A németországi megszállási zónák kialakítása nem sokkal később rendkívül nagy hatással volt az ország politikai földrajzára, ez határozta a meg az NDK és az NSZK határvonalát (és később a NATO és a Varsói Szerződés egyik kontaktvonalát), de nagyrészt ezek mentén sikerült kialakítani az NSZK új szövetségi államait. A dolog persze korántsem ment simán, elég ha a Harz-hegységbeli, korábbi bejegyzésünkben már ismertetett, zűrös területcserékre gondolunk, vagy arra, ahogy Mainz elvesztette az 1900 éve hozzá tartozó Rajna jobbparti külvárosát, Kastellt. Volt azonban egy terület, ahol a későbbi  közigazgatási beosztás egyáltalán nem követte a zónabeosztást: a hosszas vajúdást követően 1952-ben megszülető Baden-Württemberg, valamint a Bajorországgal és Ausztriával határos határvidéke. Az itteni államalakítási küzdelmek komoly hatással voltak az NSZK (és így a mai Németország) alaptörvényére és közjogi fejlődésére.

A megszállási zónák kialakításakor az egyes hatalmak alapvetően arra törekedtek, hogy egybefüggő területek kerüljenek a "zónájukba", és itt figyelembe kell vennünk, hogy mindez ekkor még nem csak a mai Németországra, de Ausztriára is vonatkozott, aminek történetünkben még lesz szerepe. Ha Bécs és Berlin felosztását most hanyagoljuk, azt mondhatjuk, hogy a legegyszerűbb entitás a brit zóna volt: amely egybefüggő északnyugat-német területeket jelentett plusz a Karintiából és Stájerországból és Kelet-Tirolból álló osztrák exklávét 1955-ig. Szintén elég egyszerű volt a szovjet-zóna felépítése, persze a "vörös" osztrák és német területek sem érintkeztek egymással (igaz szovjetek által megszállt/befolyásolt területek kötötték össze őket), és időnként komoly kommunikációs nehézségekkel járt számukra Berlin és Bécs többhatalmi státusza - igaz a kommunikációs nehézségek légnagyobb részét épp a szovjet hatóságok okozták. Az amerikai zóna is viszonylag kompakt volt: Hessent, a mai Baden-Württemberg északi részét, Bajorország legnagyobb részét, Salzburgot és Felső-Ausztria nagyobb részét foglalta magában, távoli északi exklávéként pedig Brémát és Bremerhavent. (Az amerikaiaknak kikötőre volt szükségük az utánpótlásszállításhoz - a briteknek ugyanerre a célra ott volt Hamburg.) Emellett persze még voltak olyan "érdekességek" is, mint a briten belüli kvázi önálló lengyel zóna.

Németország 1944-es felosztási terve, ami a későbbi események kiindulópontjának tekinthető (volt még pár alternatíva) - (forrás)

A legérdekesebb a francia zóna volt, amit  nagyjából maradékelven képeztek - ugyanis 1944-ben nem igazán volt szó arról, hogy Franciaország is saját zónát kap - azonban De Gaulle mellett Churchill is amellett volt, hogy legyen egy francia övezet is, mivel eredetileg azzal számolt, hogy az amerikaiak pár éven belül visszavonják európai erőiket, és ebben a helyzetben jól jött a briteknek egy szövetséges Sztálinnal szemben. A zóna kijelölésekor így végül Franciaországgal szomszédos területeket haraptak ki a tervezett brit és az amerikai megszállási zónákból. Mindez egyrészt kettéosztotta Badent és Württemberget is, de az igazán problémás kérdés az lett, hogy mit is kapjon Ausztriából a gall kakas. Végül viszonylag kézenfekvő módon, a francia hadsereg háború végi haladási irányának (nagyjából) megfelelően Vorarlberg és Tirol (Kelet-Tirol nélkül) került francia felügyelet alá, azonban itt akadt egy apró területszervezési probléma: Délkelet-Württemberg és Voralberg közé ékelődött a Bajorországhoz tartozó lindaui járás, amely úgy került francia igazgatás alá, hogy leválasztották Bajorországról - de nem csatolták a szomszédos württembergi államalakulathoz - ez a különleges helyzet egyébként nem volt új a sokáig önálló birodalmi város, Lindau számára. Persze nem tette egyszerűbbé azt a közigazgatási darázsfészket, amibe a franciák és az amerikaiak Baden és Württemberg esetében nyúltak.

A megszállási zónák végleges felosztása, immáron a francia szerzeményekkel - (forrás)

Bár a mai német területek térképének megrajzolása már a 12-13. századtól meglehetősen nehézzé vált, az igazi Kleinstaaterei-t a Vesztfáliai béke hozta el a 17. század közepétől: az ország java része kisebb-nagyobb királyságok, hercegségek, grófságok és érseki birtokok nehezen áttekinthető exklávéiből és enklávéjaiból állt - Baden és Württemberg egyébként még viszonylag áttekinthetőbb volt, elsősorban a középkor végétől felemelkedő Württembergi hercegségnek köszönhetően, ugyanakkor a 17-18. század fordulóján a Rajna mentén is megerősödött egy államalakulat: a Baden-badeni őrgrófság, elsősorban Lajos Vilmos őrgróf, a híres "Türkenlouis" révén, akinek jelentős szerepe volt a törökök Magyarországról való kiűzésében (többek között a Szalánkeméni csata győztes hadvezére volt), és aki a miheztartás végett egy gigantikus barokk kastélyt húzatott fel Rastattban. Az államalakulat a század második felében elsősorban dinasztikus házasságok révén nőtt - például így egyesült újra a két "badeni magállam". Württemberg és Baden számára azonban Napóleon uralma hozta el az igazi felemelkedést, elsősorban két tényező következtében:

- A francia uralkodó rendezni kívánta a "német"-francia határkérdést, olyan módon, hogy a Rajna-balparti területek francia kézbe kerüljenek. Mivel mind Württembergi Hercegség, mind a Badeni őrgrófság rendelkezett ilyenekkel, a francia uralkodó Rajna jobbparti területekkel kárpótolta őket, lehetőleg úgy, hogy egybefüggő területük nőjön.

