Az utolsó glaciális maximum óta bekövetkezett tengerszint-emelkedés három részre darabolta az addig egységes ausztrál kontinenst. A 18 ezer éve kezdődött özönvíz emlékeiről nem csupán az elnyelt régészeti lelőhelyek, hanem az őslakosok több száz generáción át szájhagyomány által továbbadott legendái is mesélnek.
Az ausztrál kontinentális self, azaz a Sahul kiterjedése (forrás)
Az első embercsoportok körülbelül 50 ezer éve léphettek az ausztrál kontinensre. A régészek és genetikusok egy tágabb 65-40 ezer éves intervallumot adnak meg a betelepedésre. Ha azt valószínűsítjük, hogy az alacsony tengerszint a segítségükre lehetett az átkelésben, akkor talán az 53 ill. 42 ezer éve lezajlott hidegebb periódus környékén kell keresgélnünk, amikor a tenger szintje a mainál 80 ill. 62 méterrel volt alacsonyabban. Ekkor kelhettek át a Szunda-selfről (Timor irányából) a szárazulattá vált Arafura-selfre a vállalkozó kedvű homo sapiens hajósok. Mintegy 30 ezer évvel ezelőtt már jelen voltak a kontinens lakható részein, köztük az a sziget jellegét időnként elvesztő Tasmániában.
Ez az őslakos népesség viszonylag alacsony fokú genetikai keveredéssel vészelte át a megtelepedés és az európaiak felbukkanása közötti, az emberiség szempontjából rendkívül hosszú időszaknak számító néhány tízezer évet. Az elszigetelődésben nyilvánvalóan segített a melegebb periódusokban újra megemelkedő tengerszint is. Az ausztrál őslakosság nem rendelkezett írásbeliséggel, ennek ellenére ő általuk (is) tudjuk, hogy milyen kataklizma-szerű változás zajlott le az utolsó glaciális maximum környékén Ausztrália partvidékein. A szájhagyomány által terjedő özönvíz-legendáik hitelességét tudományos kutatók igazolták.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas özönvíz. Néhány gyermek csínytevése váltotta ki, akik találtak egyszer egy fán ülő pislogó baglyot, amelyet azon nyomban megkopasztottak. Orrán átfűztek egy nádszálat és a legkülönfélébb gonoszságokat művelték vele. A szárnya szegett madár felrepült a mennyekbe, egyenesen Ngowunguhoz, a Nagy Atyához. Ngowungu igencsak feldühödött és elhatározta, hogy vízbe fojtja az emberi fajt.
Hamarosan az emberek odalenn egy apró felhőt fedeztek fel, amely egyre terebélyesedett, míg végül az egész égboltot eltakarta. Hatalmas villámok cikáztak és miközben megnyíltak az ég csatornái az emberek szívét rettegés töltötte be.
Az esővel és menydörgéssel hatalmas szélvihar érkezett, amely megtörte és gyökerestül tépkedte ki az óriási fákat. A borzasztó vihar közben egy fenyegető hangra lettek figyelmesek az emberek, amely észak felől érkezett. A sós víz robajlott és tengerként zúdult át az északi dombvonulatokon mindent elöntve két-három hegycsúcs kivételével.
Miközben teljes erőből tombolt még a vihar, a távoli nyugati tájakról egy tengeren hánykolódó apró kenu bukkant fel, benne egy ember a feleségeivel és a kutyájával. Már a végső kimerültség határán álltak, amikor egy madarat vettek észre faággal a csőrében. Ahogy követték, a madár az egyik szárazföldként megmaradt hegycsúcs felé vezette őket, amelynek a neve ma Mt. Broome Nyugat-Ausztráliában. Itt szerencsésen ki tudtak kötni, ahol már más túlélők is gyülekeztek.
A hegytetőn Djabalgari, a balkezes óriás megvágta a kisujját és a tengervízzel elegyedő vér nyomán a tenger meghunyászkodott és visszavonult a földekről. Rajtuk kívül minden más ember odaveszett.
21 különböző helyszínt vetettek össze az ott lakó népesség özönvíz-legendáival és a történetek konkrét részletei és a tenger mélysége alapján meg tudták határozni, hogy az adott legenda mely időpont után kellett, hogy keletkezzen. Például a dél-ausztrál Narranggák történetei arról szólnak, amikor a Spencer-öböl még egy mocsaras-lagúnás terület volt, majd egy hatalmas árvíz tengeröböllé változtatta a területet. Amennyiben itt egy természetes gát szakadt át, akkor az valahol ötven méterrel lehetett a tenger mai szintje alatt. Ezt a mélységet (magasságot) a kutatók szerint körülbelül 12 ezer éve érte el a transzgresszió, azaz a legenda legalább ennyi idős. Queenslandi őslakosok még emlékeznek olyan időkre, amikor az őseik még a nagy korallzátony területén éltek és a Cairns melletti Fitzroy-sziget még a szárazföld része volt, a tőle északra található Green-sziget pedig legalább négyszer akkora volt. A terület domborzata alapján ez több mint 10 ezer éve fordulhatott elő utoljára.
