Pangea

Minden, ami földtudomány

Balkáni együttélés - Vukovár, a megosztott város

2020. május 24. 19:30 - geobuddie

„A háború előtt” – így kezdődik Vukováron nagyon sok mondat, megállapítás vagy visszaemlékezés. A jelenleg hivatalosan 27 ezer – a helyiek véleménye szerint 20-21 ezer – fős kelet-horvátországi város 1991 előtt a jugoszláv „Testvériség – Egység” jelszavaival fémjelzett hivatalos ideológia iskolapéldája volt, a délszláv állam soknemzetiségű és -kultúrájú jellegének megtestesülése. A nemzetiségek békés együttélésével jellemezhető, akkor még csaknem 45 ezer fő által lakott település mai lakosai nosztalgiával tekintenek vissza azokra az évtizedekre, amikor a helyiek szemében Vukovár Jugoszlávia – Belgrád és Zágráb után – „harmadik leggazdagabb városa” volt. Jelenleg periférikus helyzetéből adódó nehézségekkel, illetve a múlt sok szempontból máig feldolgozatlan terhével küszködő, rohamosan csökkenő népességszámú település.

babic-1024x667.jpg

Vukovári optimizmus - 1991-ben erre még nem sok esély mutatkozott (forrás: https://www.mcdrvu.hr/proboj-iz-vukovara-17-11-1991-300/)

A magyar határtól alig 60 km-re elhelyezkedő Vukovár 1918 végén lett a formálódó Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része, előtte évszázadokon át a Magyar Királyság városai közé tartozott. A középkorban még döntő részben magyar népességű szlavóniai megyeközpont a 16. század első felében török kézre került, melynek hatására népessége hamar kicserélődött, az elmenekülő magyar lakosság helyére főként balkáni eredetű csoportok költöztek. Az alapvetően magyar jellegű vidéken csupán néhány – sajátos elhelyezkedésű, nehezen megközelíthető – községben (Haraszti, Kórógy, Rétfalu, Szentlászló) maradt fenn a korábbi népesség kontinuitása, ugyanakkor Kelet-Szlavónia többi része Vukovárral együtt horvát illetve szerb többségű területté vált. A város a középkorban is létező, ugyanakkor a 18. században a korábbinál jóval nagyobb területen kialakított Szerém vármegye székhelye lett, ezzel párhuzamosan a helyi fölbirtokos – a német származású Eltz család – német népességet telepített be. Az 1700-as évek második felében épültek a városközpontnak máig sajátos karaktert adó barokk épületek is. A helyi horvát, szerb és német lakosság mellé elsősorban a 19. század második felétől magyar lakosság is települt, főként a Dráván túlról, így Vukovár már a századforduló idején is soknemzetiségű városnak számított. 1910-ben 10,4 ezer fő lakta, mellyel Horvát-Szlavónországon belül (aminek közjogilag része volt) jelentős centrumnak számított.

1918 után a jelentős részben a közigazgatásban illetve a közlekedésben dolgozó – így megélhetésüket az új állami keretek között elveszítő - magyarok száma lecsökkent, a délszlávoké növekedett. A város 1941-1944 között a Független Horvát Állam része lett, e periódusban a szerbeket több atrocitás érte. Egy, a horvát katonai alakulatok által partizánok ellen indított akció során 455 (384 szerb, 71 horvát) személyt végeztek ki; a Szerémség számos településéről – tehát nemcsak Vukovárról – elhurcolt áldozatokat a vukovári vasútállomáson gyűjtötték össze.

1945-től a jugoszláv államban a horvátországi szerbek „domináns nemzetnek” érezték magukat, ugyanakkor a multietnikus Vukovárban a horvátok, szerbek, ruszinok, magyarok, sőt bosnyákok valóban békés együttélése valósult meg, ahol a nemzetiségi kérdés – természetesen az akkor uralkodó ideológia vezérelvének is megfelelve – legfeljebb marginális szerepet játszott. A lakosság viszonylag magas életszínvonalát elsősorban a fénykorában 20 ezer (jelenleg 700) főt foglalkoztató „Borovo” cipőgyár működése biztosította. Az etnikai keveredés a családok szintjén is nagy számban volt tetten érhető (vegyes házasságok), nem véletlen, hogy a magukat „jugoszlávnak” vallók aránya – a délszláv állam más, etnikailag diverz vidékeihez, pl. a Vajdasághoz hasonlóan – 1961-1981 között meredeken emelkedett. Az utolsó jugoszláv népszámlálás (1991) idején Vukováron 44,7 ezer fő élt, melynek 47,2%-a horvát, 32,3%-a szerb, 15,1%-a jugoszláv, 3,2%-a ruszin/ukrán és 1,6%-a magyar volt.

vukovar_diagram.jpg

Vukovár nemzetiségi adatai a 20. század kezdetétől napjainkig (forrás: Busic 2007, Bogisic 2015, Jagodar 2017, Vukovár önkormányzata, 2011. évi horvát népszámlálás)

1990 után Jugoszlávia tagköztársaságai egymás után nyilvánították ki függetlenségüket, a népszavazással legitimált horvát elszakadást a szábor 1991 júniusában hagyta jóvá. A Jugoszláv Néphadsereg Belgrád támogatásával, illetve – főként a horvátországi szerb kisebbségi soraiból szerveződő – paramilitáris egységek beavatkozása mellett 1991 augusztusában megtámadta a horvát államot, ennek keretében ostrom alá vette Vukovárt.

A csaknem három hónapig tartó összecsapás során a város épületeinek 80%-a semmisült meg, az erőszakos eseményeknek több ezer katonai és polgári személy esett áldozatul. Köztük voltak azok a horvát katonák is, akiket már a város elestét (1991. november 18.) követően egy, a városközponttól öt kilométerre található sertéstelep területén végeztek ki. A horvát katonai temetőben közel ezer azonosított katona nyugszik, a mai napig több tucatnyi eltűntet tartanak nyilván. Az ostrom előtt, illetve annak befejeztével több tízezer horvát menekült kelt útra Vukovárról, mivel a bevonuló szerb csapatok etnikailag „tisztán szerbbé” kívánták alakítani a települést.

vukovar-1991_-18.jpg

Vukovár fentről 1991 novemberében, az ostrom végén (forrás: https://balkanimozaik.blog.hu/2017/11/18/a_foldi_pokol_vukovar)

Sajnos a szerb megszállás rövid, ám a város életében meghatározó fontosságú időszakáról (1991. november–1998. január) rendkívül kevés információ áll rendelkezésünkre, noha e periódus közvetetten a mai napig hatással van Vukovár életére (a helyben maradt népesség élete, túlélési stratégiák, a városban uralkodó körülmények stb.), hiszen a visszatérő horvát népesség gyanakvása főként abból fakad, hogy „nem tudják pontosan”, hogy szerb szomszédjuk, ismerősük vállalt-e bármilyen szerepet Vukovár megszállásában. A település jelenlegi viszonyainak számos eleme könnyen visszavezethető a 90-es években történtekre (szeparált oktatás, menekültek és visszatérés stb.). A részben Zágrábban, részben a horvát tengerparti városokban, illetve Nyugat-Európában élő vukovári menekültek jelentős hányada sosem tért vissza, a város lakosságszáma 2001-ben alig haladta meg a 30 ezer főt, 2011-re 27 ezer alá csökkent. Noha a horvát kormányzat nagy súlyt helyezett az újjáépítésre, illetve a helyi gazdaság élénkítésére (Vukovár jelenleg is különleges financiális kedvezményeket élvez), az országon belüli periférikus fekvés és a munkahelyek hiánya a fiatal generációkat elvándorlásra ösztönzi.

Pár új fogalom

Az emlékezetpolitika, illetve annak társadalmi, társadalompszichológiai, sőt gazdasági hatásai hazánkban, Nyugat-Európával vagy az USA-val ellentétben, még viszonylag alulkutatott téma, hiszen a magyarországi közvélemény „forintosítsunk mindent” attitűdje – nemcsak laikus, hanem gyakran akadémiai oldalról egyaránt – nehezen vesz tudomást olyan tudományterületekről, amelyektől nem lesz rövid úton, lehetőleg minél hamarabb „olcsóbb a kenyér”. Ezzel a kihívással egyébként a társadalomföldrajz számos alterülete is rendszeresen találkozik. Éppen ezért is fontos a téma kibontása, illetve annak tudatosítása, hogy sajátos mechanizmusainak megértéséhez a társadalmi élet minél több részletét érdemes feltárni: hosszú távon épp ezzel készítjük elő azon eszközöket, melyek a későbbi politikai vagy közösségi döntéshozatalt pozitív irányban befolyásolhatják.

20180428_163205.jpg

20191008_134820.jpg

A felújításra tett erőfeszítések dacára ma is több száz épület áll Vukováron, amely magán viseli a háború nyomait (saját fotók)

Az emlékezetpolitikához kapcsolódó fogalmak definiálása tőlünk nyugatra már megtörtént, ezeket Vukovár esetében is alkalmazhatjuk. A város az utóbbi évek során fokozatosan vált nemzeti zarándokhellyé, amelyben központi vagy városi kezdeményezésre egyre több emlékművet és –helyet emeltek. A város szövetébe mind több ponton beágyazódó helyek sokasága révén mára Vukovár memorial landscape-nek vagy patriotic landscape-nek tekinthető, ahol az emlékezés terei az urbánus táj meghatározó elemeivé váltak, nagy számuk (és gyakran jelentékeny méretük) és a rajtuk szereplő információk révén a laikusok számára is hamar egyértelművé teszik Vukovár jelenlegi szerepét. E két fogalom Vukovár esetében szorosan összefonódik, a szuverenitás, a szabadság és a horvát nemzet újjászületésének szimbólumává téve, új funkcióval ellátva a várost, és nem mellékesen közvetett módon kizárva e közegből a település szerb közösségét. E helyszínek kizárólag a horvát fél igazságát tükrözik, heroizálva a vukovári horvátokat, és a külvilág előtt egybemosva a helyi szerb lakosságot az agresszorokkal.

A múlt és a mai horvát-szerb viszony

Fellobogózott város

Vukovár ma is épp annyira a horvát hősiesség szimbóluma, mintha csak tegnap fejeződött volna be a függetlenségért történő küzdelem. Sőt, időközben a város lényegében nemzeti zarándokhellyé vált, ahová szervezett utak keretében (utazási irodák segítségével, illetve – kötelező jelleggel – az iskolai oktatás részeként) és egyéni elhatározásból egyaránt horvátok ezrei látogatnak el. A város saját maga is erősíti ezt a profilt, ezt észrevehetjük az önkormányzat által szervezett ünnepségeken, a helyi marketingen vagy éppen az üzletek kínálatán egyaránt. Más oldalról a vukováriak megtanultak együtt élni az emlékművek sokaságával, és – amellett, hogy némileg igénylik is azok jelenlétét – a novemberi megemlékezésektől eltekintve alig látogatják őket. A „fellobogózott város” kifejezés sokkal inkább utal arra a szerepre, amit Vukovár ma Horvátország történelmén belül betölt, ez így van akkor is, ha a szóban forgó horvát zászlók jelentős hányada vukovári magánházak falán lobog (több százat lehet látni a városban). Vukovár még ma is hordoz magán sebeket, ugyanakkor együtt tud élni saját múltjával.

