"A geopolitika atyja", "Hitler tanítómestere" - két jelzős szerkezet, amellyel ugyanazt a különös életrajzú és személyiségű, tragikus sorsú német földrajztudóst, Karl Haushofert szokás jellemezni. Munkássága még halála után közel 80 évvel is gyakran végletekben értelmezett, miközben életútja számos fontos erkölcsi tanulsággal is szolgálhat napjaink (földrajz)tudósai számára - vélhetően ezért is problémás még mindig mind Haushofer, mind "geopolitikájának" értelmezése.
Karl Haushofer - (forrás)
Száhel-övezet, éhínség, Toyota háború, a Csád-tó zsugorodása - elsőre talán ezek juthatnak eszünkbe az az Afrika szívében fekvő országról. Az utóbbi hónapokban viszont azzal is bekerült a magyar médiába, hogy egy (legalább) 200 fős magyar katonai/fejlesztő misszió is az országba érkezik, ami persze számos kérdést felvetett. Hogy ezekre a kérdésekre egy kicsivel könnyebb legyen válaszolni, ismerkedjünk meg egy kicsit jobban ezzel a meglehetősen elzárt, de sokszínű országgal.
A Tibeszti-hegység fantasztikus, holdbéli tája - (forrás)
Nyári forróság, hőhullám van, az ember reménykedve böngészi az időjárásjelentést: mikor jön az enyhülést hozó hidegfront? A lehűlés mellé talán kapunk esőt is, netán látványos zivatarral, de ha szerencsénk van, a jég és a villámárvíz elkerül?
Aztán jön a hidegfront, látjuk a villámokat a nyugati ég alján – de mire ideér: semmi. Mire észbe kapunk, a levegő kicsit hűvösebb, de eső nem esett, a villámlás is elkerült. A kert továbbra is csontszáraz. A szántó is, az erdő is. Ismerős a helyzet? Ez történt, hat héten át sorozatban 2022 nyarán az ország középső, de főleg a keleti részén. Az Alföldet, ezen belül különösen a Tisza vidékét és a Tiszántúlt rég látott, súlyos aszály sújtotta, a kukorica és a napraforgó szinte teljesen elpusztult, a mezőgazdaság kára példátlan volt.
A zivatarokhoz (némi egyszerűsítéssel) három dolog kell:
2022 nyarán ez utóbbi hiányzott az Alföldön. Nagyon.
A súlyosan aszályos 2022-es év és a 2002-2021 közti 20 év átlaga a Kecskemét melletti "K-puszta" állomáson. Oszlopok jelzik a havi csapadékot (kék: átlag; szürke: 2022), folytonos vonal a havi átlaghőmérsékletet (narancs: átlag; piros: 2022), pontozott vonal az átlagos, szaggatott a 2022-es felszín közeli relatív légnedvesség. Ez utóbbi 2022 júliusi értéke részben az elmaradt csapadék következménye, de egyben a zivatarok elmaradásának egyik oka is.
Az ELTE TTK kutatói, Timár Gábor, Székely Balázs (Geofizikai és Űrtudományi Tanszék) és Jakab Gusztáv (Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék) a Land c. szaklapban megjelent legfrissebb tanulmányukban eredtek az eltűnt zivatarok nyomába. Mi okozta a szinte teljesen száraz június végét és júliust 2022-ben, és javaslatot is tettek, hogy mit lehetne ezzel kezdeni a jövőben, ha hosszabb távon inkább elkerülnénk az ilyen csapásokat.
Képzeljünk el, hogy az emberek rég eltűntek a Földről és velük együtt minden olyan anyag és eszköz is, ami bonyolultabb egy csavarkulcsnál vagy egy kalapácsnál. Nem lenne semmi írott, nyomtatott, digitális anyag, még egy vízforralóhoz való használati utasítás sem. Csak a legegyszerűbb eszközök, esetleg az épületek váza, építőanyaga. Egy későbbi civilizáció tagja mit és hogyan tudhatna meg az életünkről, a társadalmunkról? A megmaradt anyagokat kategorizálná, elnevezné, feltételezett használati célt társítana hozzá. Megkísérelné feltérképezni, hogy honnan származik, helyből, vagy messzebbről? Az itt lakók hozták ide a nyersanyagot, vagy a kitermelői? Bizonyára lennének tévedések egyes eszközök használatát illetően, vagy bizonytalanságok a származás kapcsán. Ugyanakkor kellő természettudományos ismerettel és műszeres háttérrel megmondhatnák pl. hogy a sok egy helyben talált nemesfémből és ásványból készült tárgy anyaga nem helyből származott, akár azt is kideríthetnék, hogy mi volt a forrásuk. Joggal feltételezhetnék, hogy nem létszükségletet elégítettek ki, de valamilyen okból mégis nagy fontosságra tettek szert, kereskedtek vele.
1. ábra. Csiszolt kőeszközök kőzetanyag-szerinti előzetes felmérése (HUN-REN BTK). Fotó: Józsa Sándor.
Az elmúlt napok kiemelt híreként szerepelt, hogy Venezuela Guyana bizonyos részeit magához kívánná csatolni, Brazília pedig csapatokat mozgósított a válságrégió által körbeölelt Roraima szövetségi állam védelmére. A válság Földünk talán legkevésbé járható területén eszkalálódik, a három állam (hivatalos, Venezuela által el nem ismert) határa pedig egy hihetetlenül látványos, nem is teljesen evilági képet mutató helyen, a brazil államnak nevet adó Roraima hegyen találkozik...
A határvita valójában az egyik legrégebb óta húzódó (bár általában fékezett habzású) hasonló perpatvar a világon, aki kíváncsi a részletekre, érdemes előkeresnie korábbi írásunkat - ma a katonai felvonulás hátterét adó fantasztikus táblahegyekkel, a Guyanai-pajzs tepuiaival fogunk foglalkozni.
