A mostani bejegyzés némileg rendhagyó módon egy többszerzős apa-fia bejegyzésként született meg, ugyanis az írás hajózási vonatkozásait, illetve visszaemlékezéseit Segyevy Zoltán írta, aki közlekedésmérnöki tanulmányai során fedélzeti tiszti ágazatra specializálódott, és több évig szolgált a MAHART tengerjáró hajóin, földrajzi-gazdasági vonatkozásait pedig fia, Segyevy Dániel, a blog állandó szerzője, akinek földrajzos érdeklődése gyermekkorában éppen az ehhez hasonló történetek mentén alakult ki. A dőlt betűs részeket (a leviatános keretes írás kivételével) Segyevy Zoltán, míg a normál írásmódúakat Segyevy Dániel írta.

Az elmúlt napok egyik legnagyobb visszhangot kiváltó nemzetközi jelentőségű híre az volt, hogy egy Hollandiába tartó nagyméretű konténerszállító hajó, a Panamában bejegyzett, de a tajwani Evergreen Marine Corporation által üzemeltetett Ever Given konténerszállító hajó 2021. március 23-án keresztbe fordult, és eltorlaszolta a Föld egyik legfontosabb áruforgalmi ütőerének számító, a Földközi- és a Vörös-tengert összekötő Szuezi-csatornát. A hajót végül majdnem egy hét után sikerült kiszabadítani...habár közben még egyszer keresztbe fordult, de végül nem futott újra zátonyra. Noha Uri Geller szerint az elme ereje és a pontban 11 óra 11 perckor történő közös koncentráció segített megoldani a problémát, a bejegyzés szempontjából fontosabb tanulság, hogy a nemzetközi áruforgalomban mekkora szerepe van a nagyméretű teherhajóknak és a vízi áruszállításnak, illetve, bár koronavírus-járvány már sok szempontból felhívta rá a figyelmet, ez az eset is rámutat arra, hogy a földrajzi adottságok miatt bizonyos korlátozott áteresztőképességű pontokon mennyire sérülékenyek lehetnek a globalizált gazdaság ellátási láncai. 

Háttérben az Ever Given. forrás

Budapest etnikai diverzitása elmarad a nyugat-európai nagyvárosokban tapasztalt szinttől, ugyanakkor a magyar fővárost is már több, kulturálisan és nyelvileg sokszínű tömegeket mozgató migrációs hullám érte el. Joggal vetődik fel a kérdés: vajon Budapesten van-e multietnikus környék? Létezik a városnak olyan része, amely bizonyos migráns csoportok jelenlétének egyértelmű nyomait hordozza? E vonatkozásban milyen vizuális jeleket tudunk azonosítani, és ezek hogyan formálják a városi tájat? E kérdésekre az etnikailag leginkább diverz 8. kerület egyik közterülete – a Népszínház utca – nyelvi tájképének felmérésével kíséreltünk meg választ találni.

A budapesti Népszínház utca a Blaha Lujza tér torkolatában

(forrás: https://jo.444.hu/2018/10/03/nigeriai-fodraszat-pakisztani-etterem-torok-kozert-alban-pek-seta-a-legszinesebb-magyar-utcaban)

Apálykor az iszapos vagy kemény homokos tengerfenéken kilométerhosszan sétálgató vagy kocsikázó turisták, száraz lábbal felkereshető szigetek, valamint különleges élővilág a tenger és a szárazföld elmosódó határán – ez a Watt-tenger világa. Ez a sajátos vízivilág azonban egyáltalán nem korlátozódik a névadó tenger térségére, azaz Németország és Hollandia tengerpartjainak egy részére.

Wattnak az olyan tengerparti területet nevezzük, melynél apálykor (azaz naponta kétszer) a part széles területei kerülnek szárazra, a két időpont között pedig elárasztásra. Geográfus meghatározás szerint olyan területek, ahol a tengerfenék esése csekély (1 méternél kevesebb kilométerenként), és az apály és a dagály közepes vízszintje között legalább 2 méteres a különbség. Következésképpen a szárazra kerülő zóna legalább 2 kilométer széles, bár a terület sajátosságai miatt jellemzően jóval szélesebb.

A „délibábos” watt az Elba torkolatánál

Nem a Föld az egyetlen bolygó, aminek a felszínét valamilyen folyadék formálta. A Szaturnusz egyik holdján, a Titánon kisebb-nagyobb tavak hullámzanak, és folyók csordogálnak igaz, víz helyett folyékony etán és metán alkotja őket. A Marsnak a Földhöz hasonlóan jégsapkái vannak, a felszínén pedig ősi vízfolyások nyomai, köztük a Naprendszer leghosszabb folyórendszerének medre.
Gondolatban most közelebb megyünk a Marshoz, hogy mostantól az ég egy távoli fényes pontja helyett a szomszédunkat: a Földhöz hasonlóan egy változatos, érdekes, rengeteg lehetőséget, kincset és izgalmat rejtő bolygót lássuk a név mögött.

1. ábra A Mars magassági színezésű térképe (Fekete háttérrel az itt szereplő róverek kutatási területei vannak jelölve.)

"A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké bölcsőben. Az emberiség nem is marad örökké a Földön, hanem fényre és térségre vágyva előbb félszegen behatol a légkörön túli térségbe, aztán pedig meghódítja a csillagok világát." — Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij

Hasonlóan ahhoz, ahogy az antarktiszi fosszíliákból (falevelek, faágak, stb.) tudni lehet, hogy 80 millió éve sokkal melegebb klíma uralkodott a ma -10 - -60 ⁰C átlaghőmérsékletű kontinensen, a Marson is számtalan nyom van, amiből hasonlóan, egykori melegebb klímára lehet következtetni. Ilyen nyomok az egykori folyók völgyei és üledékdeltái, a vízjéggel teli kráterek, a feltételezett egykori óceánok partjai. A hatalmas ősi vulkánok arról árulkodnak, hogy a Mars belseje a Földhöz hasonlóan forró volt, azonban a tektonikus lemezek mozgása hiányzik. Nem kerülheti el a figyelmünket a rengeteg kráter és az, hogy egy nagy hold helyett két kis holdja van a bolygónak. Egyelőre van két fontos különbség a Mars és a földi példaként hozott Antarktisz között. Az egyik, hogy a Marsot egyelőre még nem a helyszínen vizsgáljuk, a másik, hogy eddig nem találtunk életet a bolygón.

2. ábra A Föld, a Mars és a Hold jellemző adatai. Kis Károly: Általános geofizikai alapismeretek (2007) alapján
*CSE: csillagászati egység: Az űrkutatásban és a csillagászatban használt mértékegység. Értéke az átlagos Nap-Föld távolság (150 millió km)
** Földtől mért átlagos távolság [km]

A Mars a háború istenének római neve. Elődeink valószínűleg a sárgás, vöröses színe miatt adták neki ezt a nevet. Pár ezer évvel később, a két kis holdja (felfedezésükkor) e névhez kapcsolódóan kapta a Phobos és a Deimos, azaz a Félelem és Rettegés nevet. Az emberiség nemes feladata és érdeke, hogy a bolygó felfedezése és ha lehet, a „használatba vétele”, (ami az élet Naprendszerre való kiterjesztésének a kezdete, s ami úgy tűnik pár, éven belül esedékes) ne a háborúról szóljon, melyet körülkering a félelem és a rettegés. Most van erre lehetőség.
A legközelebbi külső szomszédunk iránti érdeklődés nem újkeletű. Ezt az első, máig fennmaradt Mars-térkép is alátámasztja: 1867-ben készült és 1870-ben jelent meg. Átmérője nagyjából feleakkora, mint a Földé, így a gravitáció is kisebb. A felszín átlaghőmérséklete -20 – -90 ⁰C, de 0 és +10 ⁰C közötti hőmérséklet sem ritka és +27 ⁰C fokot is becsültek már. Légköre sokkal ritkább, mint a Földé, fő alkotója a manapság sokat emlegetett CO₂. A felszín sok tekintetben hasonlóan fejlődött a Földhöz, más tekintetben eléggé különböző módon. (Ennek részletei alább.)

