A Düsseldorf közelében húzódó Neander-völgy az itt 1856-ban feltárt ősmaradványokról vált világhíressé. Az egykor festői szurdokvölgyet a kőbányászat mára teljesen megváltoztatta, de a totálisan átalakult tájban 1997-ben és 2000-ben egy izgalmas tudományos nyomozást követően sikerült az eredeti csontmaradványok újabb darabjait megtalálni.

A Düssel folyó nem túlzottan jelentős vízfolyás, azonban a környező csapadékos dombvidéknek köszönhetően viszonylag bővízű, így Düsseldorftól 10 kilométerre, Erkrath és Mettmann kisvárosok közelében mintegy kilométeres hosszban festői szurdokvölgyet vágott a mészkőbe, melyet szirtek, barlangok és zúgók tarkítottak. Az eredetileg „Gesteins” vagy „Hundsklipp” névre hallgató helyet a XIX. század eleji természetjárók és festők is felfedezték maguknak. A szurdokot első rajongójáról, a XVII. századi egyházi komponistáról, Joachim Neanderről nevezték el, és népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy a környék első (Düsseldorf és Elberfeld közötti) vasútvonalát 1841-ben épp a völgytől délre húzódó magaslatokon építették meg, és Hochdahl nevű állomásáról a szurdok könnyen elérhető volt.

A Düssel eredeti szurdoka egy 1837-es festményen - (forrás)

Mészkőbánya agyaggal és csontokkal

Hochdahlban azonban nemcsak vasútállomás létesült, de vaskohó is: a gyorsan fejlődő Ruhr-vidék részeként igen rohamosan nőtt a helyi ipar nyersanyagigénye a század közepén. A kohászathoz, valamint a szaporodó ipari létesítmények és lakások építéséhez nagy mennyiségű mészre volt szükség, amelynek alapanyagát legkönnyebben épp a szurdokvölgy mészkőpadjaiból lehetett kitermelni.

1849-ben meg is indult a mészkőbányászat, de a komolyabb kitermelés csak az 1854-es részvénytársasági átalakulást követően kezdődött. Mindez 1856 augusztusára odáig jutott, hogy a munkások az eredetileg a folyó felett mintegy 20 méterrel húzódó barlangrendszer „Kleine Feldhofer Grotte” nevű részét is robbantásra készítették elő. Ennek keretében megkezdték a járatok nagyobb részét kitöltő agyagrétegek kilapátolását, mivel az agyag elszennyezhette volna a meszet.

Johann Carl Fuhlrott, akinek a leletek helyes értelmezését köszönhetjük - (forrás)

Hogy ez a munka pontosan hogyan is folyt, arról kissé ellentmondóak a források: van olyan verzió, mely szerint a bánya egyik tulajdonosa, Wilhelm Beckersdorff figyelmeztette munkásait, hogy legyenek óvatosak, ezekben a barlangokban ősállatok csontjaira vagy egyéb régészeti leletekre lehet bukkanni, és ha ilyen történik, szóljanak. A másik (valószínűbb) sztori szerint Beckersdorff nem volt ilyen elővigyázatos, és csak amikor azt látta, hogy a munkások csontokat szórnak ki a barlangból, állíttatta le a munkát, hogy aztán a barlangi medve csontjainak vélt maradványokat egy agyagkupacból szedegessék össze. Eközben megérkezett a mások tulajdonos, Friedrich Wilhelm Pieper is, aki értesítette elberfeldi tanár ismerősét, Johann Carl Fuhlrottot. A tanár nagyjából két héttel az eseményeket követően kikérdezte a munkásokat, majd megvizsgálta a maradványokat, amelyeket mindenki óriási megdöbbenésére jégkorszaki emberként azonosított. (Egyéb tudósok, például a leleteket elsőként megvizsgáló antropológus, Hermann Schaafshausen is egyetértettek azzal, hogy itt ősi embermaradványokról van szó, de a korukat vitatták.)

Darwin is a helyszínre sietett

A lelet sajnos csak a csontváz egy részét tartalmazta (helyenként ásónyomokkal), Fuhlrott pedig azt feltételezte, hogy a munkások valójában a teljes csontvázra bukkantak rá, azonban a tapadós, nedves agyagréteg miatt ezt csak túl későn ismerték fel – érkezésekor pedig az agyagot már nagyrészt elhordták és a bánya egyik igazgatási épületének alapozására használták fel, így reménytelennek látszott a csontok utáni további kutatás.