20180504_143541.jpg

A város hősiességét hirdető kereszt a Duna-parton, a túloldal már Szerbia (saját fotó)

"Erőltetett" optimizmus

Ezen együttélés, vagy megbékélés talán legfontosabb záloga egyfajta ellentmondásos mentális állapot, amely lényegében minden interjúalany szavaiból – kiéből jobban, kiéből kevésbé – kiérezhető volt. Sokan látják fontosnak a továbblépést, ugyanakkor ezt ma nem tudják másképp elképzelni, minthogy a baráti, szomszédi, munkahelyi stb. színtéren elkerülik a témát, ez különösen igaz különböző nemzetiségű emberek interakciója esetén.

„Beszéljünk erről akkor, ha felálltunk innen és kimentünk a Duna-partra.” (fiatal férfi, az interjú egy zsúfolt kávézóban történt)

Egyetlen kérdésre sem mondott nemet egy interjúalany sem, sőt érezhetően jól esett beszélniük. Valószínűleg éppen azért, mert a hétköznapi élethelyzetekben nem tehetik meg.

„Apám megjárta a mitrovicai koncentrációs tábort, aztán néhány évvel később meghalt.” (fiatal nő, aki az ostrom előtt az édesanyjával elmenekült)

„Anyám az ostrom alatt halt meg, apámat kivégezték. Azóta gyógyszerfüggő vagyok.” (fiatal férfi, a helyi kórház dolgozója)

A fentiekhez hasonló kijelentések a háborús periódusból származó sok-sok információ fényében nem voltak meglepőek. Vukováron lényegében minden lakos – közvetve vagy közvetlenül – érintett a konfliktusban. A szerbek egy része a védők oldalán harcolt, őket hazaárulóként kezelték a város eleste után. Döntő hányaduk nem vett részt erőszakos cselekményekben, viszont kihasználta annak lehetőségét, hogy a más nemzetiségűekkel ellentétben lakóhelyén maradhatott. Egy viszonylag szűk réteg viszont a helyi horvátok (és más, nem szerb nemzetiségűek) ellen fordult, kiszolgálta a megszállókat és a mai napig csak kényszerűségből fogadja el az önálló horvát állam létét.

20191002_182147.jpg

Szerb katonai temető, mellékutcában, családi házakkal körülvéve (saját fotó)

A helyiek nagy része egymás között nem beszél erről. Úgy gondolják, valószínűleg joggal, hogy a téma nem csupán sebeket tépne fel és a veszteségekkel szembesítené a róla beszélőket, hanem kiújítaná a konfliktust a szerbek és nem szerbek között (Vukovár többi közössége, így a magyarok is, a horvátok sorsában osztozott). Vukovár jövője kapcsán érzékelhető optimizmusuk a város fejlődése, illetve a nemzetiségek közötti szakadékok elhalványulása kapcsán figyelemre méltó és kétségkívül előremutató. E pozitív gondolkodás mögül azonban gyorsan előtörnek a véleménynyilvánítás azon elemei, melyek arra utalnak: az utóbbi években tapasztalt javulás nem a múlt feldolgozásából és nem valódi megbékélésből fakad, hanem a téma tabuvá nyilvánításából.

Érzékeny témák

Noha a fent említett tabu ereje jelentős, van pár olyan téma, melyek érzékenysége vagy aktualitása oly nagy, hogy az adott közösség elviselni sem hajlandó a saját igazságától eltérő álláspontot. Ahogy már korábban említettem, horvátok és szerbek között már az 1991. évi események megítélésében is hatalmas a különbség, de az erről való vitatkozást elkerülik. A továbbiakban két olyan kérdés következik, melyek esetében véleményüket egyáltalán nem rejtik véka alá, hanem bármikor – olykor igen vehemensen – érvényre juttatják.

157193.jpeg

20180511_164839.jpg

Vukovárt cirill betűkkel soha (felső fotó: https://www.tportal.hr/vijesti/clanak/vukovar-ne-cirilici-nema-dovoljan-broj-potpisa-za-referendum-20131129, alsó fotó: saját felvétel)

Cirill feliratok

A horvát parlament által 2002 decemberében elfogadott kisebbségi törvény alapján azon településeken, ahol egy kisebbség aránya a 33%-ot meghaladja, az önkormányzat köteles gondoskodni a hivatalos feliratok (közterületek nevei, önkormányzati információk stb.) több nyelven történő szerepeltetéséről. A 2011. évi népszámlálás szerint a szerbek aránya Vukováron 34,8%. A városi vezetés a cenzus eredményeit tudomásul véve 2013-tól érvényt próbált szerezni a törvénynek, kiváltva a helyi horvát lakosság haragját. A feliratokat kihelyezésüket követően a horvátok azonnal leverték, felvonulással, illetve petícióval nyomatékosították a követelést: Vukováron ne érvényesüljön a törvény.  A városi vezetés (soraiban jó néhány szerb képviselővel) két évnyi próbálkozás után meghátrált, majd a szábor is elfogadta: a törvényt országszerte betartatják, kivéve Vukovárt. A gyakorlat azt mutatja, hogy nem csak itt, hanem több környékbeli, szerbek által lakott településen is alig jelennek meg szerb nyelvű feliratok (pl. a Vukovárhoz közeli Trpinja-n vagy Borovo-ban sem).

„Annyi mindent elvettek tőlem. (…) A cirill betűk az erőszakra, a háborúra emlékeztetnek engem és arra, hogy az a nemzetiség felelős ezért." (fiatal vukovári nő)

„Úgy gondolom, érdemes várni egy 10 évet a cirill feliratokkal, aztán újra meg lehet próbálni.” (fiatal vukovári férfi)

Választások és népszámlálás

A vukovári szerbség számára városi jelenlétük és súlyuk presztízskérdés. Az utóbbi évtizedekben nemcsak horvátok, hanem a szerbek száma is számottevően csökkent, jelentős részben az elvándorlás révén. Sok szerb fiatal az újvidéki vagy a belgrádi egyetemekre jár, majd tanulmányai befejeztével nem tér vissza Vukovárra. Ezenkívül sokan úgy ítélték meg, hogy az (újra)épülő horvát államiság keretei között nemzetiségük miatt kevésbé tudnak érvényesülni vagy éppen Vukovár hátrányos gazdasági pozíciói késztették őket távozásra. A helyi szerbek aránya, valamit részvételük a városvezetésben viszont továbbra is fontos maradt, demonstrálva a szerbség erejét, biztosítva beleszólását a döntéshozatali folyamatokba. Ennek szinten tartása egy gyorsan fogyó közösségen belül nem lenne lehetséges, ezért az elköltöző szerbek többnyire fenntartják vukovári ingatlanjaikat. Utóbbi nem meglepő, hiszen a városban több száz eladó ház, lakás és telek található, a kereslet viszont rendkívül alacsony. Ugyanakkor sokat elárul a szerb közösség stratégiájáról, hogy Vukovárra jelentik be magukat állandó lakosként, miközben életvitelszerűen szerbiai településeken élnek és nem is szándékoznak „hazaköltözni”.

20191008_124345.jpg

"Szerbeket a (fűz-)fára!" - Egy a helyi etnikai konfliktus látható jelei közül. A másik oldal sem marad adós (saját fotó)

Ennek egyik fő oka a horvátországi népszámlálásokon, illetve a parlamenti és a helyi önkormányzati választásokon történő részvétel biztosítása. Vukovári állami és önkormányzati alkalmazottak elmondása szerint „ők sem tudják, honnan jönnek és hogyan sikerül megszervezni” a szerbek tömeges megjelenését a kritikus pillanatokban. A hivatalosan Vukovárra bejelentett szerbiai illetőségű személyek ilyenkor buszokkal érkeznek, szavaznak vagy kitöltik a népszámlálási íveket, majd visszautaznak Szerbiába. A vukovári hatóságok tehetetlenek, noha időnként megkísérlik a bejelentett lakcímek ellenőrzését. Alapos vizsgálat esetén ugyanakkor az is nyilvánvalóvá válna, hogy rengeteg horvát személy és család sem él ténylegesen a városban.

„Nem él Vukováron 35% szerb, de amikor népszámlálás van, akkor hirtelen buszokkal megjelennek, és a választásoknál is így van. És akkor a horvátok azt csinálják, hogy ellenőrzik a címeket, hogy tényleg valaki ott lakik-e. Mert be van jelentve, és közben Szerbiában lakik. És persze, hogy választáskor a sajátjaira szavaz. Úgyhogy ezeket próbálták meg most kiszűrni, mentek házról-házra.” (középkorú férfi, Eszék)

A helyi szerb közösség az ilyen jellegű – törvényes, ám mégis valótlan állapotot eredményező – békés erődemonstrációt rendkívül fontosnak tartja. A jelenség következményei pedig jól érzékelhetőek a szerbek arányának 2001-2011 közötti kismértékű (1,8 százalékpontos) emelkedésében, amivel már sikerült meghaladni a kisebbségi jogok biztosításához szükséges 33%-ot. E ponton pedig nem nehéz felismerni, hogyan függ mindez össze a cirill feliratok problémakörével.

Vukovár, a (már nem annyira) megosztott város

„Úgy gondolom, mások megosztottabbnak látnak minket, mint mi magunkat.” (fiatal vukovári nő)

Az emlékezés terei és az azokhoz kapcsolódó turizmus, illetve a megemlékezések máig meghatározóak Vukovár életében, hatásuk ugyanakkor – horvátok és szerbek viszonylatában – nem feltétlenül megosztó, hiszen az urbánus táj, a „memorial landscape” megszokott elemeivé váltak. Különlegességük és fontos szerepük lényegében mindenki által elismert, de jelenlétük nem szít ellentétet. Idesoroltam az emlékműveket (pontszerű, belső tér nélküli felépítmények), az emlékhelyeket (belső térrel rendelkező látogatócentrumok) és a temetőket. Nemzetiség tekintetében értelemszerűen a horvát jelleg dominál, nemcsak az ostrom fontosabb eseményeinek és helyszíneinek állítottak emléket, hanem egy-egy nevesebb katona elestének is (pl. egy belga önkéntesnek a város egyik fő útvonala mellett, de nem feledkezhetünk meg a fiatal francia önkéntesről, a mártírként tisztelt Jean-Michel Nicollier-ről elnevezett belvárosi hídról sem). Az emlékezés szerb jellegű terei közé az ortodox és a szerb katonai temetőt, valamint két korábban emelt, a fasizmus áldozatainak névsorát tartalmazó emlékművel sorolhatjuk. Utóbbiaknál a horvátok is koszorúznak, mint ahogy a szerbek közül is ellátogatnak páran a horvát hősi emlékhelyekhez. Az emlékművek tekintetében egyértelmű aszimmetriát tapasztalunk, a szerbek számára a megemlékezések lényegében saját temetőikre korlátozódnak.

Az optimizmus, illetve a város a helyiek által dicsért – és e sorok írója által is jól érzékelt – derűje és sajátos atmoszférája kellemes, élhető hellyé teszik Vukovárt. Ez a miliő akkor is megosztottság ellen hat, ha tudjuk, a helyiek privát és kollektív tudatába, identitásába mélyen beágyazódott a háború emléke, illetve a horvátok és a szerbek szembenállása. Noha az elfojtás bármilyen formája komoly veszélyeket hordoz, az előretekintés iránti őszinte igény így is napról-napra megkönnyíti a két közösség interakcióját. 

