Pangea

Minden, ami földtudomány

Magyarok és ukránok

2022. szeptember 20. 19:48 - lezlidzsi84

Bejegyzéssorozatunk első részében az ukrán-orosz viszony demográfiai hátterét boncolgattuk, feltárva az Ukrajnában élő egyéb nemzetiségek sorsára is meghatározó konfliktussorozat hátterét. A második rész egy ezt árnyaló "háborús beszámoló" volt a nyugati országrészből, a harmadik részben pedig az egyéb kisebbségek sorsával, méretével és helyzetével foglalkoztunk, hogy jobban érthető legyen, hol is helyezkedik el a kárpátaljai magyarság ebben a konfliktusban.

A befejező részben Kárpátaljával és a kárpátaljai magyarokkal, múltjukkal, helyzetükkel, küzdelmeikkel valamint lehetséges jövőjükkel fogunk foglalkozni - előrebocsátva, hogy viszonylag kis létszámú közösségük nemcsak a leghányatottabb sorsú a Kárpát-medencei magyar kisebbségi csoportok közül, de demográfiai jellemzői alapján is részben elkülönül az egyéb magyar kisebbségektől. A bejegyzés hosszú lesz, és helyenként némileg komor hangvételű.

A Szent Kereszt felmagasztalása görögkatolikus székesegyház és a püspöki palotaUngvár - a figyelemreméltó építészeti emlékek részben a kultúrák találkozásának, részben a történelmi hányattatásoknak köszönhetőek - (forrás)

Kárpátalja betelepülésének történetébe nem mennénk bele nagyon mélyen, az érintett népek történelemszemlélete ugyanis némileg eltérő hangsúlyokkal tárgyalja ezt a fejezetet. Ami nagyjából közös, hogy a 8-9. században a Kárpátok észak és déli lejtőit meglehetősen gyéren szláv népcsoportok népesítették be (fehér horvátok) - a vita tulajdonképpen azon megy hogy ők milyen szlávok is voltak. Ugyanakkor a magyarok érkezésével az itt élő szlávok egy része dél felé távozott, a maradók java pedig délen a magyarokba, északon pedig az egyéb keleti szláv népcsoportokba olvadt. A magyarok leginkább a folyóvölgyekben telepedtek meg, a hegyvidék néhány bányásztelepülés kivételével jobbára lakatlan volt, vagy nagyon gyér szláv népességgel rendelkezett. Az etnikai térszerkezetet először a tatárjárás forgatta fel: a népességpusztulás pótlására (és a további tatár betörések megelőzésére) IV. Béla király magyarokat, németeket és kunokat telepített le, miközben megindult a ruténok viszonylag korlátozott beszivárgása a hegyvidéki területre. Tulajdonképpen itt tér el leginkább az ukrán és a magyar narratíva: az ukránok azt hangsúlyozzák, hogy ez a beszivárgás már ekkor erős volt és a hegyvidéken, illetve a hegyvidék déli előterének bizonyos részein rutén többséghez vezetett, míg a magyar történetírás inkább későbbre teszi a nagyobb mérvű bevándorlást, és hangsúlyozza, hogy hegyvidék ritkán lakott periféria volt, az egész területet nézve magyar többség valószínűsíthető. 

A török kor egyik legfontosabb emléke, Munkács vára - (forrás)

Ugyanakkor a modern népszámlálások előtti időszakra vonatkozóan csak valószínűsíteni tudjuk, hogy milyen is lehetett az etnikai összetétel az ország ezen táján. Kocsis Károly az 1495-ös adóösszeírás adatai alapján úgy becsülte, hogy a terület mintegy 75 ezer lakosából 66% lehetett magyar, 21% pedig rutén - ők nagyrészt az egykori gyepűterület hegylábfelszíni részén (a városvonaltól északra, északkeletre) élhettek, és a későbbiekben innen kiindulva alapíthatták a hegyi településeket. (Egy megjegyzés: az adóösszeíráson alapuló népességbecslés jó módszer, de a népesség abszolút számának becslésére csak komoly bizonytalanságokkal alkalmas - hiszen nem tudjuk, hányan éltek egy háztartásban. Amire viszont alkalmas, az az országon belüli régiók és társadalmi csoportok egymáshoz viszonyított népességarányának megállapítása.) Bár a területet nem érintette közvetlenül a török hódoltság, a hadjáratok, tatár rajtaütések annál inkább, így a 16. század közepére becsült 100 ezres össznépesség a 17. század végére ismét 70 ezer körüli csökkenhetett, de ekkorra már erősen megváltozott etnikai szerkezet jellemezte:

- A hadjáratok pusztítása elsősorban a síkvidéki falvakat érintette, melyek többségét magyarok lakták.

- Az elnéptelenedett területekre megindult a hegyvidékről való leszivárgás, illetve lengyel oldalról is érkeztek ruszin telepesek. Mindez a 18. században konszolidálódó viszonyok közepette egyre inkább szervezetten történt: a földesurak gyakran ruszin parasztokat toboroztak, illetve a csaknem érintetlen erdőterületek kiaknázására a Felső-Tisza völgyébe hucul erdőmunkásokat telepítettek. (Így került a század során kisebbségbe a magyarság Máramarosban) Ezen felül jelentős számú német telepes is érkezett, akik gyakran új falvakat alkottak (pl. Alsóschönborn, Felsőschönborn)

- A magyar népesség egy része a kedvezőbb termelési és letelepedési feltételeket kínáló, a török hódoltság alatt elnéptelenedő megyékbe költözött.

Az etnikai és vallási térszerkezetet színesítette a galíciai zsidók 19. század második felében felgyorsuló bevándorlása - 1880-ban a mai Kárpátalja 408 ezer lakosából 59,8% ruszin, 25,7% magyar, 7,8% német (ők részben izraeliták voltak), 4,1% román anyanyelvű volt. A népszámlálás az anyanyelven kívül az egyéb beszélt nyelvekre és rákérdezett, és az derült ki, hogy a magyarság mintegy harmada legalább egy másik helyben használatos nyelvet is beszélt, a ruszinoknál ez az arány jóval kisebb volt, de mindkét népcsoport esetében a nyelvhatár közvetlen közelében volt leginkább tapasztalható az említett jelenség. 

Kárpátalja lakosságának etnikai megoszlása - a magyar népszámlálási adatok anyanyelv szerinti, a csehszlovák és a szovjet/ukrán adatok nemzetiség szerinti megoszlást mutatnak

1910-re a magyar anyanyelvűek aránya 30,8%-ra nőtt, a ruténoké 55,4%-ra csökkent, miközben mindkét népcsoport abszolút száma nőtt: a magyaroké 1880-hoz képest 75%-kal (184 ezerre), a ruténoké mintegy 35%-kal. A magyarság arányának növekedése mögött a következő tényezők álltak:

- A gazdaságilag és infrastrukturálisan ekkorra már kedvezőbb helyzetben lévő alföldi falvakban előbb következett be az 19. századi, "európai típusú" népességrobbanás, mint a hegyvidék elszigeteltebb, általában rutén többségű falvaiban. Ugyanakkor a század utolsó évtizedeiben a ruténlakta településeken is megindult a halálozások számának csökkenése, ami a következő évtizedekben komolyan hozzájárult a rutének számának növekedéséhez. Erről sokszor hajlamosak vagyunk elfeledkezni a Trianont követő, a magyar kisebbségeket hátrányosan érintő demográfiai folyamatok tárgyalásánál - a peremvidékeken élő, "falusias" kisebbségek népességen belüli aránya a 20-as 30-as években jó eséllyel az uralomváltozás nélkül is növekedett volna az időben némileg eltolt "népességrobbanás" miatt.

- Bányászati és ipari célú bevándorlás: a hegyvidéken egyre gyorsabban fejlődő ipari központok viszonylag nagyobb arányban alkalmaztak magyar- és németajkú munkásokat.

- Az asszimiláció, melynek három formája dominált: egyrészt a már említett, nyelvhatár közeli többnyelvű közeg részben elmagyarosodott, néhány alföldi falu csaknem egészében "nyelvet is váltott". (Ugyanakkor 1910-ben a lakosságnak csak nagyjából a fele érthetett magyarul.) Másrészt a bevándorolt és a városokban megtelepedő zsidó vallású lakosok egy része is elmagyarosodott. Harmadrészt beszélhetünk a "társadalmi mobilitáshoz" köthető elmagyarosodásról is: mivel az elemi iskolákon kívül magyar nyelvű volt az iskolarendszer, és magyar volt a hivatalos érintkezés nyelve, az iskolázott, állami szolgálatba álló, illetve a városba költöző ruténok viszonylag magasabb arányban magyarosodtak el.

- A fokozatosan elszegényedő, de egyre népesebb rutén falvakból elképesztően sokan vándoroltak ki, olyannyira, hogy 1897-ben kormányzati akció is indult a folyamat lassítására.

Ebben a helyzetben érte a mai Kárpátalját az első világháború, melynek során a terület a történelmi Magyarország kevés régiója volt, mely hadszíntérré vált, sőt, egyes (elsősorban máramarosi) részei tartósan ki voltak téve a harcoknak. Ez demográfiai szempontból elsősorban a hegyi településeket érintette hátrányosan, de az 1914-es orosz betörésnél elmenekült városi (főként magyar) hivatalnokréteg sem térhetett maradéktalanul vissza. 

A Monarchia katonai összeomlásakor Kárpátalja sorsa is érdekesen alakult, ugyanis kezdetben egyetlen, az antant által favorizált állam vagy államkezdemény sem jelentette be iránta az igényét, sőt, a terület jelentős részén megalakuló, 1919 áprilisáig fennmaradó "Ruszka Krajna" a budapesti autonómiafelajánlást elfogadva (elsősorban gazdasági okokból) Magyarországhoz húzott. Némileg máshogy alakult a terület északkeleti, néprajzilag is elkülönülő részének sorsa: a Felső-Tisza völgyébe ugyanis benyomultak az első részben tárgyalt nyugat-ukrán államkezdemény csapatai, és támogatásukkal kikiáltották a bő fél évig fennálló Hucul Köztársaságot. (Ezzel párhuzamosan felmerült az ukrán szempontból "Kárpáton túli" terület egyesítése az új ukrán állammal.) A két "kérészállamot" a cseh és a román előrenyomulás számolta végül fel, a hucul államkezdemény végzetéhez persze hozzájárult a nyugat-ukrán állam alulmaradása is a lengyelekkel szemben.

Az ukrán államkezdemény gyors hanyatlása miatt egyébként az antanthatalmak sem tartották feltétlenül szükségesnek a terület Magyarországtól való elcsatolását, ahhoz a katonai megszálláson felül némi cseh lobbizásra is szükség volt: egyrészt a már uralmuk alá került (elsősorban Sáros megyei) területeken élő ruszinok képviselőit meggyőzték, hogy az új csehszlovák államhoz való csatlakozás mellett legyenek, és így "nemzetiségi alapon" tarthattak igényt a területre (melyre valójában a Romániával való közös határ és vasúti kapcsolat miatt volt szükség), másrészt ugyanezt igyekeztek elérni a népes amerikai ruszin közösség körében is, ahol a csehszlovák orientáció különösen népszerű volt. 1918. november 12-én Scrantonban (viszonylag nagy részvételű, de azért nem reprezentatív) "szimpátiaszavazást" is szerveztek, ahol a csehszlovák megoldás kapott többséget, tehát azt sem mondhatjuk, hogy ne lettek volna támogatói ennek a megoldásnak.

A történet végét mindannyian ismerjük, Máramarossziget környéke Romániához, a mai Kárpátalja pedig Csehszlovákiához került, a határ futását pedig a Csap-Bátyú-Királyháza vasútvonal határozta meg, így egy népes magyar településsáv is az új államhoz került. Bár az első Csehszlovákia korántsem volt a nemzetiségek paradicsoma, demokratikus politikai berendezkedése és viszonylag fejlett szociális intézményei miatt az egyéb utódállamokkal összehasonlítva kevésbé volt represszív, a magyar kisebbséget a diszkriminatív földreformon kívül inkább kisebb jelentőségű adminisztratív intézkedések sújtották. Vizsgáljuk meg részletesen, hogyan is alakult a magyarok és a ruszinok sorsa az új államban, az elvileg autonómiára szánt "Ruszinszkoban" vagy "Podkarpatszka Ruszban".

Először is érdemes kicsit szemügyre venni Prága és a terület viszonyát - a távoli fővárosi vezetők számára az új tartomány ismeretlen, kulturálisan idegen terület volt, jellemzően úgy tekintettek rá, hogy a népesség nem rendelkezik a modern önigazgatáshoz szükséges elittel (a Tiszamente kivételével, de ott ez az elit magyar volt, amit nem igazán favorizáltak). Ezért bár Prága a területnek autonómiát ígért, jellemzően cseh tisztviselőket telepített Kárpátaljára, élükre pedig egy (általában ruszin) kormányzót nevezett ki. Az autonómia egyébként egészen 1938 végéig (tehát a hurok szorulásáig) nem valósult meg, ugyanakkor Ungvár meglehetősen sokat profitált az "elhúzódó előkészítésből" - számos regionális hivatalt telepítettek a székhelynek kiszemelt városba. Ugyan a csehszlovák kormányzat valóban komoly erőkkel fejlesztette az ország legelmaradottabb területét, a némileg "gyarmati" igazgatási mentalitás lényegében a magyar és a ruszin igények között a két szék közé eséshez volt végül elég.

Ungvár cseh térképe 1933-ban - a bal oldalon jól látható a csehek által létesített igazgatási központ - (forrás)

A területen többségeben lévő ruszinok ugyanis nem voltak maradéktalanul elégedettek a prágai kormányzás eredményeivel. A ruszinok népességnövekedési üteme a 20-as években érte el csúcsát (átlagosan évi 20 ezreléket), létszámuk pedig 20 év alatt másfélszeresére nőtt. (Ebben vélhetően semmi népszámlálási trükközés nem volt, a nagyarányú népességnövekedést az 1941-es magyar népszámlálás is megerősítette.) Minderre leginkább a hegyvidéki körzetekben került sor, miközben a hagyományos kivándorlási útvonalak megszűntek, vagy beszűkültek - az egyre nehezebb gazdasági helyzetű ruszinokon (az alapvető infrastrukturális beruházásokon kívül) a földreformmal és egy viszonylag nagyívű kolonizációs politikával igyekeztek segíteni. Alapvetően mindkettővel az volt a gond, hogy a társadalmilag és gazdaságilag jóval fejlettebb Cseh- és Morvaországra lettek kidolgozva. Kárpátalján ugyanis az elkobzott 150/250 ha feletti nagybirtokrészek nagyrészt erdőgazdaságok voltak, melyek kiosztása nem mindig volt lehetséges, inkább állami tulajdonú erdőgazdaságokká alakultak. A kiosztható szántók viszont jórészt a magyarlakta területeken voltak, és a csehszlovák hatóságoknak nem feltétlenül a magyarok földhöz juttatása volt a célja. (Ebben szervezetenként is nagy különbségek lehettek, egyes hivatalnokok pusztán szociális akcióként tekintettek a földosztásra, mások az etnikai "igazságtétel eszközeként - a cseh adatok szerint egyébként a magyarok nagyjából lakosságarányuknak megfelelően részesültek a kiutalásokból, magyar adatok szerint legfeljebb feleakkora arányban.)

Emellett futott a kolóniák létesítésének programja: a cél a politikai szempontból priorizált csoportok (legionáriusok, szláv szegényparasztok) földhöz juttatása, és letelepítése volt. A cseh szándékokat vizsgálva itt is kettős célokkal találkozhatunk: a legionáriusok letelepítése egyértelműen a magyar etnikai településterület megbontását és a déli vasútvonal védelmét szolgálta, a jóval nagyobbra tervezett ruszin betelepítés viszont inkább szociális célokat szolgált (volna) a már említett természetföldrajzi okok miatt. Kolóniákat jellemzően az államosított nagybirtokokon tudtak létesíteni - az 1920-as éveken 11 ilyen település(rész) jött létre, összesen mintegy 1200 lakossal, nagyrészt a vasútvonal mentén (Tiszasalamon, Bátyú, Eszeny) környékén. A lakosok közel fele volt cseh (legionárius, Amerikából hazatérő), a többiek nagyrészt ruszinok voltak. Az egyetlen önálló községgé váló kolónia a Bátyú melletti 317 lakossal rendelkező Szvoboda volt, mely egyben Csehszlovákia legnagyobb legionáriustelepe volt. (A későbbi magyar taktikát figyelembe véve az elhelyezés tényleg stratégiai éleslátásról tanúskodott.) Emellett hasonló számú embert telepítettek le magánkezdeményezések révén - többségük ruszin volt, de itt már magyarokat is találhatunk a telepesek között. Látható, hogy a mintegy 2500 ember nem volt képes lényegesen befolyásolni az etnikai viszonyokat, a jóval nagyobb 4000 hegyvidéki család Alföldre telepítését tervező prágai terv pedig elsősorban gazdasági okok miatt nem valósulhatott meg: a kolóniák létesítése a terület ár- és bérviszonyai között nem volt kifizetődő, a ruszinok pedig számukra ismeretlen gazdasági viszonyok közé kerültek volna, ami nem igazán tette vonzóvá a tervet.

Колишній будинок чехословацьких легіонерів, нині сільська амбулаторіяTelepesház Szvobodán (Nagybakoson) - (forrás)

Ezek az intézkedések természetesen nem szültek jó vért a helyi magyarság körében, akik már a földreformot is sérelmesnek érezték, hiszen kihúzta a talajt a helyi földbirtokoselit alól (igaz jóval többen jutottak földhöz a szegényebbek közül). Egyéb adminisztratív intézkedések sem kedveztek a magyarságnak, például a hatóságok a népszámlálásokon igyekeztek "csökkenteni" a magyarok számát: szembetűnő, hogy az 1921-es és az 1930-as népszámláláson mennyire megnövekedett az "egyéb" kategóriába tartozók száma - a számlálóbiztosok ugyanis külön tüntették fel az ekkor mintegy 65-70 ezres zsidóság tagjait, függetlenül a mindennapokban használt nyelvtől, kulturális hovatartozástól. Természetesen a kettős identitásúak, illetve az identitást váltók miatt nehéz pontosan megbecsülni a helyi magyarság számát, de erre az időszakra a 150-170 ezres létszám tűnik a legvalószínűbbnek. (A becslés meglehetősen bizonytalan, ugyanis a magyar, a csehszlovák és a szovjet népszavazások módszertana eltérő volt, ráadásul a "csehszlovák" Kárpátalja területe sem teljesen azonos a maival.) Ne feledjük azt sem, hogy politikailag és kulturálisan ők ekkor még a több, mint fél milliós csehszlovákiai magyarsághoz tartoztak, és egészen más érdekképviseletre volt lehetőségük, mint a későbbi időszakban - elégedetlenségüknek sok esetben hangot is adtak (általában az "azért diszkrimináltok minket, hogy a ruszinoknak jobb legyen, de nekik sem jobb..." vonalon) - a helyi magyarság szinte mindig rendelkezett képviselőkkel a csehszlovák törvényhozásban.

Kárpátalja Csehszlovákiában - az országrész mai területe valamivel nagyobb az akkorinál - (forrás)

Az itt leírt helyzetet gyökeresen megváltozott 1938-39-ben egy alig fél éves időszak során: 1938 őszén a magyarlakta területsáv az Első bécsi döntés következtében nagyrészt visszatért Magyarországhoz, a gondban lévő Csehszlovákia pedig végre megadta a ruszinoknak az autonómiát - a Huszt székhelyű Kárpát-Ukrajnában meg is indult az államépítés, azonban Augusztin Volosin kormánya Csehszlovákia német megszállásakor politikai vákuumban találta magát, és ezt a vákuumot gyorsan a magyar hadsereg töltötte ki - miközben Volosinék Szlovákiához hasonlóan megpróbálkoztak a függetlenséggel is. A terület rövid, de véres harcok árán magyar kézre került - az egyes ukrán forrásokban szereplő 27 ezer áldozatot ugyanakkor semmi sem bizonyítja, erős a gyanú, hogy az igazolhatóan elesett és meggyilkolt 270 ukrán áldozat "felszorzásáról" van szó. A magyar uralom visszatérése a rövid életű autonómia után nem volt népszerű, igaz a magyar hatóságok politikai okokból inkább kerülték a konfrontációt a ruszinokkal, és bár a magyar oldal is rendelkezett autonómiatervekkel, valójában hasonló "paternalista" fejlesztéspolitikát folytattak a területen, mint Prága korábban (már amíg a háború engedte). Ugyanakkor igen érdekesek lettek az 1941-es magyar népszámlálás eredményei is. A ruszinok száma vélhetően némileg alulbecsült, míg a magyarok száma 1930-hoz képest megkétszereződött, az egyéb nemzetiségűeké pedig jelentősen csökkent. Bár a cseh népszámlálás sem volt korrekt, a népmozgalmi adatok alapján a magyarok száma egyértelműen túlzó, vélhetően erős nyomás volt a kettős identitással rendelkezőkön és az 1938-ban visszacsatolt területeken élő nem magyarokon, hogy magyar anyanyelvűnek vallják magukat - ja és a magyar hatóságok kiutasították a területen élő csehek legnagyobb részét. 

