"Mi Törökország fővárosa? - Berlin." - hangzik a szakállas német vicc. Most, hogy lassan csúcsra pörög a kvótanépszavazás kampánya, mely vélhetően a legkevésbé észérvek mellett véghezvitt korteskedések között lesz megemlítve a történelemkönyvekben, érdemes megvizsgálnunk egy igen érdekes - és valamennyire a szavazás témája szempontjából  is tanulságos - városföldrajzi jelenséget, a bevándorlók Berlinben való különös eloszlását. Abban a Berlinben, mely - az utóbbi 70 évben - nem éppen acélos gazdasága ellenére komoly bevándorlási célpontnak számított és számít.

Először ismerkedjünk meg néhány alapvető információval. Berlint, Németország régi-új fővárosát 3 millió 520 ezer ember lakja, ami közel fél millióval több az 1978-as mélypontnál (ha az 1945 májusi, alig valamivel kisebb értéket nem számítjuk), de még mindig közel egymillió fővel marad el az 1942-es maximumtól. A szokatlanul nagy népességi kilengéseket mutató város lakosságának 87%-a német állampolgár, mintegy 3%-a török, 2%-a délszláv, 1,4%-a lengyel, az olaszok, oroszok, franciák, vietnamiak 0,5-0,5 százalék körül képviseltetik magukat. Fontos megjegyezni, hogy a német statisztikák csak az állampolgárságot tartják számon, és a hosszabb ideje itt élő vendégmunkások és főleg gyermekeik részére a német állampolgárság megszerzése újabban nem túlzottan nehéz, így a valós etnikai összetétel csak becsülhető, a valós értékek a főbb népcsoportok esetében nagyjából az állampolgársági adatok kétszeresére saccolhatóak, azaz a város lakosságának mintegy 75%-a német származású,  6-7%-a török, 2-3%-a délszláv, 3%-a lengyel, 1,5%-a orosz, 1-1% palesztin, libanoni, 4%-a egyéb európai illetve észak-amerikai, 2% fekete-afrikai. A mohamedán vallásúak becsült aránya 7-8%-os, ami nagyjából összhangban van a becsült származási összetétellel. Mindez nem számít különlegesnek a német nagyvárosok között, ami viszont nagyon is, az a bevándorlók városon elüli eloszlása:

A migrációs hátterű lakosság aránya az egyes körzetekben - jól követhető az  egykori fal vonala (a szürke csík). Érdemes tanulmányozni a Berliner Morgenpost eredeti interaktív térképét 

A Berliner Morgenpost interaktív ábráján jól követhető, hogy a migrációs háttérrel rendelkező lakosság szinte kizárólag az egykori Nyugat-Berlin területén koncentrálódik, különösen a város belsejét egykor kettéosztó fal menti városrészekben. (A középtájon "kimaradó" rész a szinte lakatlan Tiergarten.) A térképen pirossal jelölt, legnagyobb bevándorlócsoportot kitevő törökök igen nagy részben Kreuzbergben és Neuköllnben, valamint az egykori munkásnegyedben, Weddingben koncentrálódnak. Akárcsak a libanoniak, palesztinok, és némileg meglepő módon az olaszok. A második legnagyobb csoportot kitevő lengyelek jelentős része is itt tömörül, ugyanakkor viszonylag nagyobb számban vannak jelen az egykori keleti és nyugati oldali lakótelepeken is. Az amerikaiak nem meglepő módon főképp a nyugati városrész kertvárosait és villanagyedeit favorizálják, a vietnamiak főleg a keleti oldal nagy lakótelepein élnek, míg a franciák jellemzően a dzsentrifikálódó belvárosi területeken keresnek maguknak lakóhelyet.