Két tepui: a Kukenán (balra) és a Roraima-hegy (jobbra) a Gran Sabanán - (forrás)
Éppen 10 éve, 2013. december 7-én délben jelent meg a Pangea blog első blogbejegyzése. A terv már régóta érlelődött, de volt némi félelem, hogyan fogják fogadni a blog.hu kifejezetten kemény kommentszekciójában, kiteszik-e egyáltalán az Indexre, egyáltalán észreveszi-e valaki a blogok ezrei között, hogy valahol valaki alapított egy földrajzos blogot. Egyáltalán érdekel-e valakit például Xavér és a geomorfológia?
A blog első oldalmentése a Wayback machine internetes archívumában
Fenyvesek és tölgyligetek között szelíden, de kitartóan hullámzó, augusztusban és szeptemberben lilába boruló táj, ahol a ritkásan elhelyezkedő falvak között húzódó homokos ösvényeken lovasok, biciklisek és túrázók élvezik a méhek döngicsélését. Ez a Lüneburgi-puszta (Lüneburger Heide), Németország első natúrparkja, egy természetileg és történelmileg is nagyon érdekes reliktum, amelynek értékét növeli, hogy az Észak-Németországban sűrűn lakottnak számító Hamburg–Bréma–Hannover háromszögben található.
Lilán virágzó csarabos mező
A májusi törökországi elnökválasztás kapcsán egy érdekes adat járta be mind a magyar, mind az európai (ezen belül különösen a német) sajtót, miszerint a Németországban szavazó, ott élő törökök nagyobb arányban szavaztak Erdoganra, mint a Törökországban élők, ennek kapcsán pedig egyre több szó esett a Németországi törökök integrációjának kudarcáról, sőt, az egyébként cserkesz és török szülőktől Baden-Württembergben született német agrárminiszter, a zöldpárti Cem Özdemir is ilyen irányú nyilatkozatot tett, ami mindenképp figyelemre méltó. Egy másik földrajzos blogon pedig megjelent egy térkép, ami azt mutatja, hogy mindez egyáltalán nem csak a németországi törökökre igaz, Nyugat-Európa más országaiban is hasonló eredmények születtek. A témával foglalkozó írások legtöbbje ugyanakkor csak ebben a szűk kontextusban tárgyalja a fenti adatot, miközben azért felmerülhet pár, a jelenséget tágabb kontextusba helyező kérdés is: Hogy alakult a németországi törökök részvételi aránya? Mennyiben tér el a törökörszági és a németországi török társadalom általános összetétele? Egyáltalán kik szavazhatnak a török választáson? Levonható-e mindezekből az integráció kudarcára vonatkozó következtetés?
Külföldön leadott szavazatok érkeznek Törökországba a 2023-as elnökválasztás második fordulójában - (forrás)
Több hónapos növekvő feszültség után 2023. szeptember 19-én újra kiolvadt a Hegyi-karabahi konfliktus, alig 24 órás nyílt háború után pedig úgy tűnik, hogy ezúttal katonailag el is dőlt a régió sorsa, és Azerbajdzsánt egyértelmű győztesnek hirdethetjük ki, aki minden bizonnyal teljeskörűen (re)integrálja a nemzetközi jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, de túlnyomórészt etnikai örmények által lakott területet országába. Nade hogyan változtathatják meg a kaukázusi erőviszonyokat a legfrissebb események? Mi lehet a Hegyi-Karabah, Örményország és Azerbajdzsán jövője? Kétszerzős posztunkban erre keressük a választ.
Jakab László - Segyevy Dániel
Harci cselekmények, tűzszünet
Az újabb háború megindulásáról Azerbajdzsán Védelmi Minisztériumának 2023. szeptember 19-én kora déltán megjelent közleményéből értesülhetett a nagyközönség. Ebben az azeri fél az örmények által elhelyezett taposóaknák okozta azeri halálesetekre és sérülésekre hivatkozva „terrorellenes intézkedésekbe” kezdett, amelynek célja a nyilatkozat szövege szerint a karabahi régióban történő provokációk megszüntetése, az örmény fegyveres erők lefegyverzése és a területről történő kivonásának biztosítása, az örmény katonai infrastruktúra semlegesítése és a 2020-ban azeri irányítás alá került területekre visszatért polgári lakosság biztonságának biztosítása, végső soron pedig az Azerbajdzsáni Köztársaság alkotmányos rendjének helyreállítása. A közlemény közzétételével egyidőben meg is kezdődtek a katonai cselekmények a Hegyi-Karabahban, azeri részről elsősorban Sztepanakertet, a régió kvázifővárosát érte támadás, de több más irányba is megindult az azerihadsereg. Mint ahogy azt korábbi írásunkban már bemutattuk, a 2020 előtt örmény kézen lévő tágabb karabahi területek a domborzati viszonyoknak köszönhetően a legtöbb irányból örmény szemszögből jól védhetőek voltak, ez azonban nem igaz a 2020 utáni állapotokra, ráadásul az elmúlt 30 év során a régióban kiépített örmény védelmi rendszer nagy része is azeri kézre került 2020-ban. Különösen Susi/Susa azeri kézre kerülése és a Lacsini-folyosó körüli szituáció tette lehetővé, hogy a Hegyi-Karabah belső területeit immár nyugati és főleg déli irányból is lehetett támadni. A Lacsini-folyosó maradt a karabahi területek és Örményország között az egyetlen földrajzi összeköttetés 2020 után, 2022 decembere óta azonban az azeriek blokkolták az összeköttetést, így a karabahi területek elvágódtak Örményországtól. Az azeri és a karabahi örmény vezetésnek a blokád nyomán előállt egyenlőtlen szkanderozása az utóbbi hónapokban már az alapvető cikkek területén is ellátási nehézségeket okozott. 