3. ábra A Mars-róverek és leszálló egységek idővonala (Wikipédia alapján)

Az emberekben volt érdeklődés a téma iránt. Ezt jelzi, hogy ahogyan a Holddal is, a XIX-XX. század folyamán több irodalmi mű foglalkozott a bolygóval elsősorban a sci-fi műfajában (pl. H. G. Wells, Ray Bardbury). Mindez hatványozottan érvényesült az űrkorszakban, ekkor kezdődött el ugyanis a bolygó műszeres vizsgálata. A rakétatechnika és az űrtechnológia fejlődése a XX. század második felében lehetővé tette űreszközök, felderítő eszközök helyszínre küldését. (Így a XXI. század első felében azon igyekszünk, hogy következő, magától értetődő lépésként mi magunk, emberek is eljussunk oda –lásd pl. ISECG Global Exploration Roadmap, 2018.)

Hat sikertelen próbálkozás után, melyek nem érték el a célt, elsőként a Mariner 4-nek sikerült elérnie a bolygót. Az űrszondát 1964. november 28-án bocsátották útjára az Amerikai Egyesült Államokból, és elsőként, 1965. július 14-én haladt el a Mars mellett (flyby). 21 fényképet küldött vissza a Földre a Vörös bolygóról. A hidegháború idején az Egyesült Államok és a Szovjetunió próbálkozott a bolygó elérésével. Az USA 10-szer, a Szovjetunió (SzU) 20-szor próbálkozott sikeresen vagy sikertelenül 1990-ig. 1990 óta napjainkig különböző országok küldetéseinek sora indult a Mars felé ezek közül 10 jelenleg is működik, 3 pedig még úton van.

4. ábra Balról jobbra: Spirit (illetve Opportunity), Sojourner (alul), Curiosity (forrás)

• A Mars Pathfinder és a Sojourner páros (nevéhez hűen- Útkereső illetve Jövevény) úttörőnek számít a közelmúlt űreszközei között (3. ábra), a hidegháború utáni első sikeres leszállásként (1996). A küldetés tudományos célja a következő volt: Az Ares Vallis (Ares-völgy) torkolati vidékén az egykori vízfolyás sok helyről nagyon különböző kőzeteket hordott össze és ülepített le. Így ezen a helyen a róver rövid táv megtételével nagyon sokféle különböző kőzetet tud vizsgálni. Másrészt a technológiai demonstráció is cél volt: a hidegháborús Viking leszállóegységek költségének kb. 1/15-öd részéért sikerült sikeres űrmissziót végrehajtani.
• Több sikertelen küldetés után 2003-ban landolt a Spirit és az Opportunity róverek (Lélek és Lehetőség). Céljuk annak kiderítése, hogy volt-e valaha folyékony víz a Marson.
• 2012-ben szállt le a Curiosity (Kíváncsiság) a Gale-kráterbe, egy egykori tó medrébe. Feladata az élet nyomainak keresése, a krátertó történetének feltárása, emellett meteorológiai és geológiai vizsgálatokat is végez. Elődjeitől eltérően nem napelem, hanem radioizotópos generátor termeli az áramot. Működési időtartamát 2 évre tervezték, azonban még most is (2021. február) üzemel

5. ábra Látványrajz az Ingenuity helikopterről (forrás: NASA)

• 2021. február 18-án landol a Perseverance róver (Kitartás) a Jezero-kráterben. A kutatási területe a kráterben lévő folyódelta lesz (3. ábra). A Jezero-kráterbe egykor egy meanderező (kanyargós) folyó folyt. Ahogyan a földi folyók a tengerbe érkeznek és üledékdeltát alkotnak, ez a folyó is deltát alkotott. A földi folyók torkolatainál könnyebben találhatunk életet, mint a kietlen területeken. A kutatási terület kiválasztásakor többek között ez alapján döntöttek a folyótorkolat mellett. E terület bizonyulhat a legjobb helyszínnek a körülbelül 2,725 milliárd dolláros küldetés sikerességéhez. A róver magával viszi az első helikoptert a Földön kívülre. Az Ingenuity helikopter (Találékonyság) célja a technológia tesztelése (pl. repülni a Mars vékony atmoszférájában).

6. ábra Jezero-kráter: A Perseverance kutatási területe (forrás alapján)

2020 nyarán a Perseverance mellett több űrszonda is pályára állt a Mars felé. A Hope szonda (UAE), Tianwen-1 szonda és róver (Kína) 2021. februárjában már Mars körüli pályára állt. Az Európai Űrügynökség és Orosz Űrügynökség (ESA-Roscosmos) ExoMars 2020 róver viszont a Földön maradt és új nevet kapott: ExoMars 2022 (Rosalind Franklin). A jelenlegi tervek szerint az Ares Vallis torkolatvidékén landol majd, ahol fúrásokat és mintaelemzéseket hajt majd végre feltehetően olyan kőzetben, ami egykor vízben ülepedett le.

A Marson van az ismert világ legmagasabb helye, a 22500 méter magas Olympus Mons. Hatalmas vulkáni kalderájában elférne Budapest. Két nagy kiterjedésű vulkanikus terület van a bolygón. A nagyobbik a Tharsis-felföld, a kisebb kiterjedésű pedig az Elysium-felföld. A Tharsis-hátsághoz kötődik az Olympus Mons pajzsvulkán és három másik nagy vulkán. A Mars klímája hidegebb, mint a Földé. A sarkvidékeken (északi: Planum Boreum, déli: Planum Australe) az állandó vízjégből álló jégsapkák mellett szezonálisan CO₂-jég is jelen van. Az adott félteke telén elég kevés napfény éri a sarkvidéket ahhoz, hogy kifagyjon a légköri szén-dioxid egy része (a dérhez hasonlóan) és leülepedjen. A CO₂-jég különleges, a Földön nem tapasztalt felszínformákat hoz létre. A tavasz beköszöntével ez az időszakos jégtakaró elszublimál a légkörbe. A Föld időjárási jelenségeitől eltérően a Marson a szublimáció is számottevő.

A magassági térképen (1. ábra) feltűnő, hogy az északi félteke általában kék színű (alacsonyabb területek), a déli pedig általában sárga, piros (magasabb). A két félteke átlagos magassága között hozzávetőlegesen 4-7 km különbség van. Ennek oka, hogy a Mars bolygóban valószínűleg nem működik a földihez hasonló geodinamika, ami a lemeztektonika alapja. Vagyis a Mars belseje kevésbé képlékeny, mint a Föld belseje, ezért (ahogyan a jég, a víznél) könnyebben megtartja alakját. Emiatt alakulhatott ki –pontosabban emiatt maradhat fenn a globális magassági kettősség. Ahol törésvonalakat feltételezünk, kérdéses, hogy mi mozgás motorja.

Jelenlegi tudásunk alapján ősi óceánt feltételezünk az északi félteke mélyebb területeire. Partvonalaknak tűnő hosszúkás areológiai (a Marson geológia helyett areológiáról beszélünk) formák vannak e mélyebb területek határain azonos magasságban. Ráadásul több, szinte párhuzamos ilyen forma is látható, ami a jelen lévő óceán (víztest) vízszintjének időbeli változására utal.

A Valles Marineris névre keresztelt völgy 4200 km-es hosszával talán a legfeltűnőbb morfológiai elem a bolygón. Kialakulása máig bizonytalan, számos kérdést felvet.

 7. ábra Az Uzboi-Ladon-Morava-folyórendszer elhelyezkedése a Mars magassági színezésű térképén. (Mars Globe 2.3 iOS alkalmazás alapján)

Valószínűleg időszakosan volt aktív 4 – 1 milliárd évvel ezelőttig. Az Argyre-krátert kialakító becsapódás jégsapkát vagy permafrosztot (fagyott felszínt) találhatott el. Ennek víztartalma megolvadt és egy, a Földközi-tengerhez hasonló térfogatú tó keletkezett a kráterben (5. ábra). Kezdetben ennek túlcsorduló vize folyhatott északi irányba, kialakítva az Uzboi Vallist, a Ladon Vallest és a Morava Vallest (folyásirányban lefelé). A folyórendszer legalsó szakasza az Ares Vallis. Az ULM-folyórendszer.bal oldali mellékfolyója a Nirgal Vallis, bal oldalról többek között a Samara és a Loire Valles tart bele. Az ULM-folyórendszer több kráteren átvágja magát, míg elér a Chryse területére. Érdekes jelenség, hogy a Holden-kráterbe déli irányból tartó folyó áttörte a víz útjába került kráter falát, így egy szűknek mondható szurdokot hozva létre. A folyó vize (legnagyobb valószínűséggel víz folyt benne) az északi féltekén lévő az Ares Vallison át ömlött Chryse Planitia területére, mélyebb térszínre. Ennek torkolatvidékét vizsgálta a Pathfinder 1996-ban és ez a terület az ExoMars 2022 tervezett kutatási területe.

