Politikailag Nagy-Britannia 1066 óta minden jelentős inváziónak ellen tudott állni. Földrajzilag azonban vesztésre áll egy olyan invázióval szemben, amely a legutolsó glaciális maximum óta tart. Ez pedig nem más, mint a Pangea blog által egyik legjobban körüljárt téma; a tenger előrenyomulása a szigetek rovására. 2018. augusztus 13-án a szokatlanul alacsony apály felszínre hozta ennek a húszezer éves háborúnak az egyik csataterét Lincolnshire partjainál.
Borth (Wales) elsüllyedt erdeje (forrás)
Tulajdonképpen Anglia és Wales partvidékének zöme ilyen csatatér, ezért ha valaki alacsony apály idején, vagy heves téli viharok után a tengerpartra kirándul nagy valószínűséggel belebotlik majd valami egészen különleges dologba.
Korábbi cikkeink a témában:
- Hullámmarás Yorkshire-ben - Elmosódó Anglia
- Kimosódó jura kövületek Devonban és az első női geológus- Jurassic Part
- Vihardagály rágja Angliát - Xavér és a geomorfológia
- Doggerland pusztulása - Norvég cunami tarolta le a kőkori Észak-Európát
Tölgyfa és tiszafa maradványai Borth mellett (forrás)
Tulajdonképpen egyáltalán nem is különleges dolgok ezek, egy hegyoldalban az ember nem csodálkozik, ha átesik egy tuskón a tarvágás kellős közepén. Ha valakivel ugyanez a sekély tengerben történik meg, pár száz méterre az aktuális partvonaltól már nem olyan könnyű magyarázatot találni a jelenségre. Kivéve akkor, ha az ember ősei már évezredek óta ugyanott éltek és apáról-fiúra hagyományozódott az özönvíz története. Nagy-Britannia sem a Bibliából hallott először az özönvízről, bár Walesben elsősorban az itallal magyarázták a tengerbefúlt erdők kialakulását:
Cantre'r Gwaelod (körülbelül Mélyföld vármegyének fordítható) egy legendás elsüllyedt uradalom volt a walesi Cardigan-öbölben. Fővárosa Caer Wyddno volt, ahol Gwyddno Garanhir uralkodott. A termékeny mélyföldet egy töltés védte, rajta zsilipekkel, melyek ura Seithennin volt, aki nem vetette meg az italt. Egy sötét viharos (és alaposan átmulatott) éjszakán a zsilipkapuk nyitva maradtak, a dagály betört rajtuk és elárasztotta az egész területet.
Később, a kereszténység elterjedése után a "Noé erdeje" kifejezés is meghonosodott.
2018. augusztus 13-án, Lincolnshire keleti partjainál — a Humber és a Wash között — az alacsony apály idején egy elsüllyedt erdő több ezer éves tuskói kezdtek előbukkanni a vízből. Az alacsony vízállás csak az egyik ok, a másik az, hogy a visszahúzódó víztömeg magával viszi a lazább üledékeket a mélyebb tenger felé. Képletesen szólva leporszívóz róla minden mozdíthatót. Ezért lehet, hogy a különösen erős téli viharok idején Anglia- és Wales-szerte tömegével bukkannak elő hasonló letarolt erdők. A felkavarodott homok és agyag a mélyebb rétegekben zátonyokat alkot, majd amikor elcsendesedik az időjárás a dagály szépen visszatemet mindent.
Tengerbefúlt erdő maradványa Ynslas mellett, Wales (forrás: wikipédia)
Nagy-Britannia keleti partvidéke Scarboroughtól délre a Csatornáig, valamint kisebb mértékben a déli és nyugati parton lapos és sekély tengerfenékkel szomszédos. Anglia és Dánia között a Dogger-pad a legnagyobb ilyen terület ahol több száz kilométeren keresztül a tenger mindössze 13 méter mély. Itt többször előfordult, hogy a halászok hal helyett mamutagyart, tőzeget, vagy éppen emberi csontokat fogtak. De például Walesben, a Cardigan-öbölben is 10 tengeri mérföldet (18,5 km) kell egy hajónak megtennie, hogy elérje a 20 méteres mélységet. Bizonyára sok halászhálót szétszaggathattak a víz alatti erdő tuskói és gyökerei is, nem véletlen, hogy a XVIII. századi hajózási térképek is feltüntették a víz alatti erdőket "islet" azaz szigetecske néven. Az elnevezés találó, ugyanis az árapály helyenként csatornákat vágott az erdőkbe, ezáltal részekre tagolta azt. A tőzegben nem csak tuskókat látni, hanem faágakat, bokormaradványokat, töménytelen mennyiségű rothadt avart, haszon- (tehén, kecske, birka) és vadállatok (medve, őstulok, gímszarvas) láblenyomatait, sőt akár még emberi lábnyomokkal is találkozhatunk!