A 2023 szeptemberi harcok alakulása a Hegyi-Karabahban. (forrás)
Azerbajdzsán katonai támadása körülbelül 24 óráig tartott, ezalatt – az arcahi emberijogi ombudsman X (korábban Twitter) bejegyzése szerint – több mint 200-an meghaltak, több mint 400-an megsebesültek, melyek közül mintegy 40 fő volt a civil sebesültek és 10 fő a civil halottak száma – az örmény oldalon. Az azeri fél eddig nem adott közre adatokat a veszteségeiről. A harcokban 6 orosz békefenntartó is életét vesztette, erről már az azeri fél adott tájékoztatást. A harcok elvileg a teljes érintkezési vonalon megindultak, azeri oldalról tüzérség és a légierő is részt vett a harcokban, de a szórványos híráramlás miatt nehéz rekonstruálni, hogy pontosan hogyan is zajlottak a csapatmozgások, de például az ismert, hogy Stepanakertet/Khankendi-t erős tüzérségi támadás érte, továbbá harci cselekményeket jelentettek Susa/Susi környékéről is. A két város néhány kilométerre található egymástól, az azeriek által már 2020-ban elfoglalt, magaslaton található Susa/Susi irányából a völgyben elterülő Sztepanakert/Khankendi meglehetősen könnyen támadható, itt kanyarog a Lacsini-folyosó felől érkező fő közlekedési útvonal is. 2023. szeptember 19-én este hírt adtak például a Hegyi-Karabah északi részén található Getavan/Qozlukörpü felé történő azeri előrenyomulásról is. A fenti térképen láthatjuk ezeket a mozgásokat, de a térképet érdemes a fenti információs nehézégek fényében némileg fenntartásokkal kezelni, különösen a pontos földrajzi kiterjedéseket tekintve.
Sztepanakert/Khankendi 2023. szeptember 20-án reggel (forrás)
2023. szeptember 20-án koradélután jelent meg az örmény sajtóban, hogy - az orosz békefenntartók előterjesztésére - aznap 13 órától tűzszünet lép életbe (a hír orosz nyelvű, az angolnál bővebb változata, amelyet a magyar nyilvánosságban először Rácz András osztott meg, itt olvasható, azeri oldalról pedig itt). A tűzszünet pontjai a következők:
1; Örményország fegyveres erőinek Azerbajdzsán karabahi régiójában állomásozó alakulatai és illegálisfegyveres csoportok leteszik a fegyvert, visszavonulnak harcálláspontjaikról és katonai előörseikből, és teljes lefegyverzésnek vetik alá őket.
2; Ezzel egyidejűleg az összes lőszert és nehéz katonai felszerelést átadják.
3; A fent említett folyamat az orosz békefenntartó kontingenssel összhangban biztosított.
A fenti tartalmú tűzszüneti megállapodás a Hegyi-Karabah („Arcah Köztársaság”) kapitulációját jelenti, emellett a szöveg örményországi katonai csoportok jelenlétét is közvetve megpróbálja elismertetni. A tűzszünet aláírása óta alapvetően nyugalom van a Hegyi-Karabahban, de kisebb incidenst és területfoglalást jelentettek például a 2020 előtti Karabah és Örményország közötti északi „kvázihatárátkelő” környéki Sotk település környékéről. Ez utóbbi, és a fenti térképen látható hasonló területfoglalások azt jelentik, hogy Azerbajdzsán kisebb területeket (egyébként már 2021-től kezdődően) Örményország hivatalos területéből is megszállt, például a forrásairól és gyógy-turizmusáról ismert hegyi fürdőváros, Jermuk környékén, többek között arra hivatkozva, hogy a Szovjetunió felbomlását követően nem lett pontosan kijelölve az örmény-azeri határ. A különböző azeri és örmény enklávékkal eleve gazdagon telehintett határvidék tehát jelentősen militarizálódott, az ily módon elfoglalt örményországi területek nagyságát a különböző becslések 50 és 250 km2 közé teszik (összehasonlításképp az 1921-es soproni népszavazáson 257 km2 terület sorsáról szavazhattak az ott lakók, mindemellett Magyarország több mint háromszor akkora területű, mint Örményország).
Kísérő propaganda, aktivitás a közösségi médiában
Ezúttal nem kísérte a kezdetektől fogva olyan kiemelt, a nemzetközi közvéleményt célzó közösségi médiás aktivitás a harci cselekményeket, mint a 2020-as háború idején. Egyrészt a nemzetközi közvélemény külpolitikai érdeklődésének nagy részét most az ukrajnai háború köti le, és így szélesebb közvélemény kevésbé fogékony más konfliktusok mélyebb követésére. Ez egyébként rámutat arra, hogy ha a sok szakember által várt „Ukrajna-fáradtság” közvetlenül nem is következett be, a nyugati közvélemény ingerküszöbe általánosságban a geopolitikai feszültségeket tekintve eltolódott – ez is tekinthető egyfajta háborús fáradtságnak. Másrészt a kommunikációs környezet – elsősorban Örményország helyzete – is jelentősen átalakult. Azerbajdzsán kormányzati szinten már régebb óta Alijev propagandisztikus fotóival, a karabahi régió azeri néprajzi és kulturális örökségével és a karabahi régió újjáépítését célzó hurráoptimista üzenetekkel igyekszik keretezni a régió reintegrációját Azerbajdzsánba.