Ugyanakkor a fellelt maradványok között volt a koponyatető a jellegzetes, kiugró szemöldökeresszel, amely számos tudóst elgondolkodtatott arra vonatkozóan, hogy mi is került a kezükbe. Fuhlrott például meg volt róla győződve, hogy valami egészen különleges leletről van szó, főleg, hogy ismerte Charles Darwin korai munkásságát, és az 1859-ben megjelenő „A fajok eredete” is sokat segített elméletének megalapozásában – olyannyira, hogy Darwint meg is hívta a következő évben Poroszországba. A két tudós a csontmaradványok felett elmélázva arra jutott, hogy valószínűleg az emberi törzsfejlődés egy fontos láncszeme fekszik előttük, amely fontos bizonyítéka az evolucionista tanoknak. Fuhlrott elméletét a korabeli német tudományos közeg nem igazán fogadta el, azonban a nemzetközi porondon hamar beépült a köztudatba a „neandervölgyi ősember”, noha hamarosan kiderült, hogy már korábban is megtalálták maradványait Belgiumban (1829-ben) és Gibraltárban (1848-ban).

Az 1856-ban megtalált csontváz, bekeretezve az újabb leletek

Ahogy szaporodtak az újabb leletek, úgy tudhatott meg a modern emberiség egyre többet a neandervölgyiek testfelépítéséről, egyes szokásairól, életmódjáról, igaz, ezzel kapcsolatban a kérdések száma is nőtt: többek között a Homo sapienssel való kapcsolatára, valamint a kihalására vonatkozóan is. Ezekben az utóbbi évtizedek DNS-vizsgálatai látszanak oszlatni a homályt, és részben a neandervölgyiek iránti megnövekedett tudományos érdeklődésbe illik az, ami az ezredfordulón történt a Neandervölgyben – bár ebben a völgy „fejlődésének” is volt némi szerepe.

Autóbontó és roncstelep

Itt ugyanis 1856 után sem állt meg az élet: a kőbánya lassan felemésztette az egykori szurdokot. A fejtés azonban egy viszonylag széles völgyet hagyott hátra, melynek egy részét lassan visszahódította a természet, a bányától távolabbi részek úgy ahogy érintetlen idillje pedig továbbra is kiváló kirándulóhellyé tette a terjeszkedő Ruhr-vidéki települések gyűrűjében, különösen a közeli Düsseldorf és a Barmenből és a már említett Elberfeldből 1929-ben létrehozott Wuppertal lakói számára. Az immár széles völgytalp hamarosan vendéglőknek, csónakázótavaknak és gyermekvasútnak adott helyet, miközben itt jött létre 1921-ben Németország egyik első természetvédelmi területe, az ősemberleleteket pedig 1938-tól múzeum mutatta be. A kőbányászat 1945-ben megszűnt, bár az utolsó bányaudvart gyakorlatilag a 90-es évekig különböző ipari célokra használtak, a későbbiekben igencsak fontossá váló részében például autóbontó és roncstelep működött.

A Düssel folyócska ma

A terület elcsendesedése a 90-es években új ötleteket adott a kutatóknak: Mi lenne, ha megkeresnék és átvizsgálnák az 1856-ban széthányt és a bányaudvar mélyebb részeinek feltöltésére felhasznált barlangi agyagot – amely jó eséllyel az eredeti csontváz további darabjait is magában rejtheti egyéb maradványok és leletek mellett? Ezzel csak az volt a gond, hogy a 20. század elejére már feledésbe merült az egykori barlang helye, és az is, hogy hol landolhattak annak idején a maradványok.

Talán nem is különböztek tőlünk olyan sokban a neandervölgyiek… (Felöltöztetett neandervölgyi figura a múzeumban)

Persze lehetőség volt a szurdokvölgy egykori képének hozzávetőleges rekonstrukciójára, illetve azt is lehetett tudni, hogy a bányaudvar melyik részén folyt munka 1856-ban, így erős volt a gyanú, hogy az esetleges maradványok az éppen akkor létesített igazgatási épület környékére kerülhettek – melynek helyén később az autóbontó állt. Természetesen igencsak bolygatott talajrétegekről volt szó.

