Viszonylag ritka a modern történelemben, hogy egy terület függetlenségének effektív kikiáltását követően ismét gyarmati sorba süllyedjen - legalábbis véres polgárháború vagy gyarmati háború nélkül. Az talán még ritkább, hogy a függetlenségi és köztársasági mozgalom eleve a gyarmati státusz - igaz némileg megváltozott formájú - fenntartását célozza, ugyanakkor Nagy-Britannia egy társult államában, a kicsiny karibi szigeten, Anguillán ez is megtörtént, persze a bevezetőben leírtaknál jóval összetettebb és kaotikusabb módon. De mi lehet menőbb annál, hogy kikiáltsuk a köztársaságot annak érdekében, hogy önálló gyarmatként kerüljünk vissza II. Erzsébet uralma alá? Talán csak az, hogy ha ezt olyan zászló alatt tesszük, amiben három delfin ugrándozik.

A rövid életű (1967-1969) Anguillai Köztársaság zászlaja - (forrás)

Ahogy említettem, viszonylag ritka az, hogy egy nemzetközileg elismert, a függetlenségre (elvileg) kész területegység önként lépjen vissza “idegen uralom” alá, de azért akad rá példa: ilyen volt Új-Fundland, mely 1933-ban pénzügyi okokból tért vissza a brit szárnyak alá, de némileg hasonló volt a Brunei Szultánság is az 1960-as évek elején, mely a kissé kaotikus borneói viszonyok miatt táncolt vissza a Malajziába való belépéstől, szintén a brit korona javára. Mint látni fogjuk, káoszból Anguillán sem volt hiány, és sor került egy teljesen erőszakmentes invázióra is (amit Nagy-Britannia Disznó-öblének is neveztek), hogy aztán a történet nagyjából happy enddel végződhessen.

Anguilla a Szél alatti szigetek egy viszonylag kisebb méretű tagja, mindössze 91 km2-es, és alakja és természeti karakterisztikája miatt is elüt a szigetcsoport legtöbb tagjától.  A sziget a közeli, megosztottan francia/holland területnek számító (és a strand felett elhúzó repülőgépeiről híres) Saint-Martin/Sint Maarten szigetével, és néhány kisebb szigetecskével és szirttel alkot egy csoportot, de viszonylag közel vannak nyugatra a Virgin-szigetek, valamivel délebbre St-Kitts és Nevis, délkeletre pedig Antigua (és Barbuda). A karibi térség politikai “határaival” tisztába lévők itt már sejthetik miért is volt kissé problémás a sziget fekvése, de sajnos a természet sem sietett különösebben az itt élők segítségére.

A hosszúkás Anguilla és a megosztott Saint-Martin/Sint Maarten - Forrás: Google Maps

A hosszúkás (nevét az angolnáról kapó), 25 km hosszú, és maximum jó 5 km széles, alacsony fekvésű sziget szomszédaihoz hasonlóan vulkáni eredetű, azonban az egykori tűzhányó már régen a “tengerbe süllyedt”, így a sziget javát korallmészkő alkotja. Mindez azzal jár, hogy Anguilla sem a legtöbb szomszédjára jellemző változatos felszínnel, sem a bőséges mezőgazdasági termelést lehetővé tevő vulkáni talajokkal nem rendelkezik, sőt, vízháztartása is problémás a gyorsan elszivárgó csapadék miatt. Növényzete is inkább bozótos-erdős, mintsem esőerdei. A karibi viszonyok mellett persze még ez sem feltétlenül jelentett volna óriási hátrányt, amennyiben Anguilla egy olyan hatalom kezébe kerül, amely nem rendelkezik a közelben jobb adottságú szigetekkel (mint pl. a dánok a szomszédos Virgin-szigeteken) - azonban a sziget az 1650-es évektől brit birtok lett.

A sziget nyugati része - meglehetősen lapos, karibi viszonylatban viszonylag ritkán lakott terület - (forrás) 

A briteknek pedig már ekkoriban jópár jobb adottságú szigettel rendelkeztek, a francia és holland területek közvetlen közelébe ékelődő, rossz termelési adottságokkal rendelkező Anguilla pedig hamar “mostohagyermekké” vált.