A nemzetközi szolidaritást (vagy éppen az azeriekkel szemben vélt örmény kultúrfölényt) célzó 2020-ashoz hasonló örmény közösségi média aktivitások ezúttal elmaradtak, viszont a tűzszünet aláírása után kezdődő karabahi menekülthullámra, illetve különösen az egyes családi tragédiákra fókuszáló bejegyzések kezdtek megjelenni az örmény kötődésű profilokon, míg mások a Karabahból menekülőknek adnak tanácsot vagy éppen kínálnak gyakorlati segítséget. Mivel a harci cselekmények alig 24 óráig tartottak, az új helyzet gyakorlati következményeitől függően valószínű, hogy a Hegyi-Karabahhal kapcsolatos közösségi médiás aktivitás még nem érte el a csúcspontját. Várható, hogy a Hegyi-Karabahi lakosság (120 ezer főre tették a számukat a 2023 szeptemberi háború előtt) jelentős része hosszabb-rövidebb időn belül elhagyja a régiót, mára leginkább az kérdés csak, hogy ez egy gyors menekülés lesz-e, vagy egy lassabb elszivárgás. A tartós örmény jelenlét a teljes azeri „reintegráció” és a régióban lezajlott népirtások emlékének fényében jelen pillanatban kevéssé tűnik valószínűnek, a legutóbbi hírek a gyors és teljes örmény távozás felé mutatnak, az első napon 13550, mostanáig pedig több mint 28 ezer, mostanra pedig majdnem 50 ezer örmény hagyta el a Hegyi-Karabah területét. Egy etnikumnak az adott régióból való csaknem teljes eltűnésére példát a környékünkön utoljára Ceaușescu Romániájában láttunk a németek kapcsán az 1980-as években. Az ottlakók mellett kérdés az is, hogy mi lesz az azeriek által visszafoglalt területen található örmény épített örökség sorsa. Hogy a lehetséges következmények mennyire fenyegetőek, azt jól mutatja az a közös európaiállásfoglalás is, amely végül a magyar vétón bukott el (a magyar kormányzathoz közeli cégek eközben részt vehetnek a Karabah azeri újjáépítésében…)
Örmények
Örményország helyzete talán a legösszetettebb. Nikol Pasinján örmény kormányfő a 2018-as örményországi bársonyos forradalom nyomán került hatalomra, ezzel ő lett Örményország jelenkori történelmének hosszú idő után ő az első olyan miniszterelnöke, aki nem karabahi kötődésű. Noha az ország a karabahi szituáció miatt politikailag hagyományosan Oroszországra támaszkodott korábban, Pasinján már 2018-tól kezdve óvatos nyitást igyekezett megvalósítani a nyugati országok felé. Ezt a fajta tapogatózást azonban nem csak a 2020 utáni karabahi orosz békefenntartói tevékenység, hanem a magában Örményországban is fennálló orosz katonai jelenlét (pl. az orosz katonai támaszpont Gyumri-ban) is szűkre szabta, mindazonáltal a 2023. szeptemberi háború előtt az örmény vezetés már eljutott odáig, hogy a napokban Pasinján felesége Ukrajnában adott át segélycsomagokat, illetve az örmény hadsereg tagjai az Amerikai Egyesült Államok katonáival végeztek közös, kisméretű hadgyakorlatot, míg Azerbajdzsán felé Pasinján néhány hónapja jelezte, hogy kész elismerni a Hegyi-Karabahot Azerbajdzsán részeként, amely mindenképp a kváziállam "államiságának" végét jelentette volna.
Az "Arcah Köztársaság" parlamenti ülésterme 2018-ban Ashot Ghulian-nal, a parlament akkori elnökével (fotó: Segyevy Dániel)
A földrajzi és politikai meghatározottságokhoz képest ez nagyarányú fordulatnak tűnik, és logikusnak tűnik a nyugati orientáció további erősödése is, kérdés azonban, hogy mennyire képes az örmény vezetés a megkezdett irányváltását folytatni: noha Örményország hivatalosan nem vett részt a legutóbbi harcokban, a háború alakulása és a Hegyi-Karabah de facto elvesztése nagyarányú tüntetéseket generált Jerevánban, így nem zárható ki egy újabb politikai fordulat, és a jóval oroszbarátabb karabahi származású örmény politikai erők hatalomba való visszatérése sem. Az örmény belpolitika összetettségét mutatja ugyanakkor, hogy a demonstrálók egy része Pasinján mellett Oroszországra is neheztel, így az elmúlt napokban a jereváni orosz nagykövetséget is blokád alá vonták.
Azerbajdzsán
Az azeriek számára teljes győzelem a jelenlegi szituáció, jó eséllyel teljesen visszailleszthetik országuk területébe a ’90-esévek elején de facto elvesztett területeket, Alijevnek, az országot diktatórikus eszközökkel vezető azeri elnöknek ez saját politikai pályája szempontjából is óriási győzelem. A támadó fél érdekei egyértelműek: teljes mértékben vissza kívánja állítani uralmát hivatalos államterületén, és azon hosszabb távon vélhetően nem számol nagyobb létszámú örmény lakossággal. Emellett Azerbajdzsán igyekszik egy minél jobban használható szárazföldi folyosóra szert tenni Örményország, Irán és Törökország ölelésében fekvő exklávéjába, Nahicsevánba - az örmény területen zajló szárazföldi forgalmat egyébként már a 2020-as konfliktust követő békemegállapodás is biztosította, azonban a további “eredmények” mind geopolitikai, mind gazdasági szempontból fontosak lennének Azerbajdzsánnak: Nahicseván ugyanis egy néhány kilométeres szakaszon szomszédos az ország fő szövetségesével, Törökországgal, ez pedig további kiváló útvonal lenne a Törökörszágot és az EU-t célzó energiahordozó export számára.
Gazdasági különbségek
Pasinján óvatosságát az is magyarázza, hogy a konfliktus további fenntartása Örményország számára gazdasági és katonai szempontból szinte lehetetlennek látszik. Ennek hátterét számos kommentár azzal magyarázza, hogy a gyengélkedő, számos strukturális problémával küzdő örmény gazdaságot az olajra és földgázra épülő azeri gazdaság utolérte, és a katonai kiadások terén komolyan le is hagyta. Ez abból a szempontból valóban igaz, hogy növekvő bevételei okán Azerbajdzsán valóban dinamikusan tudta növelni katonai kiadásait, azonban a helyi elit nem kevésbé korrupt, mint az örményországi, az egy főre jutó GDP pedig egyes években még mindig nagyobb Örményországban, mint Azerbajdzsánban – igaz, a különbség minimális, és az azeri érték a végül fenntarthatatlannak bizonyuló 2000-es évek végi, 2010-es évek eleji olajboom alatt tartósan és lényegesen magasabb volt. Az igazi különbséget azonban a két ország lakosságszámának, gazdaságának és ezáltal katonai lehetőségeinek eltérése jelenti: a 3 millió lakosú, 23,7 milliárd dolláros GDP-vel rendelkező Örményország már nem tudja felvenni a versenyt a 10,3 millió lakosú, 71,2 milliárd dollár hazai össztermékkel rendelkező Azerbajdzsánnal.