Kárpátalja közigazgatása 1941-ben: a közigazgatási kirendeltségek (k.k.) Teleki Pál autonómiatervének kezdeményei, területükön a ruszin is hivatalosan használható nyelv volt - (forrás)

A második világháború harcai 1944 őszén érték el Kárpátalját, de már előtte sor került a legnagyobb háborús emberveszteségre: a mintegy 75-80 ezer fős zsidóság elhurcolására, és többségük legyilkolására. A tragikus esemény minden népszámlálási trükknél jobban megváltoztatta a terület etnikai viszonyait, hiszen az elhurcoltak igen nagy része magyar anyanyelvű volt. A magyarság egyéb veszteségeket is elszenvedett: közel 10 ezren menekültek nyugatra, és legalább 25 ezer férfit (a férfilakosság harmadát!) hurcoltak el a szovjet hatóságok - nagyjából harmaduk sohasem tért vissza. A kárpátaljai magyarságot messze nagyobb mértékben érintette a "málenkij robot", mint az egyéb Kárpát-medencei népcsoportokat. Tegyük hozzá, a ruszinok egy részét is elhurcolták - alapvetően a szovjet hatóságok az első részben részletesen tárgyalt, a határvidéki kisebbségeket sújtó politikájának eredményeként.

Kárpátaljára ugyanis a szovjet hatóságok már 1944 őszén a Szovjetunió részeként kezdtek tekinteni, noha a szövetségesek által érvényesnek tekintett határok alapján Csehszlovákia része volt, és a csehszlovák hatóságok tettek is tétova lépéseket a közigazgatás újjáalakítása érdekében. Ugyanakkor a szovjet katonai parancsnokság egyértelműen  a "népi bizottságok" mögé állt (főleg, hogy nagyrészt ők bátorították a létrejöttüket), melyek 1944 november 26-án kérték a terület Ukrajnával való egyesítését. A korabeli beszámolók alapján a Szovjetunióhoz való csatlakozás egyáltalán nem volt annyira vonzó a helyiek számára, a következő hónapok eseményei pedig elég jól illusztrálták, hogy miért. Bár amíg 1945. június 29-én Csehszlovákia le nem mondott a területről, és amíg 1945 júliusában az Ukrán SZSZK Tanácsa jóvá nem hagyta a "felvételi kérelmet", a szovjet hatóságok legfeljebb megszálló hatalomként tevékenykedhettek, ennél jóval tovább mentek: gyakorlatilag felszámolták a magyar és ruszin elitet, egyházi és kulturális szervezeteket és hamarosan elkezdték a kolhozosítást is. A sztálini uralom alatt elhurcoltaknak csak egy része tért vissza, míg hamarosan egy másik "népvándorlás" is megindult. Kárpátalja ugyanis ismét perifériává vált, de most egy a korábbiaknál jóval fejletlenebb, a háborúba majdnem belerokkanó, de továbbra is fegyverkező ország perifériája, mely nem igazán ölt különösebb erőforrásokat a terület fejlesztésébe - ezért megindult a kárpátaljaiak (köztük a magyarok) munkakeresése az óriási ország egyéb területein. Emellett a szovjet hatóságok ugyanúgy a hivatalnokok hiányával szembesültek, mint korábba a csehek, így megindult az oroszajkúak bevándorlása is, akik elősorban a vezető/értelmiségi pozíciókat töltötték be (ezt segítette az a szovjet gyakorlat is, hogy a frissdiplomásoknak az első állást sok esetben a perifériákon, nemzetiségi környezetben ajánlották fel).  Emellett a korábbi telepesfalvakba nagyrészt a hegyvidékről érkeztek ruszin betelepülők, pótlandó a cseh légionáriusokat - ilyen módon már valóban sikerült némileg megbontani a határmenti magyar etnikai térszerkezetet. 

Ukránok vagy ruszinok/rutének?

Bevallom, ez mai blogposztunk legnehezebben megválaszolható kérdése. Az, hogy a ruszinok önálló népcsoport vagy az ukránok egy részhalmazát alkotják, érzelmi- és érdekalapon is meglehetősen átpolitizált. Nagy vonalakban a Kárpátok északi és déli lejtőin élő, egymástól is eltérő dialektusokat (dolinyán, hucul, bojkó, lemkó) beszélő, bő másfél milliós népcsoport különállását azok a politikai erők igyekeztek hangsúlyozni, melyek a terület autonómiájában vagy az ukrán területektől való különállásában voltak érdekeltek (pl. Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország, na és persze az autonómia helyi hívei), ukrán oldalról pedig inkább dialektusként szoktak a ruszin nyelvre hivatkozni. A kulturális különállást aláhúzza a részben eltérő vallás (görög katolikus), ugyanekkor ez például a két világháború közti Délkelet-Lengyelországban nem igazán jelentett nemzeti identitásbeli választóvonalat az ott élő síkvidéki ukránok esetében. Nagyon érdekesek a 20. század eleji etnikai térképek - ezek ugyanis a galíciai és kárpátaljai népcsoportot általában egységesként (ruszinként vagy ukránként) ábrázolták, és valójában nem volt nagy különbség a két terület politikai törekvéseiben sem.

Flag of Rusyns 2007.svg

Ruszin zászló - (forrás

Mindezeket figyelembe véve azért nem olyan nagy meglepetés, hogy az 1945-től berendezkedő szovjet/ukrán hatóságok a ruszinokat ukránként tüntették fel a népszámlálásokon. Ezt a tényt több magyar tanulmány is tragédiaként kezeli, ami némileg túlzónak tűnik, ugyanakkor lehetett benne szerepe, hogy 1990 körül a kárpátaljai autonómiatörekvések zátonyra futottak. Összességében akármit is gondolunk a kérdésről, az ukrán nemzetállam kiépülése lassan a kulturális és nyelvi egységesülés irányába hat - ezt pedig a most folyó háború még inkább felgyorsíthatja.

Mindezeket a folyamatokat a népszámlálások adatai alapján is tanulmányozhatjuk. Az első, 1946-os összeírás még a háború hatásait mutatja: egyrészt jól látható, hogy a terület komoly népességveszteséget szenvedett el: ebben benne vannak a háború és a holokauszt áldozatai, az elmenekültek és az elhurcoltak (aki haza is tért közülük, sok esetben csak később érkezett). Emellett kizárólag a ruszinok (akik innentől ukránként szerepelnek a népszámlálásokban) száma gyarapodott, míg a magyarok és az egyéb nemzetiségűek száma drasztikusan visszaesett. Erős a gyanú, hogy olyanokat is ukránként írtak össze, akik kulturális és nyelvi hovatartozása más volt. Az 1959-es népszámlálás ugyanakkor már ismét közel 150 ezer magyart talált a területen, számuk pedig 1979-ig töretlenül nőtt (igaz jóval kisebb mértékben, mint a többségi ukránoké), ezután is csak kismértékű csökkenést mutatott a 2001-es népszámlálásig. (Az ukránok száma gyakorlatilag végig csökkenő ütemű növekedést mutatott, Kárpátalja Ukrajna utolsó olyan régiói közé tartozott, ahol még természetes szaporodás volt tapasztalható.) Mi okozhatta, hogy a kárpátaljai magyarság a brutális háborús veszteségei dacára az egyéb Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségekhez képest meglehetősen stabil maradt demográfiai szempontból?

 

A magyar nemzetiségűek száma - Megjegyzés: Szlovákia 2011-es és 2021-es adatai módszertani változás miatt nem biztos, hogy jól összehasonlíthatóak. A 2017-es ukrajnai adat becslés, és csak Kárpátaljára vonatkozik. (Az adatok országosak, tehát pl. a Bukarestben és Belgrádban élő magyarok is benne vannak)

Ennek megválaszolásához először érdemes megvizsgálnunk a szovjet kisebbségpolitikát és ezen belül a speciális kárpátaljai (magyar-ukrán/ruszin-orosz) viszonyokat.

A szovjet kisebbségpolitika - bár rendelkezett elvileg autonóm (valójában központi pártirányítás alatt álló) területi egységekkel, alapvetően az "egyéni", illetve a nagyon korai és kései szovjet időszakban a "kulturális" autonómiát gyakorolta - azaz (lojális) szovjet állampolgárként jogod volt a nemzetiséged kultúráját, szokásait gyakorolni, helyenként akár intézményes keretek között is. Az autonóm területegységekben ezáltal egyébként fokozatosan létrejött egy helyi politikai és kulturális elit, amely azonban egyáltalán nem volt veszélytelen: a magát megmutató nem orosz elit könnyen áldozatává válhatott a moszkvai politika változásainak, bár ez a kockázat a 70-es 80-as években már viszonylag csekély volt. Mindez hatványozottan igaz volt a 40-es, 50-es évek fordulójának Ukrajnájára és Kárpátaljájára. A szovjet hatóságok ukrán nacionalizmustól való félelme időről időre lesújtott az ukrán/ruszin elitre, ez a mindennapokban pedig az orosz nyelv használatában, és az oroszajkú betelepülők nagyobb arányában mutatkozott meg. Felsőfokú tanulmányokat lényegében csak oroszul lehetett folytatni - így nem meglepő, hogy az ukrán egyre kevésbé minősült az elit nyelvének, magyarul egyre kevésbé volt "menő" ukránnak lenni. Kárpátalján erre még rátett egy lapáttal, hogy az Ukrán SZSZK vezetése "ukránosítani" kívánta a kulturálisan némileg különálló ruszinokat, ami gyakorlatilag a csehszlovák időkben kiépülő ruszin intézményrendszer brutális felszámolását eredményezte. Alapvetően ez lett a sorsa a magyar intézményrendszernek is, a 60-as évekig az általános iskolákon kívül gyakorlatilag nem voltak magyar intézmények Kárpátalján. Ehhez vegyük hozzá azt, hogy a szovjet uralommal egy igen kis létszámú, az anyaországtól nagyon elzárt kisebbséggé vált a helyi magyarság - ugyanakkor az első évek brutalitását és 1956-ot leszámítva a szovjet hatóságok számára a kárpátaljai magyarok nem minősültek különösebben problémás és szem előtt lévő társadalmi csoportnak (természetesen ettől még nem volt vidám dolog a Szovjetunióban élni). A demográfiai stabilitás tehát alapvetően a következőknek volt köszönhető:

- A periféria perifériáján élő magyarok (és kárpátaljai ukránok/ruszinok) természetes szaporodása sokáig magas maradt.

- Az elvándorlás viszonylag kicsi maradt a magyar közösségben. Az anyaországba való kivándorlás sokáig szinte lehetetlen volt, de még a 90-es években is komoly nehézségekbe ütközött. A Kárpátalján kívülre (Lvovba, Kijevbe) irányuló kivándorlás elsősorban egyes értelmiségiekre volt jellemző, azonban ők nem voltak túl sokan: a szinte zárt nyelvi tömbben élő, részben anyanyelvi iskolákban tanuló magyarok számára nem volt éppen a legkönnyebb a diplomaszerzés, erre leginkább az Ungvári Egyetemen volt jó esély, az ott tanulók java pedig nem hagyta el Kárpátalját.

- Az asszimiláció csekély mértéke. Ahogy már volt róla szó: a magyarok nagyrészt olyan településeken éltek, ahol a többség magyarul beszélt, és általában rendelkeztek magyar nyelvű oktatási intézményekkel. A szovjet időszakban iparosított, már ukrán többségű városok pedig a nyelvhatár közelében, azaz sok esetben ingázási távolságon belül helyezkedtek el, ami az ott munkát keresők számára sem tette feltétlenül szükségessé a saját nyelvi közegből való kiszakadást. És volt még egy fontos tényező: a nemzetiségi hovatartozás presztízse. Ahogy már volt róla szó, a szovjet időkben nem mindig volt jó ötlet ukrán nemzetiségűnek vallani magát az embernek, így egy, már a birodalom bukása után készült felmérés arra az eredményre jutott, hogy Kárpátalján a magyar-ukrán vegyesházasságokban születő gyerekek valamivel nagyobb arányban vallják magukat magyarnak, mint ukránnak. Erre a 90-es évektől Magyarország helyi "országimázsa", valamint a kárpátaljai magyarok számára megnyíló extra utazási és munkavállalási lehetőségek is ráerősítettek (és ezt láthattuk a kettős állampolgárság igénylésénél is). Ugyanakkor ennek a jelenségnek most lehet egy nagyon veszélyes hozadéka is: egyes ukránok számára ez pontosan ugyanaz az asszimilációs jelenség, amely miatt az ukrajnai orosz kisebbség is "gyanús" lett, és ami miatt (is) végül megtorpedózták a 2012-es nyelvtörvényt - a magyar külpolitikának érdemes lenne kétszer is meggondolnia azt, mennyire akar még jobban ráerősíteni erre a meglehetősen káros gondolati ívre...

De térjünk még vissza a kései szovjet időszakra, hogy jobban megérthessük a kárpátaljai magyarság politikai fejlődését. Mivel a szovjet szervek nem igazán tűrték a párttól független szerveződést, a pártban viszont a betelepített oroszok és az ukránok könnyebben érvényesültek, ez a politikai fejlődés elsősorban a megtűrt kulturális szervezetek formájában indult meg a 60-as évektől - ráadásul ezeknek jó hátországot is biztosított a lassan fejlődésnek induló  magyar iskolarendszer. Az első mérföldkő a Forrás Stúdió volt a 60-as évek végén, a körülötte tömörülő értelmiségiek pedig 1972-ben beadvánnyal fordultak a moszkvai vezetéshez a kisebbségi helyzetükből fakadó sérelmek orvoslásáért (hogy érthetőbb legyen: Kijevet megkerülve). Ennek eredményeként az aláírók jelentős részét meglátogatta a KGB, vagy hamarosan állást kellett "váltaniuk", illetve a fiatalabb férfiak akár katonai behívót is kaphattak, ugyanakkor a sérelmezett pontok egy részében sikerült haladást elérni, ráadásul ezek a "ellenzéki" figurák hamarosan elkezdtek belépni a párthű konkurenciaként létrehozott József Attila Irodalmi Stúdióba, ahol hamarosan többségbe is kerültek, így a kárpátaljai magyarságot (szovjet viszonyok között) politikailag viszonylag felkészültebben érte a rendszerváltás és a birodalom összeomlása. Ezen kívül még két tényezőt lehet kiemelni, amelyek viszonylag jobb helyzetbe hozták a 70-es és a 80-as években Kárpátalján és részben a szovjet Ukrajnán belül a magyarságot. A brezsnyevi és részben a gorbacsovi gazdasági rendszerben viszonylagos előnyben voltak az intenzíven művelt mezőgazdasági területek - például a Tiszamente - lakosaik némi gazdasági gyarapodást élhettek meg. Ezen felül bár a Szovjetunióból nem volt egyszerű külföldre utazni, a családi okokból való Magyarországra utazást ekkor már általában engedélyezték, ráadásul a kárpátaljai magyarság az élénkülő kulturális kapcsolatok révén is gyakrabban átléphette az államhatárt. Az egyik első politikai próbálkozás 1988-ban egy önálló magyar "nemzetiségi terület" terve volt, ezt végül budapesti kérésre nem kezdeményezték Kijevben (mivel a hasonló tervek általában csúnyán eszkalálódtak az akkori Szovjetunióban).

Ebből a közegből nőtt ki 1989-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, amely ugyan pártszervezetet csak jóval később alakított, de az ernyője alatt található politikusok fontos szerepet játszottak a régiós és a helyi önkormányzati életben. Az 1991-ben eredetileg a lvivi és a kijevi magyarok pártjaként (de a KMKSZ bábáskodásával) alakult Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség is fontos szereplővé nőtte ki magát a helyi politikai életben. Az élénkülő politikai klímában a közösség első próbája az 1990.  novemberi beregszászi népszavazás volt, ahol a helyiek megszavazták, hogy a város visszakapja magyar elnevezését. Az ezt követő események már némileg előrevetítették, mire is lehet számítani a következő bő 30 évben - ezt a változtatást ugyan is a központi kormányzat nem hagyta jóvá - igaz kisebb települések a 2010-es években különösebb gond nélkül visszakaphatták a magyar nevüket. Az ukrán kisebbségpolitikát a következő évtizedekben ugyanis javarészt ez a "nagyobb dolgokban nem engedünk/nem lépünk előre, de a kisebb ügyekről beszélhetünk" mentalitás jellemezte.

Jelentős mérföldkő volt a térség életében a Szovjetunió felbomlása, és az Ukrajna függetlenségével kapcsolatos 1991. december 1-jei népszavazás (illetve ukrán elnökválasztás). Ez ugyanis Kárpátalján és a beregszászi járásban két extra kérdéssel is kiegészült: a helyiek Kárpátalja autonómiájáról, illetve a járás különleges "nemzetiségi önkormányzati' státuszáról is szavazhattak - mindkét esetben győztek az igenek, azonban az autonómiatervek sohasem valósultak meg. Alapvetően két okból: bár eredetileg felmerült egy valamilyen szinten föderatív Ukrajna terve, végül össznemzeti szinten a központosított nemzetállami koncepció győzött. (És azt se feledjük, hogy a felbomló Szovjetunióban a hasonló kezdeményezések gyakran a polgárháború előszobájának bizonyultak...) Másrészt a kárpátaljai és beregszászi koncepció nem kapott komolyabb támogatást külföldről sem: magyar részről például a tervezet erősen szovjet jellege (lényegében egy klasszikus "Autonóm Területet" terveztek) keltett ellenérzéseket. A népszavazás és a Bjelovezsai Egyezmény nyomán megalakuló Ukrajna egyben azt jelentette a kárpátaljai magyarságnak, hogy bő 70 év alatt immáron ötödször változott meg az államnyelv a területen, és már a harmadik idegennyelvet kell megtanulniuk az érvényesüléshez...

Ukrajna első másfél évtizede ráadásul társadalmi és gazdasági szempontból nem volt sikertörténet, a válságévekben sem különösebb akarat, sem megfelelő forrás nem volt a nemzetiségi problémák orvoslására, vagy a helyben, saját erőből való megoldására, de az ukrán állam és a kárpátaljai magyarság viszonyát inkább semlegesként jellemezhetjük: bár az ukrán alkotmányba és az alapvető törvényekbe belekerült a kisebbségek védelme, ahogy írásunk első részében már az orosz kisebbség kapcsán láthattuk, valójában nem sokminden történt ezen a téren. Eközben Magyarország és Ukrajna kapcsolatai kifejezetten jók voltak a 90-es években, a két állam nagyon gyorsan megkötötte az alapszerződést - egyes vélemények szerint túl gyorsan is, ezért sem kerülhetett sor magyar részről a kárpátaljai autonómia támogatására, illetve a sietségnek lett még egy megdöbbentő következménye, amire csak mintegy 25 évvel később derült fény (erről később). A kijevi vezetésnek (más szomszédainkkal ellentétben) ugyanakkor nem volt lényegi kifogása az ellen, hogy a magyar állam komolyan támogatja a helyi magyar közösséget, fejlesztve a helyi intézményrendszert, és  bár a kettős állampolgársáég felvételének megteremtése már némileg szálka volt az ukrán vezetés szemében, tulajdonképpen nem akadályozta a folyamatot. Ez a viszonylag kiegyensúlyozott viszony lényegében a 2014-es orosz beavatkozásig meg is maradt. A két állam kapcsolatában némi törést Magyarország 1999-es NATO csatlakozása jelentett, a keleti bővítéssel ugyanis a "nyugat" és Oroszország közé kerülő Ukrajna egyre inkább ütközőzónában érezhette magát, és egyre inkább döntési kényszerbe került jövőbeni orientációja kapcsán (bár ebben legalább ekkora szerepet játszottak a belső politikai fejlemények, a fejlődés és a nyugatosodás iránti vágy is).

A magyarok aránya Kárpátalján (2001)

A kárpátaljai magyarok aránya településenként 2001-ben - (forrás)

A vázoltaktól valószínűleg nem függetlenül az 1990-es években a kárpátaljai magyarság száma gyakorlatilag stagnált (nagyon kismértékben csökkent), ami egyedülálló volt az egyéb Kárpát-medencei magyar közösségek között - a helyzetet boncolgató részletesebb demográfiai felmérések azonban egy kicsit már árnyalják ezt a kedvező képet. A tárgyalt időszakban a magyarság számát pár ezer fővel csökkenthette a természetes fogyás (pontos értéket nehéz mondani, csak a korszerkezetből lehet becsülni), míg 5-10 ezer fővel a főként Magyarországra irányuló kivándorlás - ugyanakkor a közösség mintegy 5 ezer fős "identifikációs nyereséget" is elkönyvelhetett: azaz kettős vagy bizonytalan identitású kárpátaljai lakosok is inkább magyarnak vallották magukat gyakorlati vagy presztízsokokból: nagyrészt cigányok, az ungvári szlovákok és a királyháza környéki görög katolikus közösségek egyes tagjai tettek így. 