8. ábra Az ULM felső szakasza: Az Uzboi Vallis és a bele tartó Nirgal Vallis torkolatának környéke (forrás alapján)

Habár ma még nagy a bizonytalanság, vannak arra utaló jelek, hogy az ősi Marson valamiféle hidrológiai ciklus is kialakulhatott, ami táplálhatta a vízfolyásokat. Az évmilliárdok során sokat változott a bolygó klímája. A melegebb időszakokban, amikor volt folyékony víz a felszínen, a folyó újraaktiválódhatott. 5 ilyen kort valószínűsítünk. Az Argyre-medencét tavi/tengeri üledékek alakíthatták, ezért a Spirit egyik leszállóhelyének jelölték, de végül nem ezt a választották leszállóhelynek. A kitöltő víz eltűnése óta a szél a fő felszínformáló erő.

Egyre gyakrabban hallunk híreket külső bolygószomszédunkkal kapcsolatban és a következő évek során ez valószínűleg még gyakoribb lesz. Az elmúlt években megnőtt a Mars irányába tartó űrszonda- és adatforgalom is. 2021 kezdetén úgy tűnik, hogy ez az elkövetkezendő években ez csak tovább fog erősödni. Ez nem véletlen, hiszen a Naprendszerben körülnézve a Mars hasonlít leginkább a Földre. Másként fogalmazva a Föld után a Mars tűnik a legbarátságosabb, az emberi életre leginkább alkalmas bolygónak.

A szerző az ELTE földtudományi alapszak III. éves geofizikus szakirányos hallgatója. A poszt a szerző tudományos diákköri munkája alapján készült.

A bajkonuri szovjet űrközpontról szóló egyik gyakori anekdota, hogy az valójában több száz kilométerre fekszik a múlt rendszerbeli térképeken megjelölt helyétől, mindez pedig a szovjet dezinformációs politika egyik leglátványosabb jelensége volt. Persze, ha jobban belegondolunk, mi értelme volt ennek a kémműholdak korában egy külföldiek által is látogatott létesítmény esetében, már rögtön gyanús lehet a sztori: az igazság az, hogy Kazahsztánban két Bajkonur nevű település is van, melyből persze csak az egyik az űrközpont. Azzal kapcsolatban azonban, hogy hogy is alakult az űrközpont elnevezése, és a szovjetek hogyan is használták ki a "másik Bajkonurral" kapcsolatos lehetőségeket, több egymásnak részben vagy egészben ellentmondó sztori is kering - ezek felgöngyölítésére teszünk ma kísérletet.

Szojuz-TM űrhajó startja Bajkonurból - (forrás)

(Jelen írás a Telexen 2020. decemberében megjelent cikkünk aktualizált változata.)

Az újra erőre kapó koronavírus-járvány és az Amerikai Egyesült Államokban lezajlott elnökválasztási kampány árnyékában olvadt ki a poszt-szovjet térség egyik legjelentősebb befagyott konfliktusa a Hegyi-Karabahban. Az azeri és örmény erők között 2020. szeptember 27-én kiújult, szokatlanul komoly harcok november 10-én váratlan fegyverszünettel végződtek, amely alapvetően átrajzolni látszik a terület hatalmi és politikai viszonyait: míg a megállapodás az egyik érintett nép szemében egy „kis-Trianonnal” ér fel, addig a másik félnek egy korábbi hasonló léptékű trauma revíziójával. Az esemény fontossága ellenére a sajtóban ellentmondásos hírek keringenek arról, hogy pontosan milyen következményekkel jár az aláírt dokumentum következő hetekben – ezt próbáljuk meg most körüljárni.

Az örmény-"karabahi" határ 2018-ban. Fotó: Segyevy Dániel

Az ősszel lezajlott háború helyszínét Hegyi-Karabah vagy Arcah néven szokás emlegetni, noha Karabah eredetileg egy jóval nagyobb területegységet jelentett a Kura és az Araksz folyók között, a mai Örményország keleti szomszédságában, a Hegyi-Karabah pedig ennek hegyvidéki részeit, a szovjet időkben pedig utóbbi terület középső és délkeleti, örmény többségű és az Azerbajdzsán SZSZK területén belül autonómiát élvező részét takarta. Az autonóm terület azonban földrajzilag nem érintkezett a mai Örményországgal,  a köztes területsáv szintén Azerbajdzsán része volt. A kváziállam "fővárosa" a körülbelül Nagykanizsa méretű Sztepanakert, azeriül Kankendi.

Sztepanakerti utcakép 2018-ban. Fotó: Segyevy Dániel

A Szovjetunió felbomlása óta eltelt évtizedekben a poszt-szovjet térségben számos, jellemzően etnikai gyökerű katonai konfliktus robbant ki (pl. Transznyisztria, Dél-Oszétia), melyek közül a legtöbb igen hamar úgynevezett befagyott konfliktussá vált. Ahogy arra a PPKE által 2020. november 13-án szervezett, a Karabah helyzetét körüljáró online workshopon Ádány Tamás, a PPKE Nemzetközi Jogi Tanszékének oktatója rámutatott, a nemzetközi jog szerint a 20. század közepe óta területi értelemben is jogkeletkeztető hatású háborút igen nehéz indítani, mivel arra alapvetően csak ENSZ-BT-határozat mentén vagy önvédelemből van lehetőség, így tehát a posztszovjet térségben történő területfoglalásokat a nemzetközi jog jellemzően nem ismeri el, ez pedig számos de facto államalakulat kialakulásához vezetett.

Dél-Oszétia és Grúzia "határa"  2018-ban. Fotó: Segyevy Dániel

Az elmúlt évtizedek nemzetközi politikáját azonban a “határok sérthetetlenségének” doktrínája mellett a népek önrendelkezéshez való joga is erősen befolyásolta, így az etnikai szempontok kiemelt szerephez jutottak. Ahogy számos területi konfliktus esetében, a szembenálló felek itt is igyekeznek „ki volt itt előbb” kérdéskör mentén bizonyítani az igazukat, versengő nacionalizmusok alakultak ki. Az őszi hathetes háborút kísérő információs hadviselés során különböző képi ábrázolások, felhívások és mémek kiemelt jelentőségre tettek szert. Az örmények jellemzően a nemzetközi közvéleményt igyekeztek mobilizálni a saját álláspontjuk mellett. A háború első napjaiban az Arcah Köztársaság nemzetközi elismerésére irányultak az ilyen kampányok, később elsősorban Azerbajdzsán és Törökország bojkottjára, illetve a nemzetközi terrorizmus elleni harcban betöltött örmény szerepre (az azeri oldalon harcoló szíriai egységek okán) igyekeztek felhívni a figyelmet, de találkozhatunk az örmény "kultúrfölényt" hangsúlyozó üzenetekkel is. Az azeri fél ezzel szemben jóval kisebb nemzetközi lobbierővel bírt, így a hazafias heavy metalt is bevetve elsősorban a saját közvéleményét és katonáit igyekezett mobilizálni illetve lelkesíteni a harcok során.

A sztepanakerti parlament épülete kívülről. Fotó: Segyevy Dániel

Az építészeti emlékekből, templomokból, temetőkből is egyértelmű, hogy a terület az kései ókorban és a középkor zömében a különböző világbirodalmak határain evickélő örmény állam(ok) befolyása alatt állt. Ez a 19. század elejéig annyiban változott, hogy az Oszmán Birodalom és Perzsia határvidékén szó sem lehetett örmény fennhatóságról, ugyanakkor az azeriek a jelenlétüket különböző, a 15. századtól a régióban létező államalakulatokra vezetik vissza. Az etnikai megoszlásról az első adatok a terület orosz meghódítását követő időkből, az 1830-as évekből származnak: ekkor Hegyi-Karabah középső és délkeleti részeinek vidéki területei nagyrészt örmény többségűek voltak, a városias települések pedig örmény és muzulmán lakossággal egyaránt rendelkeztek. A gyér lakosságú nyugati területeken (a mai Hegyi-Karabah és Örményország közötti sávban) és északon inkább muzulmán lakosság élt, ugyanakkor zömük nomád életmódot folytatott, így az egyes területegységek etnikai összetétele folyamatosan változott. Annál is inkább, mert az orosz hódítást követően épp ekkor jelentős népességcsere ment végbe Perzsia és az Orosz-Birodalom között: az iszlámhívők egy része Perzsiába költözött, míg a perzsiai örmények nagy része az orosz területekre – tehát ekkortájt komolyan megnőtt az örmények részaránya a területen.