Mindazonáltal az is kérdéses, hogy ez az azeri gazdasági erő elégnek bizonyul-e az ismét birtokba vett területek újjáépítésére. A 2020-ban visszafoglalt régióban zajló események kapcsán azért lehetnek kétségeink. A “Nagy Visszatérésként” címkézett újjáépítési folyamatot természetesen számos tényező nehezíti: a terület egy része erősen elaknásított, infrastruktúrája jelentős részben tönkrement - emiatt nem annyira meglepő, hogy az azeri kormányzat elsősorban az alapvető infrastruktúra kialakítására és a két nagyobb város, Susi/Susa és Aghdam újjáépítésére koncentrál, előbbit Azerbajdzsán új „kulturális fővárosának” szánva.
Az infrastruktúra újjáépítése terén valóban történtek komoly lépések, megkezdődött például Kelbadzsar tartományban a 11,6 kilométer hosszú Murovdag alagút építése, ami az Örményország és Karabah között fekvő Kelbadzsar északi irányú megközelítését szolgálja. A megaprojekt megvalósulása a mostani események fényében kifejezetten érdekes: Karabah északi részének azeri ellenőrzésével ugyanis sokkal kevésbé fontos a műtárgy megépítése, mivel így az Agdere felől erre vezető út is járhatóvá válik. (Az alagútépítés egyben arra is utalhat, hogy az azeri vezetés eredetileg nem számolt azzal, hogy Hegyi-Karabah örmény-orosz ellenőrzés alatt maradó területe belátható időn belül gazdát cserél - a lehetőséget valószínűleg az Ukrajna orosz inváziója teremtette meg.) Komoly nehézséget jelent a városok és a falvak újjáépítése: az azeri kormányzat elsősorban városi társasházak és “okos falvak” építésére koncentrál, az első ilyen falut, az Araksz közeli Aghalit 2022-ben már át is adták. Ugyanakkor a visszatelepülési folyamat egyelőre nagyon lassú, még csak néhány száz családról van szó, és a kormány preferenciái sem feltétlenül egyeznek a visszatelepülni kívánókéival: sokan az elveszítetthez hasonló családi házakra vágynak, miközben az újjáépítési folyamat jóval uniformizáltabb otthonokat fog eredményezni. Szintén komoly gond, hogy a már több mint 30 éve elüldözött azeriek tekintélyes része szilárd egzisztenciát tudott létesíteni új lakóhelyén, és például a nagyvárosokat nem feltétlenül hagynák el szívesen. Egy részük attól tart, hogy a visszatelepítés egyik eszköze a nekik járó kedvezmények megvonása lesz…
A tágabb régió
Törökország
A mindenkori török kormányzat nem a független Örményország barátja, és ez fordítva is igaz. Utóbbi abszolút érthető, hiszen a török hivatalos álláspont máig tagadja az örmények ellen az első világháború során elkövetett népirtást - mindez nemzetközi viszonylatban is szinte példátlan - így pedig nem igazán látszik lehetőség a holtpontról való elmozdulásra, noha örmény részről komoly gesztusok is történtek az elmúlt hónapokban: Örményország idén februárban segélyszállítmányt juttatott a törökországi földrengés helyszínére (ezzel pedig a Alican-nál lévő török-örmény határátkelőn 1988 óta először volt forgalom), Pasinján pedig részt vett Erdoğan beiktatásán is.
Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter és Nikol Pasinján örmény miniszterelnök Erdoğan beiktatásán (forrás)
Törökország eközben Azerbajdzsán legfőbb szövetségese és a haditechnika terén az egyik legfontosabb támogatója - miközben az azeri energiaprojektekben is érdekelt. Emellett szívesen kiterjesztené befolyását a kaukázusi régióban is, ez pedig a török-örmény viszony miatt alapvetően egy “erős Azerbajdzsán - gyenge Örményország” felállásban lenne török szempontból a leghatékonyabb. Azerbajdzsán mellett Törökországnak fűződik a legtöbb érdeke a nahicseváni exklávé és Azerbajdzsán magterülete közötti átjárhatósághoz, hiszen ez közvetlen földrajzi összeköttetést jelentene a keleti türk területek felé is, és jól illeszkedik Törökország „neooszmán” külpolitikai törekvéseihez, amivel egyébként – oly sok régiós országhoz hasonlóan – belső társadalmi és gazdasági problémákat igyekeznek elfedni. Hogy a Zangezur-folyosó iránt élénk és nagyon is aktuális Azerbajdzsán és Törökország érdeklődése, azt jól mutatja, hogy Erdoğan és Alijev kedden éppen Nahicsevánban találkoztak. Ugyanakkor egy esetleges katonai megoldás már jelentős nemzetközi visszhanggal járhat (bár ne feledjük, hogy Magyarország mellett hivatalosan még Törökország sem ratifikálta Svédország NATO-csatlakozását…), hiszen az már Örményország déli határait is érintené, így ugyanúgy sértené a nemzetközi határok sérthetetlenségének elvét Örményország felé, mint a korábbi karabahi szituáció Azerbajdzsán felé. A legfrissebb hírek szerint nem kizárt, hogy a közlekedési folyosó végül Irán területén futna.