Kárpátalja közigazgatása 2020-ig - (forrás)

Az ezredforduló környékén politikai témává vált a "Tiszamenti.járás" megteremtése, azaz a beregszászi járás kibővítése a nyugatra és kisebb részben keletre található magyarlakta sávval - így  tulajdonképpen megteremtve egy olyan magyar nyelvű közigazgatási egységet, ahol kulturális és igazgatási autonómiára lehetne szert tenni. Mindezt Juscsenkó elnök 2004-ben meg is ígérte a magyar parlamenti (nagytanácsi) képviselőnek (1994 óta általában van parlamenti képviselete a helyi magyarságnak), azonban a dologból semmi sem lett - igaz a közigazgatási változást a helyi magyarság sem nagyon erőltette. Nagy általánosságban elmondható, hogy a helyi magyarság képviselői ebben az időszakban igyekeztek beállni azon politikusok/pártok mögé melytől támogatást remélhettek, illetve igyekeztek pozitív irányba befolyásolni a nemzetiségekre vonatkozó szabályozást. Ez mondjuk abszolút nem volt rendkívüli a stabil pártrendszerrel ekkoriban nem rendelkező Ukrajnában, és ne feledjük, hogy itt egy 45-50 milliós ország  150 ezres kisebbségéről volt szó, csaknem nulla alkuerővel - előrehaladásra lényegében csak az orosz kisebbségnek tett engedmények farvízén lehetett számítani. Ugyanakkor a 2000-es években még erről sem lehetett beszélni:  a felsőoktatási rendelkezések még rosszabb helyzetbe hozták a kisebbségeket (bár ennek szinte biztosan nem volt magyarellenes éle), a helyzet csak az amúgy ukrán mércével is iszonyatosan korrupt Janukovics elnökségével javult 2010-től (ekkor a kárpátaljai magyar képviselő is a főleg az orosz kisebbség körében népszerű Régiók Pártjának listáján szerepelt). Ennek a folyamatnak az egyik leglátványosabb eredménye a 2012-es nyelvtörvény volt, melyet elsősorban az orosz kisebbség "megnyugtatására" szántak, de elvileg az egyéb etnikumokra is vonatkozott. Papíron a törvény nagyon jól nézett ki, egy a magyar nyelvhasználatot vizsgáló 2021-es tanulmány alapján a magyar gyakorlatilag hivatalos regionális nyelvvé vált (ez a beosztásukban az államnyelv alatti szint), ugyanakkor a megvalósítással kapcsolatban azért adódtak problémák: a kicsi és nem túlzottan gazdag kárpátaljai magyarságnak nem voltak meg a forrásai ahhoz, hogy tényleg ki is használhassa a törvényben rejlő lehetőségeket, az ukrán hatóságok és állami szervezetek pedig nem törték össze magukat, hogy érvényesítsék a rendelkezéseket, mivel azokat nem hivatalosan csak az oroszoknak szánták...

Gyengélkedő gazdaság

Hogy jobban érthető legyen, milyen gazdasági és társadalmi közegben játszódtak le az itt ismertetett események, érdemes elhelyeznünk Ukrajnát és Kárpátalját a gazdasági térképen. Azt hiszem az nem meglepetés, hogy a modern Ukrajna gazdaságtörténete nem túl sikeres: a mélyreható gazdasági transzformációt végre nem hajtó, de jelentős nyersanyagkészletekkel rendelkező volt szovjetköztársaságoknál (és a balti államoknál) jóval lassabb volt a gazdasági fejlődése, igaz a 2010-es évek európai fellendülése itt is komoly fejlődéssel és modernizációval (valamint a külföldi munkavállalás felfutásával) járt - azonban ezt a fejlődést részben megtörte a 2014-15-ös orosz beavatkozás, és ennek nyomán a két fejlett keleti régió leválasztása (és gazdasági tönkremenetele). A szintén elvesztett Krím közepesen fejlettnek minősült az országon belül, és 2014 óta viszonylag jelentős fellendülést élt meg az orosz befektetéseknek köszönhetően. Ukrajna viszonylagos elmaradottságát az alábbi táblázat szemlélteti:

Becsült GDP/fő értékek dollárban, 2021-ben - Forrás: IMF

Kárpátalja Ukrajnán belül mindig is viszonylag fejletlenebb területnek számított (ahogy Magyarországon és Csehszlovákián belül is), az utóbbi másfél évtizedben a régió GDP/fő értéke jellemzően az országos érték 45%-a körül volt (ez a mutató a városokban és az alföldi, magyarlakta részen azért jó eséllyel magasabb lehetett), ez általában Csernyivci régió előtt a második legrosszabb értéket jelentette. A terület nem tudott igazán "kaputérséggé" válni, a külföldi működőtőke befektetések leginkább a Lviv-Kijev-Dnyipro-Donyeck tengelyre érkeztek. Emiatt is érintette érzékenyen az országot a 2014-ig igen dinamikusan fejlődő Donyeck elvesztése és fizikai valamint gazdasági tönkretétele. (A nyilvánvaló gazdaságtörténeti párhuzam miatt a DNK-t Ukrajnában gyakran Donbabwe néven emlegetik.) Bár a Donbasz ukrán kézben maradó része valamennyire elkezdett visszakapaszkodni, 2017-ben Ukrajna legfejletlenebb területe a Luhanszki régió északi fele volt. Hozzá kell tennünk, hogy Ukrajna bár szegény, regionális különbségei az egyéb kelet- és Közép-kelet-európai országokban tapasztalható mértékűek, olyan kiugró egyenlőtlenségek nincsenek, mint például Oroszországban, ahol a legszegényebb régiócsoport az országos GDP/fő érték 15-20%-át hozza.

Kárpátalja gazdasági fejlettségét a szomszédos régiókéval is összehasonlíthatjuk (bár a regionális GDP számítások inkább országon belüli összehasonlításnál működnek megbízhatóan): 2017-ben a szomszédos magyar és román régiók GDP/fő értéke 7000 Euró körül szóródott, a kelet-szlovákiai régióé pedig 10100 Euró volt, miközben ez az érték Kárpátalján legfeljebb 1800 Euró körül lehetett (nehezíti az összehasonlítást, hogy az ukrajnai mutatók dollárban vannak). Így már igencsak értető, miért is vállalnak annyira sokan munkát külföldön. Részben ez (és az egyéb nemzetközi transzferek) okozzák, hogy jövedelmi szempontból Kárpátalja az ukrán régiók középmezőnyében található.

Ugyanakkor voltak még egyéb tényezők is, amelyek a korábbi viszonylagos demográfiai stabilitást megváltoztatták, és az elmúlt 20 évben a kárpátaljai magyarok növekvő ütemű kivándorlásához vezettek. Az egyik a kettős állampolgárság felvételének megteremtése volt a magyar kormány részéről. A számos szempontból indokolt lépés meghozatalakor ugyanakkor borítékolható volt, hogy az uniós állampolgárság adományozása az politikailag és gazdaságilag is instabil Ukrajna részét képző Kárpátaljáról komolyabb kivándorlási hullámot fog elindítani.  Ezen kívül a kárpátaljai magyarság körében is megindult a diplomások számának növekedése, ugyanakkor a  népcsoport állandó panasza, hogy az ukrán nyelv (törvények által előírt) egyre növekvő felsőoktatásbeli szerepét nem tudta követni az ukrán nyelv magyar iskolákban való tanítási színvonala - ezáltal a magyar tanulók hátrányba kerültek a továbbtanulásnál. Ennek egyik megoldása a Magyarországon való továbbtanulás, ami természetesen növeli annak esélyét, hogy a hallgatók később nem térnek haza. 

Népszámlás híján csak becsléseink lehetnek a kárpátaljai magyarok demográfiai helyzetéről, ugyanakkor 2017-ben készült egy megdöbbentően nagy mintán (a helyi magyarok 13%-án!) alapuló kutatás, így a becslések valószínűleg elég pontosak: ez alapján mintegy 130,7 ezer lehetett akkor a kárpátaljai magyarok száma, a 2001 óta tapasztalható 21 ezer fős fogyás körülbelül 30%-ban köszönhető a természetes fogyásnak, és 70%-ban a kivándorlásnak, azaz a kárpátaljai magyarok körülbelül 10%-a vándorolt ki. A felmérés adatai szerint a kivándorlás üteme 2014-15-ben, azaz az orosz beavatkozás nyomán kialakult háborús konfliktus kirobbanásakor megháromszorozódott. Nehezíti a becslést, hogy elterjedt a kétlakiság, az ideiglenesen (vagy nem is annyira ideiglenesen) történő külföldi munkavállalás, mely a felmérés szerint 16-17 ezer főt érint (azaz a munkaerő 25-30%-át). Közel felük Magyarországon (főleg a fővárosban és Győrben), 32%-uk Csehországban , 7,8%-uk Németországban dolgozik. (Ukrajnából, de különösen Kárpátaljáról igen erős a munkavállalási célú kivándorlás Csehországba.)

Arra vonatkozóan, hogy milyen demográfiai hatással van a 2022-es orosz invázió, még csak halványabb becsléseink lehetnek: tavasszal, nyár elején még több forrás is arról beszélt, hogy 100 ezer alá csökkenhet a magyarság száma a régióban (ami ha azt vesszük, hogy eddig is csak mintegy 110 ezren voltak ténylegesen jelen, egyáltalán nem túlzó), azonban újabban lassú visszaszivárgásról is érkeznek hírek. Ugyanakkor a katonaköteles korú fiatalok tartós külföldön maradása vélhetően ront majd a magyar lakosság eddig viszonylag stabil demográfiai összetételén. Ezen kívül még két olyan tényezőről kell beszélnünk, ami komolyan befolyásolhatja az ukrajnai magyar közösség jövőjét:

A háború jelentős belső menekülthullámot is elindított, ennek kapcsán sokan vélhetően hosszabb távon is Kárpátalján fognak megtelepedni, ami végső soron tovább csökkentheti a helyi magyarság arányát és érdekérvényesítő képességét, és úgy általában a regionális/kulturális autonómiára irányuló törekvések erejét. Ugyanakkor a folyamatnak lehet egy pozitív hozadéka is: a helyi önkormányzati vezetők egyre inkább arról beszélnek, hogy mindez gazdasági fellendüléshez is vezethet, ami végső soron a terület megtartóerejét is fokozhatja, és "ellentarthat" a meglóduló kivándorlásnak.

A másik tényező Ukrajna kisebbségi politikája, ami 2014 óta erősen negatív fordulatot vett az ország kisebbségei szempontjából. Az első részben már szó volt arról, hogy Ukrajnában a kisebbségi politikát alapvetően az orosz kisebbséghez való viszony határozza meg, és a 2014-15-ös orosz akciók számos következménnyel jártak ezen a téren:

1. Az orosz kisebbség és a kettős identitású népesség biztonsági kockázattá vált ukrán szemszögből, így az ukrán törvénykezés elsősorban utóbbiak "ukránosítását" célozza a nyelvi és oktatási törvényjavaslatokkal. (Ennek motívációival és mechanizmusával az első részben foglalkoztunk részletesen.)

2. Az orosz beavatkozás lényegében megfosztotta Ukrajnát azon orosz érzelmű szavazópolgárainak jelentős részétől, akikre addig az egyensúlyozó nemzetiségi politikára törekvő pártok támaszkodtak. Az ellensúlyt elvesztő bárka pedig az ellenkező irányba billent...

3. A 2014-15-ös invázió átmenetileg megerősítette a szélsőségesebb pártokat (bár Kárpátalján ez egyáltalán nem volt számottevő), ez, és az orosz fenyegetés együtt "oroszellenesebb" törvénykezést szült.

Röviden számba is vennénk ezeket a törvénymódosításokat - leszögezve, hogy ukrán nézőpontból nem feltétlenül van pl. magyar- vagy románellenes élük, azonban az is tény, hogy némileg érzéketlenek a nem szláv kisebbségek speciális problémái iránt.

Az első problémás pont, hogy az ukrán törvények csak meglehetősen homályosan biztosították a magasabb fokú kisebbségi joggyakorlást, komolyabb autonómia lehetőségét csak az "őshonos" kisebbségeknek biztosítják, azonban csak 2021-ben határozták meg kik ezek: lényegében az anyaországgal nem rendelkező kisebbségek (gyakorlatilag a krími tatárok, és két kisebb krími népcsoport - a nem orosz krími kisebbségek favorizálása nagy valószínűséggel politikailag motivált). Persze ez még nem lenne gond, ha egyéb törvények garantálnák a megfelelő kisebbségi joggyakorlást, oktatást, de az elmúlt években ezen a téren is visszalépés tapasztalható. (Az ígért modern kisebbségi törvény még nem született meg.) 

A leghírhedtebbé a 2019-es nyelvtörvény vált, hátterét az első részben kiveséztük, lényege, hogy alkotói a korábbi "oroszosításhoz" hasonló (csak ellentétes irányú) körülményeket szeretnének teremteni az oroszok és kétnyelvűek nyelvváltásának kikényszerítése érdekében. A kárpátaljai magyarság számára ez komoly visszalépés, komolyan korlátozza a hivatalos nyelvhasználatot, a már említett nyelvhasználati kategorizálás szerint regionális nyelvből hirtelen "megtűrt, helyi közösségben használható nyelvvé" vált.  Más kérdés, hogy sok szempontból a gyakorlatban eddig is az volt - de most már törvényes is alap van rá.

Bonyolultabb kérdés a 2017-es oktatási törvény (illetve a 2020-as középfokú oktatást szabályozó törvény), mely egyrészt szintén a fent ismertetett ukránosítási nyomvonalon halad, de tartalmaz némi differenciálást nemzetiségenként, illetve ukrán oldalról felmerült, hogy egy amúgy létező nyelvoktatási problémát igyekeznének vele orvosolni - nevezetesen, hogy a nemzetiségi iskolákban tanulók hátrányban vannak az ukrán nyelvhasználat, és ezáltal a mindennapi érvényesülés terén. A törvény leegyszerűsítve azt próbálja kikényszeríteni, hogy a nemzetiségi nyelven tanító iskolákban, minél előbb, minél nagyobb részben kell ukránul tanítani a tantárgyalkat, az oroszok esetében 5. osztálytól már 80%-ban. A törvény két, gyakran hivatkozott kivételt tesz: nem vonatkozik az őshonos kisebbségekre, illetve vannak kedvezményei az EU hivatalos nyelvein tanító iskolák számára - ott "csak" a 10-12 osztályra kell elérni, hogy a tantárgyak 60%-át ukránul tanítsák. Ez azonban megfelelő erőforrások biztosítása (azaz az ukrán idegen nyelvként való tanítása) hiányában jó eséllyel csak növeli a lemorzsolódást. Ne feledjük, a magyaroknak és a románoknak nem egy rokon nyelvre kell áttérniük, hanem egy idegen nyelven kell tanulniuk. Maga az államnyelv elsajátítására való törekvés ugyanakkor nem indokolatlan, a 2001-es népszámlálás alapján a felsőoktatásban való továbbtanulók aránya a magyarok körében az ukrán arány 40%-a volt, a románok esetében pedig csak 35%-a (miközben az ukránok is el voltak maradva az oroszoktól). Mindezeket figyelembe véve nem csoda, hogy az anyaországok tiltakoztak, Magyarország például a két ország közötti alapszerződésre hivatkozva - ekkor derült ki, hogy a szöveg eltér a két nyelven (pontosabban ukránul máshogy is értelmezhető), és az ukrán értelmezés szerint ez még jogszerű... Ugyanakkor a korrekcióra még mindig lenne lehetőség, a törvény ugyanis 2023-tól lép életbe.

További hullámokat vetett a 2020-ban életbe lépett közigazgatási reform. Ez valóban egy modern szemléletű változás, amely csökkenti  a közigazgatási egységek számát, a szándék szerint "életképesebb" (olcsóbb) egységeket létrehozva. Kárpátalján ez azt jelentette, hogy az addigi 13 helyett csak 6 járás, a 337 önkormányzat helyet 64 "kistérség" maradt. Korábban egyébként Porosenko elnök is tett ígéretet a Tiszamenti járásra, de 2020-ban már a beregszászi járás megszűnéséről volt szó (négy, nagyjából a Kárpátokra merőleges határvonalú egység lett volna) - végül megmaradt a járás, de kibővült a korábbi nagyszőlősi (és részben az ilosvai) járással. Ez egyben azzal járt, hogy a magyarok aránya a korábbi kis járás 80,2%-os arányával szemben már csak 43%-os a nagyobb területi egységben. Ebben vélhetően nem volt különösebb magyarellenes él, de az említett Tiszamenti járással lehetett volna némileg javítani ezen a helyzeten. (A közigazgatási változás a 2020-as önkormányzati választáson egyébként láthatóan nem volt negatív hatással a magyar nemzetiségű indulók szereplésére.)

Berehove Raion 2020.svgKárpátalja közigazgatási beosztása 2020-tól (az új Beregszászi járás kiemelve) - (forrás)

Nagyon érdekes (és természetesen adott esetben húsbavágó) kérdés a kettős állampolgárság témaköre, amelyről eléggé ellentmondásos információk keringenek a magyar sajtóban. Nem véletlenül, ez ugyanis némileg "szürkezóna" az ukrán jogi környezetben. Valójában nincs szabályozva a terület, és bár az alkotmány elvileg csak az ukrán állampolgárságot ismeri el (az ukrán állampolgár és az ukrán állam viszonylatában), egyéb, nemzetközileg is elismert állam állampolgárságának felvétele nem tiltott. Ez érvényesült a gyakorlatban is: a hatóságok elismerték a más államok által ukrán állampolgársággal is rendelkezők számára kibocsátott útleveleket (lásd a kárpátaljai magyarok, vagy a mariupoli görögök esetét), azonban az sem véletlen, hogy Kárpátaljáról külön kérés érkezett a magyar hatóságok felé, hogy lehetőleg, ne ünnepélyesen, pántlikázva nyújtsák át az állampolgársági dokumentumokat... Hatósági szándék csak az Ukrajna által el nem ismert államok (igen, például a két népköztársaság) állampolgárságának felvétele ellen irányult. Paradox módon épp a helyzet jogi rendezésének 2021-es kísérlete került be a hírekbe azáltal, hogy felmerült, hogy korlátozni kellene a kettős állampolgárok ukrajnai hivatalviselését. Valójában itt is azt a problémát próbálta meglehetősen "szögletes" módon megoldani az ukrán politikai elit, hogy hogyan engedélyezzék a kettős állampolgárságot úgy, hogy az az oroszok számára ne jelenthessen előnyt (saját nézőpontjukból: Ukrajna számára kockázatot). 

Tegyük hozzá, hogy a legtöbb " valójában nem is ellenetek hoztuk" típusú törvény esetén sokszor előbb-utóbb akad majd valaki, aki igenis negatívan értelmezi a rendelkezéseket: a magyar nyelvhasználat nehezedéséről egyre több hír szól - igaz egy részük inkább anekdotikus szintű, de a tendencia aggasztó. A két ország romló viszonyának egyik következménye, hogy az ukrán hatóságok a vélt vagy valós oroszbarát húzások kapcsán a kárpátaljai magyar politikai szereplők (és a hozzájuk kötődő egyéb magyar szereplők) egy részén "törlesztettek", ezek házkutatásokban  és kitiltásokban materializálódtak.

Az eddigiekből számos érdekes tanulságot levonhatunk:

1. Ukrajna és Magyarország kapcsolatai az elmúlt 30 év tapasztalatai alapján nem szükségképpen rosszak, de ukrán szempontból meglehetősen közömbös, mi is történik a kárpátaljai magyarsággal. Az ukrán etnogenezisnek, nemzettudatnak ugyanakkor nem sarkallatos pontja a tiszamenti magyarlakta sáv Magyarországtól való elcsatolása (ahhoz lényegében az ukrán államnak nem sok köze volt), és a legtöbb eddigi konfliktus korrigálhatónak tűnik.

2. Egyre több jel utal ugyanakkor arra, hogy az ukrán nemzettudat kialakulásának egyik legfontosabb eseménye a 2022-es orosz invázió lesz, és ez egyben azt is jeleni, hogy legalább egy darabig annak fényében fogják megítélni a külvilágot, hogy hol is álltak az egyes szereplők ebben a konfliktusban.

3. Az ukrán nemzetiségi politikát alapvetően az orosz kisebbséghez való viszony határozta meg, mellettük a többiek valójában eltörpülnek. Ezt a politikát pedig alapvetően két tényező befolyásolta: a korábbi oroszosító folyamatok ellensúlyozása, és a 2014 óta tartó orosz beavatkozás hatásai. Írássorozatunk egyik fő tanulsága, hogy az addig ingadozó/közömbös ukrán kisebbségpolitika elsősorban a putyini agresszió nyomán fordult "negatív irányba", lényegében az orosz ténykedés lehetetlenítette el a kisebbségi jogokról szóló értelmes párbeszéd lehetőségét (melynek egyébként épp 2012-14 között kezdtek eredményei lenni). Azzal viszont az ukrán politika nem igazán törődik, hogy ennek milyen hatása van a kis létszámú (és nem szláv) kisebbségekre. Ebből következően:

a, Az ukrajnai kisebbségpolitika addig nem tud normális mederbe rázódni, amíg az orosz fenyegetés meg nem szűnik.

b, Látható, hogy Magyarország a kialakult helyzetben önmagában nem tud eredményesen fellépni a mintegy 130 ezres kárpátaljai magyarság érdekében, ehhez egyéb érdekelt szomszédok és esetleg a tágabb európai közösség támogatása szükséges - és egy olyan stratégia, ami távolságot tart az oroszoktól, azaz azt a vonalat erősíti, hogy a magyar kisebbségre nem kell ferde szemmel nézni, problémáik és azok megoldási módjai pedig gyökeresen különböznek attól, amit a mára kialakult ukrán-orosz (v)iszonyrendszerben tapasztalhatunk. Érdekes példa  Románia: hasonló méretű és helyzetű kisebbséggel rendelkezik Ukrajnában, ugyanakkor a kialakult helyzetben erősen támogatja szomszédját - ennek eredményeként egy a nemzeti kisebbségekkel való bánásmódot kölcsönösségen alapuló szabályozás kezd körvonalazódni. Gondoljunk bele, mekkora kisebbség- és külpolitikai mozgásteret adna, ha Magyarország harmadikként csatlakozhatna ehhez a folyamathoz. Ugyanakkor ebben a helyzetben sértettségből az oroszokkal egy polcra kerülni (és oda esetleg feltenni a kárpátaljai magyarságot is), a lehető legrosszabb stratégia, amit el kellene kerülni. Persze lehetne azzal érvelni, hogy az erőteljes orosz orientációnak lehetnek egyéb, a fenti hátrányokat felülíró előnyei, de ezek egyelőre egyáltalán nem látszanak, akik ezzel érvelnének, előbb legyenek szívesek megvizsgálni például Csehország és Szlovákia energiaellátási helyzetét és külpolitikai hozzáállását...