- Napóleon újabb és újabb német földön aratott győzelmei nyomán úgy tervezte a terület uralását, hogy néhány viszonylag nagyobb területű vazallus államalakulatot alakít ki, és ezeket lehetőség szerint szövetségbe szervezi. Mivel mind Baden, mind Württemberg területe komolyan nőtt az előbb említett területcserék révén, célszerűnek tűnt ezt a folyamatot folytatni, és a környező kisebb államocskákat, exklávékat beléjük olvasztani, főleg, hogy mindez még természetföldrajzilag és közigazgatásilag is indokolt volt. Napóleon ráadásul, hogy a helyi uralkodócsaládokat lekötelezze, mindkét államalakulatot egy szinttel feljebb léptette: Württembergből királyságot csinált, Badenből nagyhercegséget.

Württemberg gyarapodása - (forrás)

Emellett komoly segítséget jelentett a badeni kormány ügyes diplomáciája is, mely igyekezett szinte minden lehetőséget kihasználni a területgyarapításra, ráadásul mindkét állam jókor váltott térfelet a napóleoni háborúk utolsó fázisában (1813-ban), így a Bécsi Kongresszus területi egyezkedései során is megőrizhették szerzeményeiket. Ennek egyik oka az volt, hogy egy jelentősebb szereplő sem vetett szemet a birtokaikra, így a nagy terület csereberéből nagyrészt kimaradtak, másrészt minden hibája és bűne ellenére a kongresszus egyezkedései általában Napóleonhoz hasonlóan a lehetőség szerint egybefüggő területi egységek kialakítását és megtartását célozták, ebben a kérdésben pedig a sokféle regionális érdeksérelem mellett a német közvélemény is inkább támogató volt.

Baden genezise - (forrás)

A két állam egyébként sem teljesített rosszul: Badent egyenesen a korabeli német liberalizmus bölcsőjeként tartották számon, a württembergi kormányzatot is a "liberálisabbak" között tartották számon a 19. század eleji-közepi német területeken (valójában "liberális" és "konzervatív" kormányzatok váltakoztak mindkét államban), gazdaságpolitikájuk mellett pedig a sűrűn lakott területek polgárosodott városhálózata derekasan kivette a részét a kibontakozó ipari forradalom gazdasági fellendüléséből. Mindez és az említett politikai fordulatok vezettek oda, hogy Badenben került sor az egyetlen igazán hardcore 1848-49-es német forradalomra. Ez fel is tette a nagyhercegséget a német dominanciáért küzdő nagyobb hatalmak asztalára (ebben az időszakban nagyságához viszonyítva igen nagy szerepet töltött be Baden a német politikában), és akadt még egy tényező, ami miatt foglakozni kellett a vidékkel: a Baden és Württemberg közé ékelődő, térképen vakbélszerű megjelenéső Hohenzollern terület, amely a 17. századtól két apró hercegség alkotott: Hochenzollern-Hechingen és Hochenzollern-Sigmaringen. A két miniállam kimaradt a napóleoni idők területrendezéseiből, amiben talán lehetett némi szerepe annak, hogy annak a kiterjedt, több ágra szakadt Hohenzollern családnak a tagjai uralták, amely a porosz királyokat is adta.

A már említett badeni forradalom szele ugyanakkor elérte a két piciny államot is, aminek következtében a Hohenzollern uralkodóik lemondtak trónjukról a porosz király javára. Persze nem ingyen, a sigmaringeni ág hamarosan "jó szolgálatot" tett Vilmos porosz királynak és Bismarcknak a spanyol trón körüli kavarásban, ami végül elvezetett az 1870-es francia-porosz háborúhoz és a birodalomalapításhoz (a család ezen ágának végül a román trón jutott). Ezáltal létrejött egy kicsiny Poroszország a "mély délen", ami valószínűleg felkerülne a legbátrabb német politikai kísérletek TOP 10-es listájára - a terület 1850-és 1945 között Hohenzollern-vidék néven porosz terület lett, és némileg hozzájárult Baden és Württemberg gondjaihoz az 1866-os "német-háborúban". Azt mindkét ország uralkodója világosan látta, hogy a porosz-francia-osztrák háromszögbe szorulva nem igazán tudják megőrizni függetlenségüket, ráadásul egyiküknek sem volt ellenére egy új erős német államba való betagozódás - legalábbis olyan módon nem, hogy megőrzik kormányzati pozícióikat (vagy újakat kapnak). Württemberg királya végül nem túl energikusan, de eleget tett a Német Szövetségbeli kötelezettségeinek és mozgósított Poroszország ellen, sőt, mintegy másfél hónapra Hohenzollernt is megszállta, de a hadjárat nem volt túl sikeres. Elsősorban azért mert a porosz uralkodói családdal rokonságban álló badeni nagyherceg csapatai egyszerűen fogták magukat, és hazavonultak, majd Baden kilépett az amúgy éppen összeomló Német Szövetségből is. A két állam (Bajorországgal együtt) ekkor még megőrizhette függetlenségét, hogy aztán 1870 késő nyarán  a franciákkal szemben lelkesen álljanak az Északnémet Szövetség oldalára. Ebben a konfliktusban Badennél fenyegetettebb állam fekvésénél fogva nem igazán lehetett, így a helyi csapatok nagy lelkesedéssel (bár nem mindig hatékonyan) küzdöttek, és a lakosság is nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul a váratlan porosz sikereket, melyek gyorsan elmozdították a frontvonalat a Rajnától. 

Baden, Württemberg és Hohenzollern határai 1850 és 1945 között - (forrás)

Baden kormányzata így végül viszonylag lelkesen vett részt a Német Birodalom megalapításában, Stuttgartban viszont már komoly megdöbbenést váltott ki a folyamat gyorsasága - a három délnémet állam végül viszonylag komoly engedményeket kapott  - és meglehetősen sokat sikerült megőrizniük önálló állami szervezeteikből (pl. kormányzat, hadsereg, vasút és postaügy) - jópár területen csak az első világháborút követően kezdődött a délnémet területek "Németországba" integrálódása.