Irán
A siíta állam Örményország egyik legfontosabb kereskedelmi partnere, így a Nahicseván és Azerbajdzsán közötti terület további örmény fennhatóságában érdekelt. Szintén fontos számára, hogy Örményország legalább annyira erős maradjon katonailag, hogy az azeri vezetés ne tudjon hátradőlve az Irán északnyugati részén élő mintegy 15 millió (!) fős azeri kisebbséggel foglalkozni. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Irán Oroszország egyik fontos fegyverszállítójává lépett elő, és a kereskedelmi kapcsolatok zökkenőmentes fenntartásához szüksége van némi azeri jóindulatra is. Mindemellett Irán jelenléte a Izraelt is közelebb hozta azeri és a török félhez is, a nagyarányú fegyvereladások mellett Izrael számára Azerbajdzsán stratégiai terület Irán megfigyelésére és sakkban tartására.
Oroszország
Az érdekelt regionális hatalmak közül talán Oroszország van a legkényesebb helyzetben: a legősibb keresztény ország (Örményország) elméletileg legfontosabb szövetségeseként és a hegyi-karabahi terület békefenntartó erejeként óriási presztízsveszteség számára az azeri előretörés, különösen, hogy a putyini államszervezet gyakran igyekszik magát az ortodoxia védőpajzsaként feltüntetni. Amennyiben Örményország végre tudja hajtani az USA és az EU irányába tervezett geopolitikai fordulatot, Oroszország kaukázusontúli befolyása minimálisra csökken. Még kényesebbé teszi a helyzetet, hogy a Fekete-tengeren az oroszok számára romló hadihelyzet miatt az orosz kormányzat egyre inkább rá van szorulva Törökország jóindulatára, az Iránnal való egyre fontosabb kapcsolatok miatt pedig az Azerbajdzsánnal való kapcsolat további romlását sem engedheti meg magának. Röviden összefoglalva: nem csak az erő hiányzik az Örményország oldalán való beavatkozáshoz, de egyre inkább a szándék is. Mindemellett az örmény fejlemények beleillenek egy tágabb orosz, a posztszovjet térséget érintő visszaszorulási folyamatba is, és különösen a Közép-ázsiai országok tekintetében Moszkvának a növekvő kínai érdeklődésre is figyelnie kell. Ugyanakkor az örményországi belpolitikát a különböző politikai erőközpontok egymás ellen való kijátszásával Moszkva igyekszik befolyásolni, amelynek jelentős katonai nyomatékot adhat az Örményország földjén található orosz katonai támaszpont is. Sz. Bíró Zoltán szerint Moszkva Pasinjánt nem igazán szívleli, „idegennek” tekinti, az orosz sajtóban a 2018-as bársonyos forradalmat, amelynek nyomán Pasinján hatalomra került, színes forradalomként mutatják be. Míg Pasinján, de még az ellene demonstrálók egy része is Oroszországot is hibáztatják a kialakult helyzetért, addig a „karabahi-klán” politikusai most is kifejezetten orosz orientáltságúak.
Az orosz katonai támaszpont bejárata Gyumri-ban 2018-ban (fotó: Segyevy Dániel)
Az EU és Egyesült Államok
Bár az térséggel kapcsolatos európai és amerikai motivációk és lehetőségek korántsem azonosak, a jelenlegi konfliktus lezárásával kapcsolatban nagyon hasonlóak az érdekek. Alapvetően mindkét fél egy tartós békét eredményező status quo-ban érdekelt, ami egyrészt lehetővé teszi a térségen keresztül az azeri (és potenciálisan a kazah) energiahordozók exportját. Ez az EU számára elsősorban gazdasági, az USA számára geopolitikai kérdés. Az EU-n belül leginkább Franciaország aktív a kérdésben, ez elsősorban az országban élő népes örmény diaszpórának köszönhető. Eközben pedig tovább folytatódik a Kaukázuson túli “szövetségépítés”, ami egyben az orosz befolyás visszaszorítását jelenti Grúziában és Örményországban. E törekvés része volt amerikai részről az újabb azeri támadással egyidőben lezajlott közös amerikai-örmény hadgyakorlat is.
India, Pakisztán
Örményország nem csak nyugat felé orientálódik a szorult geopolitikai helyzetben, hanem újabban, ahogy arra Balogh Róbert, Indiát jól ismerő környezet-történész felhívta a figyelmünket, Indiával is igyekszik elmélyíteni a kapcsolatát. Pakisztán már régebb óta támogatta Azerbajdzsán politikáját, közös hadgyakorlatot is szerveztek, Ankara, Baku és Iszlamabad szövetségét pedig újabban már a Három Testvér Szövetségének is nevezték. Erre válaszul India és Örményország egymásra találása 2020 után gyorsult fel. India és Pakisztán valóságos proxy-háborút vívott a Karabahban. India számára azért fontos a „nem iszlám-oldal” támogatása és az egyensúlyi helyzet elérésének reménye, mert saját történelme okán maga is bonyolult viszonyban van az iszlám államokkal, és tart tőle, hogy ha az azeri oldal túlnyeri magát, akkor Pakisztán és szövetségesei Kasmírra koncentrálnak majd.
Egyéb kváziállamok, mindennapi etnicitás
A posztszovjet térség befagyott konfliktusai az orosz befolyás gyengülésével különböző mértékű átalakuláson mehetnek keresztül. Míg a legtöbb ilyen konfliktusban az oroszok közvetlenül is érintettek (Transznisztria például az ukrán és a moldáv helyzetet is befolásolja a földrajzi elhelyezkedésével), addig a legvéresebbnek számító karabahi konfliktusban az orosz szerep csak közvetett volt: egyik oldalon sem volt jelen orosz lakosság, így valójában a további orosz katonai jelenlét sem a Hegyi-Karabahban, sem pedig Örményországban nem indokolt. A karabahi orosz békemisszió megbízatása le is járna pár éven belül, de például a gyumri orosz támaszpont esetleges felszámolása mindezzel együtt nehezebbnek ígérkezik.