Ha ezeken a szigetecskéken járunk az első szembeötlő dolog természetesen a tarvágás; mintha minden tuskó szakavatott erdészek keze munkáját dicsérné. Holott erről szó sincs, nem az ember, hanem az előrenyomuló tenger vágta ki ezt az erdőt. A fák körül található üledékek mesélnek az erdő pusztulásának fázisairól. A tenger által mozgatott homok alól előmeredő tuskók, gyökerek többsége kemény, kötött tőzegbe ágyazódott, ez alatt található az egykori agyagos talaj, melyen az erő felnőtt.
Nagy Britannia területe a transzgresszió függvényében (forrás: National Geographic)
Az utolsó glaciális maximum, azaz a szárazföldi jégtakarók legnagyobb kiterjedése óta eltelt mintegy 20 ezer évben a tengerszint kb. 120 méternyit emelkedett. Az emelkedés üteme nem volt állandó, a legdrasztikusabb özönvíz a 15 és 7 ezer évvel ezelőtti intervallumban zajlott. Anglia partjainak tengerbefúlt erdei (már csak a helyzetükből adódóan is) a transzgresszió utolsó fázisában, a középső kőkorszak és a bronzkor között pusztultak el. Az utolsó glaciális maximum után a jégtakarók elkezdtek visszahúzódni észak felé, a felszínre bukkanó területeken pedig óriási versenyfutásba kezdett a bioszféra, hogy betöltse a keletkezett űrt. Azonban nem csak a bioszféra vetett szemet a jégmentessé váló hol morénákkal, hol pedig csupasz sziklafelszínnel borított földre, hanem az édesvízzel alaposan felduzzasztott tenger is. Az első megtelepedett fák fenyőfélék voltak, később az éghajlat további enyhülésével megjelentek a lombhullató fák; éger, nyír, tölgy, mogyoró és hárs. A bioszféra és a tenger versenyfutásából jobbára a szárazföldi élővilág került ki vesztesen. 6000 éve elsüllyedt az Anglia és Dánia közötti Dogger-pad, átszakadt az Európát a Brit-szigetekkel összekötő földhíd. Több százezer négyzetkilométernyi dimbes-dombos erdő, mező, folyóvölgy került a tenger fenekére.
Az utolsó glaciális maximum óta lezajlott tengerszint-emelkedés üteme (forrás: wikipédia)
Az erdők fáit az előrenyomuló sós, vagy legalábbis csökkent sósvíz (brakkvíz) pusztította el. Ekkor az erdő még lábon állt, valahogy úgy festhetett ekkoriban az Északi-tenger és az Atlanti-óceán több ezer kilométer hosszúságú partvidéke mint amikor a Gyilkos-tó kialakult Erdélyben. Csak éppen a nagyságrend volt más, A Brit-szigeteket övező erdők gyilkosa nem egy tó, hanem egy egész óceán volt. Az elpusztult fákat aztán a hullámzás "fűrészelte el" és a viharok döntötték ki. De hogyan maradhatott meg ennyi tuskó a víz alatt? A megoldás kulcsa a tőzeg. A már elpusztult erdőben tengervíz hatására az erdő szerves anyaga tőzeggé alakult át. Ez a lúgos, oxigénmentes és kellően vastag környezet őrizte meg a fák tuskóit és gyökérzetét. Fontos leszögezni, hogy nem "megkövült erdőről" van szó; a fákat nem kovasav tartósította, hanem az oxigénhiányos környezet.
Elsősorban nyír, jegenyefenyő és tölgy alkotta az erdőket, de találtak itt magyal, tiszafa, sőt közönséges nád lenyomatait is a tőzegben. A különböző fák különböző módon korhadtak el a vízben. A nyír például különösen jól átvészelte a tőzegben és tengerben eltöltött pár ezer évet, helyenként még a kérgére oly jellemző fehér foltok is megmaradtak, miközben a jegenyefenyő és más fenyőfélék tuskói jobban lebomlottak és felszínüket kerekre csiszolták a hullámok által szállított üledékszemcsék.