A Schwarzwaldbahn nem épp egyszerű vonalvezetését az egykori badeni határ határozta meg - (forrás)

Ez a dinasztikus külsőségeket viselő alku viszont azt is jelentette, hogy a terület közigazgatásához nem nyúltak hozzá: marad külön állam a viszonylag kis Baden és az elfogadható méretű Württemberg valamint a közéjük ékelődő porosz Hohenzollern. Az első világháborút követően viszont mind az alkut biztosító uralkodó családok, mind a külön állami intézmények egy része (pl. a hadsereg és az önálló államvasút) eltűnt, és egyre komolyabban felmerült, hogy a modern igényekhez kellene igazítani a terület közigazgatási beosztását. Az átalakítás elsősorban Hohenzollernre, valamint a Bodeni-tó környékére vonatkozott volna - utóbbi terület egyre inkább Stuttgarthoz és Münchenhez vonzódott, miközben Karlsruhéból irányították.

A második világháború a német átlaghoz képest viszonylag kisebb pusztítást hagyott hátra a területen: Pforzheimet, Mannheimet és Stuttgartot ugyan porig bombázták, szintén komoly károkat szenvedett a jelentős hadicélpont Friedrichshafen és a franciák által szabályosan megostromolt Freudenstadt - de a terület többi része viszonylag épségben úszta meg a világégést, ami elvileg a megszálló hatóságok dolgát is megkönnyítette volna - ha nem lett volna a francia és amerikai hatóságoknak nagyon különböző elképzelésük a megszállási zónáik igazgatásáról és határvonaláról.

Jaltában ugyanis csak hozzávetőlegesen jelölték ki a zónák határvonalait, ráadásul itt létező közigazgatási egységeket kellett felosztani. Utóbbival kapcsolatban az amerikaiak nem voltak túl lelkesek, de ha már mindenképpen osztozkodniuk kell (azaz le kell mondaniuk eredeti területeik egy részéről), akkor azt úgy képzelik el, hogy a mai A8-as (Karlsruhe-Stuttgart) autópálya az őkezükben marad, mivel ez nagymértékben megkönnyítené a zónájukon belüli kommunikációt. A franciák viszont meglehetősen rosszul kezdték az együttműködést: Freudenstadt szétlövetése még talán bocsánatos bűnnek számított (hiszen a németek itt ellenálltak), a francia hadsereg fosztogatásai és tisztogató akciói már kiváltották az amerikai vezetés rosszallását (hát még a helyi lakosságét), de az i-re azzal tették fel a pontot, hogy lendületből megszállták Stuttgartot és a helyi német közigazgatás vezetői is ők nevezték ki. Mivel mindez nem az első ilyen önhatalmú, az előzetes megállapodásokat felborító francia akció volt (történt már ilyen a francia-olasz határvidéken és Szíriában is), az amerikai hadvezetés rövid úton kiebrudalta a franciákat a württembergi fővárosból és 1945 júliusában pontosan meg is határozták a zónák határait: amerikai kézbe került minden olyan járás, amelyen az A8-as autópálya áthaladt. (A járásokban gondolkodás háttere az volt, hogy az élet újraindítása és a közigazgatás megszervezése járási/városi szinten történt.)

A megoldás ugyanakkor rossz hír volt a württembergiek számára: egyrészt gyakorlatilag kettévágta a tartomány szívét: Stuttgart amerikai kézbe került, Tübingen pedig franciába. Másrészt a németek és formálódó helyi testületeik egyáltalán nem gondolkodtak az állam felosztásában - kezdetben egységes kormányzatra kialakítására törekedtek, még ha két zónához is tartozik a terület. Máshogy megfogalmazva: nekik is csak egy elitjük volt - ez később azt a fura helyzetet eredményezte, hogy volt olyan helyi politikus (a történetünkben még nagy szerepet játszó SPD-s Carlo Schmid), amely mindkét jövendőbeli württembergi állam kormányában tag volt. A francia amerikai ellentétek azonban hamar ellehetetlenítették a közös munkát. Ennek egyik első jele az volt, hogy az amerikai hatóságok bábáskodása alatt már 1945. szeptember 19-én létrejött Észak-Badenből és Württemberg északi részéből Württemberg-Baden. A későbbi délnyugat-német állam alkotórészei közül ez volt a legnagyobb (15.703 km2-es) és 3,9 millió lakosával a legnépesebb - nagyvárosai révén pedig a terület gazdasági erőközpontja, amelynek később nagy szerepe volt abban, hogy meghatározhassa, mi is történjen a régióban. Mindez elég furcsa helyzetet teremtett Württemberg déli részén: a helyiek azzal még egyetértettek, hogy a franciák a maradék Württemberghez hozzácsapták Hohenzollernt, a megosztás viszont nehezen csúszott le a torkukon, ráadásul a badeni határon lévő exklávék/enklávék helyzetét sem sikerült rendezni. A francia hatóságokkal való nem éppen surlódásmentes viszony mellett az is nehezítette a német közigazgatás dolgát, hogy a Württemberg-Hohenzollern néven emlegetett állam volt a régió gazdaságilag leggyengébb államkezdeménye, 1,1 millió lakosa jórészt falvakba és kisvárosokba tömörült. Bár az állam szervei már 1945 októberétől működni kezdtek, hivatalosan csak az új alkotmány 1947 áprilisi, népszavazáson történő elfogadását követően alakult meg. A kis állam területén volt ugyanakkor a tübingeni egyetem, a német jogtudomány egyik legfontosabb bölcsője - így a rövid életű Württemberg-Hohenzollern és jogászprofesszorai végül óriási szerepet játszottak az NSZK megalakulásában. 1945 és 1950 között egyébként bizonyos tekintetben a bajor Lindaui járás is az állam részét képezte, bár az alkotmány rögzítette különleges jogállását.

A három 1952-ig fennálló szövetségi állam - (forrás)

Nem volt könnyű Baden helyzete sem, ugyanis “elvesztette” városiasabb északi részét, ráadásul ugyanúgy a francia hatóságokkal kellett kijönnie, mind Dél-Württembergnek. az 1945 decemberében létrejött állam ezért létezésének első évében Südbadennek nevezte magát, sőt alkotmányába be is került, hogy a korábbi “Nagy-Baden” jogutódja, és egyik célja az Észak-Badennel való újraegyesülés. (Hasonlót igyekezett Württemberg-Hohenzollern is belevenni az alkotmányába, de egy francia vétó ezt megakadályozta.)