4. A kárpátaljai magyar kisebbség a 20. század csapásait követően még mindig viszonylag kiegyensúlyozott demográfiai képet mutat, jelentős fogyásnak csak ez elmúlt 7-8 év kivándorlási folyamatai révén indult, ráadásul saját régiójában még mindig viszonylag magas presztízsű társadalmi csoport. A "presztízs" megőrzése és a kivándorlási folyamat kezelése (pl. az eddiginél nagyobb részben Magyarországra csatornázása), a magyar külpolitika fontos célja kell, hogy legyen, különösen, hogy a 2014-es orosz beavatkozást követően a magyarság-e csoportja kiemelkedően veszélyes helyzetben találta magát.

5. Nem mehetünk el a kialakult konfliktus magyar szempontból talán legkínosabb vonása mellett. Nevezetesen, hogy bár az orosz invázió céljai nem teljesen világosak, a megszállt területeken való népszavazási tervek egyértelmű területfoglalási szándékot jeleznek. Az első részben láthattuk, hogy ugyan ezeken a területeken valóban szép számmal vannak oroszajkú, orosz többségű települések, de a tervezett terjeszkedés ezeken jóval túlmutat, és pont ugyanúgy veszi semmibe az etnikai igazságosságot, mint például a trianoni vagy a párizsi békeszerződés. Sajnos láthatóan sokan nincsenek tisztában azzal hazánkban, hogy aki az újabb orosz területszerzést támogatja, az lényegében trianon igazságtalanságát szentesíti... Természetesen ugyanez vonatkozik arra is, ha esetleg valaki a Krím autonómia nélküli ukrán visszavételét támogatná.

Márpedig a most zajló orosz-ukrán konfliktus jó eséllyel évekre meghatározhatja az európai kisebbségek autonómiára való kilátásait. Zárásként megpróbálunk pár erre vonatkozó szcenáriót felvázolni (bár nem nagyon tudunk a jóslás szintjén felülemelkedni):

- Ukrajna veresége, vagy olyan patthelyzet, ami Ukrajna számára jelentős de facto területveszteséggel jár. Főleg az utóbbi esetben orosz uralom alá kerülne sok ukrán, és ukrán oldalon maradna sok orosz. Ez az óriási exodus mellett vélhetően gyors és erőltetett ukránosítást és oroszosítást jelentene demarkációs vonal mindkét oldalán - ennek szele jó eséllyel Kárpátalján is érezhető lenne, mind a háborús menekültek letelepedésével, mind pedig a kisebbségi jogokról folytatott párbeszéd hosszabb időre való ellehetetlenülése miatt. Az sem lenne meglepő, ha ezután egy ideig úgy általában ferde szemmel néznének Európában minden olyan kisebbségi törekvésre, amire a szeparatizmus legkisebb bélyegét is rá lehet nyomni.

- Ukrajna részleges győzelme (vagy részleges veresége, nézőponttól függően), egy etnikailag nagyjából elfogadható határvonal kialakításával - azaz a Krímről és a Donbasz egy részéről való ukrán lemondással. Kezdetben ez a kimenetel is vélhetően hasonló negatív hatásokkal járna, mint az elsőként ismertetett, ugyanakkor a viszonylag jelentős számú, Ukrajnában maradó "szórványoroszság" az alapvetően régiós érdekek és rövid életű pártszövetségek által kormányzott országban előbb-utóbb kikényszerítené, hogy foglalkozzanak a nemzetiségek érdekeivel is - de csak ha eközben az orosz fenyegetés is alábbhagy. Tegyük hozzá, hogy az eddigi hírek szerint az említett orosz közösség sem vádolható ukrán részről különösebben nagyfokú kollaborációval, ami lehet, hogy hosszú távon segíthet a helyzet rendezésében.

- Ukrajna sikere a 2014-es határok visszaállításával. Kezdetben vélhetően ez is kaotikus helyzetet okozna, sok menekülttel és eleinte a még adrenalintól hajtott győztes fél és a megszállás után törleszteni vágyók bizonyos túlkapásaival. Ezt követően viszont előbb-utóbb muszáj lesz foglalkozni a nemzetiségek, és a területi autonómia kérdésével - arra, hogy erre azért van ukrán politikai szándék, a már említett 2021-es, az őshonos nemzetiségekről szóló törvény is utal. Ez a szcenárió egyben ismét az igazság pillanata is lesz az európai közösség számára, hogy mennyire is gondolja komolyan a nemzetiségi elveket. Hosszabb távon ez a helyzet kínálja a legjobb lehetőséget az ország nyugati szomszédjainak, hogy fellépjenek Ukrajnában élő nemzeti kisebbségeik érdekében (és vélhetően az ukrán fél is ebben az esetben lesz a legkonstruktívabb) - a magyar diplomáciának sem ártana erre az eshetőségre is készülnie, az első szcenárióra már amúgy is duplán felkészült.

Még egy tanulsága van a meglehetősen hosszúra nyúlt, négyrészes írássorozatunknak: egyáltalán nem volt nehéz anyagot, adatokat gyűjteni hozzá. Az első részhez ráadásul az adatok rendezése és elemzése sem volt túlzottan bonyolult, ugyanakkor sajnos az elmúlt hetekben azt kellett látnunk, hogy ezt a nem túl nagy erőfeszítést igénylő munkát vannak, akik nem hajlandóak elvégezni. Még megdöbbentőbb, hogy Kárpátalja esetében sem, ahol egyenesen a bőség zavarával szembesültünk: itt az elmúlt 8-10 évben olyan mennyiségű kutatási anyag jött létre, hogy tényleg nem nehéz viszonylag jó képet kapni a terület múltjáról, a politikai törekvésekről és úgy általában a helyi társadalmi-gazdasági helyzetről. Pedig létfontosságú lenne használni a felhalmozott tudást, hogy az elmúlt 7 hónapban kialakult nagyon komoly helyzetben megfelelő tájékozottsággal tudjunk döntéseket hozni.

JAKAB LÁSZLÓ

Felhasznált források:

Tátrai Patrik - Molnár József - Kovály Katalin - Erőss Ágnes: A kárpátaljai magyarok lélekszáma és a népesedésüket befolyásoló tényezők a SUMMA  felmérés alapján -  https://bgazrt.hu/wp-content/uploads/2019/06/3.Tatrai_et.al_..pdf

Csernicskó István - Tóth Mihály: A kárpátaljai magyar közösség nemzetiségi és nyelvi jogai - https://www.researchgate.net/publication/358722629_A_karpataljai_magyar_kozosseg_nemzetisegi_es_nyelvi_jogai

Bayerné Sipos Mónika: A Kárpátaljai magyar kisebbség autonómia törekvései - https://idi.btk.pte.hu/dokumentumok/disszertaciok/bayernesiposmonikaphd.pdf

Cernicskó István et al. - A magyarok és a magyar nyelv Kárpátalján - https://hodinkaintezet.uz.ua/wp-content/uploads/2021/02/HANyK_A_magyarok_es_a_magyar_nyelv_Karpataljan.pdf

Kocsis Károly: A népesség változó etnikai arculata a mai Kárpátalja területén - http://www.mtafki.hu/konyvtar/kiadv/etnika/ethnicMAP/003_session_h.html

Fedinec Csilla: Magyarok Kárpátalján (Ukrajnában): etnoregionális szándékok elméletének és gyakorlatának néhány aspektusa - (link

Szakál Imre: Telepesek és telepesfalvak a csehszlovák Kárpátalján - http://real.mtak.hu/56100/1/Telepesek_press.pdf

https://telex.hu/ellenorzo/2022/06/03/karpatalja-1991-nepszavazas-fact-check-mi-hazank

https://metszetek.unideb.hu/files/metszetek_201801_02.pdf

https://maszol.ro/kulfold/Zelenszkij-a-romaniai-ukranokeval-azonos-kisebbsegi-jogokat-igert-az-ukrajnai-romanoknak?fbclid=IwAR2ZnHq_UlRGZAtJnNeV5prODswq9A6NpdguPDJ35HCeGY2E37I1-Xxdcik

https://atlatszo.hu/kozpenz/2015/03/25/karpatalja-visszater-magyar-nemzeti-radikalizmus-karpataljan-i/

http://www.mtafki.hu/konyvtar/kiadv/etnika/ethnicMAP/003_session_h.html

https://konyvbirodalom.at.ua/term_tud/Molnar_Jozsef_-_Karpatalja_nepessege.pdf

https://telex.hu/ellenorzo/2022/06/03/karpatalja-1991-nepszavazas-fact-check-mi-hazank

https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_Ukrainian_subdivisions_by_GDP_per_capita

https://link.springer.com/article/10.1007/s10663-021-09521-w

https://napunk.dennikn.sk/hu/2963708/fedinec-csilla-tortenesz-ukrajnaban-a-befogado-patriotizmus-erosebb-a-kirekeszto-nacionalizmusnal/

https://www.valaszonline.hu/2020/02/05/ukrajna-oktatasi-torveny-nyelvtorveny-karpatalja-szabalyozas/

12 komment

Görögök, bolgárok, tatárok, magyarok - Ukrajna "kisebb" kisebbségei

2022. szeptember 16. 19:31 - lezlidzsi84

Írássorozatunk első részében az ukránok és oroszok kapcsolatát tekintettük át, a második rész nyugat-ukrajnai "háborús" útibeszámoló volt (Dani szerencsére harcokkal nem találkozott), a harmadik résznek pedig a már tárgyalt ukrán-orosz viszony bő lére eresztett kárpátaljai vonatkozásait szántuk, természetesen a magyar kisebbséggel a középpontban. A bejegyzés kicsit hosszúra nyúlt, belekarcolt a blog.hu terjedelemkorlátjába is, úgyhogy végül az a döntés született, hogy bemelegítő/kedvcsináló jelleggel előbb kerül ki az írás eleje, mely lényegében elhelyezi a magyarságot az egyéb (azaz nem orosz) ukrajnai kisebbségek között.

Tekintsük át röviden, mely nemzeti kisebbségek élnek Ukrajnában a bejegyzéssorozatunk első részében tárgyalt oroszokon kívül. A kisebbségek között vannak olyanok, melyek határváltozások (lényegében az Orosz Birodalom/Szovjetunió terjeszkedése) nyomán  találhatóak meg a modern értelemben vett Ukrajnában (például a románok, magyarok, lengyelek, krími tatárok), mások egyértelműen modern kori bevándorlók (pl. örmények, , bolgárok és részben a moldávok), és van olyan is amelyik az előbbi szempontokból speciálisnak tekinthetőek (fekete-tengeri görögök). Az eltérő háttér mind területi elterjedtségükre, mind nyelvhasználati szokásaikra rányomja bélyegét.

Ukrajna nemzetiségei - (forrás)

Az oroszok után legnépesebb kisebbség a románok/moldávok csoportja. Legnagyobb részük anyanyelve a román, azonban egymástól való megkülönböztetésük több szempontból is indokolt (bár a szovjet időkben azért inkább volt mesterséges): a románok gyakorlatilag egy tömbben, a román határ menti sávban élnek az egykori Észak-Bukovina területén (Csernyivci régióban), a Budzsákban, kisebb részben pedig Kárpátalján.

Románok és moldávok Ukrajnában, 2001-ben - (forrás)

Egyértelműen a határváltozások miatt Ukrajnába "került" kisebbség, a mindennapi életben az ukránnal egyáltalán nem rokon románt használják - sok szempontból igen hasonló helyzetű kisebbség, mint a kárpátaljai magyarok.  A moldávokra ugyanakkor némileg eltérő eloszlás jellemző - ők is jelen vannak az egykori Észak-Bukovinában (a románokkal együtt a terület lakosságának csaknem 20%-át teszik ki, egy részük láthatóan egyre inkább románnak vallja magát), valamint Odesszában  - a város 18. század végi alapításakor külön moldáv városrész jött létre (Moldovanka), és egyébként is ez a Moldovához legközelebbi nagyváros. Ugyanakkor jelentős részük az ország területén viszonylag egyenletesen elhelyezkedve, általában nagyvárosi területeken él - mindez a meglehetősen szegény Moldovából való elvándorlás eredménye. Utóbbi csoport folyamatosan asszimilálódik az ukrán vagy orosz többséghez és általában többnyelvűség jellemzi őket.

Moldovanka, Odessza - (forrás)

A "vendégmunkás moldávokhoz" nagyon hasonló a fehérorosz kisebbség helyzete - gyakorlatilag az egész ország területén jelen vannak, fél-másfél százalék körüli részaránnyal - létszámuk és arányuk a második világháborút követően az iparosítással nőtt meg, 1991 után, Ukrajna gazdasági hanyatlásával pedig arányuk látványos csökkenése tapasztalható.

A mai Ukrajna az elmúlt 100 évben (a lengyelek mellett) talán legtöbbet szenvedő kisebbsége a krími tatárok voltak. A nevük által sugalmazottaktól eltérően egyáltalán nem mongol eredetű népről van szó, a kora középkorban a Krímben élő különböző etnikumok és a kunok (vagy kipcsakok) összeolvadásából jött létre a török nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszélő nép, amely az Arany Hordához "csatlakozott" majd a 14. században az iszlámot is felvette. Ahogy már volt róla szó, a Krími Tatár Kánság később az Oszmán Birodalom meglehetősen erős és önálló vazallusállamává vált, és igen nagy szerepet töltött be a Birodalom rabszolgakereskedelmében - egészen az 1783-as orosz hódításig. A krími tatárok egészen a 19. század végéig a félsziget lakosságának többségét tették ki (ezután már csak inkább a déli partvidéken alkották a domináns etnikai csoportot). Az etnikai összetétel megváltozásának két oka volt: egyrészt az oroszok beáramlása a városokba és a nyaralóhelyekre, illetve a félsziget belsejében található, viszonylag ritkábban lakott sztyeppére. Másrészt az orosz politika igyekezett megtörni a tatár "elit" gazdasági alapjait és "bátorította" az Oszmán Birodalomba való kivándorlásukat. A folyamat a csúcsát a krími háború jelentette: a tatárok közül nem csak a harcok követeltek sok áldozatot, de ekkor eléggé deportálásjellegű volt a velük szemben folytatott orosz politika. Összességében az orosz hódítást követő évszázadban közel 800 ezer krími tatár hagyhatta el a félszigetet. Az ott maradók közül már a második világháború előtti szovjet tisztogatások és éhínségek is sok áldozatot szedtek, de a kegyelemdöfést Sztálin 1944 májusi parancsa adta meg: arra hivatkozva, hogy a tatárok együttműködtek a német megszállókkal (és például önálló SS alakulatuk is volt), 240 ezer krími tatár telepítettek ki nagyrészt Üzbegisztánba (az éppen a szovjet hadseregben szolgálók családtagjait is), a különböző források szerint közülük 40-120 ezer nem élte túl a deportálás megpróbáltatásait. (Ez egyben az Orosz SZSZSZK-n belüli tatár autonóm állam végét is jelentette - ne feledjük, a Krím csak 1954-ben lett Ukrajna része.)

A krími tatárok aránya 1930-ban - (forrás)

Egy szimbolikus tatár sors

A krími tatárok hányattatott sorsát talán Abdraim Residov tábornok életútja tükrözi leglátványosabban. A légierő főtisztje 1912-ben született Szevasztopol közelében, majd 1932-től katonai pilótának tanult. A második világháborúban 191 bevetést repült, és a háború végén egy könnyűbombázó/felderítőezredet vezetett, és 1945 júniusában megkapta a Szovjetunió Hőse címet - nem mellesleg bombázópilótaként volt nyolc (!) megosztott légigyőzelme is. Karrierje, ha nem is túl sebesen, de ezután is folytatódott, végül alezredesként szerelt le Nalcsikban 1958-ban, és ezután úgy gondolta, hogy szépen hazaköltözik a Krímbe. Azonban személyi igazolványában az szerepelt, hogy "krími tatár", így nem kaphatott letelepedési engedélyt, sőt, az 1967-es (részleges) amnesztiarendelet után sem változott semmi. Ezen annyira feldühödött, hogy táviratozott a légierő főparancsnokának, hogy ha tovább szórakoznak vele, a Vörös téren fogja magát demonstratívan elégetni. Erre már természetesen megkapta az engedélyeket, ugyanakkor a KGB szoros figyelmét is. Azonban a Szovjetunió Hőse cím megvédte a komolyabb következményektől, még úgy is, hogy egészen 1984-as haláláig petíciókkal bombázta a hatóságokat a krími tatárok tényleges rehabilitációja és visszatelepülésének engedélyezése érdekében.

A krími tatárok korlátozottan csak 1967-től költözhettek vissza (de a hatóságok ezt általában még ekkor is akadályozták), a kollektív bűnösségüket kimondó törvényt pedig 1989-ben törölték el. Ezt követően a túlélők és utódaik nagyrészt visszaköltöztek a Krímbe, mely a Szovjetunió utolsó évében újra Autonóm Köztársasággá vált (immár az Ukrán SZSZK-n belül). Ezt az autonóm státuszt egészen a 2014-es orosz annexióig megőrizte, ugyanakkor Szimferopol és Kijev viszonya korántsem volt harmonikus. (Jelenleg a Krím de facto az Orosz Föderáció egy köztársasága.) Ugyanakkor a Krím hivatalosan továbbra is Ukrajna része, így az ukrán állam saját nemzeti kisebbségeként tekint a krími tatárokra, a 2021-es, őshonos kisebbségekre vonatkozó (a krími török népeknek komoly kedvezményeket adó) törvény pedig arra utal, hogy az ukrán állam hosszabb távon is számol a Krím birtoklásával, és ehhez az itt élő nem oroszokat is igyekszik megnyerni. (A Krím történelméről korábbi blogbejegyzésünkben jóval bővebben lehet olvasni.)

A krími tatárok aránya a 2014-es orosz népszámlálás szerint - területi elhelyezkedésük többhelyütt is erősen megváltozott a száműzetésből visszatérve (a zárójeles számok az egyéb tatár népcsoportokkal együtt számolt arányt jelzik) - (forrás)

Szintén nagyon érdekes a lengyelek helyzete: a kelet-galíciai lengyelség a népírtások és a nyugatra telepítés következtében szinte teljesen eltűnt, "kimutatható" arányban csak Lviv környékén, Kijevben, illetve a Krímben élnek, de a legmagasabb részarányukkal a zsitomiri régióban találkozhatunk. Az itteni lengyel közösség tagjai a lengyel uralom alatt megtelepedett népes kisnemesség leszármazottai, akiket a már említett tisztogatások jóval kisebb mértékben érintettek. Ennek egyik oka, hogy a 30-as évek határvonalától távolabb élő, a helyi társadalomba mélyen integrált (ukrán/szovjet szempontból biztonsági kockázatot nem jelentő) népcsoportról van szó, amit az is jelez, hogy nagy többségük az ukránt jelölte meg anyanyelveként mind a szovjet, mind az ukrán népszámlálások alkalmával. Érdemes szem előtt tartani, hogy az 1930-as, 40-es évek kisebbségek ellen irányuló sztálini "akciói" elsősorban a szovjet hatalom felfogása szerint biztonsági kockázatot jelentő csoportok ellen irányultak, azaz leginkább a határ közvetlen közelében élő és a nagyvárosokban "szem előtt lévő" emberek estek nagy számban a tisztogatások áldozatául. (A legnagyobb vérveszteséget valamennyi társadalmi csoport közül a lengyelek szenvedték el.)

A viszonylag népes, de lassan fogyó bolgár kisebbség nagyrészt az ukrán fekete-tengeri partvidék nyugati részén él, nagyrészt az Odesszától nyugatra található, etnikailag roppant sokszínű Budzsákban, ahová a 19. század elején (az orosz hódítást követően), a török uralom elől települtek be.

bilhorod-dnyisztovszkiji erőd

Bilhorod Dnyisztrovszkij (Cetatea Albă/Akkerman/Dnyeszterfehérvár) vára - az etnikailag legsokszínűbb Budzsák jelképe - (forrás)

Némileg hasonló, de nagyon különleges az ukrajnai görög kisebbség háttere. Ők ugyanis már mintegy 2600 éve gyarmatosították a Fekete-tenger északi partvidékét, azonban jelenlétük korántsem volt folyamatos. A középkorra közösségeik a Krímbe húzódtak vissza, azonban a 18. századi orosz hódítást követően a terület új urai komoly kedvezményekkel igyekeztek betelepíteni a Novorosszijának is nevezett tengerparti területeket. Ez nem csak ukrán, orosz és német telepeseket vonzott ide, hanem a Krímből és a török Birodalomból érkező görögök is megkezdték az Azovi-tenger mentén újjáépíteni egykori közösségeiket - Mariupol egyik elővárosát ma is Jaltának hívják, ugyanis a krími Jaltából származó görögök alapították.