Vukovár megszokott élete november közepén bolydul fel, amikor a helyi horvátok (valamint számos vendég) akár két héten át megemlékezések, felvonulások sorával elevenítik fel az 1991. évi eseményeket. A város ostroma november 18-án fejeződött be, a következő napokat a támadók bosszúvágyuk kiélésével töltötték, ekkor történt az ovcara-i mészárlás is (200 áldozat). A város életére a megemlékezések keltette érzelmek rányomják a bélyegüket, rendkívül érzékeny időszakot okozva ilyenkor novemberben, amelynek során viszont évek óta nem történt semmilyen atrocitás. Igaz, ehhez talán az is szükséges, hogy a helyi szerbek ilyenkor otthon maradnak, vagy elutaznak a városból.

Úgy tűnik, a novemberi megemlékezések és a fentiekben említett „érzékeny témák” a törésvonalak fennmaradása irányába hatnak. A cirill feliratok hiánya a szerbekben azt az érzést erősítheti, miszerint a horvát állam lojalitást vár tőlük, cserébe a saját maga által elfogadott törvényeket sem tartatja be. A szerbek a népszámlálások és a választások időpontjában történő pillanatnyi jelenlét (és az eseményekre szervezett formában való „ráhordását”) pedig a horvátok tekintik jogtalannak és fenyegetőnek. A megosztottsággal kapcsolatban a helyiek többnyire egyetértenek abban, hogy korábban ugyan mélyebb volt, ám jelenleg is a város életének több elemében érhető tetten.

20180519_082222.jpg

Különleges győzelmi emlékmű (a téma ugyanaz, de a fotó Eszéken készült, saját felvétel)

A háború, minden eseményével és az újrakezdés nehézségeivel együtt, felejtésre ítélt téma. Ugyanakkor léteznek olyan kérdések, amelyek aktualitásuk miatt nem számítanak tabunak (a cirill feliratok, illetve a szerbek szavazási szokásai), noha összefüggnek az 1990-es években tapasztaltakkal. Ezek továbbra is a két etnikai csoport közötti szakadékot mélyítik, hátráltatva a megbékélés folyamatát.

 

A bejegyzés a következő tanulmányok alapján készült:

"Amiről nem beszélünk" - Emlékezetpolitika és etnikai törtésvonalak Vukováron. In: Fazekas, István; Kiss, Emőke; Lázár, István (szerk.) Földrajzi tanulmányok 2018 Debrecen, Magyarország: MTA DAB Földtudományi Szakbizottság (2018)

Elhibázott újjáépítés? A vukovári városregeneráció kérdőjelei. Metszet: Építészet, újdonságok, szerkezetek, részletek: 3 (2019)

A kutatás a Danube Urban Brand (DANUrB) projekt keretében, az Európai Unió és a Magyar Állam társfinanszírozásában valósult meg.

Vukovár ostroma a Youtube-on (hozzáférés: 2020. május 20.)

Bibliográfia

  • Baillie, B. (2012): Vukovar’s Divided memory: The reification of ethnicity through Memorialisation. Divided Cities/Contested States Working Paper 25.
  • Bogisic, L. B. (2015): Etnosi i konfesije u Vukovaru i Vukovarskom kraju od 1918. do 1941. s posebnim ostvrtom na manjinske zajednice. Doktorski rad. Sveuciliste u Zagrebu, Filozofski fakultet 358 p.
  • Busic, K. (2007): Hrvatsko-srpski odnosti u Vukovaru i okolici od 1918. do 1941. godine. In: Zivic, D.; Zebec, I.: Vukovar-Hrvatska bastina i perspektive razvoja. Institut drustvenih znanosti Ivo Pilar Centar Vukovar, Zagreb–Vukovar pp. 247-272.
  • Carmichale, C. (2002): Ethnic Cleansing in the Balkans. Nationalism and the destruction of tradition. Routledge, London–New York 188 p.
  • Corkalo, D. et al. 2004. ‘Neighbours again? Intercommunity relations after ethnic cleansing’, in Stover, E.; Weinstein, H. M. (eds.): My neighbour, my enemy: justice and community in the aftermath of mass atrocity. Cambridge University Press, Cambridge pp. 143–161.
  • Corkalo Biruski, D., Ajdukovic, D. (2007): Separate schools – a divided community: The role of the school in post-war social reconstruction. Review of Psychology 14. 2. pp. 93-108.
  • Corkalo Biruski, D., Ajdukovic, D. (2008): Od dekonstrukcije do rekonstrukcije traumatizirane zajednice: primjer Vukovara. Revija za socijalnu politiku 16. pp. 1-24.
  • Damjanovic, D. (2007): O gradnji i stilu prve vukovarske sinagoge iz 1845. godine. Provijesni Prilozi 32. pp. 241-257.
  • Daniels, S. 1993. Fields of vision: landscape imagery and national identity in England and the United States. Princeton, NJ. Princeton University Press
  • Dwyer, O. J., Alderman, D. H. (2008): Memorial landscapes: analytic questions and metaphors. Geojournal 73. pp. 165-178.
  • Erőss Á. (2018): Szimbolikus terek és térhasználat többnemzetiségű városokban: Beregszász és Nagyvárad példája. Doktori disszertáció, ELTE Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszék–MTA Földrajztudományi Intézet 158 p.
  • Jagodar, J. (2017): Vukovar kao primjer multietnickog i podijeljenoga grada. Balcanica Posnaniensia 24. pp. 101-125.
  • Kosic, A., Byrne, S. (2009): Community Relations Work with Young People in Vukovar, Croatia: an Exploratory Study in Coexistence Building. Peace and Conflict Studies 15. 2. pp. 61-79.
  • Popis stanovnistva, kucanstava i stanova 2011. Stanovnistvo prema drzavljanstvu, narodnosti, vjrei i materinskom jeziku. Statisticka ivjesca, Zagreb, 2013
  • Reidy, C. M., Taylor, L. K., Merrilees, C. E., Ajdukovic, D., Corkalo Biruski, D., Cummings, E. M. (2015): The political socialization of youth in a post-conflict community. International Journal of Intercultural Relations 45. pp. 11-23.
  • Rogic, I. (1993): Vukovar ’91. I hrvatski nacionalni identitet. Drustvena istrazivanja 4-5. 2-3. pp. 501-519.
  • Sullivan, G. A. 1998. The drama of landscape: land, property and social relations in the early modern stage. Stanford, Stanford University Press.
  • Wasserman, J. R. (1998): To Trace the Shifting Sands: Community, Ritual, and the Memorial Landscape. Landscape Journal 17. 1. pp. 42-61.
  • Zebec, I. (2008): Utjecaj ceskoga kapitala na razvoj Vukovara u razdoblju izmedu dva svjetska rata. Drustvena istrazivanja 17. 1-2. pp. 101-124.
  • https://balkanimozaik.blog.hu/2017/11/18/a_foldi_pokol_vukovar (hozzáférés: 2020. május 20.)
  • http://www.vukovar.hr/e-usluge/ostalo/pitanja-i-prijedlozi/255-nekategorizirano/2814-stanovnistvo-grada-vukovara (hozzáférés: 2020. május 20.)
  • https://www.tportal.hr/vijesti/clanak/vukovar-ne-cirilici-nema-dovoljan-broj-potpisa-za-referendum-20131129 (hozzáférés: 2020. május 20.)
  • https://www.mcdrvu.hr/proboj-iz-vukovara-17-11-1991-300/ (hozzáférés: 2020. május 20.)
33 komment

Orbán Viktor földgömbje és a centenárium

2020. május 14. 21:58 - DSegyevy

A trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulója előtt alig egy hónappal újra a figyelem középpontjába került a magyar miniszterelnök földgömbje. Jelen ügy apropója, hogy Orbán Viktor miniszterelnök egy olyan képpel kívánt sikeres történelem-érettségit a magyarországi érettségizőknek, amelyen a földgömb egy olyan részlete látható, amely nagyjából a történelmi Magyarországnak az eredeti földgömb keletkezésének idején fennálló határait ábrázolta. A fénykép kiváltotta előbb a román, majd a horvát és szlovén (miniszter)elnökök nemtetszését is. 

ov_1.jpg

Az említett bejegyzés Orbán Viktor közösségi oldalán (forrás)

Noha, ahogy egy korábbi bejegyzésünkben részletesen bemutattuk, a földgömbök politikai szerepe meglehetősen szerteágazó lehet, azonban a fényképet a politikusi reakciók egyértelműen a trianoni békeszerződéshez kötődő területi diskurzus keretén belül értelmezték, és jellemzően a centenáriumi időszak hasonló magyar "térképügyeinek" folytatásaként interpretálták.

Ezek az ügyek időrendben a következők voltak: 

1; Az About Hungary nevű magyar kormányzati Twitter-oldalon 2019. június 4-én közzétett Nagy-Magyarország térkép.

A magyar kormányzat Twitter-csatornáján megjelent térképre először a szlovénok reagáltak, majd a román és a horvát vezetés  is megszólalt a poszttal kapcsolatban (előbbi - tévesen - Osztrák-Magyar Monarchiaként interpretálva a térképen ábrázolt területeket): 

 

A térkép a trianoni békeszerződés nyomán az országtól elcsatolt területeket és az ott élő magyarok számát mutatja be. A térkép nem klasszikus térkép, hanem a korabeli propaganda-plakátokra emlékeztető módon a régi magyar országterületre kívülről benyúló kezekkel igyekszik érzelmileg is alátámasztani a történtek magyar szempontból szomorú voltát. Ellentmondásos ugyanakkor, hogy a térkép nagyjából a korabeli magyar népességadatokat tünteti fel, viszont nem egyértelműen a korabeli utódállamok területi felosztását, hanem részben és némileg következetlen módon (lásd Kárpátalját) egy későbbi felosztást vesz térképi alapnak. Továbbá nem egyértelmű, hogy mi alapján határozták meg a kezek számát és elhelyezését, és az sem egyértelmű, hogy az egyes kezek kiket szimbolizálnak. A felsorolt térképek közül ez az egyetlen, amely nem korabeli térkép, hanem modern ábrázolás, és a saját kontextusában is egyértelműen a Trianon-kérdéskörrel foglalkozva konkrét politikai állásfoglalást is tartalmaz. A botrány ellenére az ábrázolás különböző kontextusokban azóta is rendszeresen felbukkan, a legutóbbi példa éppen tegnapi.

2; Az index.hu által észrevett Perczel-földgömb a miniszterelnöki rezidencián 2019. november 14-én.

foldgomb1.jpg

A kép, amely alapján a földgömb bekerült a magyar közbeszédbe (forrás)

 

A földgömb 2019 őszén már kapott egyszer nagyobb figyelmet a magyar sajtó részéről, ekkor azonban még nem lépett ki a nemzetközi sajtóba, ugyanis akkor, bár megemlítették, a hangsúly még nem a történelmi Magyarország ábrázolására, hanem a földgömb méretére esett. Már az ekkor született interpretációk egy része is erőteljesen fókuszált a földgömb és a miniszterelnök lehetséges politikai ambícióinak összefüggéseire, azonban ez inkább általánosan, híres földgömb-ábrázolásokkal való párba állítás nyomán került elő. A földgömb, ahogy azt a Pangea és a Földabrosz blog is részletesen bemutatta, Perczel László 1862-re elkészült, 127,5 cm-es földgömbjének digitálisan felújított változata, és mint ilyen, az egyik legrészletesebb korabeli világtérkép-ábrázolás. A földgömb rekonstruálása az elmúlt évtizedek egyik legkomolyabb magyar térkép-történeti projektje volt.

3; Fénykép egy "Nagy-Magyarország-térképről" a Fidesz székházában Orbán Viktor magyar miniszterelnök facebook-oldalán 2019. december 16-án.