Dél-Oszétia "határvidéke" 2018-ban (fotó: Segyevy Dániel)
Mint azt a korábbi írásunkban már bemutattuk, sok megkötéssel a Hegyi-Karabah örmények lakta részeinek jelentősége az örmények számára bizonyos tekintetben a Magyarország-Székelyföld viszonyhoz hasonlítható kultúrnemzeti etnikai nacionalista alapon, addig a tágabb Hegyi-Karabah reintegrálása Azerbajdzsán területébe inkább egyfajta integrális, államnemzeti szemlélettel lehet leginkább rokonítani. Mindemellett az ukrajnai háború elmúlt másfél éve arra mutatott rá, hogy az anyanyelv és a nemzetiség nem jelenti automatikusan az állam iránti lojalitást vagy annak hiányát az adott személy esetében, továbbá lokális identitások és a nemzeti közömbösség sokszor jelentősen árnyalhatják a térképen azonos színnel jelölt, homogénnek tűnő csoportok tagolódását. Habár ezek a jelenségek a mi régiónkban jobban detektálhatóak, az örmény és az azeri nép közötti viszony sokkal terheltebb, és a vallási és kulturális különbségek is nagyon jelentősek, a legújabb harci cselekmények pedig feltéphetik az egyébként is friss sebeket.
Szomorú, de Hegyi-Karabah azeri visszavétele és a helyi örmények elmenekülése a legtöbb érdekelt hatalom számára reálpolitikai alapon elfogadható és a konfliktus lezárása, a befagyott konfliktus felszámolásának irányába mutató esemény. Az örmény vezetés elmúlt időszakban tapasztalható törekvései ugyanakkor arra utalnak, hogy a jelenlegi jereváni vezetés a kialakult helyzetben hajlandó valamelyest átértékelni az etnikai szemléletet, elfogadja, hogy a Hegyi-Karabah a nemzetközi jog alapján Azerbajdzsán része – cserébe megpróbálkoznak egyfajta geopolitikai áthangolódással, és szeretnék elérni, hogy ugyanezen nemzetközi jogi alapon az ő területi integritásuk is maradjon tiszteletben – főleg (de nem csak) az azeri magterületeket és a nahicseváni exklávét összekötő dél-örményországi Zangezur-folyosó tekintetében – a jelenlegi realitások fényében azonban ez leginkább attól függ, hogy Azerbajdzsán és Oroszország mit tanultak az elmúlt évtizedek történelméből…
Aki egy kicsit jártasabb a dinoszauruszokkal kapcsolatban, annak feltűnhetett, hogy a közismert fajok igen nagy része élt a korabeli Észak-Amerikában, a Diplodocusok, Triceratopsok, Tyrannosaurusok lelőhelyei pedig nagyrészt a Sziklás-hegységben és annak keleti előterében csoportosulnak. Mi lehet ennek az oka? Valóban több nagy méretű dinoszauruszfaj élt annak idején ebben a régióban, vagy egyszerűen ezen fajok „modern marketingje” jobbnak bizonyult a máshol fellelt maradványokénál?
Bár az itteni fajok ismertségében valamennyire szerepe van az emberi tényezőnek is, a fő ok a terület egykori és mostani geológiai viszonyaiban keresendő: a jura és kréta időszaki Északnyugat-Amerika élőhelyei egyrészt rendkívül változatosak voltak, ami kedvezett a sokféle – és esetenként igencsak nagy méretű – dinoszauruszfaj kialakulásának, másrészt a helyi üledékképződési viszonyok abban is segítettek, hogy maradványaik nagy számban megőrződhessenek. Az újabb földtörténeti fejlemények pedig arról gondoskodtak, hogy ezek jelenleg „könnyen” hozzáférhetők legyenek.
A Green és a Yampa folyók mentén kipreparálódott jura időszaki rétegek - (forrás)
Hogy mindez érthetőbbé válhasson, érdemes röviden megismerkednünk a Sziklás-hegység és előtere földtörténetével, valamint két, dinoszauruszkövületekben különösen gazdag földtani réteggel: a Morrison- és a Hell Creek-formációval.
Ha ránézünk a térképre, a Sziklás-hegység amerikai egyesült államokbeli szakasza különleges képet mutat: egy roppant széles, nagy kiterjedésű magashegységi övezet, ahol a 4000 métert meghaladó magasságú hegyláncok medencéket és fennsíkokat fognak közre, miközben keleti előtere, a Préri is fokozatosan emelkedik 1500 méter fölé. Ennek oka, hogy az ebben a régióban egymásnak feszülő kőzetlemezek közötti „lemezszilánkok” meglehetősen sekély szögben buktak az Észak-amerikai-lemez alá, a folyamat pedig több, egymást követő hegységképződési periódus során játszódott le – ez pedig létrehozta azt a közeget, amely ideális volt a fosszíliák kialakulásához, megőrződéséhez és modern feltárásához.
A Morrison-formáció jól megkülönböztethető sötét rétegei - (forrás)
Ősi hegységképződés mentén
Az említett hegységképződési folyamat még meglehetősen kezdetleges szakaszában volt a jura időszak hajnalán. Mintegy 200 millió évvel ezelőtt a mai Észak-Amerika keleti felén a korábban létrejött lánchegységek (azaz a mai Appalache) lassan lepusztulóban voltak, a nyugati oldalon (vagyis a Pangea szuperkontinens peremén), a mérsékelten aktív lemezszegély mentén egy jóval keskenyebb hegységrendszer alakult ki, mely részben szintén pusztulóban volt, a köztük lévő, gyakran sekély tengerelöntéssel borított medencékben pedig jelentős mennyiségű üledék halmozódott fel. Nagyjából 170 millió évvel ezelőtt a terület nyugati részén komoly változások következtek be: délnyugaton megkezdődött a mai Atlanti-óceán középső részének kinyílása – ami lassan északi, északnyugati irányba tolta a mai Észak-Amerikát. Következtében az Ős-csendes-óceáni lemeznek feszülő kontinens az óceáni lemez komolyabb szubdukcióját (alábukását), illetve helyenként a lemezek egymás melletti elmozdulását indította meg.