A görögök aránya a Donyecki régióban, 2001-ben (a 4.3%-os értékkel rendelkező területegység Mariupol - (forrás)

A viszonylag jómódú görög közösség sorsa is meglehetősen hányattatott volt: a Szovjetunió első évtizedeiben negatívan érintette őket az államosítás, és a sztálini tisztogatások alatt jelentős részüket deportálták (nagyrészt Kazahsztánba). Bár létszámukat átmenetileg megnövelte a görög polgárháború elől menekülők tömege, az ukrán és orosz többségű városokban élő görögökre mindig is erős asszimilációs nyomás nehezedett, amit természetesen az idegen nyelvű környezet is elősegített. 2022-ig többségük Mariupolban és közvetlen környékén élt (ezért jöhetett hír arról, hogy Mariupol ostromának első áldozatai között több görög állampolgár is volt), azonban az orosz invázióval ez vélhetően alapvetően változik meg.

Regionálisan jelentős népcsoportok Ukrajnában -  Adatforrás: http://2001.ukrcensus.gov.ua/eng/results/general/nationality/

A fenti táblázat alapján regionálisan jelentős kisebbségnek az oroszokat, a magyarokat, a románokat és a krími tatárokat tekinthetjük: a magukat orosznak vallók a Krímben többséget alkotnak, és Ukrajna csaknem minden más régiójában ők alkotják az ukránok utáni legnépesebb csoportot. Két kivétellel: Kárpátalján a magyarok, a Csernyivci területen pedig a románok és a moldávok töltik be ezt a szerepet. Ahogy már volt róla szó, ez a két kisebbség sok szempontból jelentősen különbözik az ukrán "kisebbségpolitika" fókuszában lévő oroszoktól: míg utóbbiak jellemzően nem egy tömbben, hanem az ukránokkal és más nemzetiségekkel elvegyülve élnek, és többségük az elmúlt 200 év migrációs folyamatai nyomán került a mai országterületre3, vagy ugyanezen időszak asszimilációs folyamatai nyomán vált orosszá. a magyar és román kisebbség azonban az anyanemzettel földrajzilag egy tömböt képez, és csak a határok megváltoztatása révén tartozik ukrán fennhatóság alá (ez csak az oroszok kisebb részére igaz a keleti határtérségben). Többségük olyan településen él, ahol ők alkotják az abszolút többséget, emiatt és az ukránnal/orosszal nem rokon nyelvük miatt jóval kisebb asszimilációs nyomásnak voltak kitéve a 2010-es évek végéig, mint az oroszok vagy korábban az ukránok, illetve az egyéb, szórványban élő kisebbségek.

A rövidre sikerült átvezető rész után hamarosan (várhatóan a jövő héten) egy jóval hosszabb, komolyabb és komorabb témával folytatjuk: a kárpátaljai magyarok és egyéb népcsoportok viszonyát vizsgáljuk- egyrészt történelmi léptékben, másrészt az elmúlt néhány évtized nemzetiségi politikájának tükrében.

JAKAB LÁSZLÓ

 

5 komment

A Nagy Etióp Reneszánsz Gátja

2022. május 21. 20:14 - lezlidzsi84

Az éleződő orosz inváziós fenyegetés árnyékában szinte eltűnt a hír, hogy 2022. február 20-án megkezdődött az áramtermelés a „Nagy Etióp Reneszánsz Gát” első két turbinája révén. Holott a gátépítés Afrika egyik legélesebb nemzetközi konfliktusához vezetett: egyes egyiptomi politikusok konkrétan a gát lerombolásával fenyegetőztek, miközben egyáltalán nem egyértelmű, hogy a gát valóban a tervezett hasznokat eredményezi vagy éppen károkat okoz majd.

Az öt milliárd dolláros beruházástól sokat várnak Etiópiában, ezt mutatja a gát meglehetősen furcsa elnevezése, mely nem a létesítmény építészeti stílusára utal, hanem arra, hogy az megalapozhatja az ország gazdasági újjászületését.

5_kep_4.jpgAz épülő gát 2019 júliusában - (forrás)

A gát a Kék-Nílus etióp szakaszának utolsó kilométerein, gyéren lakott területen épült meg, a fő zárómű légvonalban mintegy 10 kilométerre van a szudáni határtól, az oldalgát pedig alig 4 kilométerre. A fő gát 1780 méter hosszú és 145 méter magas, a tervek szerint egy átlagosan 640 méteres tengerszint feletti magasságig tölthető, 1874 négyzetkilométeres, 74 köbkilométeres kapacitású tározót hoz majd létre (a folyó átlagos éves vízhozama itt 49 köbkilométer). Az erőmű beépített kapacitása pedig 6350 megawatt – ez a paksi atomerőmű bő háromszorosa, azonban valós áramtermelő képessége nem lesz sokkal nagyobb a magyar erőműnél, ami jelentős részben az elrekesztett folyó „sajátosságainak” köszönhető.

3_kep_6.jpgA gát és a tározó helyszínrajza - (forrás)

A harmadik felet kihagyták

A Kék-Nílus a Tana-tóból ered, az erőműtől légvonalban mintegy 200 kilométerre, mégis 1450 kilométert tesz meg a záróműig, jórészt egy szűk és helyenként 1500 méter mély kanyonrendszerben haladva, mely komoly közlekedési akadályt képez az ország északi és déli része között. Részben ennek a földrajzi sajátoságnak a következménye, hogy a gát ennyire a határra került. A folyó viszonylag szélsőséges vízjárása miatt ugyanis nagy befogadóképességű tározót érdemes létrehozni, a határ előtt pedig egy hegyvonulaton tör át a Kék-Nílus, s a közelében egy kisebb medence található – ez utóbbi messze a legideálisabb helyszín egy gát megépítésére. A folyó, bár jellemzően keskenyebb, mint a másik ág, a Fehér-Nílus, a folyamrendszer éves vízhozamának mintegy 60 százalékát adja, ez az érték azonban az Etióp-magasföld júniustól-szeptemberig tartó esőzései alatt akár 80–86 százalékra is nőhet. Ebből adódóan a Kék-Nílus felelős az Alsó-Nílus-völgy öntözését évezredeken át biztosító éves áradásokért, és innen származik a folyam menti földek termékenységét biztosító hordalék java is. Ezt figyelembe véve igencsak érdekes, hogy a Nílus vízmegosztásáról kötött 1959-es egyezményből Egyiptom és Szudán kihagyta Etiópiát.

1_kep_4.jpgA Kék-Nílus szurdoka Etiópiában- (forrás)

Ez már egyből érthetőbbé teszi, miért is alakulhatott ki a nemzetközi konfliktus, azonban a képlet nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk. A 2011-ben, egy gát- és vasútépítésekre specializálódott olasz cég által építeni kezdett műtárgy ellen ugyanis a szomszédos Szudán kezdetben csak mérsékelt kifogással élt (lényegében később is alapvetően az általa szükségesnek tartott egyeztetések hiányát kifogásolta). Az éppen az arab tavasszal elfoglalt Egyiptom új vezetése viszont 2012-től szokatlan, és egyre élesedő vehemenciával támadta a projektet. Mindez azért is furcsa, mert mind a Kék-Níluson, mind az egyesült folyamon több nagy méretű gát és tározó található, a címszereplő etióp létesítmény pedig nem is a legnagyobb közülük. Sőt, az 1966-ban befejezett – a regionális áramtermelésben és a gyapottermő vidék öntözésében meghatározó – szudáni Roseires-gát duzzasztó hatása (vízállástól függően) már 30-45 kilométerrel az etióp gát alatt érzékelhető, és nem ez az egyetlen gát a Kék-Níluson: a két világháború között a britek által épített Sennar-gát is a folyó alsó folyása mentén található.

Sakkban tartott Nasszer-tó?

A felsorolt, viszonylag kisebb méretű gátak üzemeltetése szempontjából még kifejezetten jól is jöhet az új etióp építkezés: a nagyobb tározó jobban képes szabályozni az esetlegesen veszélyt jelentő árvizeket, illetve felfogja az eddig a Roseires-víztározóban lerakodó hordalék egy részét is. Ráadásul amennyiben az etióp és a felső szudáni műtárgyak működését összehangolják, javulhat mind az energiatermelés, mind az öntözés hatékonysága – így már érthető, miért nem tiltakozott túlzottan a szudáni kormányzat az építkezés ellen.

Ugyanakkor némileg komolyabb – és összetettebb – hatással lehet az etióp projekt a Níluson található két nagyobb duzzasztóműre: a 2009-ben átadott szudáni Merowe-gátra és a véglegesen 1970-ben üzembe helyezett híres Asszuáni-gátra, valamint a mögötte elterülő víztározóra, a Nasszer-tóra, mely az etióp „társánál” háromszor nagyobb felületű és csaknem kétszer akkora kapacitású. Az előbb említett aránypár már elgondolkoztathatja az Olvasót: a viszonylag nagy felületű tározó ugyanis trópusi éghajlaton, sivatagi környezetben található (akárcsak a Merowe-gát tározója), így a párolgási vesztesége kifejezetten nagy, átlagosan 12 százalékos. Alapvetően ez a tény magyarázza az egyiptomi félelmeket: ha esetleg az etióp tározót egy szárazabb időszakban töltik fel, illetve hosszabb távon sem sikerül összehangolni a duzzasztóművek működését (erre a feltöltési időszakban még megfelelő szándék esetén is kevés lehetőség van), azzal a Nasszer-tóban kritikus mértékben lecsökkenhet a vízszint, ami az egyiptomi álláspont szerint komolyan veszélyeztetné az ország villamosenergia-termelését és a Nílus menti öntözőrendszer működését.

2_kep_6.jpgÖntözött egyiptomi termőföldek Luxor környékén - (forrás)

Vita  a feltöltés üteméről

Az etióp álláspont alapján az Egyiptom által felvetett problémák egy része ugyan valóban egyeztetést kíván, azonban az alátámasztásra felhasznált számok nemcsak téves becslésen alapulnak, de szándékosan eltúlzottak, így pedig nehéz tárgyalni az együttműködésről. Az etióp érvek szerint a teljes gátrendszer teljesítménye, valamint az Egyiptomban öntözésre rendelkezésre álló vízmennyiség még nőhet is, mivel a víz nagyobb részének tározására kerül sor a jóval kisebb párolgási veszteséggel működő etióp mesterséges tóban. Ugyanakkor az egyiptomi aggodalmak olyan tekintetben megalapozottak voltak, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ütemben és milyen (szárazabb/nedvesebb) időszakban töltik fel a tározót – erre vonatkozóan csak meglehetősen homályos garanciákat kaptak Etiópiától.

4_kep_5.jpgA tározó 2020 októberében, az első feltöltési időszakot követően - a bal felső sarokban jól látható a fő gát és a nyereggát építési helyszíne - (forrás)

Annál is inkább, mert a gigaprojekt megvalósítása késedelmet szenvedett, így természetesen a feltöltés ütemezése sem az eredeti tervek szerint alakult. A 2017-re tervezett befejezés első csúszása épp az Egyiptom által vezetett nemzetközi tiltakozás miatt következett be. Hatására Etiópia csak korlátozottan kapott hitelt a projektre, így az etióp kormány (a beruházás költségeinek ötödét álló kínai hitel mellett) belső finanszírozási forrás után nézett: lényegében kötvényeket vásároltatott a lakossággal, hangsúlyozva a gátépítés kiemelt fontosságát a nemzet felemelkedésének útján. Az építkezés megkezdését követően pedig kiderült, hogy a gát alapjául szolgáló kőzetrétegek a várttól eltérő geológiai szerkezetűek, így módosítani kell a terveken. Erre még számos alkalommal sor került: megnövelték a gát és a tározó méretét, valamint a turbinák teljesítményét is.

Ezzel kapcsolatban merült fel, hogy a gát és a turbinák teljesítménye túl nagy, az erőmű hatékonysága viszont nagyon alacsony – nagyjából 29 százalékos – lesz, a szélsőséges vízjárás miatt ugyanis csak az év meglehetősen kis részében lehetséges a villamosenergia-termelés csúcsrajáratása. Sokkal hatékonyabb és olcsóbb lenne egy viszonylag kisebb tározó valamivel csekélyebb áramtermelési képességgel. Ezeket a hangokat az etióp kormányzat igyekezett akár erőszakosan is elhallgattatni, ugyanakkor felmerült egy olyan érv, amely miatt valóban indokolt lehet a létesítmény mérete. Az országban nem ez az egyetlen vízerőmű, a 2000-es évek második felében is volt egy komolyabb gátépítési program, azonban az akkor létesült erőművek a gyakori szárazsággal sújtott országban meglehetősen egyenetlenül tudnak hozzájárulni az áramtermeléshez.

Nemzetközi nyomásgyakorlás

A nagy víztározó célja valójában nem pusztán az, hogy sok áramot termeljen, hanem hogy a nagy tározókapacitás révén akkor is csúcsra tudják járatni, amikor a többi létesítmény nem tudja táplálni a hálózatot. Ez az érv persze riadóztatta Egyiptomot és Szudánt: ha valóban így fog működni az erőmű, akkor nagyjából keresztet vethetnek az előre egyeztetett működtetésre: az persze nem feltétlenül gond, hogy Etiópia a száraz időszakokban ereszti át a vizet, az viszont már inkább, hogy ezt valójában az etióp energiatermelési igény fogja meghatározni. A beruházás késedelme pedig nem meglepő módon azzal is együtt járt, hogy a tározó gyorsabb feltöltésével szeretnék az építők behozni az elveszett időt: az Egyiptom és Szudán által favorizált 10–15 helyett 2020-ban már 5–7 évről szóltak a tervek. A mediációba 2019-ben már az Egyesült Államok is beszállt (nyomásgyakorlásul részben felfüggesztve az Etiópiának szánt pénzügyi segélyeket), de csak azt sikerült elérni, hogy a felek rendszeresen egyeztessenek egymással.

6_kep_6.jpgGigantikus, a tájat elfedő méretek – a gátrendszer látványtervei - (forrás)

A tározó feltöltése végül 2020. július 8-án kezdődött, miután az esős évszak késése miatt Etiópia – a másik két ország kérésére – beleegyezett néhány hetes halasztásba. Az első esős periódusban 4,7 köbkilométer vizet sikerült megfogni, a második, 2021 nyári feltöltés sikerességéről viszont megoszlanak a vélemények: a gát üzemeltetői szerint sikeresen elérték a 13,5 köbkilométeres célt, míg egyiptomi tudósok a műholdfeltételek elemzése alapján arra jutottak, hogy műszaki gondok (a még be nem fejezett gát elégtelen magassága) miatt csak 8,66 köbkilométer víz a tározó tartalma. Akármennyi vizet is tartalmaz a tó, az mindenesetre elég volt ahhoz, hogy 2022 februárjában megkezdődjön az áramtermelés, ami egyben azt jelenti, hogy az alsó szakaszra is jut víz, ami átmenetileg megnyugtathatta a kedélyeket.

7_kep_3.jpgKilátás északnyugat felé: a gát hatásai ezen a tájon fognak érvényesülni - egyben jól látható, miért is nem lehetett a tározót a kezdetben tervezett mértékre tölteni - (forrás)

Ami viszont továbbra is aggodalommal tölti el az egyiptomi és a szudáni illetékeseket, az a következő: az üzemeltetők a jövőben évi 10 köbkilométernyi víz (azaz a vízhozam bő 20 százalékának) felfogását tervezik, így a teljes feltöltésre 2027–2028-ban kerülhet sor.  Időközben a káros hatásokra vonatkozó egyiptomi tanulmányok is realisztikusabbá váltak: az alsó szakaszon lévő gátakra gyakorolt hatást minimálisra (vagy egyenesen enyhén pozitívra) becsülik, azonban a gyors feltöltés esetén átmeneti vízhiány léphet fel, amelynek a szántóföldek elsivatagosodása és szikesedése révén nagyon is állandó hatásai lehetnek. Mindez egy olyan országban következne, be, ahol az ENSZ becslése szerint – a gáttól függetlenül is – 2025-re vízhiány léphet fel.

Ebből a szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy az etióp víztározót a tervezett „erőltetett” tempóban vagy további műszaki problémákkal küzdve, csak lassabban tudják-e majd feltölteni. A nemzetközi vita folytatása és az esetleges környezeti problémákat alapvetően ez fogja meghatározni a következő 5-6 évben.

JAKAB LÁSZLÓ

Az írás eredetileg az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2022. évi 16. számában jelent meg.

 

4 komment

Útibeszámoló a háborús Ukrajna nyugati hátországából

2022. április 22. 17:36 - JakabL_SegyevyD

Az orosz-ukrán háborúról szóló blogposzt-sorozatunk második része némileg rendhagyó, hiszen nem a blogtól megszokott tudományos ismeretterjesztő bejegyzés, hanem a blog egyik szerzőjének, Segyevy Dánielnek a személyes benyomásokon alapuló útibeszámolója Nyugat-Ukrajnából. Ugyan a sajtóban több hasonló cikkel, beszámolóval lehetett találkozni az elmúlt időszakban, kutatóként valószínűleg még kevesen fordultak meg Ukrajnában február 24-e, az országot ért nyílt orosz háborús agresszió kezdete óta, habár ez gyorsan változni fog.

A Kelet-Közép-európai kutatásokkal foglalkozó kutatókat egyébként általában és most külön az orosz-ukrán háború kapcsán is igen nagy műfaji kihívás éri a tudománykommunikáció terén: a sokszor egymástól is elszigetelt tudományos műhelyek képviselői hogyan reagáljanak gyorsan és naprakészen, adott esetben nagy nyilvánosság előtt a napi szinten változó eseményekre, ugyanakkor tartsák meg mégis a tudományos kritériumokat, és kerüljék el a napi politikával való érintkezést. Erre a kérdésre nem ez a poszt fog válaszolni, de érdemes magunknak olvasóként is feljegyezni a kérdést. Szerzőként ez engem is érdekel, így szívesen beszélgetünk róla a kommentszekcióban is. A témát egyébként Peter Haslinger járta körbe német kontextusban a "Wo seid ihr, Professoren?" Expertenkommunikation und die Russland-Ukraine-Krise c. írásában.

2022 március végén illetve április elején néhány napot Ukrajnában töltöttem. Az utazásom célja az volt, hogy egy folyamatban lévő kutatásomhoz gyűjtsek térképeket, falfirkákat, óriásplakátokat, és minden olyan ábrázolást, ahol Ukrajnára vonatkozó szöveges vagy térképi területi reprezentációk jelennek meg a nyilvános térben az orosz-ukrán szembenállás és háború kapcsán. Ez a bejegyzés most nem ezekről a kutatásokról fog szólni, hanem arról, hogy mit tapasztaltam a háborúban álló ország nyugati hátországában. 
lemberg.jpgLviv-ben 2022 március végén.

Alapvetően előre meghatározott szempontok mentén felállított kutatási tervvel mentem Ukrajnába, így kifejezett sajtó-jellegű megfigyelésre, tudósításra nem készültem. Az út megtervezésénél végig kellett gondolnom, hogy egy háborús országban kutatóként hogyan lehet jelenleg mozogni, illetve milyen esetleges kihívásokra kell felkészülni. Ugyan voltam már a posztszovjet-térség néhány befagyott konfliktusának helyszínén, de azok vagy nem voltak olyan intenzív szakaszban (nem akkor olvadtak ki), hogy komoly biztonsági aggályok merüljenek föl (pl. Transznisztria) vagy pedig szervezett delegáció részeként jártam ott (pl. a Hegyi-Karabahban, egy, Troebst professzor által a doktori iskolám hallgatóinak szervezett tanulmányút alkalmával). Alapvetően más jellegű dolgokat lehet megfigyelni egy szervezett, csoportos út és egy önálló kutatóút alkalmával: egy szervezett úton sokkal több helyre, közintézménybe van lehetőség bejutni, sokkal több szakemberrel és tisztségviselővel van lehetőség személyesen találkozni és kérdezni tőlük, cserébe számolni kell azzal, hogy a bemutatott szituációk, az egyes terepi kiszállások valamilyen mértékben a meghívó fél narratívája mentén kerülnek bemutatásra (szabadprogram persze sokszor itt is akad). Utóbbira jó példa a Dél-Oszétia határához szervezett utunk, ahol a határt (igazából csak minket) őrző grúz katonákról és a határ másik oldalán rekedt, de a gyógyszereihez továbbra is Grúziából, a grúz hatóságok közremüködésével hozzájutó bácsiról lehetett nagy hatású, de alapvetően mégiscsak részben beállított képeket készíteni. 

img_20180916_122126.jpgHelyi lakos mesélt a kettéosztott helyzetről a határ Dél-oszétiai oldalán. Fotó: Segyevy Dániel, 2018 szeptember

Az önálló szervezésű, egyedül történő utazásnál ezek a szempontok kevésbé vannak jelen, időben flexibilisebb, viszont cserébe sokszor kevesebb helyre lehet eljutni, és másfajta biztonsági kérdéseket vet fel egy ilyen út, továbbá számos helyszínen - a mit szabad, tanácsos, illik és mit nem mentén - például fényképzni is nehezebb. Ezen kívül néha Magyarország aktuális megítélését is kalkulálni kell mint kockázati tényezőt: egy önálló örményországi utazásom alkalmával például volt bennem némi aggodalom, hogy az örmény határőrök hogyan kommentálják majd a magyar útlevelemet (a baltás gyilkos kiadatása után néhány évvel voltunk ekkor): a külkapcsolatok nem kerültek végül szóba, de a két 20 év körüli határőr srác vigyorogva kezdett el sztorizgatni a budapesti éjszakai életről és egy éjszaki bárról Budán.