Gazdasági és társadalmi “fejlődése” ettől függetlenül nagyjából a többi nyugat-indiai brit gyarmathoz volt hasonló. A kisszámú fehér telepes kezdetben dohányt termesztett, majd a virginiai termelés felfutásával inkább a cukornádra tértek át, és a szigetre több száz rabszolgát is behurcoltak, akik a 18. század elejére már a népesség többségét alkották. Az ültetvényes gazdálkodás válsága a 19. század második felében és a 20. század első felében itt is relatív stagnálást hozott, ami a népesség egy részének kivándorlásához vezetett. Azonban az Anguillaiak nem csak emiatt voltak elégedetlenek: a szigetet gyakorlatilag mindig máshonnan kormányozták, így gyakorlatilag a legtöbb modern vívmány és fejlesztési forrás csak nagy késéssel érte el őket.

A sziget tágabb környezete - Forrás: Google Maps

Mindez részben a karibi brit igazgatási rendszernek is köszönhető (noha a brit szándék természetesen nem Anguilla elhanyagolása volt). Itt ugyanis meglehetősen kicsi, de egymáshoz közel fekvő szigetek igazgatásáról volt szó, ahol a korabeli (17-19. századi) viszonyokhoz képest viszonylag sok szavazáshoz és a polgárjogok gyakorlásához elegendő vagyonnal rendelkező (brit) ember élt. (Természetesen a fehér rabszolgatartó ültetvényesekről és az őket kiszolgáló szűk polgárságról van szó.) A szigetek össznépessége természetesen kevés volt ahhoz, hogy mindenhol önálló közigazgatás létesüljön, a főbb tisztviselők (kormányzó, államügyész) az egész régióra lettek kinevezve, azonban a polgárok szigetenként rendelkezhettek bizonyos törvényhozói jogosultságokkal felruházott tanácsokkal. A gyakorlatban azonban a brit közigazgatás igyekezett “szigetközösségeket” kialakítani, magyarul az egymáshoz közel fekvő szigetek egységes igazgatás (és tanács) alá estek - ami megkönnyítette a mindennapi igazgatást. Mondani sem kell, miért volt ez hátrányos a viszonylag kis népességű, gazdaságilag is fejletlen Anguillának.

A szigetet 1825-ig Antiguáról kormányozták, majd ezután a kevésbé népes, de azért viszonylag jómódú Saint Kittsről, majd 1882-től hivatalosan a Saint Kitts Nevis Anguilla gyarmati föderáció része volt - bár Anguilla nevét csak 1951-ben bigyesztették a hivatalos névhez, ami ismét csak jelezte a sziget mostohagyermek mivoltát.

Innentől viszont felgyorsultak az események: 1952-ben (!) bevezették az általános választójogot, majd Nagy-Britannia igyekezett modern demokratikus állammá szervezni karibi gyarmatait: ez volt az 1958 és 1962 között fennálló Nyugat-indiai Föderáció, ami nem ígérkezett túl hosszú életű államalakulatnak  - mivel tulajdonképpen senkinek sem volt jó:

• A szigetek, szigetcsoportok komolyan rivalizáltak egymással.
• Külön kiemelendő a két legnagyobb és legnagyobb népességű sziget Jamaika és Trinidad rivalizálása: a jamaikaiak például sérelmesnek érezték, hogy a fővárost Trinidadon jelölték ki.
• A két nagy sziget népességi súlyánál kisebb arányban részesült a parlamenti helyekből és a szövetségi forrásokból.
• Jamaikát épp kezdték kihúzni a több évtizedes gazdasági válságból a felpörgő bauxitbevételek, és esélyes volt, hogy ezt a többi szereplő meg akarja majd dézsmálni.
• A nagyobb, fejlettebb szigetek már inkább függetlenedni szerettek volna, miközben a kisebbeknek gyakran továbbra is megfelelt a laza brit uralom.