Felmerülhet a kérdés, hogy mikor süllyedtek el ezek az erdők? Röviden megválaszolva a kérdést: az elmúlt 20 ezer évben fokozatosan és folyamatosan. Értelemszerűen az Északi-tenger közepén lévő Dogger-pad mélyen fekvő erdeivel ritkábban találkozunk, míg az árapály zónában magasabb helyzetben lévőkkel gyakrabban. Ez utóbbiak jóval később süllyedtek el, helyzetük megkönnyíti a tudományos kutatásukat. Először is meghatározhatjuk a tuskók tengerszinthez viszonyított magasságát (mélységét) és a kapott eredményt összevetjük a transzgresszió ütemével. Minél mélyebb helyzetben van egy tuskó, annál régebben öntötte el a tengervíz. Csakhogy ez nem teljesen pontos, sok más tényezőt is figyelembe kell venni. Nem csak Skandináviában, hanem a Brit-szigeteken is lejátszódik az ún. izosztatikus kiemelkedés. Skóciában, ahol a pleisztocén jégárak benyomták a kérget az asztenoszférába a kiemelkedés értéke magasabb, dél felé haladva, ahol vékonyabb volt a jég, vagy egyáltalán nem is volt ez az érték a nullához közelít. Lincolnshire és Wales esetében ezzel számolni kell, de például Cornwall tengerbefúlt erdeinél (Penzance, Portreath) már kevésbé.
Wales elsüllyedt erdei:
1 Abergele, 2 Amroth, 3 Borth/Ynyslas, 4 Formby, 5 Goldcliff, 6 Lydstep, 7 Newgale, 8 Rhyl, 9 Whitesands Bay (forrás)
Ennél létezik két egyszerűbb módszer; az egyik a szénizotópos kormeghatározás, a másik pedig a dendrokronológia, azaz az évgyűrűk vizsgálata. A két eljárás módszertanába nem belemenve fontos tudni, hogy mindkettő abszolút módszer, tehát nem csak egymásutániságot, hanem konkrét évszámokat is ad a minták keletkezésével kapcsolatban. Az erdők sorsát két dátum határozza meg; a fa pusztulásának időpontja és a tőzegbe temetődése. Mindkét időpont helyszínről helyszínre különbözik Anglia partjai mentén. Észak-Lincolnshire partjainál, Immingham és Theddlethorpe között idősebb (5840-5373 ill. 6205-6012 év) fákat találni a tengerben, míg délebbre, Anderby Creek és Cleethorpes környékén valamivel fiatalabb erdőket találni (3514-3349 és 2912-2299 év). A Cardigan-öböl erdei Borth és Aberystwyth között 6000 - 3500 éve pusztultak el, de itt 18,5 méteres mélységből hoztak már fel 8740 éves tőzeget. Cornwall partjainál az apály 6000 - 4000 éves erdőket hoz a felszínre. Anglia legidősebb tengerbefúlt erdeit Norfolk partjainál búvárok találták, ezek kora 10 ezer év.
Egészen biztos, hogy nem volt egyedüli jelenség az erdők ilyen mértékű pusztulása. A jégkorszakok közötti felmelegedések, az interglaciálisok során többször is létrejöhettek hasonló tőzeges területek elsüllyedt erdőkkel. Happisburgh mellett ugyancsak a tengerparti üledékekben találtak már 850-950 ezer éves emberi lábnyomokat.
Tengerparti védmű építése során eltávolított fa (forrás)
Anglia partjainál a hatalmas téli viharok és a feltáruló hatalmas tengerbefúlt erdőségek időről időre felhívják a helyi lakosság figyelmét arra a földrajzi tényre, hogy a tengerszint állandó változásban van. És egyelőre nem nekünk áll a zászló ebben a küzdelemben.
Ajánlott és felhasznált irodalom:
- Caitlin R. Green: The submerged prehistoric forests on Trusthorpe and Cleethorpes beaches, Lincolnshire 2018. Aug. 16.
- Lincolnshire Live: Crowds descend as submerged ancient woodland emerges from the water on Lincolnshire beach 2018. Aug 14.
- Daily Mail: Surreal seascape revealed by the storms: Ancient oaks and pines from 5,000-year-old forest rise as Welsh beach is washed away 2014. Feb. 20.
- GeologyWales: Winter 2013-14 part 3: January-February storms - Revelations
- The Independent: Divers find prehistoric forest dating back 10,000 years submerged in north sea off norfolk coast 2015 Jan. 26.
- The Telegraph: 'Submerged forests' revealed by UK storms 2014. Feb. 21
- Rod Collins: Ancient tree stumps on Cleethorpes beach 2012. Júl. 4.
- The Guardian: Prehistoric forest arises in Cardigan Bay after storms strip away sand 2014. Feb 20.
- https://en.wikipedia.org/wiki/Submerged_forest
- Coflein: Tanybwlch submerged forest
- Coflein: Submerged forest, Borth sands
- Mirror: Hidden remains of 6,000 year old forest discovered as storms batter Britain 2016. Jan 19.
- Andrew Petcher: Wales - The submerged forest of prehistoric Borth 2016. Aug 16.
- John Mason: Submerged Forests off the coast of Wales: a Climate Change Snapshot 2012. Ápr. 7.
- BBC: Ancient underwater forest discovered off Norfolk coast