A következő évek küzdelmeit és közigazgatási elképzeléseit alapvetően a következő tényezők határozták meg:

1. A megszálló hatóságokkal való együttműködés
2. Az NSZK megalakításának kísérlete

Az első szempontból Württemberg-Baden volt a legjobb helyzetben: az amúgy is viszonylag jó gazdasági alapokkal rendelkező állam viszonylag sok támogatást kapott az amerikai hatóságoktól, akik bizonyos hadiüzemek kivételével nem igazán erőltették a német ipar leszerelését sem (az észak-badeniek pedig áldották a szerencséjüket).

Egészen más volt a helyzet Badenben és Württemberg-Hohenzollernben: egyrészt Franciaország nem volt olyan helyzetben, hogy nagyon támogassa “területeit”, sőt, az ország nehéz gazdasági helyzete miatt igencsak komolyan vette a háborús jóvátétel kérdését és a német üzemek leszerelését. Mindez a viszonylag erősebb Badenben még nem okozott olyan nagy gondot (bár az erdők tarra vágása ellen ők is tiltakoztak), a szegényebb Württemberg-Hohenzollernben komoly ellátási nehézségekhez vezetett. A tervezett gyárleszerelések miatt a tartomány kormánya egy ideig bojkottálta is a franciákkal való együttműködést - a helyzet csak akkor javult, amikor a franciák (kezdeti ellenkezésük és félelmeik ellenére) engedélyezték a saját zónájuk belépését a “Trizóniába” azaz az NSZK előszobájába. A francia megszálló hatóságokkal való hosszas jogi küzdelmek, valamint a tübingeni jogtudósok jelenléte miatt viszont a helyi politikusok óriási szerepet játszottak az NSZK alaptörvényének kidolgozásában. Ebben a már említett Carlo Schmidnek volt óriási szerepe (az SPD-s politikus gyorsan kikerült a CDU által dominált kormányból, és inkább az új állam jogi környezetének kialakításán fáradozott). És ha már ott voltak, a württembergiek bele is tettek egy olyan pontot az alkotmányba, amely tagállamok közötti vita esetében szövetségi hatáskörbe utalja a tagállami területi kérdéseket…

Ennek később még óriási jelentősége lett: bár az NSZK megalakulásakor Württemberg-Baden, Württemberg-Hohenzollern és Baden is alapító tagállam lett, azonnal megkezdődött a politikai küzdelem az egyesülésért, illetve azt megakadályozandó. Abban semmi vita nem volt, hogy a két Württemberg egyesüljön, és a két megszálló hatalom is egyre kevésbé ellenezte a dolgot, azonban Észak-Baden (azaz Württemberg-Baden nyugati része) gondot jelentett. A badeni politikusok ugyanis vissza akarták szerezni, miközben meg akarták őrizni tagállami önállóságukat is, azonban a terv nem igazán talált lelkes támogatásra északon, mivel attól tartottak, hogy így a francia zónába kerülnek. Eközben felmerült egy mindhárom államot egyesítő nagy “délnyugati” állam létrehozása is, favorizálói két legyet próbáltak ütni egy csapásra: egyrészt ezáltal jobban lehetne ellensúlyozni a francia megszállás negatív hatásait, másrészt egy sokkal “életképesebb” szövetségi állam jönne létre. (Ja igen, a württembergi alkotmányjogászok egy ezt favorizáló klauzulát is becsempésztek az alaptörvénybe.)

A küzdelemben az egyesülést ellenzők váratlan szövetségesre leltek: a szövetségi kancellárnak, Konrad Adenauernek sem tetszett a terv, a szövetségi tanácsban ugyanis a kisebb szövetségi államok lakosságarányosan viszonylag sok szavazattal rendelkeztek, és mivel mindhárom államocska CDU-s többségű volt, az egyesülés komoly szavazatvesztést eredményezett volna a kormánypárt számára.

Lindau, Bajorország egyik ékköve - (forrás)

Hogy ne legyen egyszerű a helyzet, közben a bajorok is akcióba lendültek Lindauért. Mint már volt róla szó, a járás képviseleti szempontból Württemberg-Hohenzollernhez tartozott - azaz képviselői az ottani Landtagba ültek be - alapvetően azért, mert valahol képviselniük kellett az érdekeiket, miközben a terület hivatalosan sem Bajorországhoz, sem Württemberghez nem tartozott, viszont önálló tagállam sem volt. Tulajdonképpen Lindauban tovább élt az a máshol csak a fegyverletételt követő fél-egy évben (azaz a tagállami közigazgatások kialakulásáig) dívó gyakorlat, hogy a járási szervek apró köztársaságokként intéznek szinte mindent. Persze Bajorország is igyekezett visszaszerezni egyik ékkövét és vasúthálózatának egyik fordítókorongját, így már 1945-ben ráállítottak pár tapasztalt hivatalnokot, hogy lobbizzanak a visszacsatolásért. Erre végül 1950-ben kaptak ígéretet, de az újraegyesülésre 1955. szeptember elsejéig várni kellett. (Ausztria megszállásának végeztével már nem volt jelentősége a franciák számára, hogy hová is tartozik a járás.)

Eközben viszont komolyra fordult a politikai kampány a “délnyugati állam” megalapítása érdekében: az egyértelmű volt, hogy erről népszavazást kell tartani, a gond viszont azzal volt, hogy hogyan is kellene mindezt lebonyolítani. A kérdést némi huzavona után sikerült egyszerűsíteni: Akarja-e a választópolgár a három állam egyesülését? A nemleges alternatíva pedig az lett, hogy ebben az esetben visszaállnak az eredeti háború előtti határok, azaz Württemberg (és Hohenzollern) és az eredeti Baden. Látható, hogy az egész hercehurcának leginkább Baden számára volt tétje: délen (Konstanz környékének kivételével) szinte mindent megtettek volna a “függetlenség” megtartásáért, északon pedig azért, hogy nehogy a “Francia-Baden” részei legyenek. A württembergiek számára nagyjából mindegy volt, mire is szavaznak, hiszen mindegyik opció azzal járt volna, hogy egyesülnek történelmi területeik. Ugyanakkor a területi döntésekkel kapcsolatos népszavazások örök dilemmája a is felmerült: egyben szavaztassák-e a kérdéses területet, vagy területegységenként vegyék figyelembe az eredményeket? Ha egy “választókerületnek” fogják fel a három államot, borítékolható az egyesítéspártiak győzelme. Így felmerült, hogy a három államban külön-külön szavazzanak, és csak azok a részek egyesüljenek, ahol ezt tényleg megszavazzák - ez egyébként látszólag Badennek kedvezett volna, ugyanakkor így nem érhették volna el Észak-Baden visszacsatolását. Ennek áthidalására alternatív ötletként felmerült, hogy történelmi egységenként szavazzanak (azaz az eredeti Baden, Württemberg és Hohenzollern) - mivel így Badenben valószínűleg épphogy a nemek győztek volna, ezáltal visszaállhatott volna az eredeti államterület. Ez az opció viszont az észak-badeniek véleményét vette volna semmibe, úgyhogy végül a négy területre való osztás mellett döntöttek: Baden állam, Észak-Baden, Észak-Württemberg és Württemberg-Hohenzollern (Lindau nélkül) alkotják a szavazókerületeket, és akkor következik be a három szövetségi állam egyesülése, ha a négyből legalább három kerületben győznek az igenek. 