A tervezett ukrajnai utazás időhatára meglehetősen rövid volt, mivel április elején kezdődött egy hosszabb ösztöndíjam Németországban, ugyanakkor addig nem akartam Ukrajnába utazni, amíg nem volt egyértelmű, hogy a közvetlen harci cselekmények elérik-e a bejárni tervezett területet. Azt lehetett látni, hogy Magyarországról is rengeteg újságíró megy ki Ukrajanába tudósítani, én azonban nem vagyok újságíró, így végig kellett gondolni, hogy fiatal kutatóként jelenleg hogyan lehet közlekedni Ukrajnában, mire lehet számítani, sőt, hogyan lehet egyáltalán bejutni az országba.

A megcélzott terület elsősorban Lviv (Lemberg) és részben Kárpátalja voltak. Ukrajnában, mint a szovjet utódállamokban általában, a fő (és legmegbízhatóbb) távolsági tömegközlekedési eszköz a vonat, így a tervezéskor először én is ezzel a közlekedési móddal számoltam. Magyarországról Lvivbe és Lvivből (Munkácsról) Magyarországra elvileg van is nemzetközi vonatközlekedés, csakhogy a tervezés során jöttem rá, hogy Magyarországon jelenleg nem lehet nemzetközi vonatjegyet online előre megvásárolni. Ez különösen a visszaúttal kapcsolatban tűnt aggasztónak, amikor még nem lehetett tudni, hogy az Ukrajnából menekülni kényszerülő emberek milyen tömegben próbálják majd a kinézett vonatokkal elhagyni az országot. Ezért először felhívtam a MÁV ügyfélszolgálatát, hogy biztosan nem lehetséges-e az online nemzetközi jegyvásárlás, vagy csak az én figyelmemet kerülte el a funkció. Tényleg nem volt rá mód, így megkérdeztem, hogy a klasszikus módszer szerint lehetséges-e telefonon jegyet foglalni. Nem lehetséges, sőt a visszaúton kénytelen vagyok a munkácsi állomáshoz fordulni (hazafelé eredetileg ott terveztem felszállni), és az ukrán rendszerben megvásárolni a jegyet. Kíváncsiságból rákérdeztem, hogy egyébként hány szabad helyet lát az ügyintéző a visszaérkezés napján szóba jöhető vonatokon: összesen hármat... Ez már előrevetítette, hogy nem feltétlenül érdemes ezzel a közlekedési móddal tervezni, mert teljesen bizonytalan, hogy mikor tudok visszaérkezni Magyarországra. Ekkor jött a mentő ötlet, hogy megnézem a Flixbus oldalát, nekik ugyanis szoktak lenni nemzetközi buszaik Ukrajnába is, néhány évvel ezelőtt is egy hasonló céggel utaztam Kárpátaljára, igaz, akkor Kassáról. Az ára kicsit borsos volt, de volt közvetlen busz Budapestről Lvivbe. 5 perc múlva az e-mail-fiókomban volt a jegy, a busz pedig minden igényt kielégített.

Az Ukrajnába való bejutás formai feltételei bár igényelnek mostanság némi felkészülést, nem bonyolultak. Az utazás idején útlevél kellett hozzá, a megfelelő Covid-oltások lehetőleg EU-s igazolása, illetve egy olyan egészségügyi- és utasbiztosítás, amely kiterjed az esetleges covid-megbetegedés helyszíni kezelési költségeinek fedezésére is. Egy gyors keresés a neten, és kiderült, hogy Magyarországon nemigazán van most olyan biztosító, amely ukrajnai utazásra is kínál terméket. Ezt az irányt gyorsan feladtam, és elkezdtem ukrán biztosítók között keresgélni: öt perc alatt kész volt online a teljes ügyintézés, 1 hónapra biztosítottam magam kb. 2 ezer forintnak megfelelő hrivnyáért. Ezeket még ki is kellett nyomtatnom az indulás reggelén Budapesten, csakhogy szembesülnöm kellett azzal a kellemetlen körülménnyel, hogy a fővárosban a járvány alatt megszűntek az éjjel-nappali, vagy legalábbis tág nyitvatartással üzemelő nyomatószalonok, a Népligetnél pedig nincs is ilyen, így végül úgy jött ki, hogy háromnegyed órám volt a legkorábban kinyitó belvárosi nyomtatószalon nyitásától a busz népligeti indulásáig. Sikerült. A pénzváltás ennél is körülményesebb volt: otthon, vidéken nem lehetett hrivnyát kapni, Budapesten pedig már bezártak a pénzváltók, mire megérkeztem. Sebaj, kinéztem a Google-ben egy magát éjjel-nappalinak hirdető, de a Google-ban már meghatározott, viszont legalább kellően tág nyitvatartással üzemelő pénzváltót belvárosban (a népligetiről régről tudom már, hogy csak 9-kor nyit ki...), azonban mire odaértem, helyben kiderült, hogy a Google-ban megadott nyitvatartáshoz képest is másfél órával később nyit. Így végül Budapesten reggel 8-kor nem sikerült pénzt váltanom. Sebaj, valamennyi hrivnyám volt egyébként készpénzben, csak biztosra akartam menni. 

penzalto.jpgEgy korábban non-stop üzemelő pénzváltó Budapesten. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A felemás sikerű ügyintézés után kimentem Népligetbe, negyedórával később már a buszon ültem. Nem sokan voltunk. Talán heten-nyolcan. Magyar egy sem. Szinte mindenki nő, volt, aki kisgyerekkel. Nagy részük Ukrajnából a háború elején menekülhetett el, és ahogy egyre inkább úgy tűnt, hogy a közvetlen harci cselekmények az ország nyugati részét nem érintik, visszatértek az országba. A buszút magyarországi szakasza eseménytelen volt, autópályán haladtunk az ukrán rendszámos, hipermodern zöld busszal, csak egy pihenőnél, illetve Nyíregyházán volt egy-egy tervezett megállónk.

A magyar-ukrán határhoz érve azonban rögtön kezdődtek a bonyodalmak. Záhonynál léptünk ki, a magyar oldalon még semmi rendkívüli nem történt. Viszont kifelé menet is elég nagy torlódás volt, így bő 20 percet kellett a Tisza-hídon, a két ország közötti senkiföldjén várakozni. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy ukrán határőrök rohannak a busz mellett gépfegyverrel a busszal szembe, majd el a busz mellett, végül pedig a busz mögött megálltak. Kiderült, hogy egy magányos fekete ruhás ember az autók között szlalomozva gyalog akart átkelni a hídon, kevés csomaggal. A határőrök nagyon megijedhettek, a végén már öten vették körbe az illetőt, és heves mutogatással próbálták megérteni egymást. Több mint 10 perc volt, mire megnyugodtak a kedélyek, és bekísérték az illetőt az ellenőrzőpontra. Nem sokkal később mi is odaértünk. Míg a magyar oldalon még én voltam az egyetlen a busz utasai közül, akinek - magyar útlevele lévén - azonnal ment a kiléptetése, az ukrán oldalon épp a fordítottja volt a helyzet. Ráadásul mivel sem sajtómunkás, sem pedig segélyszervezet önkéntese nem voltam, és éppen egy háborúban álló országba készültem egyedül belépni (ukrajnai kötődésem nincs), meglehetősen speciális is volt a helyzetem. Ahogy arra számítani lehetett, az ukrán határőr meglehetősen gyanakodva faggatott jövetelem céljáról. Hasonló élményben volt már részem a Torontoi reptéren is, amikor egy ösztöndíjjal kutathattam az USA-ban. Akkor az volt az értetlenség tárgya, hogy miért nem közvetlenül az USA-ba repültem, mit szeretnék Kanadában. Mondtam, hogy megnézni a Niagarát és Torontot, de ezzel láthatóan nem mozdult előre a társalgás, viszont amikor felmutattam az Amerikai Földrajzi Társaság Könyvtárának igazolását, azonnal megoldódott minden. Erre emlékezve most is kértem egy igazolást a német doktori iskolámtól a kutatási témámról és a jogviszonyomról. Itt is ez segített. Azért jócskán megvárattak, éppen egy vöröskeresztes magyar csapattal együtt várakoztam az őrbódé előtt. Egy idősebb, fekete ruhába öltözött magyar hölgy is várakozott a tömegben, vele kezdtem beszélgetni. Kiderült, hogy az egyik kis kárpátaljai magyar faluban lakik, és hogy a járványban elhunyt a férje. Kérdeztem, hogy mik a tervei: mindenképpen maradni akar, nem szeretné egy élet munkájával felépített házát otthagyni, marad, amíg lehet. Ez volt az első személyes találkozásom a háború hatásaival. A beszélgetést egy gyors snitt vágta el: váratlanul szóltak, hogy rendben vannak a papírjaim, szálljak fel a buszra. Rövid megálló Ungváron, itt már tudtam hrivnyát is váltani. A buszból már láttam néhány olyan ígéretes óriásplakátot, amelyek a kutatásom témakörébe estek. Ezeket már a buszból is megpróbáltam lefényképezni, különösen az ezeréves határ, a mai Zakarpatszka oblaszty (Kárpáton túli terület, magyar nézőpontból Kárpátalja) és a Lvivi oblaszty határa környékén álló, Ukrajna határait ábrázoló óriástérképet. Az út során az erdőben itt-ott (pontos helyszíneket az ukránok védelmében nem írok) már lehetett látni kisebb katonai csoportosulásokat, akik különböző, álcahálós bunkerekben húzták meg magukat. Néhányan géppisztollyal sétáltak az erdőben. A buhera-megoldásokkal rögzített kályhacsövek füstöltek, az összehasogatott fát odakészítették a bunker mellé, mutatva, hogy nem néhány órára rendezkedtek be itt. Később jöttek a mellékutakat elzáró úttorlaszok, tankcsapdák, majd pedig a főúton kiépített egyre komolyabb ellenőrzőpontok is. Odafelé szerencsére nem állítottak meg szinte sehol. Szürreális volt, hogy miközben ellenőrző pontokon haladunk át, tőlünk pár méterre az emberek a háborúra készülnek, a buszon telefont lehetett tölteni, és a wifi is működött, ugyanakkor azt is lehetett érezni, hogy ezek az emberek ezt komolyan gondolják. Ezt teljesen más élőben látni, mint egy tudósításban olvasni.

flix.jpgHipermodern, ukrán rendszámos autóbusszal egy háborús országba. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Este érkeztem meg Lvivbe, ahol rögtön kiderült, hogy ott helyben, a buszpályaudvaron is vehettem volna forintért hrivnyát: a szovjet építészet egyik ikonikus darabjának számító hatalmas épületben mindenre felkészült infrastruktúra várta az utazót, cserébe együtt kellett élni a tudattal, hogy a forint jelölésére használt magyar zászlócska helyett a bolgár zászló fogadta az embert a "HUF-sorban", ahogy ez a városban egyébként több pénzváltónál is előfordult (erre a jelenségre Chișinău-ban is több helyen felfigyeltem pár éve).

A menetrend szerinti helyijáratos busz egy régi, de karbantartott járat volt, viszont az elmúlt évek fejlesztéseinek hála elektronikusan, mobiltelefonnal is lehetett rá jegyet venni. A kiírás tanúsága szerint wifi is volt a buszon, bár ez utóbbit nem próbáltam. Én a hagyományos módon, a sofőr hölgytől vettem meg a 10 hrivnyás, átszámítva mindössze kb. 110 forintos jegyemet. Elnéztem az utasokat menet közben: a korona-járvány még éreztette a hatását, a legtöbben maszkot hordtak. Nagy lakótelepek mellett haladtunk el, a csöpörgő esőben és a szürkületben sok mindent kint már nem lehetett látni, de néhány, kutyáját sétáltató embert még igen. Az utasok nagy része arcra, öltözködésre nagyon hasonló volt hozzám, ami egyáltalán nem meglepő, egy budapesti lakótelepen is összefuthattunk volna.

Egy bő fél óra múlva megérkeztem a szállásomra a belvárosba. Az már akkor feltűnő volt, hogy a boltok zárva vannak, noha a próbaképp megnézett bolt elvileg még másfél óra hosszát nyitva tarott volna. Háborús helyzetben azonban minden sokkal korábban bezárt. Emberek voltak az utcán, de leginkább hazafelé siettek. Elfoglaltam a szállásomat. Láttam, hogy a hostel infrastruktúra nemzetközi turistákra is fel van készülve, mindent kiírtak angolul is, így szemlátomást bárhol lehettünk volna Közép-Európában, ahogy ez néhány héttel azelőttig valószínűleg nem is lehetett kérdés. A beszélgetés már nehezebb volt, a recepciós lány csak nagyon mérsékelten beszélt angolul, ahogy ez egyébként később a többi szállásra is jellemző volt. Azért elboldogultunk. A hostel maga eléggé tele volt, de nem turisták szálltak meg ott, hanem ukrán fiatalok, akikről úgy tűnt, hetek óta ott is laktak. Hasonlót Szentpéterváron láttam, ahol a hostelt, ami alapvetően a hátizsákos turisták fő előfordulási helye, leginkább a vidéki Oroszországból érkező, vegyes korosztályú munkavállalók használták életvitelszerűen, munkásszállasként. Biztonsági aggályom nem volt, eddig már több mint 50 országban megfordultam, mégis csak a szentpétervári buszpályaudvaron próbálták meg ellopni a csomagom néhány éve, de egy némileg határozottabb fellépést követően a próbálkozó ott is elállt a szándékától. Este még igyekeztem valami kaját szerezni, de már minden bolt zárva volt, beleértve a street foodokat is (a McDonald’s-ok eleve bezártak a háború elején egész Ukrajnában a munkavállalóik védelme érdekében). Végül a város egyik központi terén találtam egy egységet, ahol tudtam venni egy gyrost, pontosabban a Romániából már jól ismert shaormát. Mást nem is nagyon tartott, a minősége kétséges volt, de így is nagy sor volt előtte, a katonák is itt vásároltak. Az eső még mindig esett, így hamar visszamentem a szállásra.

Másnap aztán bejártam a várost. Ekkor már láttam, hogy az egyik közeli ház pinceablakai körül jó pár homokzsákot is felhalmoztak: óvóhelyként működött. Az előző nap már zárva talált bolt kinyitott. A kínálat és a felszereltség teljesen normális volt, bankkártyával is tudtam fizetni. Magában a városban elég nagy volt a forgalom. Először az óvárost néztem meg, felkerestem a fontosabb műemlékeket. Már itt feltűnt, hogy igen nagyszámú katona, illetve rendőr/rendvédelmi erő csoportokban, egyenruhában, gépfegyverrel az oldalán jön-megy a városban. Alapvetően a város nagy részén nem érdekelték őket a járókelők, de bizonyos helyekre nem volt szabad bemenni, sőt volt, ahol az utcán is simán igazoltatták is az embereket. Nekem kétszer még a telefonomba is belenéztek, mikor látták, hogy magyar/nem ukrán útlevelem van, sőt néhány képet ki is töröltettek. Ebben egyértelmű logika nem volt, mert 5 perc különbséggel kétszer is igazoltattak, és volt olyan kép, amelyet az első ellenőrzésnél még meghagytak, a második viszont töröltette 5 perccel és 100 méterrel később. Nem voltak ellenségesek, a magyar útlevél és a naponta szállingózó magyar vonatkozású hírek ellenére sem, nagyon szakszerűen végezték a munkájukat. Ilyenkor különösebben nem érdemes pánikba esni, leginkább olyan hangulatú volt a dolog, mint egy normális határátlépés: ha látják rajtad, hogy nem idegeskeded szét magad, akkor ők sem fogják, én pedig tudtam, hogy kutatni jöttem, és ezt szükség esetén nagyjából el is tudom magyarázni, és tudom igazolni. Néhány képet valóban töröltettek, de a kutatásomhoz szükséges képek megmaradtak, illetve jó pár egyéb is, összességében azonban – a szíjon lógó gépfegyverek nyilvánvaló jelenléte ellenére - ezek kevésbé voltak stresszes szituációk, mint a Csapnál történő beléptetés egy nappal korábban.  

Ahogyan azt a médiából már Magyarországon is tudjuk, a fontosabb műemlékeket valóban elkezdték felkészíteni az esetleges ostromra, illetve a légitámadásokra. A különböző szobrokat sok helyen becsomagolták, az ablakokat bedeszkázták, az épületek fontosabb részeit pedig homokzsákokkal vették körül, igen nagy tömegben, néhány helyen pedig tankcsapdák is akadtak. Talán itt érződőtt leginkább, hogy a valódi harcok fenyegetése mennyire kézzelfogható – nem is csoda, néhány nappal korábban ugyanis maga Lviv is szenvedett el légitámadást.


szobor.jpgBecsomagolt műemlékek Lvivben. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A város ettől függetlenül alapvetően egy normális város képét mutatta napközben, sokan voltak az utcán, a boltok többsége nyitva volt, a tömegközlekedés működött, én is utaztam villamossal néhányszor. Ez nem csoda, hiszen a város alapvetően többszáz kilométerre esik a valós harci cselekményektől, ettől függetlenül a légitámadás és a szabotázsakciók veszélyével itt is számolni kell. A külföldi turisták teljesen hiányoztak, viszont néhány ukrán helyi lakos vagy belső menekült szívesen fényképezte a Sevcsenko-szobrot vagy éppen a 2014 óta tartó harcok áldozatainak hősi emlékművét. Az operaház előtt egy játékrepülővel játszó kisfiút is láttam, miközben a háttérben az operaházon az ukrán lelkesítő propaganda kiemelt szereplőinek, például (a vitatott létezésű)  “Kijev szellemének” fényképei lógtak.


kisfiu_repulo.jpgKisfiú játszik a játékrepülőjével a lvivi operaház előtt. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március


hosiemlekmu.jpgMécsesek és gyerekek a 2014 óta tartó harcok hősi halottainak emlékművénél. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

busz.jpgAutóbusz halad el a Szent Olga és Erzsébet templom előtt. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Külföldi szót egyedül a nemzetközi sajtó bázisául szolgáló kávézó/söröző közelében lehetett hallani. Ettől a nem messze aznap éppen egy szabadtéri, “Nevezzük a háborút háborúnak!” című sajtó-kiállítást is megnyitottak, ahol a háború február 24-i kitörése/kiterjedése óta meghalt, megsebesült, elrabolt illetve eltűnt sajtómunkások történeteit állították ki különböző tablókon. A megnyitót, amely egyben egyfajta demonstráció is volt a háborús agresszor Oroszország ellen, én is meghallgattam, különböző sajtószervezetek munkatársai, a kiállítás anyagában szereplő sajtómunkások barátai, hozzátartozói szólaltak fel, mesélték el a történteket az utolsó telefonhívásokig bezárólag. Itt voltam tanúja az egész út egyik legszürreálisabb jelenetének: miközben a szervezők ukránul és angolul mesélték az egyes tablókhoz tartozó történeteket, egyszer csak a tér sarkán felbukkant egy olyan óriási majom-jelmezbe öltözött srác, amilyenek a vidámparkokban szoktak lenni. A jelmez feje nem volt rajta, azt a kezében vitte. Egy fél órával később láttam az egyik szűk belvárosi utcában, ahol nem túl nagy lelkesedéssel reklámozott valamit egy asztalnál ülve.

callthewarawar.jpgNevezzük a háborút háborúnak! Orosz bűncselekmények a média ellen Ukrajnában c. kiállítás megnyitója, háttérben a majom-jelmezes srác. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A lvivi tartózkodásom során jártam a vasútállomáson is, amelynek épülete egyébként az egykori Osztrák-Magyar Monarchia egyik legszebb vasútállomása volt. Ottjártamkor azonban óriási tömeg fogadott. Rengetegen vártak az épület várótermeiben, egyedülálló emberek, kisgyerekes családok, de háziállatok is. Amikor éppen az egyik váróteremben voltam, egy kutya ugatásától visszhangzott az egész csarnok. Sok embernek csak a földön jutott hely, az apokaliptikus képek leginkább a 2015-ös budapesti pályaudvarok képét idézték. Többszáz ember gyűlt itt össze, sokukon látszott, hogy nincs tervük arra nézve, hogy hogyan tovább. A pályaudvar mellett hatalmas menekültsegítő központ működött sátrakkal, mosdóval és konyhával. Itt a menekültek ételhez és tisztálkodási lehetőséghez jutottak, de az adományok között például rengeteg gyerekjátékot is lehetett látni. Az ungvári vasútállomáson is hasonló jeleneteket lehetett látni pár nappal később, csak kisebb léptékben.

palyaud.jpgMenekültek a pályaudvaron. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A városban sok helyen lehetett látni hazafiasságra apelláló plakátokat, képeket, illetve egy piacon különböző szuveníreket is lehetett vásárolni. A kínálatban az ukrán hazafias érzelmek mellett Putyin-ellenes termékek széles skáláját is meg lehetett vásárolni, ilyen például a Putyinnal illusztrált wc-papír, vagy egy pénisz-orral ellátott, Putyin nevére kiállított "személyi igazolvány" (ilyesmiket néhány éve Kijevben is láttam már). Az ukrán nemzeti színű ajándéktárgyak és zászlók mellett Sztyepan Bandera mozgalmának piros-fekete zászlaját is lehetett látni néhány helyen, de Banderának egy igen nagy méretű emlékműve is van a városban, erről az előző bejegyzésben közöltünk képet.


falfestmeny.jpgFalfestmény egy lvivi villamosmegállóban. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Az utolsó lvivi estémen aztán még közelebb került a háború: megszólaltak a szirénák, és érkezett az angol nyelvű telefonos értesítés, hogy légitámadás várható. Szerencsére a riadót hamar lefújták, és ezúttal támadás sem történt. De hogy a veszély mennyire valós, jól mutatja, hogy Húsvéthétfőn, amikor ezt a beszámolót írtam, jött a hír, hogy több rakéta is becsapódott a városban, többen meghaltak, számos ember pedig megsebesült. 