Az Orbán Viktor miniszterelnök Facebook-oldalán megjelent "Nagy-Magyarország"-térkép (forrás)

 

A bejegyzésre a horvát miniszterelnök, Andrej Plenkovic reagált. A dolog apropóját az adta, hogy a horvát miniszterelnök és a sajtó a térképet "Nagy-Magyarország" térképként interpretálta, és nem látszott a térkép keletkezése idején társkirályságként működő Magyar- és Horvát-Szlavónországok közötti határvonal. A Pangea blog járt utána, hogy a térkép valójában nem "Nagy-Magyarország"-térkép, hanem valószínűleg egy eredetileg nagyobb területet ábrázoló német nyelvű, bécsi kiadású 1914-es monarchia-térképből, vagy annak egy átszerkesztéséből vághatták ki. A térképen egyébként ábrázolták a horvát-magyar határt, csak emellett a felbontás mellett és a térkép ábrázolási ellentmondásai miatt a kép alapján ez nem volt egyértelműen megállapítható.

 

+1; A nagyváradi, román rendezésű szabadtéri centenáriumi kiállításon szereplő, román területi igényeket bemutató korabeli térkép 2018. szeptember 23-án.

varad1_1.jpg

A 2018-as nagyváradi centenáriumi kiállításon szereplő "Románia"-térkép  (A szerző saját felvétele)

A fentebb felsorolt magyar vonatkozású ügyeket azonban csaknem egy évvel megelőzte egy romániai eset. A 2018-as nagyváradi román centenáriumi kiállításon szerepelt a fenti, román érdekeltségű területeket bemutató, A. D. Atanasiu által 1919-ben szerkesztett térkép. A térképen ábrázolt határok ebben a formában nem léteztek, az a korabeli román területi aspirációk támogatására készült háttéranyag volt, végül azonban nem a térképen ábrázoltak szerint húzták meg a határokat. A térképre az erdélyi magyar médiában hívták fel a figyelmet mint olyan történelmileg érzékeny ábrázolásra, amely a mai Magyarországhoz tartozó területek románként való feltüntetése okán nemzetközi botrányt okozhat. A történet, noha annak idején magyar részéről kormányzati szintű reakciót nem vont maga után, publicitást kapott a magyarországi sajtó egy részében is, így sok szempontból a fenti magyar példák román "előjelű" tükörképének tekinthető.

A földgömbbel kapcsolatos mostani érdeklődés abban különbözik a korábbitól, hogy az egyértelműen kilépett a nemzetközi média-térbe. Ez annak köszönhető, hogy az Orbán Viktor Facebook-oldalán szereplő kép fókuszában a történelmi Magyarország van, így a reakciók a térképet "Nagy-Magyarország"-ábrázolásként interpretálták. A földgömbön ez a körülmény önmagában nagyobb politikai hangsúlyt eredetileg nem kapott, hiszen az az egész Földet ábrázolja a korabeli közigazgatási beosztás szerint (habár az ábrázolás nem volt pontos). A régi térképek, legyenek azok románok vagy magyarok, eredeti kontextusukban történelmi kordokumentumoknak tekinthetők, így nem feltétlenül tűnik elsődleges interpretálási keretnek az aktuálpolitikai/jelenkori kontextus, azonban a több ügy hasonló mintázatai mentén a régió országaiban mostanra megerősödött egy olyan értelmezési keret, amely ezeket a térképeket aktuálpolitikai kontextusban értelmezi. Ez pedig azt is magával hozta, hogy az ilyen ábrázolások politikai felhasználásának következményei, "menetrendje" egyre jobban előre kalkulálható, így az ábrázolások felhasználása az elmúlt években egyre tudatosabbá válhathatott, tehát egyre nehezebb lesz megkerülni a szándékosság felelősségének a kérdését. Megfigyelhetjük azt is, hogy az idő előrehaladtával, és a trianoni évfordulóhoz egyre közelebb kerülve eredeti kontextusukat tekintve egyre semlegesebb térképek is kiválthatnak politikai reakciókat: míg az első példák még direkt a Trianon-kérdéskörre reflektáló propaganda-térképek voltak, addig a mostani eset már egy eredetileg tudományos munkának számító világtérkép-ábrázoláshoz kötődik. Ezzel párhuzamosan azt is megfigyelhetjük, hogy az egyes esetekre egyre erősebb politikai reakciók születnek: míg a 2018-as román példára magyar kormányzati szintű reakció még nem érkezett, addig az About Hungary oldalon megjelent térképre már külügyminisztériumi szintű, a "Nagy-Magyarország"-térképre pedig miniszterelnöki szintű reakció érkezett, míg a mostani földgömb-ügy már három szomszédos ország állam/kormányfőinek megszólalását is maga után vonta. Mindehhez érdemes hozzátenni, hogy a fókusztól és a léptéktől függetlenül a különböző reakciók, mint például a horvát miniszterelnöknek a "Nagy-Magyarország"-térképre adott kritikája, olykor akár a diskurzust módosító tárgyi tévedésekkel is terheltek lehetnek.

A jelen ügyet a romániai sajtó elsősorban Klaus Iohannis román elnök nem sokkal korábbi, a romániai magyar kisebbség autonómia-törekvéseit elítélő, a magyar és a nemzetközi sajtó egy részében is erősen kritizált beszédére, és az annak nyomán a romániai politikai közbeszéd egy részében aggasztóan megerősödött magyarellenes, vagy a magyar közösséget sértő tendenciákra (RMDSZ betiltásának javaslata, autonómia-jellegű beadványok tiltása, vagy legutóbb június 4-e emléknappá nyilvánítása) adott reakcióként értelmezi. A magyar miniszterelnök először kifejezetten visszafogottan reagált Iohannis beszédére, ettől függetlenül a két ügy a magyar sajtóban is összeért.

A Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott, tavaly decemberben a román parlament elé újra benyújtott autonómia-tervezet a határidő lejártával hallgatólagosan átment a kétkamarás román parlament PSD-többségű "alsóházán", amelyet a PNL-kötődésű elnök a Székelyföldet érintő autonómia-tervezet, és - némi területi és logikai ugrást követően - egész Erdély elszakítását támogató politikai magatartásként értékelt a PSD részéről. Azóta számos egyéb, a magyar kisebbséget segítő törvényjavaslatot is leszavaztak. Noha az itt bemutatott román és magyar történések leginkább a párhuzamos nemzettörténetek és versengő nacionalizmusok keretrendszerében értelmezhetőek, és nem igazán segítik a múltfeldolgozást és a történelmi továbblépést, sokszor a rövid távú politikai cél valójában egy-egy rivális párt támogatottságának csökkentése, vagy éppen az egyéb politikai kérdésekről való figyelemelterelés.

Összességében úgy tűnik, hogy az etnikai feszültségek (jelen keretek között és mértékben történő) alakulása belpolitikai okokból sem Bukarestnek, sem Budapestnek nincs ellenére, kérdés azonban, hogy - noha az elmúlt években számos kérdésben jobbára különböző megállapodások révén sikerült engedményeket elérniük - hosszabb távon ezek a tendenciák a kisebbségi magyar érdekképviselet lehetőségeire és stratégiájára milyen hatással lesznek Romániában. A történések hátteréhez érdemes megnézni az alábbi, magyar és román szakemberek bevonásával készült, magyar és román nyelven is követhető, a romániai magyar közösség elmúlt 30 évét bemutató alábbi dokumentum-filmet:

 

16 komment

Rajka: Pozsony "magyar szuburbiája"

2020. május 10. 19:30 - geobuddie

A jelenlegi helyzetben, amikor a határok átjárhatósága a járványkrízis miatt kérdésessé vált, az országhatáron átívelő szuburbanizáció egyébként is összetett kérdésköre sajátos felhangot kap. Az utóbbi években a hazai sajtóban jelentős publicitást kapott, hogy Rajka a határon túlról beköltözők révén gyakorlatilag Pozsony alvótelepülésévé kezdett válni. E bejegyzésben megvizsgáljuk a község arculatában bekövetkező változásokat, a társadalmi átalakulást, illetve a közösségek együttélését. A lehetséges következmények és a tapasztalatok értelmezése nem csupán Rajka miatt fontos – az itt zajló folyamatok a közeljövőben más magyarországi községekben is relevánssá válhatnak.

rajka17_1.jpg

Együtt vagy egymás mellett? (forrás: displayhaz.hu)

Tovább
64 komment

Az éjszaka, amikor Hamburg "elsüllyedt"

2020. május 03. 17:27 - lezlidzsi84

Az elmúlt hetekben, hónapokban több ízben felmerült Északnyugat-Európában, hogy a klímaváltozás miatt alapjaiban kellene átgondolni az Északi-tenger menti vízvédelmi rendszereket, enélkül ugyanis a következő évtizedekben óriási területek kerülhetnek víz alá, mint az 1962-es hamburgi vihardagály esetén.

Ha megnézzük az Északi-tenger már meglévő védelmi rendszerének magasságát és a prognosztizált vízszintemelkedés mértékét, az aggodalom elsőre nem tűnik magalapozottnak. Csakhogy a védelmi rendszert egyáltalán nem a normál vízállásra tervezték, hanem az extrém magas értékeket produkáló vihardagályokra, melyek még mélyen a szárazföld belsejében is hatalmas károkat okozhatnak. Ilyen tragédia volt az 1962-es hamburgi vihardagály is, mely máig ható példája annak, hogy mi történik, ha egy rendkívüli időjárási esemény nem kellően felkészült védelmi és értesítési rendszerre csap le.

Ciklonok és orkánok pályája

A vihardagálynak mind a magyar mind a német (Sturmflut) neve elég jól összefoglalja magának a jelenségnek a lényegét: olyan esemény, amikor a dagály és a tetemes víztömegeket a szárazföld felé hajtó vihar egybeesik, s ez a szokásosnál jóval nagyobb dagályszinthez vezet, s ilyenkor a tengervíz mélyen behatolhat a szárazföldre. Az időjárási jelenség különösen nagy károkat okozhat az Északi-tenger mentén, főként a holland és német partvidéken – alapvetően két különleges földrajzi adottság miatt. Az északnyugat felé nyitott tenger ugyanis az azori maximum (magasnyomású övezet) és az izlandi minimum légtömegeinek találkozásaiból kialakuló ciklonok és orkánok „autópályája”. A főleg az őszi és téli hónapokban kialakuló szélviharok tetemes víztömegeket hajtanak délkeleti irányba, egyenesen a Fríz-szigetek irányába, melyek partvidéke meglehetősen lapos, a mögöttes területeket legjobb esetben is csak egy dűnesor védi.

2_kep_4.jpgA „második nagy vízbefúlás” ábrázolása: a német partvidéken az 1634 októberi vihardagály végezte a legnagyobb pusztítást az 1362-es tragédia után - (forrás)

Tovább
7 komment

Lángoló Ausztrália

2020. április 19. 16:20 - lezlidzsi84

A decemberi, januári hírek tele voltak az ausztrál bozóttüzekről szóló tudósításokkal, melyeket csak a megérkező esőzés és a koronavírus megjelenése tudta valamelyest háttérbe szorítani. Az események kapcsán temérdek félinformáció, rémhír, illetve egymásnak ellentmondó értelmezés is napvilágot látott arról, hogy mi is okozta e katasztrófát és az mennyire számít rendkívülinek.

