Az egykori belnémet határ furcsaságairól számos írás született, de viszonylag kevés foglalkozik azzal a különleges kistájjal, ahol a határvonal - lényegében Lübeck városhatárán - elérte a tengert. A terület különleges természeti viszonyai és Lübeck meglehetősen kalandos történelme miatt a határ futása itt talán még más területeknél is kegyetlenebb következményekkel járt a határ keleti oldalán rekedtek számára.
Az egykori határ futásával és annak következményeivel blogunkon is többször foglalkoztunk: volt szó Nyugat-Berlin exklávéjáról, Steinstückenről, amelyet az NDK körbefalazott, beszéltünk a berlini fal migrációs és lakáspiaci következményeiről, végigvettük, hogy a különböző hercegségek küzdelmei nyomán kialakult határ milyen anomáliákat eredményezett a Harz-hegységben, és volt szó arról, hogy az NSZK hogyan próbálta egy harckocsiárok szabványok szerint kialakított hajózócsatornával megvédeni az Elbától délre fekvő határszakaszát. Lübeck környéke pedig nem kevésbé érdekes terület, mint az említettek - vágjunk is bele.
A brodteni magaspart, háttérben a Priwall-félsziget
Történetünk nagyjából 15 ezer éve kezdődik, amikor is az utolsó eljegesedési periódus jégtakarója már "visszavonulóban" volt - a jégborítás nagyjából az Elba vonaláig ért - ami nem meglepő, hiszen a folyam ennek az eljegesedési periódusnak az olvadékvizeit elvezető ősfolyamvölgyben halad ma. A jégtakarónak azonban sem a vastagsága sem a pereme nem volt túlzottan egyenletes, a visszavonulása, olvadása leginkább úgy írható le, hogy a több jéggel (és/vagy természetes mélyedésekkel rendelkező) területeken hosszabban fennmaradó jégnyelvek mélyeb völgyeket vágtak a felszínbe, míg a nyelvek között komolyabb morénafelhalmozódások (lényegében dombok) jöttek létre, vagy maradtak meg. Mindez egy nem túl magas, de változatos dombvidéket hozott létre például a mai Schleswig-Holstein keleti, délkeleti részén. A dombok között gyakran kacskaringós, gleccser vájta völgyrendszer jött létre, melyeket kisebb folyók, nagyobb tavak, és helyenként mélyen a szárazföldbe nyúló szűk, fjordszerű tengeröblök, a Fördék töltöttek ki. Az elolvadó jég pedig egy hatalmas tavat hozott létre a ma a Balti-tengernek helyt adó medencében - a víztest fejlődését pedig a a jégtől megszabadult földfelszín izosztatikus emelkedésének, valamint a globális tengerszint változásának (általában növekedésének) egyensúlya határozta meg - a tudósok hat különböző periódust határoztak meg, annak függvényében, hogy a tónak/tengernek mennyire volt kapcsolata a világtengerekkel, és hogy mennyire volt sós a víze - mígnem mintegy 6000 évvel ezelőtt kialakult a Balti-tenger nagyjából a mai formájában.
