "have" kategóriába lépjen, és ehhez igyekszik érveket gyűjteni - mindez átvezet a tudós munkásságának talán legvitatottabb területére, azaz, hogy mindezek mennyiben hathattak a német terjeszkedési tervekre?

Furcsa módon ez a legnehezebben megválaszolható kérdés, ugyanis Haushofer meglehetősen homályosan fogalmazott ebben a kérdéskörben. Az tény, hogy a határokat nem tekintette megváltoztathatatlannak, ami a német revíziós vágyak talaján állva kevésbé meglepő. A tudós által igen gyakran használt "Lebensraum" fogalom mélyebb vizsgálata sem igazán visz közelebb ehhez: Haushofer és köre ugyanis egészen mást értett ezen, mint a nácik (vagy akár a konkurrens német földrajzosok): alapvetően azt a földrajzi környezetet, amely az adott nemzet életére hatással van, de amelyet nem feltétlenül tölt ki teljesen - így még szigorúan értelmezve is inkább csak befolyási övezetként értelmezhetjük ezt a területet. Ugyanakkor az is igaz, hogy eközben lépten nyomon hangoztatta, hogy a túlnépesedett Németország túl szűk és nehezen védhető határok közé van szorítva, ezt pedig nehéz máshogy értelmezni, mint a terjeszkedésre való felhívást. Szintén feltűnő, hogy Haushofer Közép-Európa fogalma gyakorlatilag mindenhol a németek által uralt/befolyásolt területekkel egyenlő, és többször kifejezte sajnálatát a terület szétszabdaltsága miatt - ebből viszont nagyjából az következik, hogy ezeket a területeket valahogy német uralom alá kellene vonni - de hogy pontosan milyen határokkal, azzal kapcsolatban nagyrészt hallgatott - vagy meglehetősen zavarosan indokolt, "általános" elképzeléseket hangoztatott. Munkáiból leginkább arra lehet következtetni, hogy a megfelelő német határok az 1914-es állapoton kívül még magukban foglalnák legalább Ausztriát, Dél-Tirolt, Csehországot, és Lengyelország egy részét - azaz alapvetően a régi germán és birodalmi területeket. (Csehország esetében a "markomann" örökséggel érvel...) Az viszont egyértelmű, hogy mindezt nem háború révén képzelte el - persze, fogas kérdés, hogy akkor mégis hogyan is?

Mint ahogy az is, hogy az általa kívánatosnak tartott globális hatalmi erőeltolódást pontosan hogyan is képzelte? Az elég világos, hogy miért forszírozta egy eurázsiai hatalmi tömb létrejöttét: csak így látta biztosítottnak, hogy Németország egy újabb nagy háború nélkül kerüljön vissza "megérdemelt" helyére, sőt, ha ez a tömb elég erős lesz, az még a Nagy-Britanniával való kiegyezést is elhozhatta volna. (És persze a befolyási övezetek a németek számára kedvező újraosztását is - ironikus, hogy az újrafelosztás végül 1945-ben megvalósult: az USA és a Szovjetunió között.) Ugyanakkor azt szintén axiómának vette, hogy a német, olasz, japán terjeszkedés jobb, mint a korábbi brit, francia, holland gyarmatosítás - miközben ezt már az 1920-as években is csak némileg erőltetetten lehetett igazolni - később pedig még kevésbé. Szerzőtársaiban is felmerül, hogy egy esetleges "újrafelosztást" a már akkor is eléggé globalizált világban nehéz komoly károk nélkül véghezvinni, de nagyon nincs is rá szükség, a gazdasági felemelkedésre enélkül is akad lehetőség. (Vö Teleki gondolatával azt illetően, hogy Magyarország fejlődéséhez nem szükséges a teljes revízió, hiszen a "hiányzó" nyersanyagok meg is vásárolhatóak a világpiacon.) Ehhez kapcsolódóan okkal jobban megfogalmazottak ugyanakkor az úgynevezett "Pán-ideákkal" kapcsolatos gondolatai - azaz hogy hogyan alakulhatnak ki kontinentális együttműködések. Erre akkoriban csak Ausztráliát tudta példának hozni, ugyanakkor jól észrevette a "globális és regionális együttműködések" korabeli jeleit - egyébként az egyesülés gondolatát Európa esetében sem utasította vissza, csak épp szkeptikus volt az addigi ötletekkel kapcsolatban. Összességében nem mondhatjuk, hogy Haushofer a német területi terjeszkedés különösebben vérmes zászlóvivője lett volna, azonban az előítéleteknek igencsak teret adó térszemlélete, a Németország beszorítottságára vonatkozó gondolatai, és az új határokra való, bővebben ki nem fejtett vágyai alkalmassá tették munkásságát, arra, hogy egy agresszív hatalom azt felhasználja, és ez - figyelembe véve 1933 utáni társadalmi szerepválallásait - később óriási támadási felületet adott kritikusainak.