A sajtóban több alkalommal is „fantasztikus” űrfotók jelentek meg, melyeken Ausztrália nagyjából tizede – ezen belül a délkeleti partvidék összefüggő sávja – izzott és lángolt, ami természetesen nem felelt meg a valóságnak. A lángok martalékává vált egy-két magyarországnyi terület ugyanis korántsem egyszerre égett, összefüggő (az űrből ennyire jól kivehető) lángtengerek pedig még most is csak viszonylag ritkán alakultak ki.

1_kep.pngMűholdkép a bozóttüzek füstjéről 2019. december 7-én - (forrás)

Tovább
20 komment

Online földrajz

2020. április 13. 16:47 - lezlidzsi84

A koronavírussal kapcsolatos korlátozások szinte mindenkit komoly kihívások elé állítanak, különösen a pedagógusokat és a diákokat (valamint persze szüleiket, egyéb családtagjaikat is), akiknek hirtelen egy teljesen feje tetejére állított környezetben kell nagyjából ugyanazoknak az elvárásoknak megfelelnie, mint korábban - hiszen a tudást valahogy át kell adni, el kell sajátítani, a tanév nem maradhat el. Bár nagy lendülettel folyik az online tananyagok, módszerek fejlesztése, mindenre nem lehet azonnal szert tenni, ezért érdemes lehet korábban létrehozott online anyagokat "kreatívan" felhasználni erre a célra. Mivel az elmúlt hat és fél év során elég nagy gyűjteményünk lett különböző földrajzos írásokból, az online oktatást elősegítendő megpróbálunk egy tananyag szempontjából releváns linkgyűjteményt összeállítani korábbi írásainkból, ami segítheti mind az online tanítást, mind az érettségire, felvételire való felkészülést (esetleg egyetemi vizsgákon is segíthet).

1_m7gthucrbjcmz1hqklq7lw_1.jpeg

Tovább
1 komment

Egy elmosott kisvasút - és ami mögötte van

2020. április 03. 19:50 - lezlidzsi84

Másfél éve konfliktus alakult ki a WWF és egyéb környezetvédők, valamint a kisvasútbarátok között a Csarna-völgyi kisvasút fejlesztése (visszaépítése) kapcsán. Az országon végigsöprő véleménycunami végül a beruházás előkészítésének leállítását eredményezte. Mindez azért is volt fura, mert a két csoport érvrendszere nemcsak nagyon eltért egymástól, de mintha két különböző beruházásról szólt volna, ráadásul a természetvédelem és az erdei vasutak általában jól megférnek egymással.  Viszonylag erős prekoncepcióval kerestem fel ősszel a területet, hogy végül némileg megváltoztassam a témáról alkotott eredeti véleményemet.

dscn4777.JPGAz "érintetlen" Csarna-völgy

Tovább
60 komment

Miért éppen Panama?

2020. március 22. 19:09 - lezlidzsi84

Az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő Panama-csatorna a közép-amerikai földhíd legkeskenyebb szakaszán létesült, ami manapság teljesen logikusnak tűnik, ugyanakkor a múltbeli technikai és közlekedéshálózati adottságok és megfontolások alapján már korántsem volt ennyire egyértelmű a döntés. Miért esett végül a választás a panamai "földszorosra", miért estek el a lehetőségtől potenciális vetélytársai, és jelentenek-e ezek a helyek ma bármiféle reális alternatívát a Panama-csatorna tehermentesítésére?

exclusa_miraflores_canal_de_panama_panorama.jpgMérnöki csoda, a világkereskedelem egyik fordítókorongja - de miért pont itt épült meg? - (forrás)

Mai szemmel nézve tökéletesen logikusnak tűnik, hogy a 16. század elején kiépülő spanyol világbirodalom a panamai-földszoroson keresztül igyekezett megszervezni a Csendes-óceán partján fekvő dél-amerikai területekkel való kapcsolatot - azonban ezt  a földszorost előbb meg is kellett találni. Ha jobban belemélyedünk a spanyol hódítás történetébe, akkor viszont egy egész más összefüggésre figyelhetünk fel: valójában a földszorosról kiindulva építették ki ezt a birodalomrészt, ezért is vezetett erre a konkvisztádorok és a rablott/megtermelt javaik útja.

indias_1513.pngA spanyol uralom alatt álló területek 1513-ban. Balboa bázisa Santa Marta "városa" volt - (forrás)

Kolumbusz útjait követően az első spanyol telepek Kubában és Hispaniola szigetén jöttek létre, a közeli szárazföldi területeket (elsőként a mai Venezuela és Nicaragua közötti partvidéket) pedig innen igyekeztek felderíteni  (azaz kirabolni). Ugyanakkor a korai konkvisztádorok taktikája nem igazán bizonyult sikeresnek a komolyabb államszervezeteket és bárminemű infrastruktúrát nélkülöző, ámde mocsaras és különféle trópusi ragályoktól sújtott partvidéken. A kor európai háborúiban edződött harcosok alapvetően úgy képzelték el a folyamatot, hogy szépen odahajóznak az aranyban és ezüstben dúskáló helyi királyságokba, legyőzik és kirabolják a királyt, és immáron dúsgazdag emberekként gyorsan távoznak is, esetleg felülnek a "megüresedett" trónra (ez később alapvetően bejött az Azték és az Inka.Birodalom esetében). A gond az volt, hogy ezek a gazdag államok ezen a területen nem léteztek, a hódítók pedig az aranyért folytatott hajsza közben jellemzően pár hónap alatt felélték élelmiszerkészleteiket (és gyakran a helyiekét is), legyengülve pedig igen nagy számban estek áldozatául a betegségeknek és a helyi erőknek. (Miközben az általuk behurcolt kórok a helyi lakosságot pusztították.)

A helyzeten többek között a kalandos életű, meglehetősen színes egyéniségű Vasco Nunez de Balboa megjelenése  változtatott.  Balboa egyrészt politikai eszközökkel rendet teremtett a partvidék önjelölt és hivatalos "kormányzói" között, másrészt rájött, hogy egész más taktikára van szükség, ha életben szeretnének maradni. Egyrészt ráállította embereit a helyi élelmiszernövények termesztésére, másrészt a helyiekkel szemben is sokkal praktikusabb politikát követett: már nem kellett elvenniük tőlük a harapnivalót, plusz rájött arra, hogy sokkal kifizetődőbb, ha némi katonai erőfitogtatást követően inkább szövetséget köt a helyi törzsekkel. A jó viszony pedig gyorsan hasznos információkhoz juttatta a mai Darién atlanti partvidékén állomásozó Balboát. Szövetségesei egy nagy, déli tengerről, és egy annak partján elterülő, aranyban, ezüstben dúskáló királyságról beszéltek. Itt vélhetően kicsit összegubancolódtak a szálak: valószínűleg a távoli Inka Birodalomról regéltek a források, míg Balboa úgy gondolta, hogy a gazdagság karnyújtásnyira van már csak tőle, így 1513 szeptemberében egy nagyobb csapat élén felkerekedett, és 25-én megpillantotta a Csendes-óceánt, és bár aranyra nem bukkantak, rájöttek, hogy a helyi erők elég jók a gyöngyhalászatban, úgyhogy amellett, hogy feltárta a mai Panama keleti részét, a csapat még tisztes haszonnal is zárta a vállalkozást. A siker egyre több konkvisztádort vonzott a környékre, hamarosan pedig megérkezett a király kormányzója, az akkor már közel 80 éves Pedro Arias de Avila, aki hamarosan tengelyt akasztott Balboával, akit egy rövid, erősen koncepciós perekre emlékeztető eljárást követően le is fejeztetett. Hatalmának megerősítését követően a kormányzó viszont megalapította Panamavárost, ahonnan a Balboát letartóztató különítmény parancsnoka, Francisco Pizarro hamarosan elindult az Inka Birodalom meghódítására.

balboa_voyage_1513.pngBalboa útvonala  (az odaút pirossal, a visszaút kékkel) - (forrás)

Pizarro logisztikai bázisa Panamában volt, és az inkák kincseinek és a felfedezett perui bányák ezüstjének elszállítására is a panamai kapcsolat látszott a legjobbnak (a Magellán-szoros vagy a Horn-fok megkerülése kevésbé tűnt jó opciónak), úgyhogy a következő években a spanyolok gőzerővel próbálták kiépíteni a panamai-földszorost átszelő utat. A mintegy 80 kilométer hosszú "Camino Real de Castilla Oro" Panama városát kötötte össze az atlanti Nombre de Diossal, később pedig Portobeloval. Az út a mai csatornától keletebbre húzódott, egyrészt mert a domborzati viszonyok itt kicsit kedvezőbbek voltak, másrészt mert az első spanyol települések nem pont a földhíd legkeskenyebb pontjánál jöttek létre az atlanti oldalon (ahhoz meg kezdetben nem voltak elegen, hogy újabb városokat alapítsanak). Az útvonal nem számított túl biztonságosnak: a spanyolok sokáig képtelenek voltak a belső területek "hódoltatására", valamint a tőlük elszökött rabszolgák közösségei is le-lecsaptak az úton haladó szállítmányokra, ráadásul az angol és holland kalózok is felismerték az elszigetelt, de a spanyolok számára kulcsfontosságú földszoros kínálta lehetőségeket.

330px-location_colonial_roads.jpgA királyi út (sárgával) - (forrás)

 

Emiatt a spanyol kormányzat természetesen keresni kezdte az út kiváltásának lehetőségeit, már a 16. században felmerült egy csatorna megépítése,  de komolyabban csak a 18. században kezdtek foglalkozni az ötlettel, rögtön három helyszínt is mérlegelve: a panamai földszorost, Nicaraguát és a tehuantepeci földszorost. A mérlegelés oka egyrészt Panama rossz védhetősége volt, másrészt Új-Spanyolország (azaz a mai Mexikó, Kalifornia) csendes-óceáni partvidékének uralásához némileg kedvezőtlen volt a fekvése. Emellett politikai tényezők is szerepet játszottak: Panama értelemszerűen a Perui (majd később az Új-Granadai) alkirálysághoz tartozott, Közép Amerika többi része pedig a már említett Új-Spanyolországhoz. Az alkirályságok egymás között csak Spanyolország közbeiktatásával kereskedhettek (de leginkább nem kereskedtek), így ebben a kissé fura gazdasági rendszerben egy esetleges csatorna megépítése mindegyik spanyol tartománynak a saját területén állt érdekében. Ezt a politikai érdekellentétet a spanyol gyarmatok utódállamai is örökölték, mint azt hamarosan látni fogjuk. Ugyanakkor a korai tervekből nem lett semmi: a csatornaépítés színvonala ekkor még képtelen volt legyőzni egy földhídnyi akadályt - viszont a 19. század közepére már elegendő tudás gyűlt össze egy jelentős szintkülönbségeket legyőzni képes csatorna megépítéséhez, úgyhogy nagyvállalkozók, politikusok és fantaszták ismét terveket kezdtek szövögetni, ezúttal immár 4 helyszínt vizsgálva. Tekintsük át röviden, melyek voltak ezek és milyen előnyeik illetve hátrányaik voltak.