Területünk partvidéke nagyjából 6500 éve és ma - (forrás)
Az izosztatikus emelkedésnek lett még egy következménye: létrejött egy kis magasságú vízválasztó az Elba és a Balti-tenger között, ami hatással volt egy, a Holsteini-Svájc gyönyörű tóvidéken eredő kicsi, de bővízű folyócskára, a Travére - a folyócska ugyanis a (nem meglepő módon) Travefördének nevezett, meglehetősen hosszú, brakkvizes mélyedésrendszerbe talált lefolyást. Az itt kialakult vízrendszer némileg elüt a többi Fördétől: egyrészt a Trave vízének helyet adó szűk mélyedésből áll, másrészt egy kiterjedt tórendszer is kapcsolódik hozzá: a Pötenitzer Wiek és a Dassower See. Az egész komplexumot egy, a tengerbe mélyen benyúló morénavonulat a a Brodtener Dorn (Brodteni tüske) védte, melynek északnyugati oldalán is kialakult egy Förde és egy tórendszer (Hemmelsdorfer See), azonban nagyobb folyó nélkül. Mivel a meglehetősen szűk Lübecki-öbölben az áramlatok nagyjából az óramutató járásával ellentétes irányban haladnak, illetve az alapvetően sekély öbölben a téli viharok igen komoly hullámerózióval járnak, a tenger meglehetősen gyors ütemben bontotta le a Brodtener Dornt (a magaspart ma is évi 0,5-1 métert hátrál), és hasonló ütemben igyekezett egy nagyméretű homoktúrzással lefűzni a Travefördét - ennek eredményét ma Priwall-félszigetként ismerjük. (Ez egy hasonló homokfal, mint amilyeneket a Balti-tenger lengyel, orosz és litván partvidékén találhatunk.) A tórendszer egy része épp a félsziget miatt jött létre. A lefűzés ugyanakkor a Trave vízhozama miatt nem sikerülhetett, és az eredmény egy védett és mély, a tengerrel kapcsolatban lévő öböl és tórendszer lett, amely kiváló lehetőségeket kínált a hajózás és a halászat számára. A Brodtener Dorn túloldalán viszont nagyon is jól sikerült a lefűződés: a mai tó az egykori Förde maradványa, így nem csoda, hogy itt található Németország legmélyebb pontja (-39,5 méter). Ez amúgy a 40 méter mély tó fenekén van, úgyhogy egyrészt némileg vitatható, másrészt nem játszik abban a késhegyre menő vitában, hogy melyik település területén is van az ország alja - szárazon.
A Traveförde nem csak emiatt kínált kiváló lehetőséget egy kereskedőváros megalapítására. A blogon már a nem túl messze fekvő Schleswig/Haithabu példáján keresztül végigvettük, hogy mennyire fontosak azok a pontok, ahol a természeti adottságok lehetővé teszik az Északi és a Balti-tenger közötti könnyebb átjárást. Jelen esetben ezt az Elba és mellékfolyói valamint a Balti tenger között kell értelmeznünk: az obodriták által alapított Ljubice falu ugyanis az öböl és a Förde végében meglehetősen közel volt az Elba vízválasztójához, ráadásul odáig mindkét oldalon egy olyan kisebb folyókból és tavakból álló vízrendszer vezetett, amely a kora középkori kisebb hajók számára (némi földmunkával) hajózható volt.
A város felemelkedésének egyéb tényezői:
- A 12. századi német hódítással a városka az Oldenburg és Schleswig (azaz Dánia) közötti hatalmi harc egyik fontos pontjává egyben lassan hatalmi tényezővé vált - német hűbérurainak érdeke volt a város megerősítése, sőt adott esetben kereskedelmi és hatalmi önállósága (ez főleg a Dánok ellen vívott 1227-es Bornhövedi csatát követően alakult így.)
- A városnak jó szárazföldi kereskedelmi kapcsolatai voltak az akkor már jelentősebb városnak számító Hamburggal - az ide érkező árukat pedig innen lehetett továbbküldeni a balti térségbe.
- Lübeck lett az egyre nagyobb jelentőségre szert tevő sóút balti végpontja. A helyi kereskedelem tekintélyes részét a Balti-tengerben fogott sózott hering tette ki, a só pedig nagyrészt Lüneburgból, illetve a Német-középhegységból érkezett jórészt az Elbán és mellékfolyóin át - ezeket pedig a már említett vízválasztón át lehetett juttatni a halászflották érkező állomására, az immáron Lübecknek nevezett városba. Nem csoda, hogy itt épült meg a 1398-ban Európa első zsilpekkel ellátott hajózócsatornája, a Stecknitz-csatorna.
A lübecki sóraktárak - (forrás)
- Lübecknek nagy előnyt biztosított a Traveförde és a viszonylag sekély Lübecki-öböl halgazdagsága - gyakorlatilag emiatt voltak képesek a rendkívül népes vásárokat különösebb gond nélkül élelmezni.