Kárpátaljára annak a busznak a Budapestre tartó járatpárjával utaztam, amellyel néhány nappal korábban a városba érkeztem. A lvivi buszpályaudvaron álló buszunkba már jóval többen szálltak fel, mint idefelé jövet, éppen a mögöttem lévő ülésre egy édesanya és a néhány éves gyermeke ült le. Mikor elkezdett kitolatni a busz, láttam, hogy egy katonaruhába öltözött fiatalember lép elő, és hevesen integetni kezd. Olyan volt, mintha nekem integetne, mert távolabb állt, és pont felénk nézett, de valójában a mögöttem ülőknek integetett: a családjának. Az ehhez hasonló jelenetek közül sajtómunkások már többet megörökítettek az elmúlt hetekben, mégis más ezt élőben látni, személyesen rám ez a jelenet gyakorolta a legnagyobb hatást az út során. Sokan az életüket igyekeztek egyetlen sporttáskába vagy bőröndbe pakolni, az egyik fiatal lány egy hordozóban a macskáját hozta magával. Egy másik lány végig fényképezte a Kárpátok befelhőzött, behavazott csúcsait. Visszafelé már jó pár ellenőrzőponton félreállították a buszt, egyesével ellenőrizték a katonák az utasok iratait. Ekkor már jóval több férfi utasunk is volt, szinte mindenki magyarázkodásra kényszerült, hogy nem akarja elhagyni az országot (a hadköteles korú férfiak jelenleg nem hagyhatják el Ukrajna területét). Tőlem is megkérdezték a magyar útlevelemet látva, hogy biztosan nincs-e ukrán állampolgárságom is a magyar mellett.

Munkácson csak néhány órát töltöttem el, annak is egy részét a buszpályaudvaron, mert szinte végig szakadt az eső. Azért jó pár plakátot be tudtam fényképezni. Ami feltűnő volt, hogy itt jóval kevesebb katona volt jelen az utcákon, és gépfegyver sem volt náluk. Magyar szót a néhány évvel ezelőtti kárpátaljai látogatásaimhoz képest alig hallottam: mindössze két, az utcát seprő roma asszony beszélgetett egymással magyarul a Munkácsy-szobor mellett. Nem messze a buszpályaudvartól még éppen láttam azt a szovjet felszabadítás/megszállás emlékére kiállított második világháborús tankot, amelyet aztán néhány nap múlva a munkácsi városi tanács eltávolíttatott a talapzatról. Egy ukrán zászló volt a lövegtornyára tűzve.

tank.jpgMásodik világháborúra emlékeztető mementó-tank Munkács egyik forgalmas útkereszteződénél 2022 április elején. Fotó: Segyevy Dániel

Estére már Ungváron voltam. A szálláson angolul itt is mérsékelten tudtak, magyarul semennyire, ettől függetlenül a célnak megfelelt. Ungváron csaknem olyan volt az élet, mint mindig. Az emberek jöttek-mentek, a legtöbb létesítmény nyitva volt. Itt, a város külső részein már rengeteg plakátot tudtam fényképezni, és találkoztam például a Kígyó-szigeten az azóta elsüllyedt Moszvka cirkálónak szánt, azóta legendásított "orosz hadihajó, húzz a f*szba!” mondat útkereszteződésekre adaptált óriásplakát-változatával is (valódi útjelző-táblával azonban nem). 

hadihajo_menj.jpgÚtmutató orosz megszálló katonáknak útelágazódás esetére Ungváron. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 április

Itt ért egy másik meghatározó élmény is: egy 50 körüli, mankóval közlekedő férfi, látva, hogy az óriásplakátokat fényképezem, megszólított. Először csak azt hittem, hogy az út szélén terjengő hatalmas pocsolya kikerülésében kér segítséget (elképesztő különbségek vannak az utak minőségében még Kárpátalja és Lviv között is). Ez megtörtént, majd pedig elkezdett belőle dőlni a szó. Mivel én csak egy bő féléves orosztanulással voltam felvértezve, ő pedig hasonló mennyiségű angolórával, a társalgás meglehetősen kevert nyelvű és korlátozott volt, de a lényeget így is átadta: a nyílt utcán elkezdte mutogatni a bekötözött sebeit, amiket pár héttel előtte a keleti fronton szerzett, kérte, hogy mondjam el mindenkinek az igazságot arról, hogy mi zajlik Ukrajnában, közben pedig nemzetközileg is könnyedén értelmezhető kézjelekkel mutatta, hogy mit csinálna az oroszokkal. Mikor szóba került, hogy Magyarországon születtem és nőttem fel, de Németországban járok egyetemre, a magyar vonatkozásra nem mondott semmit, viszont a németeknél erősen nehezményezte, hogy nem segítenek eléggé. 

Este beültem egy katolikus, magyar nyelvű misére is. Viszonylag sokan voltak. A hirdetőtáblára kifüggesztett püspöki iránymutatás részletesen rendelkezik a papok és a gyülekezet feladatairól: többek között arról is, hogy imádkozzanak azok megtéréséért is, akik a háborút okozták: az ellenségekért.

A görög-katolikus templomnál már kifejezett tömeg volt, az autóktól szinte lépni sem lehetett. Az Ung folyó másik oldalán a Petőfi-szobornál még látszottak a március 15-i, magyar nemzeti színű szalaggal ékesített koszorúk, a kardja is a helyén volt. 


petofi.jpgPetőfi-szobor Ungváron 2022 április elején. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 április

A hazautam végül Kassán keresztül vezetett, ugyanis Ungvárnak Kassával sokkal jobb az összeköttetése, mint Magyarországgal... A szlovák határon segélycsomagok várták a busz utasait: étel-ital, ruha, gyermekjáték. Kassán egy kutya is leszállt velünk, hogy kinyújtóztathassa a tagjait. Itt is felkészült fogadó-létesítme´nyek várták az Ukrajnából érkezőket: vagy 25 mobil-wc-t és hasonló számú, berendezett konténert állítottak fe laz állomás előtti parkolóban. Itt már úgy gondoltam, hogy túl vagyok a nehezén, egy rövid dóm-látogatást követően néhány órával később elindultam busszal Budapestre. Hanem a sofőr annyira nem ismerte az útvonalat, hogy Miskolcnál elvétette a lehajtót, és a probléma megoldására azt tartotta a legcélravezetőbb eljárásának, ha visszatolat a lehajtóhoz. Ugyanezt egy körforgalomban is eljátszottuk Ferihegy mellett, végül - ismét rossz kihajtón lehajtva az utaskísérő hölgy vezette be a buszt a Népligetig a kispesti panelek között. 

Hat órával később, vasárnap hajnalban már egy kicsiny Nógrád megyei falu választási bizottságának tagjaival kortyolgattuk az Ukrajnában beszerzett nyírfalevet, hogy mentálisan felkészüljünk az előttünk álló mintegy 18 órára.

nyirfa.jpg

Nyírfalé. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 április

 

Segyevy Dániel, doktorandusz, Lipcsei Egyetem, GSGAS

9 komment

Ukránok és oroszok

2022. április 20. 10:14 - JakabL_SegyevyD

Az oroszukrán háború kapcsán olyan mennyiségű információ ömlik ránk nap mint nap, hogy gyakran még a konfliktus okainak megértéséhez alapvető fontosságú háttérinformációkra is nehéz rátalálni a nagy hangzavarban. Még nehezebb kiszűrni a kétes eredetű, propagandaszervezetek által terjesztett információkat, melyek egy része még az ukrán nép létezését és Ukrajna államként való létezésének jogát is kétségbe vonja. Ezért most kísérletet teszünk arra, hogy történeti demográfiai szemlélettel némileg rendet vágjunk a káoszban, és segítsünk egy kicsit annak tisztázásában, kik azok az ukránok, kik az ukrajnai oroszok és hogyan is alakult együttélésük egészen a jelenlegi háborúig. Írásunk egy három részesre tervezett, Kárpátalját és a Nyugat-Ukrajnát külön is tárgyaló sorozat első része.

A kezdetek: "kis–" és "nagyorosz" genezis

mvimg_20190921_153151.jpgKijev, Pecserszka Lavra, háttérben a lakótelepek. Fotó: Segyevy Dániel, 2019 szeptember

A mai Ukrajna területén élő szláv törzseket először a 862-től 1240-ig fennálló Kijevi Nagyfejedelemség (Rusz) egyesítette. Ez az államalakulat azonban kiterjedt a mai közép-orosz területekre is, olyannyira, hogy központja az első 20 évben nem is Kijev volt, hanem Novgorod. Emiatt a mai Oroszország is jogosan tartja államisága megalapozójaként az erős középkori államalakulatot. Azonban Batu kán 1237–40 közötti mongol inváziója kettészakította a korai orosz államot, és eltérő fejlődési pályára állította egykori országrészeit: a mongolok Kijevvel együtt letarolták a déli országrészt, az északon önállósuló orosz fejedelemségekből alakult meg az Orosz Birodalom magva, a mai Ukrajna középső és déli területein pedig a nagy hatalmú mongol állam, az Arany Horda rendezkedett be, hogy aztán a 15. századtól a terjeszkedő Török (és északon részben az Orosz) Birodalom terjessze ki befolyását a régióra, mely a kezdeti mongol hódítás, valamint a későbbi harcok miatt nagymértékben elnéptelenedett. Nyugat-Ukrajna, azonban nem került közvetlen mongol uralom alá: itt a (kezdetben mongol vazallus) Galíciai–Volhíniai Királyság még több mint száz évig kitartott, amíg Nagy-Kázmér lengyel király 1349-ben magyar segítséggel meg nem hódította.

Kievan-rus-1015-1113-(hu).svgA Kijevi Rusz területe (lazán kapcsolódó fejedelemségek szövetségeként) - (forrás)

Látható, hogy a mai ukrán és az orosz területek fejlődése már a 13. században elvált egymástól, ennek ellenére számos kommentár a Lengyel–Litván Unió és az Orosz Birodalom közötti uralmi és társadalmi választóvonalakhoz köti az ukrán (orosz nézőpontból kisorosz), a fehérorosz és az orosz nép elkülönülését, mondván, hogy a litván uralom alatt élők lettek a fehéroroszok, a lengyel befolyás alá kerülők az ukránok, a többiek meg az oroszok. Mindez erősen leegyszerűsítő nézet, többek között azért is, mert bár a mai Fehéroroszország területe ugyan valóban nagyrészt az Unió litván része alá tartozott (ahogy a mai Ukrajna nem kis része is), ez azonban a 16. század második felétől ugyanúgy de facto lengyel uralmat, kulturális befolyást jelentett, mint a mai Ukrajna nagy részén. Döntőbbek lehetnek egyéb természetföldrajzi, gazdasági és társadalmi választóvonalak: a Pripjaty-mocsaraktól délre fekvő jóval termékenyebb, egyben a törököktől-tatároktól sokáig fenyegetett területen korábban alakult ki egy központosítottabb (militarizáltabb) társadalmi szerkezet, ami az ukránok jóval korábban bekövetkező „nemzeti öntudatra” ébredésében is visszaköszönt. Ebben komoly szerepet játszott, hogy a lengyel–orosz–török hatalmi zóna találkozásánál (azaz a mai Kelet- és Dél-Ukrajnában) ritkán lakott területek (lengyel nézőpontból a „vad földek”) terültek el, ahol korlátozottan ugyan, de mód nyílt egyéb, autonóm társadalmi struktúrák kiépítésére is. Az egyik megoldást a kozákok képviselték. A másikat pedig a néptelen területekre kedvezményekkel bevonzott szabad vagy félszabad paraszti közösségek.

A zaporizzsjai kozákok elvileg litván/lengyel uralom alatt álló, de a közeli krími tatárok, valamint a Fekete-tenger partvidékét uraló törökök által erősen fenyegetett, de viszonylag jól védhető (a Dnyeper sellői feletti) határterületen élő, jórészt a földesúri terhei elől elszökő parasztok és leszármazottaik voltak, akik a 15-16. századtól erős katonai szervezetet alakítottak ki saját védelmükre. Mindezt a lengyelek is megtűrték, azonban a terület autonómiája egyben azt is jelentette, hogy a lengyel államszervezet ezen a területen nem igazán tudott érvényesülni. Így egyrészt az elit lengyelesedéséről/katolicizációjáról sem lehetett szó, másrészt a Rzeczpospolita viszonylag erős jobbágyi terhei sem vonatkoztak a helyi földművesekre/kozákokra - ez pedig egy viszonylag erős bevándorlási hullámot indított el a területre. Eredetileg borzasztóan ritkán lakott vidékről volt szó, a mai Magyarországnál nagyobb területű Kijevi Vajdaságnak a 16. században alig negyed millió lakosa lehetett.

Az ütközőzónában élő, jelentős katonai erővel rendelkező kozákokat a lengyel állam igyekezett minél inkább fennhatósága alá vonni, részben ennek eredményeként vívott véres harcot ellenük 1648 és 1657 között vezetőjük, Bogdan Hmelnyickij hetman. Ennek eredményeként megalakult az autonóm Kozák Hetmanátus, ezt az autonómiát viszont már nem a lengyelek garantálták, hanem a két Perejeszlavi Egyezmény alapján az orosz cár. A kozák kváziállam 1764-ig állt fenn, és a középkori Galíciai–Volhíniai Királyság mellett szokás a mai ukrán állam egyfajta előképeként is emlegetni (de a kelet-ukrajnai szakadárállamok is a kozákokhoz nyúlnak vissza, ha valamiféle történelmi hagyományra vágynak).

Repin Cossacks.jpgA zaporizzsjai kozákok (valószínűleg soha nem létező) levelet írnak a török szultánnak - Repin sokszor értelmezett és újraértelmezett mesterműve (forrás)

A kozákok (ide értve a Doni-kozákokat is) később is az orosz katonai ütőerő jelentős részét képezték, így a későbbi orosz hódításokban sem becsülhető le a szerepük - ezt mindenképpen érdemes figyelembe vennünk, ha jobban akarjuk érteni a mostani konfliktus dinamikáját.

A másik alternatív struktúra az úgynevezett "Szabad Ukrajna", vagy Szlobozsanscsina volt a mai Harkiv környékén. Ezt a területet az Orosz Birodalom Litvániától hódította meg a 16. században, azonban a tatárok gyakorlatilag évente menetrendszerűen végigrabolták a területet, így szükség volt a katonai megerősítésére. Alapvetően itt is a kozák modell érvényesült, de orosz központi szervezéssel, és a betelepülők mentesültek a földesúri terhek alól. A kedvezmény mind zaporizzsjai, mind doni kozákokat is idevonzott, azonban a többséget hamarosan már a nyugatabbról idevándorló ukrán telepes parasztok alkották.

Megosztottság és a modern állam- és nemzetfejlődés kezdete

A két többé-kevésbé autonóm entitás az 1760-as évek közepéig állt fenn, amikor Nagy Katalin központosító és birodalomépítő törekvései során beolvasztotta ezeket az Orosz Birodalom közigazgatási rendszerébe, megszüntetve vagy nemesi előjogokká átalakítva a kozák kiváltságokat. A telepespolitika is átalakult és földrajzilag némileg áthelyeződött a birodalom új határvidékeire: a cárnő ugyanis az 1770-es években legyőzte a Krími Kánságot, így a Fekete-tenger partvidéke a 18. század végére orosz uralom alá került. Ez lett a Novorosszija (Ùj-Oroszország) néven emlegetett terület, ahová mind ukrán parasztok, mind kozákok, mind egyéb orosz veteránok települhettek, amellett, hogy az orosz arisztokrácia is komoly földterületekhez jutott. Emellett az orosz hatalom nyugat felé is terjeszkedett: Lengyelország többszöri felosztása nyomán a mai Nyugat-Ukrajna jelentős területei váltak orosz birtokká, míg Galíciára 1772-ben Habsburg Birodalom tette rá a kezét.

Lengyelország (és a mai Nyugat-Ukrajna) háromszori felosztása - (forrás)

Mindez sok szempontból eltérő társadalmi fejlődéshez vezetett Ukrajna mai országterületének különböző régióiban. A kisebb, osztrák uralom alatt lévő nyugati területeken alapvetően lengyel-német–(jiddis) városi és földesúri elit dominálta a társadalmi és gazdasági folyamatokat, a terület pedig a birodalom fejletlen peremvidékének számított. Változást az ipari forradalom és az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés utáni közjogi átalakulás (azaz Galícia de facto autonómiája a ciszlajtániai birodalomfélen belül) hozott: Galíciának Lembergben székelő tartományi törvényhozása lett, ami ha korlátozottan is, de lehetőséget adott az ukrán és lengyel nemzeti politizálásra (a tartomány közéletét részben a nyugati területeken és a városokban többségben lévő lengyelek és a keleti részeken domináns ukránok politikai küzdelme jellemezte) - ez jóval nagyobb politikai szabadságot adott, mint ami a cári uralom alatt élő ukránok számára rendelkezésre állt. Mindez viszonylag jelentős kulturális és gazdasági fellendüléssel is járt az adott időszakban.

Az ukrán etnikumúaknak az Orosz Birodalomba betagozódó többsége esetén is beszélhetünk egyfajta nemzeti ébredésről: a felvilágosodás eszméinek terjedése itt is irodalmi pezsgéssel járt a 18. század végétől, azonban ezt némileg korlátozta, hogy az elit egyre inkább az orosz nyelvet használta: az ukrán elit lényegében "orosz" városokban élt - ebben mind a migrációs, mind az asszimilációs folyamatok szerepet játszottak. (A leghíresebb ukrán költő, Tarasz Sevcsenko például élete javát Szentpéterváron töltötte.) Ugyanakkor ez a városi lakosság viszonylag alacsony részaránya miatt még nem igazán hatott komolyan a terület etnikai összetételére - ami komoly változásokat eredményezett, az az ipari forradalom volt:

- A mai Donbasz területén felfedezett szénlelőhelyekre alapozva komoly nehézipari körzet bontakozott ki Kelet-Ukrajnában, mely természetesen az egész cári birodalomból vonzotta a munkaerőt (ráadásul az etnikai határ is a közelben futott, így emiatt is viszonylag sok orosz munkás érkezett).

- Az iparcikkek egyre erősödő kereskedelme, valamint  a technológiai fejlődés nyomán felpörgő gabonakivitel a partvidéki kikötővárosok fejlődésével járt, ezek, illetve az ország belsejében kialakuló ipari központok is nagy számú orosz bevándorlót vonzottak.

- Az 1860-as évek jobbágyfelszabadítása illetve a már említett technológiai fejlődés jelentős agrár-munkanélküliséghez vezetett, melyet az ipar csak korlátozottan volt képes felszívni, ami igen komoly kivándorlási hullámhoz vezetett. Ennek csak egy része irányult Észak-Amerika felé: az Orosz Birodalomnak megvoltak a saját "prérijei" (sztyeppéi), melyek betelepítésére telepeseket (is) toborzott. A mai Ukrajna népes és viszonylag sűrűn lakott területéről származó parasztok kiemelkedő arányban vettek részt ezekben a mozgalmakban, ami jelentősen átalakította a mai Ukrajnától meglehetősen messze található területek etnikai összetételét is, számos esetben több évtizedig relatív ukrán többséget kialakítva. Ez történt a mai ukrán–orosz határ orosz oldalán, a Kubán-sztyeppén, Szaratov (Sárga-Ukrajna), Omszk (Szürke-Ukrajna) és később Habarovszk (Zöld-Ukrajna) környékén is. Ezekben az esetekben azonban némi óvatosságra van szükség az "ukrajna" szó általános, "határvidék" jelentése miatt, az elnevezések ugyanis sok esetben ezt tükrözik, és nem feltétlenül "ukránok lakta területet" jelentenek, miközben persze az ukránok részaránya is számottevő volt.

Emellett hozzájárult az orosz nyelv és identitás terjedéséhez az is, hogy az ukrán nyelvnek (orosz értelmezésben dialektusnak) nem volt hivatalos nyelv státusza, sőt, a 19. század második felében (nem függetlenül az ukrán nemzeti ébredéstől) az ukrán nyelvű irodalom be is volt tiltva. A városokba özönlő ukránok így alapvetően orosz nyelvű környezetben találták magukat, és ehhez alkalmazkodva nagy hányadban váltottak nyelvet.