A tudós helyzetét és munkásságát a náci hatalomátvételt követően a következő tényezők határozták meg:

- A nemzetiszocialista párt kezdetben nem annyira nyűgözte le Haushofert, azonban Hitler valamennyire azért mégis csak passzolt a Németországot a válságos időkből kivezető vágyott vezér képéhez, miközben először úgy tűnt, hogy a német külpolitikát is Haushofer elképzeléseinek megfelelően alakítja: fegyveres konfliktusok nélkül bővíti az ország területét, miközben a alakulóban van a "kontinentális tengely" is - Japán bevonásánál egyébként valamennyire Haushofer is segédkezett.

- Haushofer viszonylag sok fejest ismert a pártban, élükön Rudolf Hess-szel és Ritter von Eppel, a müncheni gauleiterrel, ők jellemzően igyekeztek védeni a Haushofer családot, ugyanis a nürnbergi törvények alapján  sem felesége, sem fiai nem minősültek "árjának". Felesége esetében ez végzetes következményekkel járhatott volna, fiai pedig jó eséllyel nem kaptak volna komolyabb karrierlehetőségeket. (Haushofer antiszemitizmusa mérsékelt és erősen szelektív volt, és nem volt különösebben rasszista sem, és bár mai szemmel nézve volt pár problémás kijelentése, az adott közegben ezek visszafogottak voltak.)

- Mivel Haushofer népszerű volt mind a nemzeti konzervatívok körében, mind a náci párt egyes köreiben, hamar felmerült, hogy érdemes lenne komolyabb közéleti pozíciót adni a már bőven hatvanon felüli tudósnak - felmerült egy rektori pozíció is, azonban Haushofer végül a különböző össznémet kulturális szervezeteknél töltött be hosszabb-rövidebb ideig vezetői szerepet.

- Az említett szerepvállalással kapcsolatos motivációi sokrétűek lehettek:  meglehetősen gyakran élt azzal a magyarázattal (mentséggel?), hogy ezáltal pozitívan tudta befolyásolni a felügyelete alá tartozó területeket, meg tudta előzni a nácik nagyobb károkozását, és védeni tudta embereit.  Voltak arra utaló jelek, hogy ez nem volt teljesen alaptalan - folyóiratát például még a háború alatt is mentesíteni tudta a komolyabb fokú cenzúrázás alól, és maradtak fent arról szóló beszámolók, hogy tényleg védte kollégáit (miközben amúgy a saját családja is nyomás alatt volt a felesége származása miatt). Ugyanakkor mindez a párt számára is hasznos volt, hiszen el tudták adni, hogy bizony biztosítják a tudósaik és az össznémet szervezetek számára a máshol megszokott autonómiát, valamint meg tudták édesíteni az intézmények gleichschaltolását.

- A Zeitschrift für Geopolitik helyzete komolyan megváltozott - kiadója anyagi okokból szerette volna némileg populárisabbá tenni a folyóiratot, viszont némileg csalódva vette tudomásul, hogy Haushofer nem igazán tudja kézben tartani ezt a változást - egykori szerzőtársai ekkorra már kezdtek eltávolodni a az idősödő tudós egyes elemeiben igencsak megalapozatlan elméleteitől, miközben kezdtek beszivárogni a "vulgárgeopolitikusok". Ebben szerepet játszott Haushofer túlterheltsége, és az is, hogy nem igazán tudott nemet mondani. Ráadásul a meglehetősen fantáziadús írásokkal és misztikus gondolatokkal is rendelkező tudós vélhetően kevésbé vette észre a "fantaszták" megjelenését és az ezzel járó veszélyeket.