Az azeri és az örmény álláspontok viszont ezt követően rögtön el is válnak azt illetően, hogy hogyan is alakult az etnikai összetétel a területen a következő 150 évben: a közös pont mindössze annyi, hogy a szovjet Hegyi-Karabah területét mindkét fél örmény többségűnek tekinti (jelentős azeri kisebbséggel), a Hegyi-Karabah és Örményország közötti területről már megoszlanak a vélemények. Az a párhuzamos nemzetépítési törekvések megindulása mellett is kevésbé vitatott, hogy az Araksz folyó menti síkvidéki területek azeri többségűek voltak (legfeljebb az örmény kisebbség arányáról térnek el a vélemények). Ezek a hasonló adottságú, de az örmény többségű Zangezur-hegység által leválasztott nahicseváni azeri exklávéval együtt tulajdonképpen az Araksztól délre elterülő "iráni Azerbajdzsán" hídfőállásai voltak. A középső és északi, a mai Örményországgal határos területek az örmény álláspont szerint legalább részben örmény többségűek voltak, míg az azeriek viszont kurd vagy azeri többségről és minimális örmény lakosságról beszélnek. Az 1979-es, az azeriek által azóta is előszeretettel hivatkozott szovjet cenzus a Hegy-Karabah és Örményország közötti járásokban már 95-99%-os azeri többséget mutatott (és az egyre inkább azerieknek tekintett kurdok is többen voltak az örményeknél). Az arányok helyes értelmezéséhez azonban tudni kell, hogy a Szovjetunióban az állampolgárok nemzetiségének megállapításában a (helyi) hatóságoknak komoly mozgástere volt, és ennek végeredményét a személyi igazolványba is bevezették, a vázolt folyamat pedig nem nélkülözte a politikai megfontolásokat…

Az Arcah Köztársaság állami jelképei óriásplakáton Sztepanakert központjában. Fotó: Segyevy Dániel

Ebben a helyzetben érte a területet a Szovjetunió felbomlása, Örményország és Azerbajdzsán önállósodása, amely a kényes határok és történelmi ellentétek miatt véres háborút robbantott ki (akit ennek háttere és részletes története érdekel, itt olvashat utána, illetve érdemes megnézni a Fekete Doboz 1989-es Karabahi utazás című dokumentumfilmjét is). Számunkra a végeredmény a fontos: 1994-re némi meglepetésre az orosz támogatással harcoló örmények kerekedtek felül: ellenőrzésük alatt tartva a Hegyi-Karabah legnagyobb részét, az attól délre és nyugatra leterülő területeket, valamint keletre Agdam (szellem)városát és környékét. A több tízezer áldozatot követelő háború során az ezeken a területeken élő azeri lakosság elmenekült (vagy elűzték), az eredeti Hegyi-Karabahnál jóval nagyobb terület pedig de facto önálló (örmény) állammá alakult. A kváziállamot a nemzetközi közösség nem, sőt maga Örményország sem, csak szintén a nemzetközi közösség által el nem ismert három kváziállam ismeri el. A körülbelül 150 ezer fős népességű terület az elmúlt időszakban a gyakorlatban Örményországra utalva működött, mindemellett van saját parlamentje, minisztériumai és állami szervei is, sőt saját pénzneme is, bár ez utóbbit leginkább csak szuvenírként árusítják (egymás között az örmény dramot használják).

Az Arcah Köztársaság parlamenti ülésterme Sztepanakertben, középen Ashot Ghulian, a parlament akkori elnöke (2018). Fotó: Segyevy Dániel

A területen a keresztény kultúrkör egyik legrégebbi tagjának számító örmény apostoli egyház részeként külön egyházmegye is működik Pargev Martirosyan érsek vezetésével. Martirosyan maga is aktív szerepet vállalt a '90-es évek karabahi háborújában: Susi/Susa 1992-es elfoglalása előtt ő áldotta meg a hadba induló örmény katonákat, majd a város elfoglalásának másnapján vezetésével 1920 után először imádkoztak örményül az örmények egyik legfontosabb vallási központjának számító Ghazanchetsots-székesegyházban - az azeriek a háború alatt fegyverraktárként használták az épületet. A templom jelentős károkat szenvedett az őszi harcok során, illetve rongálás is történt.

Pargev Martirosyan, a Hegyi-Karabah érseke. Fotó: Segyevy Dániel

De miért volt szükség ekkora terület örmény uralom alá hajtására? A magyarázat a terület (20. századi szemléletű) katonaföldrajzában rejlik. A szűken értelmezett Hegyi-Karabah ugyan egy környezetéből viszonylag kiemelkedő, a tengerszint felett átlagosan 1100 méterrel elterülő erdős „hegyi erőd”, azonban a hosszú távú önállóságához, örmények általi uralásához elengedhetetlen egy Örményországba vezető köldökzsinór. Az egykori autonóm terület határai a látványos fekvésű Lacsin városánál közelítették meg legjobban az „anyaországot”. a távolság légvonalban alig több, mint 10 kilométer, ugyanakkor az útvonallal van néhány probléma: egyrészt a nehéz terepen kígyózó szerpentinek sorozatából áll, másrészt ugyan gyakorlatilag Hegyi-Karabah szívébe (a régi fővárosba, Susiba (Susa) valamint a jelenlegi székhelyre, Sztepanakertbe (Kankendi) vezet, még a Hegyi-karabahi oldalon is jelentős volt az azeri népesség aránya – azaz komolyan meg kellett harcolni érte.

Sztepanakert. Fotó: Segyevy Dániel

A korridor ráadásul önmagában nehezen védhető a rendkívül tagolt terepen, használhatósága érdekében egy viszonylag szélesebb sávot kell uralma alatt tartania a védekező félnek – ezzel pedig bele is futunk Hegyi-Karabah védelmének egyéb problémáiba is. A Hegyi-Karabah és Örményország közötti területek Lacsini-korridortól északra fekvő része szintén magasan fekvő hegyi terület, északon (az Örmény-magasföld és a Kis-Kaukázus találkozásánál) kifejezetten magashegységi jellegű – észak felé természetes erődvonalat képez – ha az örmények uralják a területet, egyszerűen meg tudják védeni Hegyi-Karabah északi részét, ha az azeriek, könnyedén lőhetik ezt a területet (vagy egy részét). A Lacsini-korridortól délre, az Arakszig elterülő sáv jóval szelídebb domborzatú, ugyanakkor (ahogy azt a 2020-as harcok igazolták is) kiváló felvonulási terep egy izmosabb hagyományos hadsereg számára, mely innen fenyegetheti Hegyi-Karabah déli és központi területeit. Mindez megmagyarázza, hogy miért volt fontos az örmények számára a köztes területek uralása és az Arcah Köztársaságba való beolvasztása, illetve hogy miért tragédia azok elvesztése. Ugyanakkor az örmény közvéleményben a mostani háború előtt volt némi diskurzus azokról a '90-es években elfoglalt területekről, amelyek eredetileg nem voltak a Hegyi-Karabah részei. Voltak olyan hangok, amelyek szerint az így elfoglalt területek egy részének átengedése megfelelő tárgyalási alap lehetne egy olyan megegyezéshez, amely a Karabahot örmény kézen hagyná. Az örmény politikában a 2018-as "bársonyos forradalom" előtt meghatározó befolyást gyakorolt a közéletre a "karabahi klán", és úgy általában is jelentős politikai indulótőkét jelentett Jerevánban, ha az illetőnek voltak karabahi gyökerei. Ők jellemzően semmilyen területi engedményt nem támogattak. Ezzel szemben a mostani miniszterelnök mérsékeltebb álláspontot képviselt. Ő az első olyan vezetője az országnak, aki nem rendelkezik karabahi ősökkel, és ezek a törésvonalak most felbukkannak az örmény belpolitikai eseményekben is. Nahicseván, Azerbajdzsán exklávéja ezzel szemben egy afféle "fordított Karabah" Örményország túloldalán, a török határhoz esik közel. A terület korábban vegyesen rendelkezett örmény és azeri lakossággal, mára azonban az örmények aránya elhanyagolható, sőt az örmény építészeti örökség fontos elemei is megsemmisültek, amelynek az egyik legismertebb példája a julfai temető esete.