Az ügydöntő népszavazás eredménye járásonként, összesítve, Badenre és Württembergre, valamint a négy körzetre bontva - (forrás)

Mondani sem kell, hogy ez Baden lenyomását jelentette volna, kormányzatuk számára pedig ez elfogadhatatlan volt. A holtpontot úgy igyekeztek áthidalni, hogy első körben csak véleménynyilvánító népszavazásra kerül sor, majd az eredményt látva megpróbálnak megegyezni az államok képviselői. Ha ez három hónapon belül nem jönne össze, az alaptörvény értelmében szövetségi hatáskörbe kerül az ügy. A “véleménynyilvánításra” 1950 szeptember 24-én került sor, és igen alacsony részvétel mellett is borítékolható eredmény született: mind összességében, mind pedig az előrejelzett három körzetben győztek az igenek. Ugyanakkor Baden kezébe komoly érvet adott az a tény, hogy ha Észak és Dél-Baden szavazatait egybeszámolták, akkor éppencsak, de a nem szavazatok győztek az adott területen. Württemberg-Baden pedig azzal érvelt, hogy Észak-Baden viszont igennel voksolt. (A tübingeni jogászprofesszorok pedig szorgosan jegyzeteltek.) A “tárgyalások” persze sikertelenül végződtek, így szövetségi kézbe került az ügy, innen pedig a már említett adenaueri ellenkezést leszámítva az alaptörvénybe épített klauzulák már “tették a dolgukat”: 1951. december 9-én immár ügydöntő népszavazásra került sor, a korábbihoz hasonló feltételekkel és eredményekkel: mivel három részkörzetben is az igenek győztek, a három szövetségi állam egyesülésével 1952. április 25-én létrejött Baden-Württemberg. 

Az 1970-es népszavazás nem túl meggyőző eredménye - ennyien szavaztak Baden ismételt önállóságára - (forrás)

A jó badeni patrióták persze nem adták fel, sorozatosan beadványokkal bombázták az alkotmánybíróságot, amely végül 18 év után részben igazat adott nekik: megvalósulhatott az a terv, hogy az egykori Baden egységes területként szavazhasson hovatartozásáról. 1970 június 7-én az urnához járuló választópolgárok 81,9%-a elutasította Baden kiválását Baden-Württembergből…

A Duna felső vízgyűjtőjén 2024 szeptemberében extrém csapadékot és jelentős áradást okozott a Borisznak elnevezett mediterrán ciklon. Az Alpok északi előterében kialakuló csapadékgóc a Duna magyarországi szakaszán csak "az évtized árvizét" okozta, miközben Ausztriától Csehországon át Lengyelországig gátak szakadtak át és településeket öntött el a víz, komoly károkat okozva. A klímaváltozás rovására írt árvizek kapcsán felmerülhet a kérdés, mi történik ha 12 órával tovább esik az eső? Mekkora a pusztítás, ha az esőzés 24 órán keresztül tart? Ezt a legrosszabb forgatókönyvet leginkább az 1342. évben Szent Mária Magdaléna napján bekövetkező kataklizma története alapján vázolhatjuk fel, melyet mostanáig az "évezred árvizének" neveztek - Németországban.

Valószínűleg álhír, hogy a Magdaléna árvíz idején Köln városfalai felett lehetett csónakázni (forrás)

Két okból érdemel említést a Magyarországon kevésbé, de német nyelvterületen annál jobban kitárgyalt Magdaléna-árvíz; egyrészt azért, mert ez a valaha mért legnagyobb vízhozamú, ebből kifolyólag a legmagasabb vízszinttel tetőző árvíz, sok helyen kétszer akkora értékekkel, mint azóta bármikor, másrészt pedig a csapadékhullást követő talajerózióhoz még csak hasonlóról sem tudnak a feljegyzések, 10 méter mély vízmosások keletkeztek és kiterjedt mezőgazdasági területek váltak használhatatlanná, mert a lefolyó víz egyszerűen elhordta a talajtakarót. 

A Vb időjárási helyzet és a Genovai-öböl ciklonkeltetője (forrás)

Korábban a Magdaléna-árvíz hátterében is az úgynevezett 'Vb' (római ötös b) időjárási mintát, azaz egy mediterrán ciklont sejtettek, hasonlót ahhoz, amely 2024-ben a Borisz árvizet okozta, vagy éppen az "évszázad árvizének" nevezett dunai árhullámot Ausztriában, 1954-ben. Sorszámozását Wilhelm van Bebbernek köszönhetjük, aki 1891-ben öt ciklonpályát azonosított, közülük az ötös a legdélebbi. A Vb ciklonpálya az Atlanti-óceántól a Genovai-öblön keresztül az Alpokig húzódik, melyen sarkvidéki eredetű hideg légtömeg, halad délkeleti, keleti, majd északkeleti irányba. Franciaország déli részén átkelve a Földközi-tenger felett egy alacsony légnyomású gócot alakít ki, jellemzően a Genovai-öbölben, vagy a Baleár-szigetek térségében. A földközi-tengeri meleg, nedves légtömegek az alacsony nyomású terület frontján felcsúsznak az északabbra fekvő közép-európai hideg levegőre. A hideg és a párás meleg levegő találkozása jelentős hőmérséklet-kontrasztot okoz, intenzív emelkedő légáramlatok jelennek meg és létrejön egy alacsony nyomású zóna. A nyáron felforrósodó tengervízből származó extrém mennyiségű (a Borisz esetében kb. 35-40 köbkilométer) vízpára több napon keresztül tartó, extrém csapadékhullást okozhat nagy kiterjedésű területen, az Adriától az Alpokon keresztül az Elba és az Odera vízgyűjtőjéig. A hideg levegő miatt az Alpokban a csapadék hó formájában is hullhat, mivel a hóhatár ilyenkor jóval lejjebb húzódik.  