- Szerepvállalása (geopolitikai rádióműsor, külpolitikai tanácsadás), valamint a meglehetősen gyorsan átvett náci frazeológia azért erősen túlmutattak egy sima együttműködésen - ennek veszélyeire mind fia, mind kollégái figyelmeztették, ahogy arra is, hogy geopolitikája még nincs azon a kidolgozottsági szinten, hogy az alapján ezeket az alapvetően politikai szerepköröket betölthesse,  elméletei és előrejelzései túl gyakran alapulnak egyfajta "hiten", mint gondos elemzésen. Ugyanakkor a 30-as évek derekán Haushofer azt láthatta, hogy a német külpolitika irányváltásával tudása felértékelődik, munkája beérni látszik - és ilyen helyzetben nehéz kiszállni. Haushofer így vezető szerepet tölthetett be a náci "Volkstumspolitik" számos szervezetében, igaz alapvetően antiintrikus alkata miatt egyre kényelmetlenebbül érezve magát - ő volt a Volksdeutscher Rat (egy a német nép sajátosságaival határon belül és kívül is foglakozó ernyőszervezet) elnöke,  valamint a tudományos ernyőszervezet, a Deutsche Akademie elnöke. Ezekről a tisztségeiről 1936-37-ben visszaléptették (és ezután ezen szervezetek a korábbinál szélsőségesebb politikát vállaltak fel), végül Haushofer 1938-40 között a népi németek visszatelepítésével foglalkozó VDA-t vezette. Ezek persze nem voltak igazán hardcore náci szervezetek, de azért bennük vállalt szerepe túlmutat a "társutas értelmiségin".

- Hess révén Haushofer sokáig azt hihette, hogy valóban van befolyása a német külpolitika alakulására - azaz megvalósulni látszik a "let us educate our masters" gondolata - "a beérett a munkám" hite hajlamos kissé torzítani az ember ítélőképességét, hiába figyelmeztette arra több kollégája és főleg fia, Albrecht is az idős tudóst, hogy a pártban vannak Hessnél jóval súlyosabb figurák is, és hogy a Führer külpolitikai tervei egyáltalán nem biztos, hogy olyan mérsékeltek, mint azt apja gondolja, és amellett, hogy túlbecsülik a saját befolyásukat, könnyen előállhat az a helyzet, hogy a létfontosságú pillanatban nem lesznek képesek befolyásolni a döntéseket. Utólag azzal védekezett az idősebb Haushofer (és még sokan mások, akiket lelkes beleegyezésükkel felhasznált valamely autoriter hatalom), hogy ezt a negatív fordulatot nem láthatta előre. De talán helyesebb lett volna úgy fogalmaznia, hogy NEM AKARTA előrelátni...

- Volt még egy tényező, ami Haushofer kiszállását akadályozta: gyakran terápiás jelleggel írt (vagyunk ezzel még így páran...).  Ez egyrészt kissé öncélúvá kezdett válni (még Dachauban is arra panaszkodott, hogy emiatt most nem tud tanulmányokat készíteni), másrészt ilyenkor nehezebb látni a prioritásokat és az esetleges csapdákat (pl. mi az amivel nem érdemes, vagy nem jó ötlet foglalkozni).

A továbbiak tárgyalása során még egyvalamiről nem szabad megfeledkeznünk: Haushofer 1933 és 1945 között egy diktatúrában élt és dolgozott, ez pedig nagyon sokmindent megmagyaráz abból, miért is mondott és írt nyilvánosan egész más dolgokat, mint amit magánbeszélgetései során, vagy ami magánleveleiben szerepel, különösen, hogy megbízható figurának számított, így sokáig különösebb veszély nélkül lehetett kritikus a négy fal között. (Emellett persze mániákusan sokat is írt, ami szintén nem a következetesség melegágya...)