A 2020. őszi harcok során épp a fent említett a katonaföldrajzi adottságok mentén alakultak a harcok: az eredetileg északon meginduló azeri támadást az örmények kisebb területveszteségek árán képesek voltak feltartóztatni, azonban a délről indított támadás viszonylag lendületesen haladt, és végül elérte Hegyi-Karabah déli és központi területeit is: az azeri erőknek sikerült elfoglalniuk a szimbolikusan és kulturálisan is fontos Susi/Susa városát, elvágva ezzel a lacsini főútvonal forgalmát is. Ugyanakkor a drónok tömeges bevetése és a 21. századi hadászati elképzelések alkalmazása Azerbajdzsán részéről némileg át is alakította a hagyományos katonai gondolkodást, hiszen ezek segítségével az azeri haderő jóval könnyebben támadhatott nehezen megközelíthető, hegyvidéki célpontokat is.

Ugyan az azeri fél sokáig nem közölt erre vonatkozó adatokat, de a legutóbbi hírek szerint mindkét oldal körülbelül 2800 katonát vesztett.

A 2020. november 10-én villámgyorsan aláírt fegyverszüneti megállapodás értelmezése azonban némi zavart keltett: egyes hírek szerint azt tartalmazta, hogy az azeriek megtarthatják az elfoglalt területeket (függetlenül attól, hogy azok az amúgy hivatalosan Azerbajdzsán részét képző Hegyi-Karabah részei voltak-e eredetileg), míg más értelmezések szerint azeri ellenőrzés alá kerül az összes, Hegyi-Karabah és Örményország közötti terület, sőt a Karabah Sztepanakert környékén kívüli északi része is, és a közel 30 éve elűzött vagy elmenekült lakóik visszatérhetnek. Sőt eleinte olyan értelmezés is volt, amely szerint csak Sztepanakert közvetlen környéke és a Lacsini-korridor marad meg. Az első napok értelmezési bizonytalanságai valószínűleg abból erednek, hogy az azeri járási struktúra és az eredeti autonóm Hegyi-Karabah tartomány párhuzamosan, egymással területi átfedésben léteztek eredetileg.

A lacsini határátkelő 2018-ban. Fotó: Segyevy Dániel

Valójában a megállapodás mindkét kitételt tartalmazza: eszerint az azeri erők ellenőrizhetik az összes általuk elfoglalt területet (hiszen azok de jure Azerbajdzsán részét képzik), azaz Hegyi-Karabah legdélibb részét, és a lacsini út mentén fekvő Susi/Susa városát is, és az örmény erőknek ezen kívül ki kell üríteniük az összes általuk megszállt, nem Hegyi-karabahi területet: az északnyugati Kelbadzsar körzetet november 15-ig, a keleti Agdam körzetet november 20-ig, a Lacsini körzetet december 1-ig kellett elhagyniuk, viszont úgy néz ki, hogy a szűkebben vett Hegyi-Karabah katonailag el nem foglalt északi kétharmada nem kerül vissza Azerbajdzsánhoz, hanem a Lacsini-korridorral együtt csaknem kétezer orosz békefenntartó fogja ellenőrizni a régiót. 

A régió felosztása a fegyverszünet után. (forrás)

A hírekben még szó esett egy Örményországon belüli azeri „korridorról” is, mely lehetővé tenné Azerbajdzsán közvetlen kapcsolattartását a Nahicseváni exklávéjával – de egyre inkább úgy néz ki, hogy itt valójában „csak” a tranzitjogok biztosításáról lenne szó – azaz az exklávét könnyebb lesz megközelíteni.

November 15-én meg is kezdődött a Kelbadzsari régió átadása. Egy Charektar nevű kis falu örmény lakói felgyújtották a házaikat, mielőtt átadták a területet az azerieknek. Az egyik legfontosabb örmény építészeti emlékének számító, a 9-13. század között épült Dadivank monostor is az Azerbajdzsánhoz visszakerülő Kelbadzsari körzetbe esik, az örmények összekapaszkodva búcsúztak a templomtól (a legutóbbi örmény híradások szerint az oroszok biztosítják a későbbiekben a monostor látogathatóságát).

Az oroszok november közepére megérkeztek, és 25 ellenőrzőpontot ki is építettek: 18-at az Arcah Köztársaság megmaradt területén, 7-et pedig a lacsini korridorban. Egyes források szerint ezzel stabilizálták  némileg az ottani helyzetet: a helyi örmények menekülése lelassult, ugyanakkor a jereváni megmozdulások egy részét épp a korridor lakói kezdeményezték: a megállapodás szerint ugyanis az oroszok mandátuma csak 5 évre szól, az ott élők pedig szeretnék tudni, hogy mi lesz ezután...

Összesen eddig legalább 50 ezer örmény lakos menekült el az azeri ellenőrzés alá került területekről és a lacsini korridorból. Eközben mind az azeriek, mind az oroszok komoly tervekkel rukkoltak elő a harcok nyomainak eltüntetésére, az élet bizonyos szintű normalizálására. Utóbbiak elősorban a megsérült, megsemmisült örmény lakóépületek helyreállításában és pótlásában valamint az örmény kulturális műemlékek kijavításában és védelmében vennének részt, illetve naponta két-három konvoj áthaladását biztosítanák a lacsini korridoron és Susin át Sztepanakert ellátására, amíg meg nem épül az azeri fennhatóságú területet elkerülő út (ha megépül). Az azerieknek pedig épp a problémás Susival vannak nagy terveik: a várost az ország "kulturális fővárosává" kívánják tenni, az újjáépítést követően fesztiválokat szeretnének rendezni, illetve felhúznák a "Karabahi győzelem" szállót is, amiben azért felfedezhető némi provokáció az örményekkel szemben. Persze jó kérdés, hogy mennyire lesz végül sikeres az azeri újjáépítési és újratelepítési politika.

A Dadivank monostor. Fotó: Segyevy Dániel

A békemegállapodás természetesen óriási győzelem az azerieknek, és katasztrófa az örményeknek: Mindemellett az aláírt dokumentum szerint az "Arcah Köztársaság" területe jelentősen összezsugorodik, 11.450 négyzetkilométeres területéből alig 4.000 marad örmény kézen, és katonai értelemben gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatottá válik az azeri és orosz erőknek. Kovács Bálint, a PPKE Armenológiai Tanszkének vezetője a karabahi helyzetről rendezett online workshopon úgy vélte, hogy  Arcah Köztársaság kváziállami intézményei  ugyan fennmaradnak, kérdéses azonban, hogy az örmény lakosságból mennyien menekülnek el végleg Örményország területére. Az orosz fél nyerte talán a legnagyobbat a kialakult helyzettel: miközben a régió legtöbb befagyott konfliktusában, például Dél-Oszétiában, vagy Transznyisztriában maga is érintett, ezúttal minden fél által elfogadott döntőbíróként lépett fel, és egyetlen puskalövés nélkül kerültek a katonái több száz kilométernyire délkeletre az örményországi katonai támaszpontjuktól, megerősítve ezzel az orosz befolyást a tágabb kaukázusi régióban is, ráadásul egyes elemzések szerint a török fél törekvései is az orosz térnyerés megerősítését, pontosabban a nyugati hatalmak kiszorítását célozta...

A kialakult helyzet és az alig két oldalas megállapodás vázlatos jellege természetesen rengeteg kérdést vet fel:

- Mi lesz az átadandó területeken élő örményekkel? Az eddigi események sajnos nem sok kétséget hagynak efelől.

- Mennyire fogja tiszteletben tartani Azerbajdzsán a megmaradó "Arcah Köztársaságot"? Az ország egyszemélyi vezetőjének a mostani győzelem óriási legitimációt ad, így egy darabig valószínűleg nem törekszik a helyzet megváltoztatására, de eljöhet az az idő amikor politikai okokból erre szüksége lesz.

- Hogyan hat egy ilyen vereség az alapvetően demokratikus berendezkedésű Örményországra és a maradék Arcahra? Mennyire tudják politikai szempontból tiszteletben tartani a megállapodást?

- Hogyan hat az említett két állam demokratikus intézményrendszerére az Oroszországnak való egyre nagyobb fokú kiszolgáltatottság?

- Milyen hatással lesz a térség geopolitikai viszonyaira, hogy a megerősödő Azerbajdzsán gyakorlatilag kijáratot kapott fő szövetségese, Törökország felé, illetve, hogy láthatóan igencsak közeledik egymáshoz Törökország és Oroszország (és bizonyos források szerint Irán)?

- Ki és milyen pénzből építi meg a Sztepanakertet a Lacsini-korridoron keresztül összekötő út Susi/Susa környékét elkerülő szakaszát? Milyen műszaki megoldások válnak szükségessé a hegyvidéki terepen? Mikor lesz kész? Addig hogyan lehet Sztepanakertet megközelíteni Örményország felől?