Mindezek azzal is jártak, hogy az egyre gazdagabb és nagyobb hatalmú városnak létfontosságú volt az úgynevezett sóút biztosítása valamint a hajózási utakhoz és a halászati területekhez fűződő jogok biztosítása - ez pedig állandó határvitákhoz vezetett ami végül nagyon komoly hatással lett a belnémet határ későbbi futására. Lübeck emiatt megpróbált minél több kisvárost uralma alá hajtani a sóút mentén (pl. Möllnt), ami megmagyarázza, hogy 1937-ig miért volt annyira széttagolt a lübecki városállam területe - ez egyben kijelölte azt a vonalat is, ameddig a Mecklenburgi-hercegség terjeszkedni tudott. (Lübeck államisága 1937-ben szűnt meg, a városatyák az 50-es években arra hivatkozva igyekeztek sikertelenül visszaszerezni, hogy mindez egy náci jogsértés eredménye volt.)
Jóval bonyolultabbnak bizonyult a hajózási és halászati területek kijelölése - itt ugyanis csak szárazföldi vonatkozási pontokhoz tudtak viszonyítani - ami Lübecket kis területe miatt viszonylag hátrányba hozta - bár ezt azért erővel igyekeztek ellensúlyozni. Még bonyolultabbá tette a helyzetet a Lübecki-öböl viszonylag csekély vízmélysége - ami ma nagy előny a fürdőzőknek és a nyaralóknak, az a középkorban egész más dimenziót kapott: egyrészt igencsak korlátozta, hol is lehet hajózni, másrészt a hajózúutak mellett a halászat szempontjából fontos homokpadokra is igyekezett minden érintett rátenni a kezét. A küzdelem a hajózás ellenőrzése/vámolása és a halászati jogok felett dúlt Oldenburg, Mecklenburg és Lübeck között - a gazdag és ezért katonailag erős kikötőváros viszonylagos pechjére ellenfelei a harcosabb német kisállamok közé tartoztak, de sokáig jellemzően a nagyváros erőfölénye érvényesült. Lübeck újkori viszonylagos hanyatlásával pedig elcsitultak a viták, és főleg a fegyveres küzdelmek, hogy aztán a 19-20. században ismét fellángoljanak a terület ismételt gazdasági felértékelődésével. Persze ekkor már nem lehetett megoldani az ügyet egy jobban felszerelt és sörrel bőven ellátott zsoldoscsapattal, bíróság elé kellett vinni az ügyet, főleg, hogy 1866 után már mindhárom entitás ugyanazon állam részét képezte. Az első - nem túlzottan konkrét - döntésre 1890-ben került sor, míg a második per 1925 és 28 között zajlott le Mecklenburg és Lübeck államok között. Mindkét társaság népes jogász és történészcsapattal vonult fel, hogy a kissé bizonytalan weimari politikai légkörben valami politikailag jól eladható sikert arathassanak. A történészek jelenlétét elsősorban az indokolta, hogy az indoklások zömét különböző középkori oklevelekre alapozták, a jogászok szerepét meg az a tény tette még fontosabbá, hogy ezek jelentős része hamis volt. (A hamburgi kikötő születésnapi ünnepsége ma is tulajdonképpen egy ilyen középkori kiváltságlevél-hamisítást ünnepel.)
Lübeck Szabad- és Hanzaváros területe a 20. század elején - jól látható a Traveförde és a sóút uralására való kísérletek eredménye - (forrás)
A bíróság nagyrészt arra jutott, hogy a kérdést nem igazán lehet jogi alapon eldönteni - az addigi szokásjog és gyakorlati használat szempontjai alapján viszont a legtöbb vitás kérdésben Lübecknek kedvezően ítélt a bíróság, azzal a feltétellel, hogy a halászati jogok esetében Lübeck nem korlátozhatja a mecklenburgiak területhasználatát. Még fontosabbnak bizonyult az, hogy a bíróság véglegesen Lübecknek ítélte a Trave torkolatát védő homoktúrzás, a Priwall-félsziget nyugati részét (miközben a bejárata Mecklenburgnál maradt), valamint a halászati hasznosítás miatt a teljes Dassower See-t. Egész pontosan a határvonalnak a tó "nagyvízi" szintjét jelölték ki, hogy ne legyen balhé a halászok ellenőrzéséből. Mindez azt eredményezte, hogy normál vízállásnál az amúgy mélyen mecklenburgi területbe nyúló tó partjának pár méteres száraz sávja még Lübecké volt - ennek amúgy 1928-ban nem volt túl nagy jelentősége - 1945 után viszont annál inkább.