Megismételt ásatások

Nagyjából sikerült rekonstruálni magát a barlangot is. Az egy közeli majorságról elnevezett „Kleine Feldhofer Grotte” a szurdokvölgy déli oldalán, a völgytalp felett mintegy 20 méterrel helyezkedett el, 3 méter széles, 5 méter hosszú és 3 méter magas lehetett, és valószínűleg rendelkezett egy felfelé irányuló, a felszínt a völgy felső régiójában elérő kürtővel is. Az eredeti csontvázat a munkások 60 centiméter mélyen, fejjel a bejárat felé fedezték fel, a barlang szája pedig nagyon szűk volt – mivel emiatt meglehetősen nehéz volt kitakarítani az agyagréteget, vélhetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy észrevegyék a csontokat.Az 1997–2000-es ásatások helyszíne a kilátótorony tövénél

A tudósoknak 1997-ben sikerült is – az eredeti leletnek emléket állító útmenti obeliszktől nem is túl messzire – egy olyan agyagrétegre bukkanniuk, amely korabeli csonteszközöket és maradványokat tartalmazott, de az igazán látványos áttörésre az 1999-es és a 2000-es ásatások során került sor. A kutatók már az első alkalommal is találtak emberi maradványokat, azonban nagyon valószínű volt, hogy ezek nem az eredeti csontváz részei. A későbbi munkálatok során viszont egy gyerek tejfogai mellett három olyan csonttöredékre (például a járomcsont és a combcsont egy részére) is sikerült rábukkanni, amely az eredeti, 1856-ban felfedezett csontvázhoz illett.

A leletek átfogóbb értékelését segítette az az 1991-től folyó kutatómunka, amely az eredeti leletből kívánt több információt kinyerni: egyrészt a maradványokat radiokarbon vizsgálatnak vetették alá, ez alapján pedig az 1856-ban megtalált csontváz „gazdája” 39 900 +/-620 évvel ezelőtt élhetett. A vizsgálatot az 1997-ben megtalált másik neandervölgyi maradványain (egy felkarcsonton) is elvégezték, és az eredmény (a mérési hibákat leszámítva) nagyjából ugyanezt a kort adta, tehát nagyon valószínű, hogy a két neandervölgyi embert egyszerre temették el, koruk pedig azt jelenti, hogy az utolsó Európában élő neandervölgyiek közé tartozhattak.

Barlang helyett kilátó

Az ezredfordulót követően újabb változások történtek a völgyben: egyrészt kibővült a múzeum, annak érdekében, hogy jobban bemutathassa, milyenek is voltak a neandervölgyiek: miben különböztek tőlünk, és miben lehettek nagyon is hasonlók. Az egykori bányaudvar átfogó tájrehabilitáción esett át, a kőtörmelék helyét fák vették át, a bányászatra csak a bányagödör peremei utalnak, illetve a 2010-es években felmerült, hogy valamilyen módon emléket kellene állítani az eredeti barlangnak és a hozzá kapcsolódó világhíres felfedezésnek. Ez egy kissé zavarba ejtő módon sikerült: egy 22 méter magas kilátót húztak fel az eredeti barlang feltételezett helyén, melynek tetejét egy hét tonnás, neandervölgyi koponyatetőt formáló fedő „díszíti”.

Az új „kilátótorony”

A 2022 decemberében átadott „kilátótorony” nemcsak kinézete miatt különleges - hanem azért is, mert a völgytalpra helyezték, tehát kilátás nem igazán van, helyével és magasságával azt szerették volna lehetővé tenni alkotói, hogy a látogatók felkereshessék az eredeti barlang (hűlt) helyét, illetve, hogy felfelé haladva megismerhessék a völgy történetét. A torony aljától néhány méterre egyébként az 1997–2000-es ásatások helye is jelölve van.

A múzeum feletti vasútállomás neve máig őrzi a völgy nevének eredeti helyesírását

Ami viszont nem változott, az a lelőhely, a múzeum és a felettük lévő vasútállomás elnevezése: bár az 1901-es helyesírási reform óta a területet németül hivatalosan Neandertalnak kellene írni, az említettek máig őrzik nevükben az eredeti Neanderthal „h” betűjét. A völgy ugyanis ezzel a névvel vált világhíressé, így sem a múzeumi szervezet, sem a vasúttársaság nem merte követni a helyesírási változásokat.

Jakab László

 Az írás eredetileg az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2025/3. számában jelent meg.