Jakab László - Segyevy Dániel

A hegyi-karabahi tanulmányút a Lipcsei Egyetem IPID4all ösztöndíjának támogatásával valósult meg.

Felső-Fehér a történelmi Magyarország legkülönösebb vármegyéje volt. Területe 17 exklávéból állt, beékelődve a szász és a székely területek közé. Egyetlen város sem volt a területén, sőt, a megszűnésekor a székhelye sem esett a vármegye területére. Alig 111 éves fennállása során kétszer is eltűnt a térképről, sorsát végül az 1876-os megyerendezés pecsételte meg. 

A még egységes Fehér vármegye Erdélyben az I. katonai felmérésen 1769-1773 (wikipédia)

Sorozatunk harmadik részében a különleges erdélyi magyar vármegye kialakulását, széttagoltságának okait, történetét, etnikai viszonyait és megszűnésének okait vizsgáljuk.

Felső-Fehér vármegye helyzete olyannyira rendkívüli volt Magyarországon, hogy az 1876-os megyerendezés előtt az Üstökös nevű szatirikus lap elrettentő példaként említette a tervezett vármegye összevonásokkal kapcsolatban: 

"A haza többi része pedig Felső-Fehér megye mintájára több 17—18 darabból álló megyére osztatik, — úgy azonban, hogy a tervben már fentebb érintettekkel együtt a két Magyarhonban 52 megyénél többnek lenni nem szabad, — a jó közigazgatás érdékében." :)

Az Üstökös. 1873-10-25 / 43. szám

Ez azonban csak a megye "külalakjára" vonatkozott, hiszen egy ilyen széttöredezett vármegye is el tudott működni a megfelelő szervezeti struktúrával évszázadokon keresztül. Ez valószínűleg köszönhető volt a már jól bejáratott vármegyei rendszernek és annak, hogy Felső-Fehér vármegye a környező, járás méretű szász és székely székekhez képest viszonylag nagy kiterjedésű volt. 1733,6 négyzetkilométernyi területével nagyobb volt mint Esztergom, Ugocsa vagy éppen Turócz vármegyék. Városok nélkül és földrajzi helyzetéből adódóan azonban népessége elmaradt a hasonló méretű megyéktől. 

Egy 1765-1876 között készült Erdély közigazgatása térképen Felső-Fehér vármegye nem is ragadja meg elsőre a tekintetet. Dél-Erdélyben nem tűnik ki túlságosan a megannyi fragmentált szász és székely szék, vidék és vármegye közül. Ez a rendkívül töredezett, a vármegye székhelyéhez képest exklávékból álló szerkezet már megvolt akkor is, amikor Felső-Fehér vármegye létrejött, ezért először érdemes áttekinteni az egységes Fehér vármegye területi változásait.

Fehér vármegye töredékei a középkorban (forrás)

Fehér vármegye feldarabolása. 

Felső-Fehér vármegye gyakorlatilag egy reliktum volt. Reliktuma az egykori Fehér vármegyének, melyet a territoriális autonómiák fokozatosan részekre szakítottak. A szakadások között azonban megmaradhattak egyes exklávék, melyek később nemesi vármegyévé válva vészelhették át az évszázadokat a szász és székely székek közé ékelődve.

Szent István király 1003-ban számolta fel nagybátyjának Erdélyi hatalmi központját. A viszonylag ritkán lakott terület király birtok lett, élén a (gyula)fehérvári ispánnal. A meghódított terület közvetlenebbül kapcsolódott a királyi hatalomhoz, mint a többi vármegye, ennek bizonyítéka lehet a vajdai tisztség, amely később innen terjedt ki Erdély egészére. Az Erdélyben létrehozott hét vármegye közül Fehér volt a legnagyobb, egyben a legdélebbi is. Területe az egykori Hunyad vármegyétől Háromszékig, valamint a Marostól és a Nagy-Küküllő folyóktól a Déli-Kárpátokig terjedt. Székhelye Gyulafehérvár volt. 

Mivel már így is nagyon messziről indultunk jobb nem belemenni abba a kérdésbe, hogy ki volt itt előbb? Egy bizonyos, az első nagy telepítés az erdélyi Fehér megyébe közvetlenül a gyulák legyőzése után kezdődhetett. A XI. század közepén az ország minden szegletéből, főleg a nyugati határvidékről és Biharból érkező székelyek tömegei telepedtek le Dél-Erdélyben. Letelepedésük célja a határvédelem volt a Havasalföldön barangoló lovasnomád törzsek ellen. A székelyek alig száz évig élvezhették a dombsági életmódot a Nagy-Küküllő, az Olt és a Maros között, amikor II. Géza király külföldi hospeseket hívott be ugyanerre a területre. Ezeket a "vendégeket" ma szászoknak ismerjük, de az 1100-as évek közepén ez egy vegyes nyugat-európai germán és latin nyelvű népesség lehetett. Mivel a szászok beköltözéséről már született cikk a Pangea blogon, ezért most csak Felső-Fehér vármegyét érintő részletekre térnénk ki. 

Felső-Fehér vármegye kiterjedése a szász és székely területek között 1847-ben (forrás)

Arról nem találtam adatot, hogy a székelyek önkormányzata már függetlenedett-e Fehér vármegyétől, de az bizonyos, hogy a II. András király által 1223-ban oklevélbe foglalt szász autonómia már területi alapú volt, azaz  a szász telepesfalvak kikerültek a gyulafehérvári ispán fennhatósága alól. Elsőként az első hullámban benépesült úgynevezett "Altland" szakadt ki Fehér vármegyéből. Ez a terület Nagyszebentől keletre terült el a Hortobágy folyó mentén; itt a szászok az elköltöztetett székelyek helyére települtek.

Fehér vármegye töredezettsége összefügghet azzal, hogy a szászok nem egyszerre, hanem hullámokban érkeztek Erdélybe. Az egyes hullámok által birtokba vett területek között pedig zárványként fennmaradhattak vármegyei területek az ispán fennhatósága alatt. Ilyen lehetett Kozdfő (Voldorf, Dombos) területe, amely az Altland és a következő hullámban benépesülő Kőhalomszék közé ékelődik. Felső-Fehér vármegye legnagyobb egybefüggő töredéke (a Bürkösi és Bolyai járás) pedig az Altland, illetve Medgyes-, és Nagyselyk szász székek között terült el. Medgyesszéktől keletre is fennmaradt egy zárvány Almakerék központtal a XIV. században kialakuló Segesvár szék által bezárva. Segesvár és Kőhalomszék között is fennmaradt egy-egy fehér vármegyéhez tartozó falu. Ez a szakaszos betelepülés az újkori Alsó-Fehér vármegye délnyugati területét is felszabdalta (Szerdahelyszék, Szászvárosszék). 

A szászok XIII. századi barcasági betelepülése tovább darabolta Fehér vármegyét. Ez a rész nem tartozott a szorosabban vett Királyföldhöz, azaz az autonóm szász területekhez. Brassó hivatalosan vidék, azaz districtus volt nem pedig szék, gyakorlatilag Brassó város fennhatósága alatt állt ez a terület. A Kárpátokon-túli kereskedelemből meggazdagodó szász város maga is Fehér vármegye rovására terjeszkedett. A királynak, illetve az erdélyi fejedelmeknek folyósított kölcsönök fejében szerezték meg például a Fehér vármegyéhez tartozó Törcsvári uradalmat Tohán és Zernest birtokokkal, valamint Apáca és Krizba településeket. Ugyancsak Fehér vármegyétől szerezték meg a magyar csángók által lakott Hétfalut. Ez a terület arról is nevezetes, hogy az itteni magyarok a "brassói vallást" követték és ma is evangélikusok. 

A szászok betelepülése következtében meginduló székely népvándorlás jellemzően megmaradt a királyi birtokban álló Fehér vármegye határain belül. Előfordult az is, hogy székely székek között alakult ki vármegyei exklávé. A székelyek ugyancsak territoriális autonómiát élveztek, és a királynak felelősséggel tartozó székely ispán uralma alatt álltak. Egyes királyi vagy nemesi birtokok azonban a Székelyföldön is fennmaradhattak. A háromszéki Bálványosvárhoz tartozó uradalom Kézdivásárhelytől északnyugatra ugyancsak maradt Fehér megyénél, még az után is, hogy nemesi birtokba ment át. Kisebb részek fennmaradhattak a szász és székely, sőt a fogarasvidéki román területek közé ékelődve. 