Az utolsó 140 ezer év tengerszint-változásai (forrás)
Egy emberöltőt, vagy generációt általában 20-25 évben határoznak meg. Ez azt jelenti, hogy az ausztrál őslakosok özönvíz történetei legalább 300, de inkább 500 generáción keresztül hagyományozódtak apáról fiúra (anyáról lányára, stb.) a szájhagyomány útján. Annak ellenére, hogy a fülbesugdosós játékok végén az eredeti üzenet jelentős torzulást szenvedhet, itt valami csoda folytán tízezer év elteltével is tudományosan értékelhető maradt az üzenet.
Tengerszint változás és a régészeti lelőhelyek elhelyezkedése Ausztráliában a 35 és 8 ezer év közötti periódusban (forrás)
Mintegy 18 ezer évvel ezelőtt, amikor a tengerszint az utolsó glaciális maximum idején a legalacsonyabb volt Ausztrália egészen máshogy festett. Először is minden hegycsúcsa 140 méterrel magasabban volt a tenger szintjéhez képest. Ráadásul nem is a Mount Kosciusko volt a legmagasabb csúcsa, hanem 5000 métert is meghaladó magasságával az Új-Guineai Punack Jaya (jelenleg Indonézia legmagasabb hegycsúcsa). Ausztráliát földhíd kötötte össze a Torres-szoros helyén Új-Guinea szigetével, sőt délen a Bass-szoros helyén Tasmániával is. Szárazulat volt az Arafura-tenger, a Timor tenger sekélyebb részei, északon a nagy Carpentaria-öböl, keleten a Nagy-Korallzátony, valamint egy széles, egyenletes peremű selfterület délen és nyugaton. A tengerparti lapályokon sosem látott folyók kanyarogtak. A Murray-Darling vízhálózata pedig 200 kilométerrel volt hosszabb, bejárta a Lacepede-selfet és a torkolata valahol a selfperemen helyezkedett el. Mindeközben a Carpentaria-öböl helyet adott egy 190 ezer négyzetkilométer kiterjedésű tónak, amely ma a Kaszpi-tenger után a világ második legnagyobb tava lehetne.
A 17. században holland hajósok a Sahul nevet adták egy Timor és Ausztrália közötti homokzátonynak a térképükön. Ez a kifejezés később kiterjedt az egész Ausztrál kontinentális selfterületre. Ez a terület az utolsó glaciális maximum idején egységes szárazföldet képezett; északon Új-Guinea, délen pedig Tasmánia is szárazföldi hídon át kapcsolódott a mai Ausztráliához. A Sahul-elnevezés szinonimája az Ausztrál kontinensnek, abban az esetben, ha meg akarják különböztetni Ausztráliától, mint országtól.
A Carpentaria-tó vízgyűjtője a pleisztocén végén (forrás)
18 ezer évvel ezelőtt Ausztrália területe a tengerszint csökkenése miatt 9,8 millió négyzetkilométerre hízott (Új-Guinea nélkül), majd ezt követően alig tíz ezer év elteltével elveszítette a területének nagyjából ötödét. A területvesztés zöme, 90%-a a 14,6 és 8 ezer között eltelt időben zajlott le. Ez idő alatt az átlagos partvesztés 139 kilométer volt, azaz a tenger ennyit nyomult előre a szárazföl rovására. A legnagyobb területvesztés északon zajlott le az Ausztrália és Új-Guinea közötti selfterületen, itt előfordulhatott, hogy a tenger 300 kilométert nyomult előre. Mintegy 10,5 ezer évvel ezelőtt felnyílt a Bass-szoros és leszakadt a kontinensről Tasmánia, 8 ezer évvel ezelőtt pedig a Torres-szoroson is átzúdult a tenger és Új-Guinea vált földrajzi értelemben "függetlenné" Ausztráliától.
A Szunda-self és a Sahul-self között elterülő szigetvilág az utolsó glaciális maximum idején.
Ez már olyan mértékű változás volt, hogy emberi léptékben is érzékelni lehetett. Éves szinten átlagosan 23,7 méter szárazföld veszett el, egy emberöltő alatt ez elérhette a 600 métert is. Nem csoda, hogy a parton élők isteni büntetésnek vélték az özönvizet, amely feltartóztathatatlanul tör az emberiség elpusztítására. Képzeljük magunkat a helyükbe, amint 6-7 ezer éven keresztül generációról generációra csak azt látjuk, hogyan ijesztő ütemben tűnik el a szülőföldünk, kerülnek egymás után víz alá a korábbi lakóhelyeink. És semmiféle támpontunk, magyarázatunk nincs arra, hogy mi állhat a folyamat hátterében. Talán ezért bukkan fel minden özönvíz mítoszban a végtelen esőzés mint ok, hiszen mi más lenne képes ennyi vizet előállítani?