Az, hogy nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt az idősödő tudós elképzelte, és hogy mindent neki sem szabad, azt három esemény mutatta meg. Egyrészt Japán Kína elleni háborúja, valamint a japán-szovjet határincidensek sorozata - ez nem igazán illett a formálódó kontinentális tömb koncepciójába, ráadásul azt is megmutatta, hogy a japán gyarmatosítás sem jobb, mint a többi. (A kínai civilek lemészárlását pedig mind Haushofer, mind úgy általában a német közvélemény is elítélte.) A másik esemény az volt, amikor a dél-tiroli határ ideális futásával kapcsolatos, túlzottan nyilvánosan hangoztatott (és kissé zavarosan indokolt) elképzelései némi diplomáciai feszültséget váltottak ki Mussolini Olaszországa és Németország között. De a legfontosabbnak az bizonyult, amikor a Müncheni-egyezményt követően személyesen igyekezett figyelmeztetni Hitlert, hogy bár a külpolitikai eredményei valóban rendkívüliek, ugyanakkor már inkább a konszolidáción lenne a sor, főleg, hogy a tét további emelése háborúhoz vezethet, ami mindent tönkretehet. A Führer szó nélkül fordított hátat. 

Mindez mély depresszióba taszította az akkor már egyre jobb angolszász kapcsolatokkal (is) rendelkező Haushofert, ezen csak átmenetileg segített, hogy a Molotov-Ribbentrop paktummal épp az általa kívánt, Németország biztonságára nézve kedvezőbb irányba történt elmozdulás, és persze őt is lenyűgözték Hitler gyors (és német szempontból kevés vérontással járó) sikerei, bár a megszállt Lengyelországban tett útja során feltűnt a villámháború durva pusztítása és a lakossággal való kegyetlen bánásmód is. Ekkor (1940-41-ben) írta meg Haushofer Der Kontinentalblock. Mitteleuropa, Eurasien, Japan című munkáját amiben az általa korábban körvonalazott és vágyott új világhatalmi blokk létrejöttéről értekezik, helyenként kissé kárörvendő stílusban.

Hess repülőgépének roncsai Skóciában - (forrás)

A család sorsában viszont hamarosan komoly fordulatot hozott egy bizonyos repülés: 1941. május 10-én este Rudof Hess az Augsburg melletti Haunstetten repterén bevágta magát egy Me-110-es repülőgépbe, és Skóciába repült. Motivációi ma sem tiszták, valószínűsíthető, hogy a kétfrontos háborút elkerülendő valamiféle békeajánlatban gondolkozott. A kísérlet természetesen kudarcot vallott, ugyanakkor nagyon hamar felmerült, hogy ebben bizony Haushoferéknek is lehetett szerepe, ami a Gestapo igen élénk és igen kellemetlen érdeklődését váltotta ki. Nagy szerencséjükre semmit sem sikerült rájuk bizonyítani, bár az valószínűnek tűnik, hogy Hess megkérte Albrechtet hogy Svájcon keresztül izzítsa be angolszász kapcsolatait. A gyanúba keveredéssel párhuzamosan elvesztették legfőbb védelmezőjüket - így Haushofer lassan kiszorult a közéletből, igaz folyóiratát nem igazán zargatták. Visszaemlékezései és egyes levelei alapján a német hadsereg Moszkva alatti vereségét követően elég világosan látta, hogy a háború nagyon nem fog jól végződni a németek számára, igaz, az 1941-42-es japán sikerek némileg megerősítették abban, hogy egyrészt jópár eseményt helyesen látott előre, másrészt még lehet esély a valamennyire kedvező háborús végkifejletre. Mindezt persze nyilvánosan nem képviselhette, ekkori írásaiért jogosan kapott kritikát a háborút követően (az a fránya írási kényszer...), ugyanakkor még 1944-ben is sikerült egy olyan cikket megjelentetnie, amiben azt fejtegeti, hogy a térben lehetőségein túlterjeszkedő hatalmakat ezért "büntetés" szokta érni - úgy hogy nem írta le, kit is ért ezen a hatalmon...