A Nyugat-indiai Föderáció és uralkodója - (forrás) 

Valószínűleg nem okoz nagy meglepetést, hogy Saint Kitts Nevis Anguilla maradt gyarmat 1962 után is, azonban a státusz 1967. február 27-én “társult állammá” változott, ami elvileg örömteli változás volt. Azonban Anguilla népe nem egészen így érezte: az alig 6000 helyi lakos Anguillaként szeretett volna társult állammá válni, úgyhogy mozgolódás támadt, ami abban kulminált, hogy május 30-án távozásra szólították fel a rendfenntartó Saint Kitts-i rendőröket (összesen 17 embert) és kipaterolták őket a szigetről, majd lezárták a sziget repülőterét. Ezt követően némileg furcsa módon a helyi vezetés kérte a sziget USA fennhatóság alá helyezését (a közeli Antiguán amerikai bázis volt, és nagyon közel vannak a részben amerikai fennhatóságú Virgin-szigetek), amit az Egyesült Államok kormányzata némi meglepetést követően elutasított. Később Kanada is szóba jött, mint lehetséges protektor - minderről bővebben a linken olvashatunk.

Ezután meglehetősen nehezen követhető eseményekre került sor, ami nem csoda, hiszen egy társadalmi elittel nem igazán rendelkező néhány ezer fős lakosságú szigeten kezdte el legalább két (egymással nem is mindig szembenálló) frakció megvalósítani különféle, és időben is gyakran változó elképzeléseit. Kívülről mindez inkább tűnt két - szerencsére csak gyengén felfegyverzett - banda csetepatéjának, még ha belülről mindezt jóval komolyabban vették. Nem segített ezen a képen, hogy az “anguillai flotta” (1 db motorcsónak) július 9-én megtámadta Saint Kittset, hogy megpuccsolja az ottani a vezetést - az akció persze kudarcba fulladt. A rajtaütéssel viszont Anguilla értékes időt nyert: a Saint Kitts-i vezetés ugyanis ezután hónapokig a belső tisztogatással volt elfoglalva, az ezután tervezett katonai akciót pedig a szomszédos szigetállamok egyáltalán nem támogatták. Két nappal az említett “támadást” követően viszont Anguillán sikerült egy sikeres népszavazást is tartani, ahol 99,72% a Saint Kittstől való elszakadásra szavazott - amit már illett komolyan venni, főleg, hogy kikiáltották a sziget függetlenségét, és a helyi erők megalkották a híressé váló zászlót is

Ezután némi vita alakult ki, hogy ha már elszakadtak, mi is legyen ezután. A gond az volt, hogy a Saint Kitts-i hatóságok csak a újracsatlakozásról voltak hajlandók tárgyalni, Nagy-Britannia meg kb. semmiről, nekik két sziget belső villongása volt az egész ügy. Az anyaország végül azt javasolta az év végén, hogy egy évre jegeljék az egész kérdést (névleg egy brit megbízott irányítása alatt), aztán majd meglátják mi lesz. A britek nyilvánvalóan arra játszottak, hogy a szinte semmilyen erőforrással nem rendelkező sziget gyakorlatilag csődbe megy, és a helyi politikusokat is sikerül közben megosztani. Utóbbi nagyjából be is jött, ugyanis a sziget gazdasága meglepően ellenállónak bizonyult: egyrészt kapott némi anyagi támogatást egy egyesült államokbeli civil csoporttól, illetve jelentős bevételekhez jutott a különlegesnek számító anguillai bankjegyek és bélyegek értékesítéséből is. Ezen felül sokat segítettek a helyeiknek a szomszédos francia Saint-Martin hatóságai is, helyenként kipótolva a sziget hiányos infrastrukturáját.

Végül a brit halogatást megunva 1969 elején a már addig is kvázifüggetlen szigetállamocska ismét kikiáltotta függetlenségét (kétszer is), és a delfines zászlók alatt sikerült kb. rendezetten lebonyolítani a köztársasági alkotmányról szóló népszavazást is. 