A nyelvváltás és identitásváltáshoz muszáj néhány megjegyzést fűzni. Az ukrán legalább a 17. századtól kezdve önálló nyelvnek tekinthető, azonban szókincsében, nyelvtanában nagyon hasonlít az oroszhoz, de még inkább a beloruszhoz (ez utóbbit beszélők általában különösebb gyakorlás nélkül megértik az ukránt és viszont), azonban viszonylag sok lengyel és latin eredetű jövevényszót tartalmaz és természetesen sok saját, orosztól eltérő szóval, kifejezéssel is rendelkezik. Mivel egymáshoz közeli nyelvekről van szó, így ebben az esetben a nyelvváltás jóval könnyebb, mintha egy teljesen idegen nyelvet venne fel egy adott terület lakossága: erre simán sor kerülhet(ett) egy generáción belül is. Mindez az oroszról ukránra váltásra is igaz, és ennek elég nagy jelentősége lesz a modern Ukrajna etnikai változékonyságának és a hírhedt nyelvtörvény lényegének megértésével kapcsolatban is. Az ehhez kapcsolódó identitásváltást pedig (a görög-katolikus Galícia kivételével) vallási tényezők sem nehezítették.

Ugyanakkor az oroszok gyakran tekintik az ukránt egy dialektusnak, amit az alábbi térkép is szépen tükröz - egyben pedig jól mutatja a már említett keletre vándorlás etnikai következményeit:

 

Az orosz nyelv "dialektusai" 1914-ben - jól megfigyelhető a Don-menti és Kubán-vidéki ukrán telepesfalvak hatása - (forrás)

Ukrán ismerősök elmondása szerint a másik nyelv elsajátítása az eltérő szavak és nyelvi megoldások megtanulását és gyakorlást igényel, amire jellemzően akkor van lehetőség, ha sokat hallja ezeket az ember - azonban ha a másik nyelv ismeretét elvárók nincsenek tekintettel erre a tanulási folyamatra, akkor például a kisgyerekek beiskolázásánál komoly gondok jelentkezhetnek.

Demográfiai változások, régi és új határok

Az említett folyamatok eredményeként az 1897-es népszámlálás idejére a legtöbb nagyobb ukrán városban a magukat orosz anyanyelűnek vallók alkották a többséget: ez volt a helyzet többek között Kijevben (54,2%), Harkivban (63,1%), Mikolajivban (66,3%), Mariupolban (63,2%), Luhanszkban (68,1%), és orosz többség jött létre a Donbasz egyes ipartelepein is. Ezzel párhuzamosan távoli agrárterületeken pedig az ukránok aránya nőtt meg jelentősen, amit igen jól mutatják az 1926-os szovjet népszámlálás nemzetiségi adatai (az önkéntes telepítésmozgalom az első világháborúval ért véget). Az 1926-os népszámlálás nemzetiségi adatsorainak értelmezéséhez érdemes tudni, hogy a megszámláltak nemzetiségét a kikérdezés (nyelv, születési hely stb.) után a kérdezőbiztosok döntötték el, ami nem nélkülözött bizonyos politikai megfontolásokat - ez általában az adott területen többségivé tenni kívánt népcsoportnak kedvezett, az ukránok pedig keleten nem ebbe a kategóriába estek.

 

Az ukránok aránya Oroszországban az 1926-os népszámlálás alapján - itt megtekinthető nagyobb méretben - a térképet kellő körültekintéssel érdemes szemlélni, a színskála csalóka!  (forrás)

 Az első világháború alatti és az azt követő felfordulásban felmerült az önálló ukrán állam megteremtése is. Egyesek térképen, többé-kevésbé etnikai alapon igyekeztek meghatározni, hogy hol legyen Ukrajna határa, mások politikai síkon, vagy fegyverrel küzdve. Térképen és elméleti síkon a nyugati határ volt a kisebb gond: népszámlálásokkal viszonylag jól megállapított etnikai választóvonalakról volt szó, persze az akkor dívó szokásoknak megfelelően itt is kissé vastagon fogott a "tervezők" ceruzája, de sokkal kevésbé, mint keleten, ahol már kevésbé volt egyértelmű az etnikai (és főleg a nyelvhatár), mindenesetre ukrán szempontból igyekeztek az ország részének tekinteni a Don-mente egyes részeit, és a helyenként tényleges vagy relatív ukrán többséggel rendelkező Kubáni-alföld nyugati részét is (sőt a térképen ennél jóval többet is).

277118328_1006445163305876_8325776461737771043_n.pngAz "Ukrán földek" térképe, nyelvi alapon - (forrás)

Persze a valóságban nem igazán kerültek túl közel ezen tervek megvalósításához. 1917 végén a felbolyduló Orosz Birodalom délnyugati végein (azaz Kijevben) megalakult az Ukrán Nemzeti Köztársaság, mely elsősorban a németektől remélt védelmet, annál is inkább, mert Leninék párhuzamosan az Ukrán Szovjetköztársaság megalakításán fáradoztak (illetve a mai népköztársaságoknak is volt egy előképük). A Breszt–litovszki béke nyomán a nemzeti erők jöttek ki jobban az első körből, azonban a szociális reformjaik (pl. földosztás) soknak bizonyultak a némileg feudálisabb elképzelésekkel rendelkező (és az élelmiszerkészletek kipakolásán fáradozó) németeknek, így gyorsan megpuccsolták az új ukrán állam vezetését. A helyzet a központi hatalmak 1918 végi katonai összeomlásával radikálisan megváltozott. Egyrészt a Nemzeti Köztársaság katonai ereje igencsak megrendült, azonban az addig Ausztriához tartozó Kelet-Galíciában lehetővé vált a Nyugat-Ukrán Köztársaság kikiáltása. A két ukrán köztársaság 1919. január 22-én egyesült, viszont rögtön két gond is akadályozta az egyesülést: egyrészt a lengyelek gyorsan (még 1918 novemberében) el- (vissza)foglalták és hősiesen tartották a nyugati fővárost Lwówot (Lemberget), másrészt a nagyobbik, keleti államrész összeomlóban volt. A következő másfél-két év borzasztóan zűrzavaros (és véres) volt: alapvetően három erő harca határozta meg a küzdelmet: az északkeletről támadó bolsevikok, a Fekete-tengertől kitörni akaró fehérek (azaz a bolsevikok ellenfelei) valamint a nyugatról próbálkozó, a nyugat-ukrán államot elsöprő lengyelek, akik 1920 tavaszán Kijevig jutottak. A cél egy ukrán ütközőállam biztosítása és lehetőleg lengyel befolyás alatt tartása lett volna, azonban a manőver végül Lengyelország bolsevik inváziójához vezetett, és ugyan a behatolókat sikerült legyőzni a Visztulánál, de az eredmény egy, az ukránok számára nem túl előnyös kompromisszum lett: a szovjet állam elismerte Lengyelország keleti hódításait (köztük Kelet-Galíciát), cserébe nem esett több szó az önálló ukrán államról. 

Demográfiai katasztrófa és az "orosz orientációjú" konszolidáció

Bár a hamarosan megalakuló Ukrán Szocialista Szövetségi Köztársaság elvileg a nacionalista érzelmek leszerelését szolgálta, valójában mindvégig szigorú moszkvai kontroll alatt működött. Ennek ellenére a szovjet uralom fogadtatása kezdetben nem volt nagyon kedvezőtlen, többek között azért sem, mert például sikeresen leszámoltak Nyesztor Mahno délkelet-ukrajnai, halálfejes zászló alatt  létező államkezdeményével, és a viszonylag jó mezőgazdasági adottságokkal rendelkező területen a NEP is felmutatott bizonyos sikereket - emellett az állam kifejezetten áldozott az ukrán kultúrára is, igaz a városokban praktikus okokból továbbra is az orosz maradt a preferált nyelv. A sztálini gazdaságpolitikai fordulat (kolhozosítás) és a tisztogatások viszont katasztrófát jelentettek Ukrajna számára: az 1932-33-as Holodomor négy millió áldozata elsősorban a kelet-ukrajnai falusi lakosságot (a kolhozosítás során a Szovjetunióban éhen halt emberek 80%-a ukrajnai volt), míg a pár évvel későbbi tisztogatások főleg a városi elitet sújtotta - ennek pedig már kifejezetten ukránellenes éle is volt. 

Ebből a szempontból lényegesen jobb volt a helyzet Kelet-Galíciában: itt alapvetően az osztrák intézményrendszert vette át a lengyel állam, amely az ukrán nacionalistákat időnként igen keményen üldözte, és messze nem volt demokratikus állam, de bizonyos szintű ukrán politikai tevékenységet megtűrt. A Holodomor tehát nem tartozik hozzá a kelet-galíciai ukránság kollektív emlékezetéhez, de kisebbségi elnyomatás és a gyengén fejlett jogállamban történő kisebbségi érdekérvényesítés igen - mindez (és a vallási különbözőségek) részben máig hatással van az országon belüli különbségekre.

Ezután következett a második világháború, ami még nagyobb anyagi katasztrófát és demográfiai tragédiát hozott: Fehéroroszország mellett Ukrajna volt a világméretű konfliktus legjobban elpusztított területe (Harkovot például négyszer ostromolták meg, és vették be - tankhadseregekkel). A becslések szerint a mai állam területén 7 millió ember vesztette életét, az áldozatok aránya a lakosság 17%-ára rúgott. Ebben a két totalitárius hatalom hadseregének pusztításán felül az is benne volt, hogy a területen belső polgárháború is folyt a különböző érdekeltségű partizánok, a németbarát segéderők és az ukrán nacionalisták között, akik nyugaton egészen az 50-es évek elejéig kitartottak  - alapvetően ennek emlékeként szokás (elsősorban orosz oldalról) a szélsőséges ukrán nacionalistákra "banderistákként" hivatkozni - akit érdekelnek a konfliktus részletei, itt olvashat erről bővebben.

bandera.jpg

A Bandera-emlékmű Lembergben Fotó: Segyevy Dániel, 2022. március

A szovjet csapatokkal a vegytiszta sztálinizmus is visszatért, Kelet-Galíciába és a Kárpátaljára pedig kiterjesztette az uralmát. Ez egyes kisebbségek (kárpátaljai magyarok krími tatárok - bár a Krím ekkor még nem volt Ukrajna része) és társadalmi csoportok részleges vagy teljes deportálásával járt, és az 50-es évek végéig egyértelműen az orosz kultúra és a nyelv privilegizációjával, a "nacionalista" ukránnal szemben.

A változások a hruscsovi olvadással kezdődtek: egyrészt az Ukrán SZSZK-hoz csatolták a krími tatárok deportációja után orosz többségűvé váló Krímet, másrészt az ukrán kultúra ismét államilag támogatottá vált. Párhuzamosan azonban az ukrán nem vált a hivatalos érintkezésben használt nyelvvé: a filmek, az országos televízió- és rádióadás orosz nyelvű voltak, aki pedig tovább szeretett volna tanulni, szintén inkább az oroszt használta, ahogy a további iparosodás során a városokba költözők, és a délkeleti iparvidékre, valamint a Fekete-tenger mellékére a Szovjetunió más részeiről bevándorlók is. Ennek nyomán egyrészt 1989-ig folyamatosan nőtt a magukat oroszoknak valló ukrajnai lakosok aránya, a Donbasz egyes részein pedig többségbe is kerültek. Másrészt a nyelvhasználat kezdett elválni a nemzetiségtől: magukat ukránnak vallók is az oroszt adták meg beszélt nyelvként (és anyanyelvként), a vegyes házasságból született gyerekek jellemzően orosznak tartották magukat és ezt a nyelvet is preferálták. 

Fordul a kocka - nemzetiségi újradefiniálódás Ukrajnában

Mindez Ukrajna 1992-es függetlenné válásával megváltozott, az ukrán hivatalos nyelvvé vált, és egyre inkább terjedt a médiában és a mindennapi életben. Ez nem csak az orosz nyelv használatának, de az orosz nyelvet beszélők, valamint a magukat orosznak vallók számának visszaszorulásában is tetten érhető. (Sajnos utoljára 2001-ben került sor népszámlálásra Ukrajnában, a 2011-es elmaradt, a 2021-est pedig a járványhelyzet csillapodtával tervezték megvalósítani...) Ez azonban egyáltalán nem ukrán jelenség volt: valamennyi volt szovjetköztársaságban csökkent az orosz etnikumúak aránya - átmenetileg még Oroszországban is.

Az orosz etnikumúak arányának változása - Megjegyzés: 1. az egyes államokban különböző időszakokban került sor a népszámlálásokra (jellemzően a megadott intervallumok közepe táján) 2. Moldova 2014-es adata Transznyisztria nélkül értendő, a megelőző adatok a szakadár köztársasággal együtt 3.A független Grúzia adatai Abházia és Dél-Oszétia nélkül értendők - Forrás: Népszámlálási adatok.

Látható, hogy az ukrajnai csökkenés egyáltalán nem kirívó, inkább közepesnek mondható, ugyanakkor természetesen a legtöbb volt tagköztársaságban a különböző okok eltérő keveréke okozta az arány csökkenést. A muzulmán többségű utódállamokban jórészt a többségi nemzet jóval nagyobb természetes szaporodása volt a fő tényező, az európai térfélen viszont inkább a következő tényezők kombinációja volt a döntő:

- A hadsereg más nemzetiségű tagjainak visszatérése az anyaországaikba.

- A gazdaság (főleg az ipar és a bányászat) válsága miatt a korábbi bevándorlók egy része is hazatért - főleg a nem túl régen érkezett, családdal még nem rendelkező emberek.

- Állampolgársági törvények diszkriminatív rendelkezései (ez a balti államokat jellemezte, Ukrajnát nem)

- Vegyes házasságokban élők, valamint a kettős identitással rendelkezők identitásváltása.

Nem volt ez alapvetően máshogy Ukrajnában sem, amit az 1989-es és a 2001-es Népszámlálások regionális adatai is szépen tükröznek, bár a helyi adatok néhány meglepetéssel is szolgálnak.

Ukrajna regionális etnikai és anyanyelvi összetétele az 1989-es és 2001-es népszámlálások alapján - sajnos egyes területekre az 1989-es nyelvi adatok hiányoznak. Az orosz/orosz nyelvű többséget a piros adatok jelölik.

Az egyik feltűnő jelenség, hogy az ország nyugati részében az orosz nyelv nem igazán terjedt el, és 2001-ben már a korábbinál is lényegesen kevesebben vallották magukat orosz anyanyelvűeknek - emögött nagyon valószínű, hogy a már említett Oroszországba való visszavándorlás állt. Ugyanakkor a keleti, de erős ukrán többségű területeken (pl. Szumi, Poltava) jóval elterjedtebb volt az orosz, és nem is szorult annyira vissza.

Szintén feltűnő lehet az ukrán nyelv kijevi térhódítása, ami igen nagy részben a már említett nyelvi alkalmazkodással és a kettős identitásúak nagy arányával függhet össze: azzal, hogy az ukrán vált a preferált nyelvvé (pl. a médián keresztül), a fővárosi, gyakran kettős identitású elit viszonylag nagy számban váltott identitást, vagy jelölte meg az ukrán nyelvet anyanyelveként.

Nagyon érdekes jelenségekre figyelhetünk fel, ha az orosz többségű/orosz nyelvi többségű területeket vizsgáljuk. Ezek között 1989 és 2001 között nem volt változás: mindkét időpontban kizárólag a Krím (és Szevasztopol) volt orosz többségű, míg a lakosság anyanyelvét tekintve a donyecki és a luhanszki területeken dominált az orosz (miközben a lakosság szűk többsége ukránnak vallotta magát). Az utóbbi két területen ugyanakkor az ukrán nemzetiségűek arányának növekedése mellett az orosz anyanyelvűek aránya is nőtt. Erre több lehetséges magyarázat is van: egyrészt a két nehézipari terület lakossága átlag feletti mértékben csökkent az 1990-es években: vélhetően nem csak az említett Oroszországba való visszaáramlásról volt szó, de az ukrán nyelvű, magát ukránnak valló lakosok egy része is elhagyta a területet (és például a fővárosba költözött), ezen kívül az orosz nyelvű területen jóval tovább kitarthatott a "nyelvi asszimiláció", illetve a két régió politikai önmeghatározásának fontos eleme lett az orosz nyelvért való "küzdelem" (erről részletesen kicsit később).

ukrajna-orosz-kisebbseg1.pngAz orosz kisebbség aránya a 2001-es népszámlálási adatok szerint (forrás)

Összességében tehát a 1989 és 2001 között határozottan nőtt mind a magukat ukránnak vallók, mind pedig az ukrán anyanyelvűek aránya Ukrajnában. A folyamat tulajdonképpen az 1991-ig tapasztalható "szoft" oroszosítás fordítottja volt: az ukrán állam kialakulásával és ukrán nyelv privilegizációjával a korábban magukat orosznak/orosz anyanyelvűeknek valló kettős identitásúak egyre nagyobb mértékben hajlottak az ukrán "örökség" felé. Hogy valójában mennyire sok érintettről is van szó, azt egy 1995-ös felmérés mutatta meg: eszerint a lakosság 66,5%-a vallotta magát ukrán identitásúnak, 15,8% orosz és ukrán identitásúnak és 10,8%-a orosz identitásúnak. Természetesen ebben komoly regionális különbségek voltak, érdemes erről elolvasni korábbi blogbejegyzésünket. (Egyesek ráadásul a szovjet népszámlálásokon részben a nacionalista vádak elkerülése céljából vallották magukat inkább orosznak.)

tablazat.pngEgy másik, kicsit későbbi felmérés, mely a kettős identitás regionális különbségeit is mutatja - Forrás: Fedinec Cs. és Szereda V. (2009): Ukrajna színeváltozása

Fontos adalék még, hogy eközben az oroszországi ukránok hasonló etnikai és nyelvi "átalakuláson" mentek át. Az szovjet és orosz népszámlálások alapján az 1989-es 3%-ról 2010-re 1,4%-ra csökkent arányuk. Eközben sem Oroszországban, sem Ukrajnában nem volt különösebb nyomás az ukrán, illetve orosz kisebbségen az asszimiláció érdekében, ugyanakkor a kelet-ukrajnai régiókban azért mutatkozott némi feszültség, mely az 1994 március 27-i donyecki és luhanszki népszavazásban kulminálódott - az az esemény nagyon sokat megmagyaráz abból, hogyan is képzelte el a "békés együttélést" mind a kelet-ukrajnai "orosz keménymag" mind pedig a kijevi vezetés, és az is árnyalódhat, hogy honnan is vették fel újra a kesztyűt a felek 2014-ben. 

Aznap Ukrajnában parlamenti választásokra került sor, és a függetlenséget 1991-ben szintén megszavazó orosz nyelvű területeken egyre nagyobb volt az elégedetlenség a katasztrofális gazdasági helyzetű ukrán állammal kapcsolatban. A donyecki és luhanszki szavazók ekkor a sima szavazólapok mellé még egy négy kérdést is tartalmazó népszavazási ívet is kaptak. A négy kérdés szabad fordításban így hangzott:

- Támogatja-e Ukrajna föderalizációját?

- Támogatja-e, hogy az orosz az ukrán mellett hivatalos nyelvvé váljon?

- Támogatja-e, hogy az említett két régióban az oktatás és a mindennapi élet nyelve az ukrán mellett az orosz legyen.

-Támogatja-e Ukrajna szorosabb "eurázsiai" integrációját"? (Magyarul az orosz érdekszférához csatlakozást.)

A megkérdezettek nagy többséggel támogatták a felvetéseket, azonban nem csoda, hogy a dolog kiverte a biztosítékot Kijevben - 3 kérdés ugyanis országos ügy volt, amiről talán illett volna az ország többi lakóját is megkérdezni, persze lehetett volna gesztust tenni az orosz nyelv regionális egyenjogúsításával, ugyanakkor az is érthető, hogy egy ilyen kezdet után ehhez nem fűlött a foga az országos vezetésnek. Mindez természetesen előrevetítette, hogy a két régió (valamint a speciális helyzetű Krím, ahol 1994-ben szintén tartottak népszavazást) némileg másképp gondolkodik egyes országos kérdésekben, ugyanakkor sok földrajzos kommentár Kelet- és Nyugat-Ukrajna ellentétéről írt, mondván a nyugat inkább az EU felé húz, míg a kelet (esetenként a dél) az oroszok felé, választóvonalként pedig sok esetben nagyon kényelmes módon a Dnyeper folyót húzzák meg. Mindez az orosz geopolitikai gondolkodásmódban is visszaköszön, sajnos mostanában igencsak húsbavágóan, ugyanakkor ha jobban megnézzük például a demográfiai részleteket, már egy jóval árnyaltabb képet kaphatunk. 

Ahogy a már ismertetett nemzetiségi/anyanyelvi adatokból kitűnik, a Dnyeper csak meglehetősen óvatosan tekinthető "választóvonalnak", az etnikai hovatartozásban korántsem tapasztalhatunk markáns változást a folyamon átkelve, az azonban tény, hogy a folyamtól keletre már megjelenik az "orosz anyanyelvű ukránok" egyre népesebb csoportja, bár ebből a szempontból az "észak-déli" ellentétek nagyobbnak látszanak. Térképen és a táblázatokban az oroszok által hangoztatott "Orosz-Ukrajna" vagy Novorosszija is jóval kevésbé hangsúlyos, amiről már mi és mások is részletesen értekeztek, persze mindezt  kettős identitásúak fentebb említett regionális különbségei mindkét irányban árnyalják.

Így is lehet ábrázolni a 2001-es népszámlálás nyelvi adatait - világos, hogy a 25-74%-os kategória nem túl szerencsés (forrás)