De mi is vezetett ahhoz, hogy a berlini bevándorlók térképen való ábrázolása ilyen szépen kirajzolja a berlini fal vonalát? Ennek megértéséhez először nagy vonalakban meg kell ismerkednünk a német bevándorlási politika múltjával. A második világháború a becslések szerint mintegy 6 millió német áldozatot követelt, kétharmaduk a harcokban elesett férfi volt, így a gazdaság 50-es évekbeli felpörgését követően mind az NSZK-ban, mind az NDK-ban komoly (férfi) munkaerőhiány alakult ki, melyet csak egy ideig tudtak ellensúlyozni a keletről érkező menekültek. (Integrálásuk önmagában egy gigantikus projektnek bizonyult...) Nyugaton a helyzet már az 50-es évek közepén megoldásért kiáltott, és mivel az NDK-ból érkezőket leszámítva ekkor már nem volt realitása újabb nagyobb német népcsoportok érkezésének és az országnak gyarmatai sem voltak, ahonnan munkaerőt tudott volna vonzani, az NSZK magas munkanélküliséggel küzdő országokkal kezdett megállapodásokat kötni vendégmunkások küldéséről - legelsőként Olaszországgal 1955-ben, majd 1960-ban Görögországgal és Spanyolországgal, végül 1961-ben Törökországgal (később pedig Marokkóval és Portugáliával).  A vendégmunkások szervezetten érkeztek, és jellemzően a feldolgozóiparban találtak munkát. Az olasz, görög, spanyol, jugoszláv és török munkások beáramlása az 1973-ban bevezetett korlátozásokig tartott, ezt követően a legjellemzőbb bevándorlási mód a családegyesítés lett, mely a jellemzően nagyobb családdal rendelkező törökök beáramlásának kedvezett. (Főleg, hogy a fejlődésnek induló dél-európai államok munkásainak jó része hazatért.) 

Olasz vendégmunkások a stuttgarti főpályaudvaron 1961-ben - (forrás)

Az NDK gazdasága ugyan lassabb fejlődése révén némileg kevesebb szorgos munkáskezet igényelt, és a berlini fal felépítésével 1961-ben sikerült "stabilizálni" a munkaerőpiacot, de pár év múlva már keleten is gondok mutatkoztak, amit a nyugatihoz meglepően hasonló államközi egyezményekkel igyekeztek orvosolni: a 70-es évek elejétől terjedt az "NDK-zás" azaz a keleti blokkbeli szakmunkások jellemzően pár éves kelet-németországi munkavállalása. A nagy különbséget az jelentette, hogy a keleten problémásabb lakásviszonyok miatt jellemzően nem telepedtek meg a jövevények - egyetlen csoport kivételével. Idővel ugyanis a keleti vendégmunkások egyre nagyobb részét tették ki a Vietnamból érkezők, akik a nagy távolság miatt nagyobb részben hozták magukkal családjukat, és ennek is köszönhetően inkább rendezkedtek be hosszabb távra. Jelenleg a vietnamiak az egyetlen olyan németországi népcsoport, mely szinte teljes egészében az egykori NDK területén él.

A 90-es években az újraegyesített ország újabb nagy bevándorlási hullámmal szembesült: szinte egyszerre érkeztek a Szovjetunióból és Romániából  "visszavándorló" németek a Szovjetunió összeomlása által generált nagy kivándorlási hullám nem németajkú alanyaival és a délszláv menekültekkel: a bevándorlók száma 1992-ben mintegy 1,5 millió fővel tetőzött, hogy aztán egészen a német munkaerőpiac kelet felé való megnyitásáig évi 800 ezer fő körül mozogjon. (Az éves kivándorlás jellemzően 6-800 ezer főre tehető.)

A Németországba érkező bevándorlók száma és összetétele 1991 és 2014 között - lilával a menedékkérők, zölddel az egyéb bevándorlók, világoskékkel a német "visszatérők" (főként a volt Szovjetunióból és Romániából), sárgával az egyéb németek (osztrákok, svájciak, egyéb német származásúak) - (forrás)

Összefoglalva: a Németországba érkező bevándorlók alapvetően munkavállalási célból érkeztek az országba, egy olyan időszakban, amikor a gazdaság fejlődését gátló munkaerőhiányt nem tudták más forrásból megoldani. A bevándorlók túlnyomó többsége európai országokból érkezett, illetve az Atatürk óta az európai kultúrához nagy erőkkel közelített Törökországból, tehát a kulturális különbségek sem voltak túlzottan nagyok. A német gazdaság és a társadalom képes volt integrálni a jövevényeket, a viszonylag  alacsonyabb megbecsültségű feldolgozóipari állásokba özönlő munkások amellett, hogy biztosították a német gazdaság fejlődését, lehetővé tették a korábban ezeket a feladatokat ellátó németek jobban fizető helyekre való átáramlását, így sokat segítettek egy fenntartható társadalmi mobilitás megteremtésében is. (Tulajdonképpen ez az integráció kulcsa - más kérdés, hogy a fenntartásához folyamatosan kell bizonyos számú új "jövevény" is, aki beugrik a gáz munkákra, lehetőséget biztosítva a korábban érkezetteknek a továbblépésre. Persze a technológiai fejlődés mindezt szerencsés esetben kiválthatja.) A német bevándorlókra - épp Berlin kivételével - a szegregálódás sem annyira jellemző, főleg Franciaországgal és Nagy-Britanniával összevetve, ahogy ezt Frankfurt példáján már megvizsgáltuk.