A szaggatott vonal mutatja a határ egykori futását - Forrás: Google Maps
A háborúban viszonylag kisebb károkat szenvedett Lübeck a keleti menekültek egyik legnagyobb felvevőpontjává vált (1945-ben 100 ezer fővel nőtt a város lakossága!), ugyanakkor a város közigazgatási határa hamarosan a világ talán legszigorúbban őrzött államhatárává vált, új, minden addiginál félelmetesebb dimenziót adva a korábbi határviták következményeinek, ebben pedig komoly szerepe lett a környék természetföldrajzának - főleg a Lübecki-öböl valamint keleti folytatása sekélységének. Mint már volt róla szó, ez kedvezett a halászatnak, ugyanakkor a modern turizmus felpörgésével a fürdőzőknek is: nyáron ugyanis a vízhőmérséklet a partközelben elég gyakran éri el a viszonylag kellemes 21-22 C fokot, így meglehetősen sok keleti polgár fejében fogant meg a gondolat, hogy a viszonylag védett, "melegvízű" öbölben a part mentén úszva, vagy kisebb vízijárművekkel sokkal egyszerűbben és biztonságosabban át lehetne jutni nyugatra. Némileg hamis biztonságérzetüket több tényező is fokozta: egyrészt az öböl partjain több világítótorony fénye is jól jelezte, merre is kellene evickélni egy éjszakai kísérlet esetén. Ráadásul a Trave torkolata jól azonosítható tereptárgy volt, és még úgy lehetett partot érni Priwall homokos strandján, hogy meg kellett volna küzdeni a folyótorkolat áramlásaival.
Komp a Trave szűk torkolatában Priwallról nézve - a víz ilyenkor 15-20 métert is visszavonulhat, hogy aztán hirtelen visszatérjen...
Ugyanakkor a menekülők egy része nem volt azzal tisztában, hogy az áramlatok általában ellenük dolgoznak, ráadásul könnyen az öböl mélyére sodródhattak. Ebben az esetben azonban az öböl sekélysége egy újabb tényező révén ismét meghatározhatta a menekülők sorsát: az öbölben a hajózóút meglehetősen szűk - azaz a kisodródók egy meghatározott területen viszonylag jó eséllyel találkozhattak hajókkal (a Lübeckbe tartó kompok rendszeresen mentettek ki menekülőket), azon kívül viszont nem annyira. A hajózóút sekélysége egyben komoly stratégiai tényezővé vált: a Balti-tenger legforgalmasabb, Lübeck és Kiel felé tartó hajózóútjának hajózási szempontból rendkívül szűk a "bejárata": a Gedsertől délkeletre (Rostocktól északkeletre) található Kadetrinne egy 500-1000 méter széles, a sekélyebb tengerfenékbe mélyülő csatorna, amelyben a hajóknak még egy 90 fokos fordulót is össze kell hozniuk. A térség potenciális hadviselő felei nagyon gyorsan rájöttek, hogy az itt manőverezni kényszerülő nagyobb felszíni hajók (főleg az orosz/szovjet balti flotta egységei) elképesztően sebezhetőek, így a környék haditengerészeti biztosításához a legjobb fegyver a kisméretű torpedóvető hajó, vagy az olyan méretű tengeralattjáró, ami befér az említett csatornába. (Emiatt van az, hogy a német és a dán tengeralattjárók egyedi méretű, nagyon nem szabványos darabok.) Ez persze azzal járt, hogy mind az NDK és az NSZK, mind a dán haditengerészet kisebb egységei gyakran járőröztek a térségben - egyes menekülők szerencséjére vagy balszerencséjére. Természetesen nem sikerült mindenkinek az átjutás, és a tengerpart valójában a belnémet határ talán leghalálosabb zónájának bizonyult: a biztos áldozatok száma 180 feletti, de nagyon valószínű, hogy egyesek észrevétlenül tűntek el az öböl mélyén.