A közép-európai árok (forrás)

Ez volt az eddigi elfogadott elképzelés, azonban a források kritikai átnézése és ezután időjárási analógiák felkutatása után úgy tűnik, hogy a Magdaléna-árvíz által érintett jóval kisebb lehetett, mint amit a Vb ciklonok okoznának, a korábbi elmélettel szemben Kelet-Európát, a Maas vízgyűjtőjét és Frízföldet például valószínűleg nem is érintette. Jürgen Herget német földrajztudós kutatótársaival kirostálta a megbízhatatlan forrásokat és olyan időjárási mintázatokat kerestek, amelyre ráillett a források által leírt, nagy intenzitású, de korlátozott területet érintő csapadékhullás. Számos analógia akadt, de ezek közül egy sem kapcsolódott Vb ciklonpályához, így arra jutottak, hogy az 1342. júliusi árvizet valószínűleg egy másik időjárási jelenség, a közép-európai-árok (Trog Mitteleuropa - TRM) okozta, amely alacsony légnyomásgrádienssel és erőteljes konvektív instabilitással jár. Magyar nyelven is olvasható a kutatás rövid kivonata (sok más hasonló időjárási extremitással) az Osiris által 2024-ben kiadott Klíma és Társadalom Európában — Az Utolsó Ezer Év című könyvben.  

Mária Magdolna nagyjából úgy kerül a történetbe, mint Pilátus a krédóba. A középkori emlékezet egy rendkívüli eseményt nem a naptári nap alapján őrzött meg, hanem a naphoz kapcsolódó ünnepekhez, vagy emléknapokhoz. Mivel az árvíz a legtöbb településen július 22-én tetőzött (a dátum nem feltétlenül egyezik az extrém mennyiségű csapadék hullásának időpontjával), így kapta ez az időjárási és hidrológiai esemény a Magdolna elnevezést, ami azóta is használatban van. 

A Magdaléna-árvizet okozó csapadékzóna helyzete mai országhatárokon belül (Jürgen Herget et al. 2014)

Az extrém csapadékhullás néhány nappal Mária Magdolna előtt kezdődött, vélhetően július 19-én (a 2024-i eseményekkel további párhuzamot lehet vonni, abban a tekintetben, hogy a korabeli feljegyzések szerint extrém hőség és szárazság sújtotta Németország középső területét, hónapokig nem esett csapadék). Frankónia és Türingia, különösen a Majna vízgyűjtő területét körülölelő hegykoszorú, a Frank-Alb, a Vogelsberg, a Rhön és a Türingiai-erdő volt érintett, de az esőzések részben kiterjedtek a Duna, Weser, Fulda, Werra és az Elba folyók mellékvizeinek dimbes-dombos forrásterületére is, Regensburgtól Braunschweigig, valamint Zwickautól (a Majna-menti) Frankfurtig. 

A Magdaléna-árhullám levonulása a Majnán 1342-ben. (forrás)

Mai ésszel elképzelhetetlen pusztítást okozott a kb. négy napon keresztül tartó esőzés. Négyzetméterenként kb. 175 liter csapadék hullott a száraz talajra egy olyan korban, amely a középkori klímaoptimum végeként és a kis jégkorszak kezdeteként szokás említeni. Ekkoriban a kedvező körülmények miatt Európa népessége fokozatosan növekedett, ami újabb és újabb mezőgazdasági területek feltörését tette szükségessé. Ez kiterjedt erdőirtásokkal járt, megnövelve az árvízi kockázatokat. A beszivárogni nem tudó csapadék laterális és vonalas eróziót egyaránt okozott; a felszíni lefolyás árkokat mélyített, miközben a talaj telített felső kb. 20 centis rétegét a víz egyszerűen elmosta, de valószínűleg földcsuszamlásokkal is számolni kell. A szakirodalom a (termő)talajveszteséget 13 milliárd tonnára teszi, ez egy elképzelhetetlenül nagy szám, normál körülmények között körülbelül két évezred alatt hordódna le ekkora anyagmennyiség. Nem csak a lepusztulás, a hordaléklerakódás is tönkretette, eltemette a mélyebben fekvő, ártéri mezőgazdasági területeket, réteket, legelőket és kaszálókat, így egész térségekben szűnt meg a mezőgazdasági művelés egy olyan apokaliptikus tájon, ahol a vízmosások mélysége elérhette a 10 métert, ezek többsége napjainkban is megtalálható Közép-Németország-szerte. 

„Urunk 1342. évében, július 24-én a Weser és a Fulda megáradt, és a víz magassága elérte ennek a kváderkőnek az alsó szélét” 1342-es árvíztábla a Szent Balázs templomon, a Fulda-parti Hannoversch Mündenben. (forrás: wikipedia)

A Majna, Weser, Rajna és Duna folyókon levonuló árhullámra hiba lenne úgy gondolni, mint a 2000-es években Budapesten a Dunán keresztülfolyó árvizekre. Az 1342 júliusában lehordódott talajmennyiség a vele együtt a völgyekbe zúduló szerves anyaggal, törmelékkel és uszadékkal egy rendkívül sűrű zagyárat okozott, aminek egészen biztos szerepe volt a rendkívül magasan tetőző árhullámban. A levonuló vízhozam jelentős része görgetett, lebegtetett hordalék, illetve uszadék lehetett. A fatörzsek, bokrok, épületgerendák eltorlaszolták és lerombolták a korabeli kőhidakat, malmokat, fennakadtak a folyókanyarulatokban, a völgyben lezúdult áradás törmelékkúpokat épített a torkolatoknál, új mederbe kényszerítve a folyókat. Valószínűleg nem igaz az a széles körben elterjedt legenda, hogy ekkoriban Kölnben olyan magasan állt a Rajna vízszintje, hogy a várfal fölött át lehetett csónakázni, de annyi bizonyos, hogy a Magdaléna árvíz olyan helyeken is katasztrofális pusztítást végzett, ahol alig, vagy egyáltalán nem esett csapadék.  