Szintén komoly csapást mért a családra a Hitler ellen 1944. július 20-án elkövetett merénylet és a kapcsolódó hatalomátvételi kísérlet - Albrecht ugyanis bőven benne volt az ellenállási mozgalomban, és az Alpokban próbált felszívódni, miközben apját Dachauba vitték. Bár alapvetően kíméletesen bántak az egyre nyilvánvalóbban beteg öregúrral (és nagyjából senki sem hitte el, hogy tényleg benne lett volna bármiben is), Haushofer természetesen kétségbeesett - ekkor írta a Hitlerhez az ismeretségüket (mai ismereteink szerint) jócskán visszadatáló levelét, ami máig komoly gyanúra ad okot egyes életrajzírói körében. Haushofer gyorsan kiszabadult, azonban fiai már kevésbé voltak szerencsések: Albrecht decemberben lebukott, és a magát a politikától távoltartó Heinzet is letartóztatták. Különösen érdekes, hogy a tudós ebben a helyzetben is folytatta a munkáját: ekkor írta (az íróasztalnak) azt a munkáját, amiben kifejti, hogy egyáltalán nem csak a "végső győzelem" és a totális pusztulás a két opció, még lehetne menteni, ami menthető, de ha le is győzik Németországot, a meglévő kulturális és anyagi alapok  elegendőek egy "feltámadáshoz". Itt meglehetősen pontosan vázolja a világ új hatalmi felosztását, valamint azt, hogy a háború után muszáj lesz az európai országoknak valamennyire összefogniuk. Az Egyesült Államok szerepét a később megvalósulónál jóval sötétebbnek látja (azt jósolta, hogy a szovjetekhez hasonlóan fogják kirabolni az országot).

Albrecht Haushofer - (forrás)

A háború vége tragédiát hozott a Haushofer családnak: Heinzet ugyan 1945. április 22-én elengedték a Berlin-moabiti börtönből, Albrechtet ugyanezen az éjszakán több társával együtt ítélet nélkül agyonlőtték. Fia halálhíre és életművének összeomlása teljesen összetörte az ekkor már 76 éves tudóst, és kezdetben az sem segített, hogy a Bajorországot megszálló amerikai hadsereg többször is kihallgatásra vitte. Ez azonban felkeltette a hadsereggel érkező amerikai tudósok figyelmét is, akik jóval empatikusabban álltak hozzá (lásd a keretes írást) - Edmund Walsh egyenesen arra bíztatta, hogy írja le, miért is tekinti megalapozottnak az ekkor már náci áltudománykényt kezelt német geopolitikát. Az Apologethik der Deutschen Geopolitik vált Karl Haushofer tudományos végrendeletévé - bár az írás jópár pontjával lehet vitatkozni, azért legalább a hibákat részben beismerve felelősséget vállalt tudományágáért, ami meglehetősen ritka ilyen durva eseményeket követően.

Karl Haushofer feleségével együtt 1946. március 10-én öngyilkosságot követett el. Életműve - mint láthattuk - nem véletlenül vitatott, ugyanakkor részleges felelősségvállalása némileg segíthetett abban, hogy a német földrajztudomány a következő évtizedekben le tudja rázni magáról a haushoferi geopolitika örökségét (és ne kezdjen el mondjuk személye körül nosztalgiázni, hamis legendákat építeni). Eközben Németország több városában van Haushofer utca (sőt Haushofer iskola is), azonban ha megnézzük az arrafele megszokott kiegészítő táblácskát (ami röviden leírja, ki is volt a névadó), láthatjuk, hogy nem az idősebb tudósról, hanem fiáról, Albrechtről elnevezve. A jóval alaposabbnak és végül bátrabbnak bizonyuló fia írta talán a legerősebb "ítéletet" apjáról, már a moabiti börtönben - 38. számú, "Az Apa" című szonettjében: 

Ein tiefes Märchen aus dem Morgenland
Erzählt uns, dass die Geister böser Macht
Gefangensitzen in des Meeres Nacht,
Versiegelt von besorgter Gotteshand,

Bis einmal im Jahrtausend wohl das Glück
Dem einen Fischer die Entscheidung gönne.
Der die Gefesselten entsiegeln könne,
Wirft er den Fund nicht gleich ins Meer zurück.