1. Panama - A legkeskenyebb opció: a két óceán között itt a legkisebb (mintegy 50 kilométeres) a távolság. Közlekedésföldrajzi szempontból kiváló helyen van Dél-Amerika csendes-óceáni partvidéke és Európa, valamint az USA keleti partvidéki közötti kapcsolattartásra. Ugyanakkor a 19. század közepe táján egyre nagyobb fontossága lett a USA keleti partvidéke és az egyéb csendes-óceáni célpontok közötti kapcsolatoknak, az északi fekvésű desztinációkhoz viszont már kevésbé jó megoldás a panamai földszoros átszelése. Problémát jelentett, hogy a terep nem teljesen sík, és bár a vízválasztó sokhelyütt nem éri el a 100 méteres magasságot sem, az átszelendő terep nagy részét egy 30-50 méteres tengerszint feletti magasságú platóként kell elképzelni. Emiatt a csatornához komoly zsiliprendszert kellett építeni, vagy olyan mély bevágást kellett volna létesíteni, ami a trópusi esőerdei éghajlaton már állandó földcsuszamlásoktól lett volna fenyegetett. Ugyanakkor a "plató" bővízű folyórendszere jól jöhetett a csatorna üzemeltetéséhez.

250px-panama_canal_approaching_gaillard_cut_1.jpgA Culebra-átvágás - a csatorna a vízválasztót átszelő szakasza - (forrás)

2. Nicaragua - Az itteni csatorna ötletét a Nicaragua-tó elhelyezkedése adta. A több, mint 8200 négyzetkilométeres tó víztükre 32 méteres tengerszint feletti magasságban hullámzik, ráadásul a San Juan folyó révén lefolyással rendelkezik az Atlanti-óceán felé. A 192 km hosszú folyó ugyan se nem túl széles, se nem túl mély, ugyanakkor kibővítése (vagy az alapvetően sík vidéken egy párhuzamos csatorna kiásása) nem tűnt különösen bonyolult feladatnak, ugyanakkor a hosszabb kialakítás természetesen megnövelhette a költségeket. A Csendes-óceán pedig mindössze 26 kilométerre van a tótól, a vízválasztó jellemzően 80-90 méteres magasságban található, tehát a panamai helyszínhez hasonló nagyságú bevágásokra van szükség, igaz jóval kisebb hosszban. A Csendes-óceán és a tó között mindenképpen zsilipelésre van szükség. A csatorna elhelyezkedése kevésbé lenne kedvező a dél-amerikai forgalom szempontjából, de az Észak-Amerika keleti partvidéke, és a Csendes-óceán északi medencéje közötti forgalomra jóval kedvezőbb hatást gyakorolna.

Az elképzelés megvalósítását ugyanakkor számos tényező hátráltatta: egyrészt az atlanti partvidék mocsarassága komoly akadályt jelentett az építőknek, illetve ez a vidék 1894-ig vitatott hovatartozású volt (a gyakorlatban angol védnökség alatt álló félfüggetlen államként funkcionált), ami az amúgy sem a politikai stabilitásáról híres Nicaraguán belül is némileg kockázatossá tett minden itteni vállalkozást.

mapa_miskito.pngA Moszkitó-part - (forrás)

 

A Moszkitó-part és Ferenc József

Az említett félfüggetlen állam a hírhedt Moszkitó-part, melynek semmi köze a rovarhoz: nevét a területet benépesítő Miskito népről kapta. Az alacsonyan fekvő partvidéket a spanyoloknak a 16-17. században nem sikerült tartósan meghódítaniuk, támadásaik viszont egy sajátos államszervezet kialakítása irányába terelték a helyieket és a hozzájuk csatlakozó szökött rabszolgákat. A spanyol gyarmati társadalomhoz képest jóval kevésbé tagolt moszkitó-partiak szívesen nyújtottak menedéket a spanyolokat fosztogató kalózoknak, és ők sem haboztak sokat ha spanyol kézben lévő ültetvényeket kellett megtámadni. Ez hamarosan angol szövetséget, majd védnökséget jelentett, melynek az amerikai függetlenségi háború vetett véget: a britek megrendülő pozícióit kihasználva a terület spanyol uralom alá került, a spanyol korona uralmának megingásával viszont a terület a gyakorlatban ismét függetlenné vált: A Közép-Amerikai Államszövetség, majd Nicaragua sem tudta ellenőrizni a területet, mely brit és egyéb nemzetiségű kalandorok kedvelt vadászterületévé vált a 19. század közepére (sőt, az egyik vállalkozókedvű "hadvezér", Wiliam Walker egyenesen Nicaraguát foglalta el innen kiindulva). Ugyanakkor a helyzet már csak a csatorna terve miatt is rendezést kívánt, annál is inkább, mert a britek már telepesek érkezését is támogatni kezdték. Nicaragua és a brit kormányzat ezért egy független harmadik felet kért fel a terület státuszának tisztázására: I. Ferenc Józsefet. Az osztrák-magyar uralkodó amellett, hogy elismerte Nicaragua szuverenitását a terület felett, csaknem függetlenséggel felérő többletjogokkal is felruházta a helyieket. A kérdést végül 1894-95-ben Nicaragua oldotta meg katonai erővel, nem kis nemzetközi felfordulást okozva, hogy innentől a területi vita 1960-ig Nicaragua és Honduras között folyjon tovább. A Bluefields központú terület ma is egy sajátos, Nicaragua többi részétől elütő (de ettől még roppant szegény) kulturális képződmény, mely  újabban ismét bizonyos fokú autonómiát élvez.

3. A Tehuantepec-földszoros Mexikóban. Ugyan ez az átkelési pont 192 kilométer széles és a vízválasztó legalacsonyabb pontja a 224 méter magas Chivela-hágó, kedvező közlekedésföldrajzi helyzete miatt ez a lehetőség is felmerült a csatornaépítésre. Itt a nagy magasság mellett a Mexikói-öböl menti területek mocsarassága is komoly hátráltató tényezőnek számított.

4. Mivel az első három lehetőség megvalósítása a 19. század első felében még eléggé a tudományos fantasztikum határát súrolta, ezért ekkoriban adta magát egy jóval szerényebb, "Panama-light" terv: a mai Nyugat-Kolumbiában található Atrato és San Juan folyók összekötése. Az, hogy az Atraton át esetleg át lehetne jutni a Csendes-óceánra. már Balboa fejében is megfordult, és a Kordillerák és a Csendes-óceán közötti esőerdő felmérése bebizonyította, hogy az Atlanti-óceánba ömlő Atrato és a Csendes-óceánba torkolló San Juan mellékágai a mai Istmina közelében pár száz méterre megközelítik egymást, ráadásul sík vidéken.

800px-rio_atrato.jpgAz Atrato meanderei - (forrás)

Persze ezek sekély folyócskák, de viszonylag rövidebb szakasz kotrásával és egy pár kilométeres csatornával kisebb hajók számára használható útvonalhoz lehetett volna jutni. A tervnek ugyanakkor volt pár buktatója is: a lapályon hömpölygő folyók roppant kanyargósak, így az útvonal nagyjából 800 kilométeres lett volna, a meanderező folyók pedig elég sok zátonyt rejtegetnek a hajók számára. Ugyanakkor  meglehetősen kiegyenlített vízjárásúak, ugyanis ez a terület a világ egyik legcsapadékosabb területe, a Quibdó környéki hegyi települések csapadékátlaga csak kevéssel marad el a híres indiai Cherrapunji értékétől, egy "apró" különbséggel: ott van száraz évszak is, itt semmi ilyesmiről nem beszélhetünk, a (nagyon) csapadékos napok száma meghaladja a 300-at. (Quibdó a világ "legnedvesebb" nagyvárosa, az éves csapadékátlag meghaladja a 8100 millimétert, az évi napsütéses órák száma 1276 - Budapesten csaknem 2000...) Ez a tényező gyakorlatilag minden komolyabb földmunkát komolyan hátráltathatott. Az elképzelés egyik alternatívája volt az Atratóból nyugatra vezetendő csatornák terve, melyet a kor ünnepelt természettudósa, Humboldt a legjobb lehetőségnek vélt még az 1810-es években.

panex0301e.jpgHumboldt potenciális helyszínei a csatorna létesítésére - ő a kor technológiai színvonalát figyelembe véve az Atrato felhasználásával létesítendő útvonalat tartotta ideálisnak - (forrás)

Az említett opciókat komolyabb szándékkal csak az 1830-as, 40-es években kezdték fontolgatni az üzletemberek, mérnökök és természetesen a politikusok. Ebben a következő tényezők játszottak szerepet:

- A spanyol gyarmatbirodalom összeomlása, a független államok megalakulása többé kevésbé megnyitotta az utat az amerikai és a brit tőke előtt (bár a Panamát birtokló Kolumbia/Új Granada ezzel a "kapunyitással" meglehetősen óvatosan járt el, jó okkal)

- A gőzhajózás egyre gyorsuló elterjedésével a tengeri áru- és személyszállítás volumene igencsak megnőtt, így a közép-amerikai szárazföldi szállítási kapacitások elégtelennek bizonyultak, illetve a nagyobb szállítási mennyiség esetében már egy költségesebb csatornaépítés megtérülése sem tűnt lehetetlenségnek. (A gőzhajók megjelenésével pedig lassan elfelejtődött a csatornák kezelésének egyik legproblémásabb  részlete: a hajókat ugyanis legalább ez egyik irányban állati vagy emberi erővel kellett vontatni, ami a trópusokon kevésbé volt jó ötlet.)

- Komoly mérnöki tudás halmozódott fel ebben a szegmensben, a nem sokkal korábban átadott Erie-csatorna például kiváló példa volt rá, hogyan lehet viszonylag magas vízválasztókon hajózóutat átvinni.

- A csendes-óceáni célpontok felértékelődése. Erre leginkább Kalifornia Egyesült Államok általi meghódítását és az ottani aranyláz kitörését követően került sor, de a forgalom növekedéséhez Ausztrália gazdasági jelentőségének növekedése és a japán "nyitás" is hozzájárult. A gond csak az volt, hogy Kalifornia 1869-ig a keleti partról csak Dél-Amerika megkerülésével vagy Közép-Amerika átszelésével volt elérhető. (A vadnyugati szekérút meglehetősen veszélyes volt.)

A hirtelen Kaliforniába özönlő tömegek szállítására tehát megoldást kellett találni, ez pedig komoly lökést adott a csatornákat szorgalmazó érdekcsoportoknak, de a rövidtávú megoldás természetesen egyszerűbb volt: az amerikai kormány támogatásával mind Panama, mind Nicaragua érintésével gőzhajóvonalak létesültek. Nicaragua esetében Cornelius Vanderbilt üzemeltette a kapcsolatot: az atlanti partvidékről a gőzhajói felhajóztak a San Juan folyón, így az utasoknak csak a Nicaragua-tó és a Csendes-óceán közötti mintegy 30 kilométeres utat kellett gyalog vagy postakocsin megtennie. Vanderbildt opciót szerzett a csatorna megépítésére is, ami nagyon előremutató volt, de a nicaraguai polgárháborús helyzet miatt ebből nem lett semmi, és az útvonal az 1860-as évekre elvesztette jelentőségét.