A Magdaléna-árvíz vízhozama közel duplája volt az azt követő legnagyobb árvíznek, ennek ellenére az árvíztáblák magassága között nem tűnhet olyan nagynak a különbség. A háttérben egy egyszerű ok áll, méghozzá az, hogy a folyómedrek paramétereiből kifolyólag a medréből kilépő folyónak minden egységnyi vízszintemelkedéshez jóval nagyobb vízhozamra van szüksége. Függőleges falú edényben másképpen emelkedik a vízszint, mint egy mélytányér keresztmetszet esetén. Így fordulhatott elő, hogy a kétszeres vízhozam nem minden esetben növeli számottevően az árhullám tetőzési szintjét, hiszen a vízhozam nagy része szétterül az ártéren. Ez egyben rávilágít a szűkített, szabályozott, töltések közé szorított folyóvölgyek egyik problémájára. 

Árvíztáblák Frankfurtban az 1868-ban épült Eiserner Steg gyaloghídon. Az 1342-es nyilvánvalóan áthelyezett példány, de magassága megfelel a régi Miklós templomban leírt szintnek. (forrás)

Würzburgban Mária Magdolna napján és másnap rendkívüli felhőszakadás zúdult le, amely annyira felduzzasztotta a Majnát, hogy mindenhol messze kilépett a medréből, elpusztítva a mezőket, szőlőket összedöntve a házakat és lakóikat hajléktalanná téve. A víz haragja a würzburgi hidat és a Majna elérte a székesegyház első kőoszlopát. Ez alapján a Majna 10 méteres magasságban tetőzhetett a püspöki városban. Frankfurtban a régi Miklós templomban (Alte Nikolaikirche) hat láb magasan állt a víz, amelyből vissza lehetett számolni, hogy a mostani frankfurti Majna-vízmércén ez kb. 8 méter magas vízállást jelentene (jelenleg 470 centimétertől van a harmadfokú készültség). Jürgen Herget kollégáival egy korabeli keresztszelvényt rekonstruálva arra jutott, hogy a tetőző vízhozam (LQ) valahol 4300 köbméter lehetett másodpercenként, ami a budapesti viszonyok között egy normálisnál kissé magasabb vízhozamot jelentene, csakhogy Frankfurtban a Majna átlagos vízhozama nem 2000 köbméter másodpercenként, hanem a tizede, mindössze 200 m³/sec. A mainz-i dómban, ahol a Majna a Rajnába torkollik, és amely város kívül esett már a csapadékzónán derékmagasságig állt a víz, úgy, hogy a Rajnán ekkoriban átlagos vízállást valószínűsítenek. A Magdaléna-árvíz ezen kívül komoly károkat okozott a Duna mellett fekvő Regensburgban és a távolabbi Bécsben is. 

A Majna vízgyűjtőn sokfelé találkozni 1342. évi árvíztáblákkal, közös jellemzőjük, hogy ezek magasan a többi fölé emelkednek, figyelmeztetve az emberiséget, hogy bármikor bekövetkezhetnek olyan árvizek, amelyre egyszerűen képtelenség felkészülni. 

Ajánlott irodalom: 

Jürgen Herget et al.: The millennium flood of July 1342 revisited, 2014 (link)

Rólam talán már közismert, hogy – ahogy a MAPIRE projektben nyilvánosság elé is került – nagyon szívesen foglalkozom régi térképek georeferálásával, vagyis a maiakra (pl. Google Earth, OpenStreetMap) illesztésével. Az Arcanum Adatbázis Kft. által menedzselt szolgáltatásban, a motorháztető alatt persze olyan eljárásokat is alkalmazunk, amelyek ezt akkor is hatékonyan megvalósítják, ha az eredeti térkép felméréséről és térképi vetületéről (megrajzolási módjáról) nem sokat tudunk. Ezzel együtt, az igazi sikerélmény az, amikor ez utóbbit is sikerül felderíteni, és az eredmény ezen alapul.

Másfél hónapja már írtam a Schmitt-féle térképről, amely a napóleoni háborúk első „szünetében” készült a mai Németország déli részéről, továbbá Salzburgról, Vorarlbergről és néhány szomszédos területről. Akkor leírtam, hogy a frankfurti BKG-nál (Bundesamt für Kartographie und Geodäsie) dolgozó Kiss Eszter kolléganőmmel hogyan fejtettük meg a térkép vetületét és elkészítési módját. Már akkor írtam egy térképvázlatról, amelyet nagy szerencsével találtunk meg az osztrák Állami Levéltár bécsi Hadilevéltárában. Ezen a vázlaton (kép itt alább) egyszerre szerepelnek a Schmitt-féle térkép szelvényhatárai és a koordináta-rendszer tengelyei, amelyből a párizsi kezdőpontú Cassini-vetület azonosítható volt.

Au XVIIIe siècle, la Hongrie était une terre d'opportunités, un peu comme le Far West classique. Et il n'y a pas que la sécurité publique qui puisse être comparée, la composition ethnique des colons et des chasseurs de fortune qui sont arrivés dans notre pays présente également l'image la plus précise possible. On pense généralement aux Valaques et aux Rasciens fuyant la Turquie, mais aussi aux Slovaques qui ont migré vers la plaine et aux différentes ethnies allemandes de l'ouest. Moins nombreux sont ceux qui savent que les Italiens, les Espagnols, les Catalans et même les Wallons sont arrivés par l'ouest. Dans ce billet, nous allons maintenant nous pencher sur un groupe de personnes qui sont également venues de l'Ouest et qui étaient à la fois des réfugiés et des colons.

en hongrois

A napóleoni háborúk első, nagyobbrészt Észak-Olaszországot érintő hullámát az 1795-ös bázeli béke akasztotta meg, melyet a rövid életű Campo Formio-i béke követett. A hatalmak földrajzi elhelyezkedéséből, a történelmi előzményekből és a politikai szándékokból is nyilvánvaló volt, hogy a folytatás legesélyesebb helyszíne a számos entitásból álló Német-római Császárság lesz, annak is elsősorban a Franciaországgal határos részei. A térség déli részének domináns hatalma a Habsburg Birodalom volt, amelynek korábban, az első katonai felmérés kapcsán már bőven voltak felmérési és térképészeti tapasztalatai, amelyek alapját még 1761-ben, a hétéves háború idején szövetséges franciáktól kapták meg.