Mindezt figyelembe véve talán egy kicsit jobban érthető a németek "wir schaffen das" hozzáállása: korábban sikeresen meg tudták oldani igen komoly nagyságú, lökésszerűen érkező bevándorlási hullámok integrációját, úgy, hogy abból a legtöbb résztvevő profitálni tudott. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a 2015-óta tartó menekültválság sok elemében igencsak eltér attól, amit a németek eddig megszokhattak: nemcsak az intenzitása nagyobb, de a menekültek/bevándorlók igen nagy része kulturálisan távolabb álló országokból érkezik, sokuk kevéssé képzett, emiatt némileg nagyobb óvatossággal érdemes kezelni a helyzetet - a régi megoldások alkalmazása (és exportja az egész EU-ba) nem biztos, hogy ugyanazzal a hatással jár most is...

De térjünk a tárgyra: az 1945 és 90 között  különleges helyzetű Berlinre hogyan is hatottak a fenti folyamatok? Mi is eredményezte a bevándorlók Németországban szokatlan mértékű szegregációját? Valóban kialakultak a magyar kormány kampányában is hivatkozott berlini No-go zónák, vagy itt valami egészen másról van szó?

Az egykori Kelet-Berlint gyorsan elintézhetjük: a bevándorlók 1990-ig ott kaptak helyet ahol éppen volt, ez pedig jellemzően a gigantikus, a házak közötti távolságot és az ott tenyésző gaz mennyiségét figyelembe véve szovjetunióbeli viszonyokat idéző marzahni lakótelepet jelentette. Mindez az újraegyesítés után sokat változott, de erről majd később.

A nyugat előretolt bástyájaként funkcionáló Nyugat-Berlinben egész más volt a helyzet: komolyan hatottak rá az NSZK-t érintő bevándorlási hullámok, de különleges helyzete miatt kicsit máshogy.

Ugyan Nyugat-Berlin a falon túlról a nyugat gazdagságának kirakatának, a jólét netovábbjának tűnt, valójában a második világháborút követő 45 évben többé-kevésbé folyamatosan "hanyatlott" gazdaságilag. A korábban Németország idegközpontjának számító 4 és fél milliós város nyugati fele gyakorlatilag elvesztette államigazgatási funkcióinak, hivatalainak zömét, feleslegessé vált az országos funkciójú infrastruktúra egy része (pl. pályaudvarok, egyéb vasúti létesítmények), az elzárt helyzetéből adódó nehézségek miatt pedig kezdték elhagyni a jelentősebb üzemek (pl. Siemens) is. Mindez jelentős lakosságcsökkenéshez vezetett: a háborús mozgások lezárultával kialakuló 2,228 milliós csúcsot (1957) követően 1984-re (legalábbis papíron) 1,848 millió főre csökkent a lakosság - itt tehát nem feltétlenül beszélhettünk nagy munkaerőhiányról. Sőt a férfihiány sem volt olyan nagy, egy meglehetősen különleges ok miatt: Nyugat-Berlinben ugyan nagyrészt a nyugatnémet törvények voltak érvényesek, egy lényeges különbséggel: mivel a három hatalom által megszállt városrésznek nem volt hadserege, így férfilakosai nem is voltak hadkötelesek - ellentétben NSZK-beli társaikkal. Így meglehetősen népszerű megoldás volt úgy megúszni a katonáskodást, hogy az illető Nyugat-Berlinbe költözött. (Hozzá kell tenni, hogy volt egy ellenkező irányú tendencia is. Miután 1971-től az NSZK állampolgárai többé-kevésbé szabadon beutazhattak az NDK-ba, sok nyugat-berlini átjelentette magát a Szövetségi Köztársaságba, hogy hozzájuthasson a könnyebb mozgást lehetővé tevő útlevélhez - miközben továbbra is a városban élt. Ez papíron a becslések szerint 120-150 ezer fővel csökkentette a hivatalos népességet.)