A panamai kapcsolatot William H. Aspinwall fejlesztette, itt kezdetben az utasok mintegy 80 kilométeres gyalogútra kényszerültek, azonban 1855-re elkészült a hasonló hosszúságú, a mai csatornával nagyjából párhuzamos vasútvonal, ami hamar az akkori világ egyik "csodájának" számított. Egyrészt nagyon nehéz körülmények között épült, a trópusi csapadékmennyiség kezelése komoly kihívás elé állította építőit, másrészt ez volt a világ első "transzkontinentális" vasútvonala, és bár alig volt 80 kilométer hosszú, a viteldíj is ehhez mérten alakult: 25 dollár egy irányba, ami akkoriban egy szakmunkás havi bére volt az Egyesült Államokban.

culebrasummit.jpgA Panama- vasút a vízválasztón - (forrás)

Így persze nem csoda, hogy a vasútvonal szédületes ütemben termelte a pénzt, és még az USA keleti és nyugati partja közötti transzkontinentális vonalak megnyitása után is fenn tudott maradni részben az élénkülő csendes-óceáni hajóforgalom részben pedig kissé paradox módon a csatornaépítési tervek révén. Az 1869-ben átadott, Európa és Ázsia kapcsolatát "forradalmasító" Szuezi-csatorna francia építői a sikeren felbuzdulva komoly összeget gyűjtöttek össze a Panama-csatorna megépítéséhez, a terv mögé pedig a kolumbiai kormány is beállt, így 1881 januárjában meg is indult az építkezés. A terv egy tengerszinten megvalósítandó csatornát célzott, amivel kapcsolatban azonban a franciák "kisebb" tervezési hibákat követtek el: a vízválasztó átvágásához egy közel 100 méter mély bevágás kellett volna, ami a kor technológiai színvonalán megoldható volt ugyan, de sokkal drágábban, mint tervezték. Megfeledkeztek ugyanis arról, hogy nem a sivatagban vannak, és itt az esős évszak nemcsak a munkálatokat tartja fel, hanem komoly földcsuszamlásokat okoz, így a bevágás tervezett meredeksége nem volt tartható - azaz sokkal több földet és sziklát kellett eltávolítani. Létezett egy alternatív terv, mely a "platón" egy nagy mesterséges tó létesítését célozta, melyhez zsilipeléssel jutottak volna a hajók, de a Szuezi-csatornán edződött vezetőség ezt elvetette, mert drágábbá tette volna az üzemeltetést, és lassította volna a hajózást. 

A másik hibát azzal követte el a francia társulat, hogy az építés fő problémájának az ásást tartotta, és minden egyéb szempontot elhanyagoltak, pedig a trópusi környezetben végzett munka legfontosabb problémája a logisztika volt: hogyan biztosítsanak megfelelő áron megfelelő mennyiségű munkaerőt (és hogy biztosítsák, hogy ne veszítsék életüket trópusi betegségekben), és hogy juttassák el hatékonyan az építkezéshez szükséges gépeket és anyagokat a helyszínre. Ezek nem igazán jöttek össze nekik, a sok áldozattal járó építkezéshez csak drágán tudtam munkaerőt szerezni, az elszálló költségek pedig felzabálták a befektetők pénzét. Az építkezés az 1880-as évek végére holtpontra jutott: volt egy kis részben kész "csatorna" meg egy rakás bíróság elé állított francia vállalatvezető. Innentől persze az lett volna a logikus, hogy egy tőkeerős vállalkozás majd átveszi és befejezi a félkész művet, az építő cég erre is bazírozott, azonban a helyzet korántsem volt ennyire egyszerű.

Az egyre inkább világossá vált, hogy a "tőkeerős vállalkozás" vélhetően az Egyesült Államokból fog érkezni, hiszen nekik fűződött a legkomolyabb gazdasági érdekeltségük a csatornaépítéshez, ugyanakkor az Államokban komoly ellenkezés mutatkozott a tervvel szemben: egyrészt tisztában voltak a franciák nehézségeivel, és nem szívesen kezdtek volna újból a csőddel fenyegető vállalkozásba, másrészt a kolumbiai kormány is elég magas árat kért az építkezés engedélyezéséért, úgyhogy egyre inkább az egyéb opciókat kezdték vizsgálni.

Ismét komolyan felmerült a tehuantepeci terv is: az egyértelmű volt, hogy itt csatornáról nem lehet szó a magas költségek miatt, azonban az 1880-as évek közepén egy meglehetősen merész ötlet is felmerült: egy hajókat továbbító vasúti pálya. Persze ebből nem lett semmi, az illetékesek egy sima vasútvonalban gondolkodtak inkább, azonban a mocsaras terep, valamint Mexikó nem éppen vállalkozásbarát politikai klímája miatt a munkálatok csak 1899-ben indulhattak meg. Az új "transzkontinentális vasút" végül 1907-re készült el, és 1914-ig sikeresen vette át a teherforgalom nagyobb részét (tehermentesítve a csatornaépítés miatt leterhelt panamai vasutat).

800px-mining_and_scientific_press_march_28_1885_interoceanic_ship_railway_206.pngA tehuantepeci hajóvasút elképzelése: a kép mindent elmond arról, miért nem valósult meg - (forrás)

 

Ugyanakkor az amerikai befektetők és politikusok egyre nagyobb fantáziát láttak a Nicaragua-csatornában: amerikai szempontból kedvezőbb volt a földrajzi fekvése, a nicaraguai kormányzat pedig valamivel készségesebbnek (és olcsóbbnak) tűnt, mint a kolumbiai, a moszkitó-parti konfliktus végre rendeződött,  a Nicaragua-tó megléte pedig óriási előnyt jelentett a kivitelezés szempontjából, ráadásul itt a francia prodzsekt terhes örökségével sem kellett megküzdeni. 1902-re egyre inkább úgy tűnt, hogy ebből bizony Nicaragua-csatorna lesz, amikor is "Földanyánk" közbeszólt. Az év ugyanis az egész karibi térségben felfokozott vulkáni aktivitással járt: ekkor került sor Martinique  szigetén a Mount Pelée egész világot elborzasztó, 30 ezer ember tűzhalálával járó kitörésére, és a Nicaragua-tó környékének tűzhányói is aktivizálódtak. Mindez a döntő pillanatban megrengette a tervbe vetett bizalmat, és Panama irányába terelte a döntéshozók figyelmét. (Az anekdota szerint a szenátust a Panama-pártiak egy korábbi nicaraguai bélyegsorozattal győzték meg, ami a Nicaragua-tó felett füstölgő tűzhányókat ábrázolt. A sztori szerint ezek egyébként inaktív vulkánok voltak, csak a bélyegrajzoló szeretett volna látványosabbat alkotni. Valójában nagyon is aktív tűzhányókról volt szó...)

Elsőre úgy tűnt, hogy a kolumbiai kormánnyal is sikerült megegyezni, de a parlament végül nem ratifikálta az egyezményt, úgyhogy az amerikaiak nekiláttak a "B-terv" megvalósításának: hirtelen komoly szimpátiát kezdtek érezni a szeparatista panamai politikai erők iránt, akik 1903-ban kikiáltották Bogotától való függetlenségüket, miközben az amerikai flotta véletlenül pont olyan pozícióban tűnt fel, ahonnan elvághatta a kolumbiai flotta útját. Ezt követően gyorsan megtörtént az amerikai-panamai szerződés aláírása, mely nem csak a csatornai amerikaiak általi építéséről és kezeléséről szólt, de az úgynevezett "Csatornazóna" kialakításáról:  a csatorna két oldalának 5 mérföldes körzete az Egyesült Államok felségterületévé vált. 

canalzone.pngA Panamát 1903 és 1979 között kettévágó Csatornazóna - (forrás)

Az építkezés ezt követően nagy lendülettel meg is kezdődött, azonban az amerikaiak két lényeges változtatást eszközöltek a tervekben és a módszerekben: elvetették a tengerszinten építendő csatorna tervét, a platón egy nagy mesterséges tavat hoztak létre 26 méteres tengerszint feletti magasságban. Ezzel kiváltották a kiásandó szakaszok jelentős részét, illetve a megépítendő szakaszokat sem kellett végig túlzottan mélyre ásni, miközben a tó vízével olcsón működtethették a zsilipeket is. A másik lényeges változtatásuk az volt, hogy a tényleges csatornaépítéshez csak akkor kezdtek hozzá, amikor már megteremtették ahhoz az infrastrukturális feltételeket: megfelelő szálláshelyeket és közegészségügyi viszonyokat a munkásoknak, megfelelő vasúti hátteret az anyagok és a gépek mozgatásához. A csatorna így sem volt olcsó, de 1914 augusztusára elkészült a modern viziút, mely óriási hatást gyakorolt a világkereskedelemre. 

A csatorna alapvetően jól szolgálta a hajóforgalmat (és az Egyesült Államok stratégiai érdekeit), azonban az óriás nyersanyagszállítók 1960-as, 70-es, az óriás konténerszállítók 80-as, 90-es évekbeli elterjedésével valamint a világkereskedelem volumenének megnövekedésével már gondok mutatkoztak. Nevezetesen mind a csatorna kapacitása, mind a mérete kicsinek bizonyult: persze nagyobb hajók alkalmazásával elvileg lehetne csökkenteni a kapacitáshiányt, de ugye pont ezek nem férnek be a csatorna zsilipjeibe...

new_panama_canal.jpgA Panama-csatorna kibővített zsiliprendszere (előtérben az új, háttérben a régi zsilipek) - (forrás)

Persze a válasz elsőre egyszerű: olyan hajókat kell alkalmazni az adott útvonalakon, amelyek beférnek a csatornába. Ezt az úgynevezett PANAMAX szabvány specifikálta: ez alapján a csatornán 12 méteres merülésű, 52.000 tonnás kapacitású hajók haladhattak át - ezek a járművek ugyan nem kicsik, de az ezredfordulóra megnövekedett forgalom, valamint a konténerszállítók egyre növekvő mérete miatt már elengedhetetlenné vált az 1999-ben panamai kézbe került csatorna bővítése. A munkálatokra 2007 és 2016 között került sor: a korábbi zsilipek mellé újabb, nagyobb kapacitásúakat építettek, több mint kétszeresére  (évi akár 600 millió tonnásra) növelve a csatorna kapacitását. 2016 óta már 15 méteres merülésű, 120 ezer tonna hordképességű hajók is használhatják a csatornát. A bővítéssel a csatorna üzemeltetői legalább részben kifogták a szelet a "vetélytársak" vitorlájából: a szűk keresztmetszet miatt ugyanis a Távol-Kelet és az USA keleti partvidéke miatt egyre inkább megérte nagy befogadóképességű hajókkal Szuezen keresztül hajózni, miközben feléledt a Nicaragua-csatorna terve is.

220px-container_ship_cma_cgm_theodore_roosevelt_in_ny_harbor_on_sept_7_2017_36415318053.jpg

A NEOPANAMAX szabványnak megfelelő konténerhajó - (forrás)

A tetszhalott "vetélytárs" először a Panama-csatorna kapacitásgondjainak kezdetén, a 70-es években került ismét szóba, de komoly lépések csak a 2010-es években történtek: 2013-ban egy kínai (pontosabban Hong kongi) befektető állapodott meg a nicaraguai kormánnyal a Panama-csatornánál nagyobb kapacitású, 278 kilométer hosszú Nicaragua-csatorna létesítéséről: a séma nagyon hasonlítana a panamaira: a zsilipeket víztározókból üzemeltetnék, illetve a régebbi tervekhez hasonlóan a Nicaragua-tavat használnák hajózóútnak (lásd korábbi posztunkat a tervről).

nicaraguacanal_5.jpgA Nicaragua-csatorna legújabb terve, a csillagok a zsilipeket jelölik - (forrás)

A terv Nicaraguában sem aratott osztatlan tetszést: bár vélhetően óriási gazdasági hasznot hajtana az országnak, a helyi lakosság félt a környezeti károktól, valamint az építkezéssel járó kitelepítési tervek is ellenszenvet keltettek, ráadásul a befektető is kezdett kihátrálni a projekt mögül. Ennek fő oka, hogy  a Panama-csatorna bővítése óta  a nicaraguai projekt által nyújtott többletkapacitásra nincs igazán szükség: bár nagyobb hajók áthaladását is lehetővé tenné, mint panamai társa, ezekből egyelőre nincs olyan sok, hogy emiatt valóban szükség legyen az első körben is 50 milliárd dollárosra becsült projektre. Amennyiben mégis ilyen hajókat alkalmaznának a csatlakozó viszonylatokon, az árut átrakással a panamai vasútvonal is kezelni tudja - így ez a terv egyelőre úgy látszik lekerült a napirendről. A nemzetközi áruforgalom fejlődése viszont lehetséges, hogy kikényszerít a következő 50 évben egy újabb csatornaépítést.