Tasmánia partjai 14 ezer évvel ezelőtt és a 10500 éve átszakadt földhíd helye. (forrás)
Nem véletlen tehát, hogy az özönvíztörténetek a világ minden pontján fennmaradtak, az ismerős fordulatokkal, mint az isteni büntetés, a kiválasztott kevesek, a hajóban átvészelő állatvilág, az egyetemes pusztulás, valamint a madár, amely ágat tart a csőrében. Csakhogy a világ nagy részén az emberiség előbb utóbb feltalálta az írást, így ezek a történetek rögzülhettek (bár esetükben is az írásbeliség előtt ezer éveken keresztül kellett, hogy meséljék őket egymásnak), míg Ausztráliában ez kizárólag szájhagyomány útján zajlott.
A tengerszint emelkedése komoly társadalmi változásokat okozott Ausztráliában. A lakott tengerparti sávból folyamatos volt az elvándorlás a belsőbb területek felé. Voltak akiket a szigetükkel együtt nyelt el a tenger, máshol családok, nemzetségek szakadtak ketté. A csökkenő földterületen 1 fő/655 négyzetkilométerről 1 fő /71 négyzetkilométerre nőtt a népsűrűség. Voltak olyan "klímamigránsok", amelyek meg sem álltak Ausztrália kellős közepéig, ahol több ezer kilométerre kerültek a legközelebbi tengerparttól. Azonban ezek a törzsek is őrzik a pleisztocén végi-holocén eleji kataklizma emlékét legendáikban.
A 12 apostol (forrás)
A tenger szintje 8000 évvel ezelőtt kezdett stabilizálódni, az azóta eltelt időszakban "mindössze" 10 métert emelkedett. Ez már csupán évi átlagos 0,125 centiméternek felel meg. Az "özönvíz" azonban ma is tart, a mai kor embere azonban már (nagyjából) tisztában van az okokkal és a várható következményekkel is. A következő évszázad elejéig jósolt ~1 méteres szintemelkedés is jelentős hatással lehet a partvidékre és a partvidéken élőkre. Azonban Ausztráliának vannak olyan részei, ahol ez a változás jelenleg is emberléptékű. Victoria államban található a 12 apostol, Ausztrália egyik legszebb abráziós tengerpartja. A partokat ostromló Déli-Óceán hullámmarása évente 2 centimétert farag le átlagosan a mészkőszirtekből. Az itt található 9 (2005 nyara óta már csak 8) abráziós szirt lassan 18 ezer éve pusztul, a folyamat a turisták szeme előtt zajlik.
Mi lenne Ausztráliával, ha a világ összes jégtakarója elolvadna? (Forrás: National Geographic)
Azonban öröm az ürömben, hogy a tengerszint emelkedésének van egy felső korlátja, az a pont, amikor a Földön az összes jégtakaró elolvad. Ekkor további 65,84 méterrel emelné meg a világtengerek szintjét. Ez a legrosszabb lehetőség "worst case scenario" a jelenlegi legpesszimistább előrejelzések szerint is csak 5 ezer év múlva következne be. Talán akkor még mindig lesznek őslakosok Ausztráliában, akik továbbadják a legújabb kori özönvizek történetét.
Ajánlott és felhasznált irodalom:
- Australia’s coastal living is at risk from sea level rise, but it’s happened before - The Conversation Január 15, 2018
- Ancient Aboriginal stories preserve history of a rise in sea level - The Conversation Január 12, 2015
- Post-glacial sea-level changes around the Australian margin: a review - Quaternary Science Reviews Volume 74, 15 August 2013, Pages 115-138
- Sea-level change and demography during the last glacial termination and early Holocene across the Australian continent - Quaternary Science Reviews Volume 182, 15 February 2018, Pages 144-154
- Aboriginal Memories of Inundation of the Australian Coast Dating from More than 7000 Years Ago - Australian Geographer Vol. 47. 2016 Issue 1.
- Sea level influenced tropical climate during the last ice age May 19, 2013, University of Hawaii at Manoa
- Aboriginal folklore could be oldest accurate oral history in the world: Stories of ancient sea level rise have survived for 10,000 years - The Daily Mail Január 28, 2018
- Jane's Oceania: An Ice Age - Walk to Tasmania
- The ancestral Murray River on the Lacepede Shelf, southern Australia: Late Quaternary migrations of a major river outlet and strandline development - Australian Journal of Earth Sciences in 2009