Természetesen mind a városvezetés, mind a nyugatnémet kormány igyekezett tenni a város hanyatlása ellen: a helyi cégeket pedig különböző kedvezményekkel igyekeztek maradásra vagy letelepedésre bírni. Emellett a népességcsökkenés miatt nem voltak az egekben a lakásárak, Berlinben kifejezetten olcsó volt a lakhatás, ami Nyugat-Európában a megélhetési költségek igen jelentős hányadát alkotja - mindez már viszonylag jól ellensúlyozta a kevesebb és rosszabbul fizető munkalehetőség hátrányait. Ez pedig kellően vonzó kombinációt nyújtott a bevándorlóknak - ugyan a magas státuszú álláshelyek száma csökkent Nyugat-Berlinben, de a várost azért fenn kellett tartani, így alacsonyabb státuszú munkahely maradt bőven.

"Kellemes", jól őrzött lakókörnyezet - valahol Kreuzbergben a 80-as években... (forrás)

Ugyanakkor ahhoz, hogy a jobb munkahelyekkel együtt kiáramló magasabban képzett német szakemberek el tudják hagyni a várost, kellett némi "pótlás" (valakinek ki kellett adni a lakást) - és erre tökéletesek voltak a bevándorlók, akik ráadásul még örültek is, hogy olcsón találnak bérlakásokat. Természetesen az olcsóbb lakásokat keresték, és ezek jelentős részben a fal mellett voltak nagy számban elérhetőek. Ennek több oka volt:

- Talán a legfontosabb Berlin városföldrajza, illetve a megosztás arra gyakorolt hatása. A reprezentatív városközpont keletre került, az ezt körülvevő belső lakóhelyöv (tipikusan munkáslakta városrészek - mint pl. "vörös" Wedding) viszont legnagyobbrészt nyugatra, ezek gyakorlatilag félkörben vették körbe a keletre került centrumot. Az új nyugati belváros ugyanakkor némileg messzebbre került (közelebb a nyugati kertvárosokhoz), így a régi munkásnegyedek városon belüli pozíciója romlott. Az 1990-es egyesítés után pedig az alapvetően nem lakófunkciójú keleti belvárosba nem költöztek nagy számban bevándorlók, ezért éles ma is az egykori fal jelentette határvonal.

- Az említett negyedek tipikusan 19. század végi, 20 század eleji bérházakból álltak, melyekből a tehetősebbek azért igyekeztek kiköltözni. Tehát szabad lakások főleg itt voltak.

Tipikus weddingi bérház az 1910-es években  - (forrás)

- A nyugat-berlini ipar hanyatlása főleg a munkásnegyedeket érintette, tehát ez is erősítette az eredeti lakosság kiáramlását.

- A fal melletti helyzet természetesen nem emelte ezen lakónegyedek presztizsét, a fal korlátozta a fejlesztési lehetőségeket illetve némi veszélyérzetet is keltett a nyugat-berliniekben.

 Cottbuser Tor, Berlin Kreuzberg - a klasszikus bevándorlónegyed - (forrás)

Így már érthető, miért itt voltak a legolcsóbb lakások, melyek a vendégmunkások rendelkezésére álltak. Tulajdonképpen minden rendelkezésre állt egy jó kis "slumösödéshez", mely természetesen nem csak berlini jelenség, elég ránézni a budapesti Józsefváros és Ferencváros bizonyos részeire. Mivel mindez még a bevándorlók magas arányával is párosult, minden adott volt egy szíjjártói értelemben vett No-go zóna kialakulásához. Hogy ez nem teljesen lett így annak a következő okai voltak:

- A nyugat-berlini városvezetés, észlelve a veszélyt 1986-ban korlátozta a külföldiek érintett városrészekbe való települését. Persze ezzel inkább csak lassított a folyamaton, mivel sokan családegyesítés okán érkeztek.