1797 elején az osztrák Haditanács megbízta Heinrich von Schmitt ezredest (aki később tábornoki rangig lépett elő), hogy készítsen katonai térképet a déli német területekről. A Schmitt-térkép (a német irodalomban Schmitt’sche Karte) nagyon gyorsan készült el – mindenki tudta, hogy sietni kell, mert ki tudja, meddig tart a béke. A méretarány ennek megfelelően a Habsburg első katonai felmérésének (1:28.800) a fele volt (1:57.600). Valódi felmérésre, új geodéziai alap kialakítására nem is volt idő és lehetőség. Schmitt stábja lényegében a területről meglévő korábbi geodéziai adatokból és ilyen-olyan célú, már elkészült térképekből dolgozott, azokat rakta össze egységes, új térképművé. Ez 197 szelvényből áll, amelyek egyenként 36.412 × 24.275 méter (19.200 × 12.800 bécsi öl) tereprészletet mutatnak be, a méretarányból is levezethető papírméretük pedig kb. 63 × 42 centiméter. Azért nevezzük a térképművet egységesnek, mert ezeket pontosan egymás mellé lehet illeszteni, koordináta-rendszerük azonos.

A Schmitt-féle térképműből alkotott mozaikkép a mai térképre helyezve. A zöld vonalak a Párizzsal összekötött, a rózsaszínek a csak helyben fejlesztett, 1760-as évekbeli Cassini-féle felmérési láncok (lásd alább)

2020. december 29-én, kevéssel dél után a térségben szokatlanul erős földrengés pattant ki a horvátországi Petrinja városánál, légvonalban kb. 90-100 kilométerre a magyar határtól. A Dinári-hegység északkeleti lábánál levő városka közelében két geológiai szerkezeti vonal is húzódik, mindkettőt aktív (elmozdulásokat produkáló, potenciálisan földrengésveszélyes) szerkezetnek ismertük, annak ellenére, hogy pont itt a történelmi időkben sem jegyeztek fel ekkora földrengést. Ez az állítás azért megdől, ha kicsit messzebbre, a kb. 50 kilométerre levő Zágrábig elmegyünk. 1880-ban ugyanis itt igenis feljegyeztek egy hasonló, a 6-os magnitudót biztosan meghaladó rengést; annak kapcsán dolgozta ki a zágrábi tudós Andrija Mohorovičić azt az elméletet, amely a földkéreg és a földköpeny határának mélységét elsőként becsülte meg földrengéshullámok első beérkezési ideje alapján.

(forrás: Wikipedia, Slavica Gostić)

Az egykori belnémet határ furcsaságairól számos írás született, de viszonylag kevés foglalkozik azzal a különleges kistájjal, ahol a határvonal - lényegében Lübeck városhatárán - elérte a tengert. A terület különleges természeti viszonyai és Lübeck meglehetősen kalandos történelme miatt a határ futása itt talán még más területeknél is kegyetlenebb következményekkel járt a határ keleti oldalán rekedtek számára.

Az egykori határ futásával és annak következményeivel blogunkon is többször foglalkoztunk: volt szó Nyugat-Berlin exklávéjáról, Steinstückenről, amelyet az NDK körbefalazott, beszéltünk a berlini fal migrációs és lakáspiaci következményeiről, végigvettük, hogy a különböző hercegségek küzdelmei nyomán kialakult határ milyen anomáliákat eredményezett a Harz-hegységben, és volt szó arról, hogy az NSZK hogyan próbálta egy harckocsiárok szabványok szerint kialakított hajózócsatornával megvédeni az Elbától délre fekvő határszakaszát. Lübeck környéke pedig nem kevésbé érdekes terület, mint az említettek - vágjunk is bele.

A brodteni magaspart, háttérben a Priwall-félsziget

Írássorozatunk első részében az Audi győri megtelepedésével, a gyár fejlődésének állomásaival és sajátosságaival, valamint a város gazdaságában betöltött szerepével foglalkoztunk - ma pedig megvizsgáljuk, hogy a "járműipari reneszánsz" milyen társadalmi hatásokkal járt a városra és nem is olyan szűk környezetére.

Győr kapcsán az egyik legfeltűnőbb jelenség meglepően kiterjedt és továbbra is növekvő lakosságú agglomerációja. A sok települést természetesen magyarázza a város környéki részben apró- és kisfalvas településszerkezet (míg például Debrecen és Szeged esetén jóval nagyobb települések tartoznak a közvetlen vonzáskörzetbe), azonban nagyon hasonló adottságokkal rendelkezik Pécs és Miskolc is - ráadásul esetükben domborzati okokból ugyanúgy "féloldalas" településegyüttesről van szó, mint Győr esetében, ahol mindez a határ közelsége miatt alakult így.

A nem is olyan lassan összenövő szigetközi települések - Forrás: Google Maps

A győri Audi-gyár a hírekben meglehetősen gyakran szereplő nagyüzem, akár a gyárnak jutatott támogatásokról, akár a létszám bővüléséről/csökkenéséről, akár a Magyarországon némileg szokatlan bérküzdelmekről vagy a hazai viszonylatban szintén szokatlanul aktív szakszervezet dolgairól legyen szó.  Mi viszont most elsősorban városfejlesztési szempontból fogjuk vizsgálni az Audi sztori azon elemeit, amiről általában nem sok szó szokott esni. Kitérünk arra mit is jelent egy ekkora üzem (és beszállítói) a város, a tágabb régió és az ország szempontjából, de a két részesre tervezett írás első felében elsősorban annak járunk utána, hogyan is került az üzem épp Győrbe, hogyan fejlődött ekkorára és milyen hasonlóságokat és különbségeket mutat ez a történet a hasonló hazai beruházásokkal összevetve?

A kisebb városnyi Audi Hungária főbejárata

Egy nagyjából 300 kilométer hosszú, szabályozott vízi út, amely Észak-Amerika „beltengereit”, a Nagy-tavakat köti össze Montréallal és a névadó folyam alsó szakaszán keresztül az Atlanti-óceánnal. Egy hajózóút, amelyet két állam csak hosszas vajúdás után kivitelezett, és amely a hozzá fűzött reményeket csak részben volt képes beváltani.

A Szent Lőrinc-folyam vízi világában utat törő vízi út - (forrás)