 Felhasznált források:

https://panama.lindahall.org/

https://en.wikipedia.org/wiki/Panama_Canal#History

https://en.wikipedia.org/wiki/Nicaragua_Canal

 

9 komment

"Bauer gut" - a legnyugatibb Lengyelország

2020. február 23. 16:56 - lezlidzsi84

Közismert, hogy a győztes hatalmak a második világháború után négy, külön igazgatású megszállási zónára osztották Németországot, azonban az már kevésbé, hogy gyakorlati és politikai okokból egyéb szövetséges hatalmak is alárendelt megszállási zónákhoz jutottak, de ezek közül komolyabb önállóságra csak egy tudott szert tenni az ország északnyugati sarkában: a lengyel.

A különleges, 1945 és 1947/48 között fennálló mintegy 6500 négyzetkilométeres politikai képződmény létrejöttében a lengyel emigráns kormány különleges és kényes státuszán, a lengyel kényszermunkások és hadifoglyok háború végi területi eloszlásán kívül igen komoly szerepe volt az 1. kanadai hadsereg sajátos történetének is.

nevtelen.pngA lengyel zóna hozzávetőleges területe (északon Leer csak ideiglenesen állt lengyel fennhatóság alatt) 

Tovább
34 komment

A somoskői határszakasz kialakulása

2020. február 16. 19:00 - timargabor

Aki már kirándult Salgótarjántól északra, a Karancs és a Medves hegyeiben, és megnézte a határ futását, az az érzése támadhat, hogy itt velünk különösen kicsellóztak. A határ nagy kanyart véve megy le a Karancs csúcsáig, pont szlovák területen hagyja a Medves magasát, a Sátoros-hegyet, és a terület ikonikus tájképi elemét: a magyar Somoskő falu felett már szlovák területen álló várat. Hogy is alakult ki ez a határszakasz? Előrebocsátom: nem Trianonban.

Magyar falu, szlovák vár: a Somoskő felett emelkedő erődítmény felé a határ a falusi kertek végénél húzódik. Szerencsére ma már, a schengeni szerződés hatálya alatt gond nélkül felsétálhatunk, de ez évtizedekig nem volt így. (Wikimedia/Ladislav Luppa)

A trianoni szerződés szövege a határt meglehetősen elnagyoltan írta le: pontokat jelölt ki, és ezek között kimondta, hogy melyik vízfolyás középvonala vagy melyik vízválasztó a határ, milyen magassági pontokon kell átmennie, vagy csak egyszerűen kimondta, hogy ez a település ide, az pedig oda kerüljön. Ennek alapján a határos államok és az antanthatalmak képviselőiből álló határkijelölő bizottságok húzták meg a végleges nyomvonalat a helyszínen.

Erről a határszakaszról a következőt mondja a trianoni szerződésszöveg:

innen délnyugat felé a 485. magassági pontig, körülbelül 10 km-re Salgótarjántól kelet-északkeletre:

a helyszínen megállapítandó vonal, amely általában az északra eső Rima és a délre eső Hangony és Tarna medencéinek vízválasztó-vonalát követi;

innen nyugat-északnyugat felé a 727. magassági pontig

a helyszínén megállapítandó vonal, amely Magyarországnak hagyja Zagyvaróna és Salgó helységeket és bányákat és Somosujfalu állomástól délre halad;

innen északnyugat felé a 391. magassági pontig, körülbelül 7 km-re Litkétől keletre:

az a vonal, amely általában a Dobroda medencéjét északkeleten határoló gerincet követi s a 446. magassági ponton át halad;

Mielőtt részletesen elemeznénk ezt, még egy dologgal tisztában kell legyünk. A trianoni határok kialakulása csak Ausztria felé zajlott úgy, hogy Magyarország birtokon belül volt az átadandó területrészen, és onnan az aláírást követően kivonult (vagy, mint Sopronnál: nem vonult ki, de ez egy másik történet). A "kisantant utódállamok", tehát Románia, illetve a trianoni szerződés szóhasználata szerint "Cseh-Szlovákország", illetve a "Szerb-Horvát-Szlovén-Állam" csapatai, amelyek 1918 végétől, vagy másutt a Tanácsköztársaság bukása után a magyar terület nagy részét megszállták, a Trianonban nekik juttatott területeken mindenütt birtokon belül voltak; sőt sok helyen azon túl is. Így aztán csak a békeszerződés aláírása és a helyszíni határkijelölés után vonulhatott be jó néhány helyre a magyar közigazgatás.

Somoskőújfalu-Zagyvaróna térségében az említett 485. magassági pont (a Zagyvaróna-Cered út közelében) és a 727. magassági pont (a Karancs csúcsa) között tehát nem volt kijelölt határ. Somos(kő)újfalu vasútállomását a szöveg Cseh-Szlovákiának adja, Salgóbányát és Zagyvarónát nálunk tartja. A cseh-szlovák hadsereg ennek megfelelően szállta meg a területet, ennek déli pereme volt a de facto határ. Hogy ez hol húzódott, ezt az itt illetékes határbizottság helyszínrajzán követhetjük:

bxvc_0016_kicsi.jpg

A határkijelölő bizottság térképvázlata Somoskőújfalu (a trianoni szövegben: Somosújfalu) térségétől. Az alsó fekete vonal mutatja a cseh-szlovák és a magyar közigazgatás közti demarkációs vonalat, vagyis a cseh megszállás déli határát 1920-ban. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum térképtára tulajdonában álló térkép szkennelt állományát az adattulajdonos engedélyével közlöm.

Húzzuk meg ezt a vonalat a mai térképen:

somosko_1920.jpg

"Határhelyzet" Somoskőújfalu térségében a trianoni szerződés aláírása után. Sárga vonalak: a határkijelölő bizottságok által gyorsan megállapodott és megszavazott határszakaszok. Piros vonal: a trianoni szerződés által pontosan meghatározott, vízválasztón futó határvonal, amelynek véglegesítése azonban ekkor még nem történt meg. Szaggatott vonal: a cseh megszállás déli határvonala a 727. magassági pont (Karancs) és a 485- magassági pont között, a trianoni szerződés megosztásának megfelelően, de nem véglegesítve.

Ezen a térképen is felsejlik azért a mai határvonal, és látható, hogy attól a szaggatott vonallal jelzett demarkációs vonal, a tulajdonképpeni trianoni határ ettől délre halad el. Valószínűleg nagyjából ez lenne a végleges határ, ha nem jön közbe egy jól célzott határbizottsági beadvány a kőbányák ügyében és esetleg egy angol tiszt fülgyulladása. De közbejött, így a határkijelölő bizottság megfontolta a határ más értelmezését, illetve a trianoni kijelölés kismértékű helyi módosítását, amire a békeszerződéshez adott ún. Millerand-féle kísérőlevél jogalapot biztosított.

somosko_hatarbizottsag.jpg

A határkijelölő bizottság elsőként Somoskő település közigazgatási területének (és ehhez keletről csatlakozóan Vecseklő és Tajti települések területe egy részének) Magyarországon tartását vizsgálta meg, a fenti térképen ez az "1-es zóna". Ez a megoldás a beadványban említett bazaltbányák közül a Hofbauer-Lehner- és a Krepuska-féle bányákat úgy hagyta volna Magyarországnak, hogy szó szerint követi a trianoni szerződést, hisz a "somosújfalui" vasútállomás a faluval együtt Cseh-Szlovákiában maradt volna. Ezt a bizottság antant-delegáltjai el is fogadták. Ehhez képest "tizenkilencre lapot húztunk", amikor a sátorosi trachitbányára és Somoskőújfalu magyar lakosságára hivatkozva a javaslatot a 2-es zónára, tehát Somoskőújfalu közigazgatási területére is kiterjeszteni kértük.  Ez egyrészt a szerződésben rögzített vasútállomás Magyarországnak átengedése miatt, másrészt a "727. magassági pont", vagyis a Karancs határról elkerülése miatt már a trianoni szerződéstől való kismértékű eltérést jelentett volna, amelyről a határkijelölő bizottság önállóan nem dönthetett; azt - egyetértése esetén - a Nagykövetek Tanácsa vagy a Népszövetség tanácsa elé kellett terjesztenie elfogadásra.

A javaslat egy ideig a határbizottságban sem kapott többséget: a magyar mellett az angol és a japán delegátus igennel, a cseh, az olasz és a francia képviselő pedig nemmel szavazott. A 3-3-as patthelyzetet az angol elnöki szavazat döntötte az igen felé, így a javaslat némi eljárásjogi vita után a Népszövetség Tanácsa elé került (részletes történet itt olvasható), amely 1923. április 17-23. között tárgyalta azt.

Az első ülésen a cseh küldött Magyarországot azzal vádolta, hogy a javaslat alapvetően katonai érdekből történik. A javaslat változatlan elfogadása esetén a Karancs-Medves középső tömbjének nagy része valóban Magyarországhoz került volna, de ne felejtsük el, hogy a magyar-szlovák nyelvhatárnál még ez a vonal is jóval délebbre húzódik. A népszövetségi tanács ezért a problémát először egy katonai albizottság elő utalta. Ez a katonai albizottság húzta meg aztán a végleges határt, részletes utasítást adva a helyszíni kijelöléshez; és itt valóban szándékosan és megfontoltan "kicsellóztak velünk", minden kérdéses ponton a cseh-szlovák félnek kedveztek: maradt a határ a Karancs csúcsán, "eltolták a határt" a Medves magasáról, Somoskő falu maradt Magyarországon, de a vár nem, ahogy a Sátoros-hegy sem. Ez volt az a kompromisszum, amelyet a Tanács 1923. április 23-án elfogadott:

somosko_vegleges2.jpg

A megállapított végleges határok Somoskőújfalu térségében. Függőleges csíkozás: magyar területnyereség (a trianoni szerződés szerinti demarkációs vonalhoz képest), vízszintes csíkozás: cseh-szlovák területnyereség. A határbizottság javaslata a pontozott vonal volt. Végül a falvak Magyarországon maradtak, de az uralgó magaslatok nem.

Egy dolgot azonban konstatálhatunk: ha "kicsellózás" is a végleges határvonal, számunkra még mindig kedvezőbb, mint a Trianonban kiszabott, nagyjából a fenti térképen fekete szaggatott vonallal jelölt határvonal. A fenti ábra szerinti függőlegesen csíkozott területen 1924. február 15-én, csaknem négy évvel Trianon után állt helyre a magyar közigazgatás.

A határbizottság térképére Prakfalvi Péter hívta fel a figyelmemet, a nagy felbontású változatot a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Térképtárától kaptam meg és az ő engedélyükkel közlöm.

Timár Gábor (ELTE TTK Geofizikai és Űrtudományi Tanszék)

A Trianon100 projekttel együttműködésben.

8 komment