Az anguillai forradalom - (forrás)

Azonban a vezetésnek nyilvánvaló volt, hogy 6000 lakossal a viszonylag ellenséges közegben nem sokra mennek, egyértelmű volt, hogy az államot senki sem fogja elismerni. A cél lényegében az volt, hogy kizsarolják Nagy-Britanniától a külön társult állami státuszt. (Ezért is tartott majdnem két évig hogy eljussanak a köztársaság kikiáltásáig.)

Emiatt 1969. március 11-én nagy várakozás előzte meg William Whitlock nemzetközösségi államtitkár érkeztét, akit mind az “állami vezetés”, mind a lakosság barátságosan fogadott. Legalábbis kezdetben. Az erős prekoncepciókkal érkező Whitlock ugyanis elefántként viselkedett a porcelánboltban, komolytalan kommunikációja mellett ignorálva a helyiek javaslatait. Az eredmény borítékolható volt: Whitlockot fegyveresek ebrudalták ki a szigetről, a brit politikus pedig arról számolt be feletteseinek, hogy a szigetet gengszterek irányítják.

Jelentése nyomán 8 nappal később 300 brit ejtőernyős és 22 rendőr szállt partra, annak érdekében, hogy helyreállítsa a rendet, és véget vessen az “anguillai forradalomnak”. Az akciónak kettős hatása volt: a britek nem ütköztek ellenállásba, sőt alapvetően pozitív fogadtatásban részesültek: egyrészt nem Saint Kitts-iek voltak, másrészt így tulajdonképpen megvalósulni látszottak a helyiek politikai célkitűzései: azaz külön (igaz katonai) igazgatás alá kerültek - és mindez a királynő költségén történt. Harmadsorban azért a szigeten finoman szólva sem uralkodtak rendezett viszonyok, úgyhogy nem annyira bánták a lakosok a brit fegyveresek jelenlétét, főleg, hogy hamarosan megkezdődött a Hearts and Minds kampány, és komoly javulás következett az életkörülményekben. 

Brit katonák (2) Anguillán - (forrás)

Az akció nemzetközi visszhangja viszont katasztrófálisra sikeredett: a “Birkabőr Hadműveletet” (Operation Sheepskin) gyakorlatilag minden komolyabb nemzetközi szereplő túlzásnak tartotta, hamarosan Nagy-Britannia “Disznó-öbleként” emlegették, és egyes vélemények szerint komolyan hozzájárulhatott Harold Wilson 1970-es választási vereségéhez.

Ugyanakkor a sziget sorsa sokáig lebegtetve maradt: ugyan kilátásba volt helyezve egy újabb népszavazás, ahol a “brit koronagyarmati lét”, a Saint Kittshez való reintegráció és a függetlenség szerepelt volna, erre végül nem került sor, de csak meglehetősen későn, 1980 december 19-én rendeződött a sziget státusza: Anguilla aznap önálló brit koronagyarmattá vált. (Saint Kitts és Nevis 1983-ban vált függetlenné.)

Anguilla természetesen szép strandokkal is rendelkezik - (forrás) 

A kicsiny sziget ma brit tengerentúli terület, önálló parlamentáris és kormányzati rendszerrel rendelkező körülbelül 15 ezer lakosú miniállam, melynek védelméről (és a kormányzat törvényes működéséről) Nagy-Britannia gondoskodik azaz a helyiek számítása bejött. De nemcsak politikai szempontból, hanem gazdaságilag is: a sziget infrastruktúrájának 1969 utáni kiépítésével fellendült a turizmus, és megtelepedtek bizonyos “offshore tevékenységek” is. A sziget gazdasági fejlettsége kezdi utolérni szomszédait, és bár a 2010-es évek végén több hurrikán is megtépázta, a turizmusnak pedig a COVID is betett, 2023-tól egy új bevételi forrás nyert jelentőséget: a miniállam internetes domainja ugyanis .ai, amiért jópár mesterséges intelligenciával foglalkozó cég hajlandó fizetni…