Für meinen Vater war das Los gesprochen.
Es lag einmal in seines Willens Kraft,
Den Dämon heimzustossen in die Haft.

Mein Vater hat das Siegel aufgebrochen.
Den Hauch des Bösen hat er nicht gesehn.
Den Dämon liess er in die Welt entwehn.

(Nem vagyok műfordító, de bármely fordítóprogram visszaadja a lényeget.)

Milyen tanulságot szűrhetünk le Karl Haushofer tragikus történetéből? Nyilván mindenki mást, és azt tudom leírni, amit én le tudok szűrni.

- Az a tudós, aki közvetlenül a politikát kívánja befolyásolni (a geopolitikával foglalkozók egy része kétségtelenül ilyen), jobb ha valamennyire tisztában van a politika működésével - azaz például azzal, hogy hogy kezelik és használják fel a politikusok a geopolitikai elméleteket egy demokratikus és egy autoriter rendszerben, vagy egy katonailag jelentős hatalom esetében. Ha sikerül a befolyásolás, az eredményért vállalni kell a politikai felelősséget - azaz ha a politikai események rácáfolnak az elméletre, az adott esetben a tudós egész geopolitikai munkásságát lehúzhatja a vécén.

- Nagyon fontos, hogy úgy írjunk, hogy mindezt akaratunk ellenére nem lehessen könnyen politikailag kisajátítani, vagy ha erre próbálkozás történik, legyen egyértelmű tiltakozás - Haushofer ezt elmulasztotta. (Pontosan ez az, amiért a közelmúltban többször is élesen tiltakoztam az ellen, amikor kommentelők bizonyos írásainkat meglehetősen egyoldalúan igyekeztek beskatulyázni...) Nem értek teljesen egyet azzal az állásponttal sem, miszerint a tudós nem felelős azért, ha később egyes politikai erők kisajátítják és tragikus következményekkel használják munkásságát. Ha úgy írja meg, hogy kisajátítható, és nem védhető meg önmaga, vagy utódai által, akkor igenis van felelőssége.

- Szintén fontos a geopolitikai munkásság megalapozottsága: az előítéletek, axiómák alkalmazása, az egyoldalú elméletrendszerek alapul vétele roppant káros lehet. Sajnos erre azért akad példa a későbbi geopolitikai témájú kutatásokban is, de például szakpolitikai területen is beszélhetünk hasonlóról a regionális fejlesztési politika kapcsán.

Bevallom, némi keserűséggel olvastam a német tudós élettörténetét: "későn érő" kívülállóként csöppent a földrajz és a geopolitika tudományos világába, részben terápiás jelleggel írva - ismerős és nem könnyű helyzet, ugyanakkor épp Haushofer negatív példája miatt kell nagyon vigyáznunk arra, hogy ne szakadjunk el a tényalapon való írástól, és ne (vagy csak nagyon halványan, reményként megfogalmazva) engedjük át "hitünket" az írásainkba.

Jakab László

Fontosabb források:

Hans Adolf Jacobsen: Karl Haushofer - Leben und Werk

Bruno Hipler: Hitlers Lehrmeister

Frank Ebeling:Karl Haushofer und seine Raumwissenschaft 1919-1945, Berlin 1994

Karl Haushofer: Geopolitik des Pazifischen Ozeans. 1925.

Karl Haushofer: Bausteine zur Geopolitik. Kurt Vowinckel, Berlin 192

Karl Haushofer: Geopolitik der Pan-ideen 1931.

Dövényi Zoltán - Nagy Miklós Mihály - Perényi Bálint: Legitim geopolitika

 https://en.topwar.ru/239581-karl-haushofer-tretij-rejh-i-okkultizm-realnost-i-vymysel.html

https://geopolityka.net/nieco-zapomniany-karl-haushofer/#google_vignette