- Az igazi változást a város 1990-es újraegyesítése jelentette - ekkor a peremhelyzetű fal melletti negyedek hirtelen megint a város közepén találták magukat, ráadásul az egykori határsáv révén jelentős fejleszthető területek közelében. Lassan megindult a hivatalok, vállalkozások, cégközpontok visszaáramlása az egyesített Németország fővárosába, ezzel együtt fellendült a gazdaság és nőtt a lakosságszám is.

Berlin-Kreuzberg - a dzsentrifikálódás korai szakaszában - (forrás)

- Az új jövevények között megtalálhatóak voltak jól fizetett német és egyéb nyugati munkavállalók és a viszonylag szerény anyagi hátterű vendégmunkások, diákok is. Előbbiek kezdetben jellemzően a délnyugati kertvárosokat favorizálták, utóbbiak viszont az olcsóbb kerületeket - vagyis jellemzően épp a belvárosközeli, bevándorlók lakta nyugati városrészeket és ezek keleti megfelelőit. (Az oroszok mondjuk érdekes módon az északkeleti lakótelepet, Marzahnt kedvelik.) Ezáltal még sokszínűbbé vált Kreuzberg, Neukölln és Wedding. Hamarosan azonban meglepő módon a tehetősebb lakosok is feltűntek - az említett területek kiváló terepei voltak a dzsentrifikáció jelenségének, azaz az olcsó lepukkant városrészek magas státuszú megújításának.

Mivel alapvetően nagy területű városrészekről van szó, a megújulás szigetszerűen ment végbe, ugyanakkor kellő mennyiségben ahhoz, hogy általánosan pozitív hatással legyen az egész városrész imidzsére, illetve az ott élők egy részének életminőségére - ami azért is örvendetes, mert azért az eredeti lakók jelentős részét nem szorították ki az újak. Persze ez lassú változás volt, és elsősorban Kreuzbergben volt jelentős, amely még a 2000-es évek elején is a meglehetősen rossz hírű "török" városrész volt. (Igaz Marzahnnak, Berlin Avasba oltott Újpalotájának is rossz híre volt, pedig ott főleg németek laktak.)

Párhuzamosan az egykori keleti városrészek megújítása is lendületet vett, amelyek eredeti lakóik részleges kiáramlása miatt szintén olcsó lakhatást kínáltak (nem utolsósorban a helyet egzotikusnak tartó nyugati fiataloknak), így lassan csökkenőben van a külföldiek és a bevándorlók berlini koncentrációja.

Klasszikus No-go zónákról tehát nem igazán lehet beszélni Berlinben, inkább csak bevándorlók által dominált városrészekről, melyeknek vannak rossz hírű és jó hírű részei - körülbelül mint minden nagyvárosban. (Egy személyes élmény: négyhónapos berlini tartózkodásom alatt egyszer féltem az utcán. Ez éjszaka egy marzahni villamosmegállóban volt - az ott állók épp a közeli kocsmából menekültek ki, mert egy alul félmeztelen polgár egy sörösüveggel keringett körülöttük.)

Hogy mi ebből a tanulság? Egyrészt egy ellenőrzött bevándorlási folyamat járhat komoly gazdasági előnyökkel, akár még egy viszonylag hanyatlóban lévő (igaz különleges státuszú) területen is - de nem biztos, hogy minden esetben ez a jó megoldás. Az sem törvényszerű, hogy a külföldiek magas koncentrációja egy adott városrészben komoly problémákhoz vezet, ha mégis, akkor megfelelő városfejlesztési beavatkozásokkal enyhíthetőek ezek. (Persze utóbbiak sikeréhez nem árt némi gazdasági fellendülés.) És hogy mindezt miért hoztam elő épp a népszavazási kampány hajrájában? Azért mert jó lenne, ha minél többen döntenének több forrásból is tájékozottan, a kérdést racionálisan végiggondolva, nem pedig indulatból vagy gyűlöletből. Ha figyelembe vesszük a népszavazási kérdésben elrejtett jogi csavart (nevezetesen az Országgyűlés és az EU hatáskörét boncolgató jellegét) is, valamennyi válaszlehetőség megindokolható észérvekkel. És az lenne az örvendetes, hogyha féligazságokkal operáló kampány, illetve az eltérő álláspontok kölcsönös megbélyegzése helyett az eddigi külföldi tapasztalatokat is figyelembe véve lassan elinduljon a vita arról, hogy tud ebből a helyzetből Magyarország a legjobban kijönni.