Határ a Priwall félszigeten 1959-ben - (forrás)
Természetesen az NDK hatóságai is mindent megtettek a tengeri határ zárása érdekében. Természetesen a fizikai gátak a tengerparton végetértek, de a kelet-német határvédelem járőrtevékenysége gyakorlatilag minden nappali tengeri kísérletet lehetetlenné tett. Néhány speciális intézkedés és egyes földrajzi sajátosságok pedig tovább "könnyítették" a keleti határőrök dolgát:
- A "Sperrgebiet-et", az 5 kilométeres határsávot természetesen itt is kijelölték. (Ez Magyarországon sem volt ismeretlen jelenség, azonban a kelet-német rendszer jóval szigorúbb volt a már 1956-tól jelentősen enyhített, és 1969-ben végleg felszámolt magyar rendszernél.) A tény, hogy a Priwall-félszigetet legfeljebb 5 kilométerre lehetett engedély és különösebb feltűnés nélkül megközelíteni, azt jelentette, hogy minden vízi kísérletet ennél távolabbról kellett indítani - ez a legtöbbek esetében kizárta az úszást. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a nyugati határtól számított 5 kilométer után a partszakasz meglehetősen vékonyka, homokos sáv, esetenként magasparttal - amit igen könnyű volt ellenőrizni. Az első olyan komolyabb strand, ahol a tömegben elvegyülve lehetett megkezdeni a szökési kísérleteket, az a határtól 23 kilométerre lévő boltenhageni volt. Ezzel persze a hatóságok is tisztában voltak, úgyhogy a strand csak reggel 6 és este 8 óra között volt nyitva, ráadásul az ottani őrtornyok sem a Baywatchból ismert alacsony szerkezetek voltak - és főleg nem piros ruhás életmentők ültek bennük. Az éjszakára fizikailag is lezárt strandon erőteljes, fényszórókkal is támogatott járőrtevékenység folyt - hogy hogyan is nézett ez ki, erről itt található egy kiváló képgyűjtemény.
- Az említett huszonpár kilométeres távolság azonban akár még kisebb vitorlásokkal, csónakokkal is leküzdhető volt - emiatt például a tengeri vitorlázás az NDK-ban belügyminisztériumi engedélyhez volt kötve - nem csoda, hogy a víziélet leginkább a mecklenburgi tóvidéken zajlott az országban.
- Persze utóbbira nem mindegyik tó volt alkalmas, például a már említett Pötenitzer Wiek vagy a Dassower See sem, ugyanis a határ ezek keleti partján futott. Egyben épp ezek és az Untertrave jelentették (volna) a legkönnyebb és legbiztonságosabb "tengerparti" menekülőútvonalat - így a kelet-német határőrség egyszerűen "lefalazta" ezeket a víztesteket - így ezek tulajdonképpen a szárazföldi belnémet határ részeivé váltak. Mindez a mélyen Mecklenburgba benyúló Dassower See esetén vált a legabszurdabbá - az 1920-as évek jóindulatú bírósági ítéletének következményeként a falut elfalazták a tavától, lakosai több évtizeden keresztül meg sem közelíthették a település ékét, és a halak nagy örömére a halászok tevékenységét is komolyan korlátozták. (Az abszurd zárás miatt az egykori zárt zóna most rendkívül értékes természetvéfdelmi terület.)
A terület az NDK 1972-es autósatlaszában - nyugaton Lübeck valahogy eltűnt... - (forrás)
Mindez természetesen a határ nyugati oldalán sem volt negatív hatások nélkül: Priwallt az NSZK-ból nem lehetett szárazföldön elérni - részben ez is magyarázza, hogy miért vált nyugodt üdülőtelepüléssé. Az önálló államiságát elvesztő Lübeck sem járt annyira jól: keleti vonzáskörzetéről csaknem fél évszázadig le kellett mondania, határközeli helyzete pedig hozzájárult ahhoz, hogy nagyon szóba se kerülhessen, mint Schleswig-Holstein potenciális "fővárosa". Ugyanakkor komolyan profitált az itt letelepedő keleti menekültek érkezéséből, ahogy abból is, hogy az NDK megalakulásával a legtöbb balti kompútvonal ide összpontosult, aminek tanúja a máig forgalmas Skandinavienkai.
Szerencsére mindez már közel 35 éve a múlté, a Lübeck környéki tengerpart és tóvidék helyenként szinte érintetlen természetvédelmi területeivel ismét a turisták paradicsomává vált egy rendkívül érdekes beltenger partvidékén. Következő írásunkban magát a Balti-tenger vesszük jobban nagyító alá.