Fehér vármegye területének keleti része meglehetősen képlékeny volt a középkor során. Egyes falvak, birtokok átkerülhettek  a szász autonómia alá, vagy más vármegyéhez. Ennek oka főleg a birtokosok jogállása lehetett; ahol a szászok kerültek többségbe igyekezhettek átkerülni a szász univerzitás fennhatósága alá, miközben ha egy elnéptelenedett szász falu magyar nemesi birtokost kapott átkerülhetett a vármegyéhez. Az is előfordult, hogy egyes falvakat Küküllő vármegye kebelezett be. Felső-Fehér vármegye létrejöttekor a települések jellemzően magyar nemesi birtokok voltak román, magyar és szász jobbágyokkal. Az egyes települések sorsáról részletes összefoglalót írt Iczkovits Emma (lásd felhasznált irodalom).

Felső-Fehér vármegye területe 1828-ban. (forrás)

1765-re nagyjából stabilizálódott Fehér vármegye területe. Nyugaton egy nagyobb összefüggő területhez kelet felé egyre apróbb exklávék kapcsolódtak. A Kézdivásárhely közvetlen szomszédságában álló Kanta például légvonalban 200 kilométerre volt Gyulafehérvártól, a megyeszékhelytől és 280 kilométerre közúton. Egyes források szerint a vármegye már korábban is két járásra (Alsó- és Felső-) oszlott, két ispánja, de egy törvényhatósága volt, ennek azonban némiképpen ellentmond, hogy Felső-Fehérben a leválást követően öt járásról tudunk. Mária Terézia királynő 1764-ben Felső-Fehérnek is adott saját törvényszéket, így a megye hivatalosan kettévált. Felső-Fehér vármegye első ispánja gróf Haller Antal lett. A vármegye székhelye (Szász-)Mártonfalva lett, amely jelentős visszalépés volt Gyulafehérvárhoz képest, ugyanis ebben az ötszáz fős szász-román vegyes lakosságú jobbágyfaluban se szállás, se bolt, se iskola nem volt. A vármegyén belüli távolságok továbbra is áthidalhatatlanok maradtak, Kanta még mindig 134 kilométerre volt Mártonfalvától légvonalban és 190 kilométerre közúton, ezért nyaranként a vármegyegyűlést Hidvégen (később Háromszék vm.) tartották. 

Felső-Fehér vármegye pecsétje a XIX. század elején (forrás)

Különböző korokban és különböző forrásokban a vármegye településeinek száma 56 és 72 között változik. Bár előfordultak 1765-1876 között is területi változások, az eltérő számok hátterében inkább a települések jogállás-változása állt. Kisebb települések pusztaként átkerülhettek más települések birtokába, ilyen volt pl. Lüget, melyet Hidvéghez csatoltak. Egy biztos, a vármegye megszüntetésének évében, 1876-ban 66 település tartozott hozzá, melyek között egyetlen (mező)városi rangú település sem volt, és a legnépesebb település lakosságszáma is alig érte el a 2000 főt.

Járásainak száma az életkorral együtt növekedett. Kezdetben öt járásra oszlott, úgymint Bolyai, Bürkösi, Réteni, Pálosi és Peselneki (ma Kézdikővár). Ezek jellemzően több exklávéból álltak és 13-16 település tartozott hozzájuk. A legérdekesebb Réten volt, ahol a járási székhely önmagában alkotott egy egyfalvas exklávét, de Pálos is mindössze egyetlen felső-fehér vármegyei településsel volt szomszédos, miközben tőle délre egy nagyobb egybefüggő felső-fehér vármegyei terület feküdt az Olt kanyarulatában. Az alábbi térkép remekül szemlélteti a kusza állapotokat, melyet az is tetéz, hogy egyes falvakat utólag, ceruzával vittek fel, mert az első verzióról lemaradtak.  

Felső-Fehér vármegye járási beosztása 1799-ben (forrás)

Felső-Fehér vármegyének 1820-ban már 8 járása volt, közvetlenül a megszűnése előtt pedig 10. A változások egy irányba mutattak: lehetőleg mindegyik nagyobb különálló terület önálló járás legyen. Ezzel párhuzamosan azonban a nyugati, legnagyobb részt már három járásra osztották, miközben racionális okból a háromszéki területekkel szomszédos Hidvégi járás levált a Peselnekiről, a Keresdi (Segesvártól nyugatra) levált a Réteniről, az (Olt)Hévízi pedig a Pálosiról. 1870-re a Fogaras-vidékkel szomszédos román falvak is külön járásba kerültek. 

111 éves fennállása során mindössze két települést csatoltak el Felső-Fehértől. 1848-ban Kanta egyesült Kézdivásárhellyel, valamint (Székely)Zsombor került át Udvarhelyszékhez. A közigazgatási határváltozások kapcsán bele lehet kötni a vármegye kereken 111 éves történetébe is, hiszen 1784-1790 és 1849-1861 között a bécsi "reformok" következtében letörölték a térképről. Amikor az abszolutizmus után 1861-ben másodjára is visszaállt a magyar nemesi vármegye intézménye, a hivatalok komoly gondban voltak, ugyanis 1848-ban a felkelő románok kifosztották és felgyújtották a mártonfalvi vármegyeházát. 1861-ben került a közigazgatás központja Erzsébetvárosba, az erdélyi örmények egyik központjába. Ez a szabad királyi város Medgyes és Segesvár között feküdt a Nagy-Küküllő partján és tulajdonképpen kívül esett Felső-Fehér határain. Zárójeles megjegyzés: ezzel együtt az exklávék száma is eggyel nőtt, hiszen Erzsébetvárosból nézve az egykori vármegyeszékhely Mártonfalvához tartozó terület is exklávévá vált. 

Már 1873-ban készen állt a terv a vármegye megszüntetésére. 3 év múlva a vármegye hivatalnokai átköltöztek Erzsébetvárosról Segesvárra, és az újonnan megszervezett Nagy-Küküllő vármegye részévé váltak, ahová a legtöbb, 44 település került. Felső-Fehér megye területén további négy vármegye osztozott; Fogaras 4, Háromszék 11, Szeben 2, és Udvarhely 5 falut kapott. Mindeközben Alsó-Fehér vármegye Nagyenyed székhellyel megmaradt, tovább őrizve a történelmi Fehér vármegye doborzatilag "alsó" területeit.

Besenyők, székelyek, szászok és oláhok

Röviden érdemes kitérni a vármegye etnikai viszonyaira, hiszen a dél-erdélyi helyzetéből fakadóan azt feltételezhetnénk, hogy lakossága elsősorban román és kisebb részben szász lehetett néhány magyar nemesi családdal. Ezzel szemben a magyarság aránya a megszűnés idején megközelítette a 35%-ot, elsősorban a Székelyföld szomszédságában található falvaknak köszönhetően. A magyar népesség eredete szerint három csoportba osztható:

1. Származhattak a szászok betelepülése előtti időből, mintegy reliktumként fennmaradva a szász és később a román tengerben mint például Kiskapus Medgyes mellett vagy Nagymoha.

2. Származhattak elmagyarosodott népelemekből, mint például a háromszéki területen Karatna és Volál falvak egykori besenyő, szláv vagy rutén népességéből. Ugyancsak besenyő eredetűek lehettek a Hétfalu különös hangzású településnevei (pl. Zajzon, Pürkerec, Tatrang, stb.), de elképzelhető, hogy az itteni besenyő lakosságot később nyugatra, Talmács vár könyékére telepítették, miközben a beköltöző magyarok megőrizték a falvak neveit. 

3. Harmadsorban pedig származhattak jobbágytelepítésekből, amikor a nemesség a környező vármegyék magyar lakosságát költöztette át fehér megyei birtokaikra. 

Mint láttuk a vármegye kialakulásáról szóló részben, a szász lakosság elsősorban telepítés által került Felső-Fehér vármegyébe. Ez a telepítés lehetett királyi vagy nemesi. Királyi telepítésről akkor beszélhetünk, ha egy eredetileg autonóm szász terület került át vármegyei fennhatóság alá, de ez csak ritkán fordulhatott elő. Sokkal gyakoribb volt az, hogy a Szászföld peremén létesülő, nemesi telepítésű német nyelvű jobbágyfalvakat próbálta a  Erdélyi szász univerzitás magához csatolni. Ez nem minden esetben járt sikerrel, Felső-Fehér és Küküllő vármegyékben több olyan szász falu volt, ami a magyar nemesi vármegyéhez tartozott. 

Ugyancsak nemesi telepítés eredményeképpen jöttek létre a román többségű falvak. Itt jellemzően elnéptelenedett szász és magyar falvak lakosságát pótolták románokkal, sokszor Erdély határain túlról is. 

A magyar többségű települések jellemzően Segesvártól keletre, a szászok Segesvártól nyugatra, míg a románok által lakott falvak elszórtan megtalálhatók voltak az Udvarhely és Háromszék vármegyéhez került területeken is. Románok legnagyobb arányban délnyugaton, Fogaras vármegye szomszádságában és a szászokkal vegyesen a nyugati exklávékban éltek. 

A különféle népszámlálások tükrében a lakosság aránya etnikailag a következőképppen alakult: Fényes Elek (1867) szerint Felső Fehér vármegye lakosai között nem volt német. 51,986 lakos; 28,407 magyar mellett 23,579 román élt, amely nyilvánvalóan téves adat. Nem csak a szászok kihagyása miatt, hanem a magyarság többségként való feltüntetése miatt is. Közelebb járhatott a valósághoz az 1850-es népszámlálás, mely szerint Felső-Fehér megye területén 30 ezer román (57%), 13 ezer magyar (25%) és 5600 szász (11%), valamint 3100 cigány élt. Később a magyarság aránya erőteljes növekedésnek indult, miközben a szászok és románok száma is emelkedett. 1869-ben 31 ezer román mellett közel 20 ezer magyar és kb. 7 ezer szász élt Felső-Fehér vármegye területén. 

Vallásfelekezetek tekintetében meglehetősen vegyes képet mutatott a vármegye. 1869-ben többségben voltak az ortodoxok (27076 fő, jellemzően románok), őket követték a magyar reformátusok (9267 fő), a román görög katolikusok (7704 fő), majd következtek a szász evangélikusok (6021 fő) és a magyar unitáriusok (2795 fő).

1910-ben, az utolsó magyarországi népszámlálás során 24624 magyar (39%), 6611 német (10%) és 30862 román 49% élt az egykori vármegye területén. Azóta a szászok eltűntek, helyükre románok és cigányok érkeztek. A magyarság ugyancsak fogyásnak indult, például a már említett magyarok által lakott Nagymohán a teljes falu lélekszáma napjainkra a száz évvel ezelőtti érték harmadára csökkent. 

Mártonfalva, az egykori megyeszékhely napjainkban (googleearth)

Felső-Fehér vármegye széttagolt területe ellenére működőképes vármegye volt. Megszüntetése elsősorban racionális gazdasági okból történt; relatíve drága volt fenntartani a rurális megye közigazgatását és intézményeit. Hasonló volt a helyzet mint a kompakt, de kis területű és rurális Torna vármegyével, melyet 1881-ben ugyancsak költséghatékonysági indoklással számoltak fel. Felső-Fehér vármegye egy szempontból példaértékű lehet a jelenkori közigazgatás szempontjából is. Mint láttuk a területi széttagoltság (a távolsági viszonyokat leszámítva) évszázadokon keresztül nem okozott problémát a megye igazgatásában. Ebből kiindulva jelenkori területi autonómiák kialakításakor sem feltétlenül szükséges kizárólag kompakt területekben gondolkodni. Az erdélyi magyar autonómiával kapcsolatban akár vissza is utalhatunk az Üstökös újság fentebb idézett 1873. évi cikkére, de már fordított előjellel, pozitív példaként. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Benkő József: Transsilvania specialis. Kriterion 1999.
• Bereznay András: Erdély történetének atlasza. Méry Ratio, Somorja 2011.
• Az Üstökös: Uj megyei felosztás. 1873-10-25 / 43. szám
• Fényes Elek: A magyar birodalom nemzetiségei és ezek száma vármegyék és járások szerint. (1867)
• Gazda József: Történelemkínálta példa (egy lehetséges autonómia-modell), Romániai Magyar Szó 1999-05-24 / 3070. szám
• Iczkovits Emma: Az erdélyi Fehér megye a középkorban. Budapest 1939. 
• Laukó Albert: Felső-Fehér vármegye 1904. Erzsébetváros
• Lipszky János: Elenchus singularum in i. Comitatu Albensi Superiori existentium possessionum II.
• 1877. évi I. törvénycikk némely törvényhatóságok véglegesen megállapitott területének az 1876. évi XXXIII. tc. rendelkezése folytán törvénybe iktatásáról
• Az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos házi állatok kimutatásával együtt (1871.)
• Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája V. Brassó, Hunyad és Szeben megye.

Földünk legfiatalabb gleccserét paradox módon a "tűz" hozta létre valamivel több, mint 30 éve, és az is fogja elpusztítani (vagy legalábbis gyökeresen átformálni) a következő mintegy 100 évben. A két jégnyelvecske elhelyezkedése már önmagában is roppant érdekes, ugyanis a híres-hírhedt Mount Saint Helens kráterében ölelik körül a lassan növekvő új vulkáni kúpot.

A Mount Saint Helens krátere a két új gleccserrel - (forrás)

Hogyan vált egy hatalomtechnikai célú közigazgatási területmegosztásból a világ második legnépesebb országát megosztó konfliktus, mely nem csak az azt gyarmatosító hatalmat ásta alá, de egyéb messzemenő gazdasági és társadalmi hatásokkal is járt? Bengália 1905-ös felosztása a mai napig meghatározza India, Banglades és Pakisztán viszonyát és bizonyos mértékben mindennapjait is.

A 20. század elején a közel 80 milliós lakosságú Bengália Brit-India legnépesebb és gazdaságilag is meghatározó tartománya volt. Nemcsak a lakosság nagyjából egyharmadát tömörítette, de a Csota Nagpúr szélén lassanként szárba szökkenő indiai nehézipar, a jövedelmező jutatermelés és feldolgozás valamint a teatermelés zöme is ebben a tartományban összpontosult, és ekkor még Kalkutta szolgált a brit gyarmat fővárosaként is. Mindez azzal is járt, hogy a lassan gyarapodó indiai középosztály (valamint az egyre erősödő nemzeti mozgalmak) képviselői is itt összpontosultak. A nemzeti mozgalmaknak is megágyazó (kezdetben erősen anglofil) szellemi fellendülést hozó korszakot utólag csak "Bengáli reneszánszként" emlegetik a tartomány e korszakát. Ugyanakkor a nehézipar és a teatermelés említése már árulkodó lehet: Bengália ekkor a későbbinél jóval nagyobb területet jelentett: a tartományhoz tartozott A mai indiai Bihar állam nagyobb része, a mai Orissza (Odisa) északkeleti, nagyrészt törzsi területei, valamint a teljes Asszám tartomány is.

Ezek a területek gazdasági és közlekedési szempontból valóban egységet alkottak, etnikai, vallási és nyelvi szempontból azonban már korántsem (igaz ez India csaknem egészére jellemző). A terület központi és délkeleti részén élő bengáliak alkották a legnépesebb csoportot, településterületük nyugati részén a hindu vallást, keleti részén az iszlámot követve (ez a vallási ellentét a 20. század elején nem igazán vezetett komolyabb konfliktusokhoz). Északnyugaton a hindi különböző nyelvjárásai voltak elterjedtek, délnyugaton pedig a törzsi nyelvek valamint az oriya, míg Asszámban is a helyi nyelv(ek)et beszélték. 

Lord Curzon teljes alkirályi díszben - (forrás)

Az év első felében több híradás is beszámolt arról, hogy kutatók egykori esőerdők maradványaira bukkantak az Antarktiszon. Kevéssé ismert tény, hogy a már akkor is nagyjából sarkközeli helyzetben lévő Antarktiszt 100 millió évvel ezelőtt – az aktuális pólusrégió kivételével – még nagyrészt dús erdőségek borították. De hogy vált a déli kontinens napjainkra a bolygó hűtőszekrényévé, hogyan alakulhatott ki a déli féltekét is alaposan lehűtő gigantikus jégpajzs, és hogy nézne ki a kontinens anélkül?

Az eljegesedésben két tényező töltött be fölöttébb fontos szerepet: elsősorban az üvegházhatású gázok (főként a szén-dioxid) légköri koncentrációja, valamivel kisebb mértékben pedig az óceánok és a szárazföldek elhelyezkedése, valamint széttagoltsága.

Az óriási kiterjedésű antarktiszi jégvilág komoly hatással van Földünk klímájára - (forrás)