Az így felgyűrődő hegység keleti oldalán egy nagy méretű üledékgyűjtő medence jött létre, melynek északi részét általában tenger borította, déli részén azonban egy rendkívül változatos terület jött létre. A medenceperem hegységei ugyan viszonylag bőséges csapadékot kaptak, azonban a forró, de száraz és az év egyik felében szinte semmi csapadékhoz nem jutó medencebelső már egész más képet mutatott: a legmélyebb részen mocsarak és tavak (köztük sóstavak) és széles folyami árterek terpeszkedtek, melyeket a medence központi részén a porózus alapkőzet résvízkészlete is táplált a medenceperemről lefutó folyók mellett. Utóbbiak középső szakaszai viszont a száraz időszakban gyakran kiszáradtak, sivatagos, félsivatagos, helyenként futóhomokos közeget teremtve.
Hosszúnyakúak előnyben
Mindez azzal járt együtt, hogy a területen élő állatok évszakos vándorlásra kényszerültek, ráadásul az itatóhelyek gyakran kiszáradtak, ami elsősorban a nagy méretű (lassú metabolizmussal rendelkező, de nagy távokat megtenni képes), hosszú nyakú (azaz a növényeket bármilyen környezetben elérő) növényevők számára tette lehetővé a nagyobb arányú túlélést, így nem meglepő, hogy a legnagyobb Sauropodák jelentős része errefelé élt. A kiszáradó és időről időre homokkal betakart tavak pedig eszményi lehetőséget kínáltak az itt elpusztult őslények maradványainak megőrződésére. Ennek fényében nem meglepő, hogy a mintegy 147–155 millió évvel ezelőtt lerakódott, nagyrészt homokkőből, agyagból és mészkőből álló, a környékbeli vulkáni tevékenység miatt könnyen azonosítható, sötét színű Morrison-formációból sikerült először leírni a „hosszúnyakú” Diplodocust, a Brachiosaurust, a Stegosaurust és az Allosaurust.
Észak-Amerika mintegy 75 millió évvel ezelőtt - (forrás)
A tágabb régió további földtörténete sem volt épp eseménytelen: az Atlanti-óceán fokozódó kinyílása az északnyugat felé elmozduló észak-amerikai kőzetlemez nyugati oldalán további orogenezist, azaz hegységképződést eredményezett: a nagyjából 70 millió évvel ezelőtt a „csúcsát elérő” Laramida-orogenezis mai szemmel igen furcsa „kontinensképet” hozott létre. Mivel az alábukó kőzetlemezek egyben magukra húzták a felül maradó lemezszegélyrészeket, a kialakuló Sziklás-hegység keleti oldalán széles medenceterület alakult ki, amelyet egy észak–déli irányú, nagyrészt sekély tenger foglalt el – a Nyugati Belső Víziút. Ennek nyugati oldalán terült el Laramidia folyódeltákkal, mocsarakkal átszabdalt partvidéki síksága, mely jóval több csapadékot kapott, mint a jura időszaki üledékgyűjtő medence – mind a tenger, mind a viszonylag alacsony, de dús növényzetű partvidéki erdőségek eszményi élőhelyet kínáltak a késő-kréta időszak változatos állatvilágának. A partvidéki, helyenként mocsaras erdőségekben élt a földtörténet e szakaszának leghíresebb népes őshüllő-populációja: a Triceratops, az Edmontosaurus és az ezeket fogyasztó Tyrannosaurus. A tenger menti alföldön szintén komoly homokköves, agyagos kőzetösszletek rakódtak le – a kréta időszak végén az üledékképződés a mainál vélhetően jóval gyorsabb volt. Egyrészt egy üvegház klímájára hasonlító éghajlaton bőségesen hullott a csapadék, és a fűfélék hiányában ekkor az erózió is jóval gyorsabb volt, másrészt az időszak végén a felfokozott vulkáni aktivitás is megkönnyítette az üledékképződést. Mindez elősegítette, hogy az itteni élővilág képviselőinek fosszíliái viszonylag nagyobb számban maradjanak fenn.
A Morrison-formáció hires utahi lelőhelye, a Dinosaur Quarry helyszínrajza: egy rendkívül leletgazdag ferde kőzetlapról van szó - (forrás)
Ideális üledékek
A két leghíresebb, dínókat rejtő összlet 68–66 millió évvel ezelőtt keletkezett: a mai Montanában, Észak- és Dél-Dakotában és Wyomingban található Hell Creek-formáció és a délebbre, Wyomingban és Coloradóban található Denver-formáció. (A felsorolt dinoszauruszok természetesen nem csak egy-egy geológiai formációban találhatóak meg, általában mind földrajzilag, mind időben is átlépték ezek „határait” – a Tyrannosaurus első lelete például a Denver-formációból származik, míg az első majdnem teljes csontváz a Hell Creek-formációból.) A Hell Creek-formáció ráadásul még egy sajátossága miatt válhatott (a Pokol-patakot jelentő nevével ellentétben) a paleontológusok paradicsomává. A kréta időszak végére a térszín lassú emelkedése és a globális tengerszintnek egy lehűlési periódus miatti csökkenése ugyanis a sekélytenger feldarabolódásához vezetett. A formáció a déli (a mai Mexikói-öböl meghosszabbításaként értelmezhető) tengerrész északi partvidékén jött létre. A terület homokpadjai és mocsaras lagúnái lényegében Laramidia és Appalachia közötti hídként szolgáltak az élővilág számára, másrészt a parti területet legalább négyszer elöntötte az előre nyomuló tenger, ami tovább fokozta az ősmaradványokat megőrizni tudó üledékképződést.
A Hell Creek-formáció kipreparálódott rétegei Kelet-Montanában - (forrás)
A térség geológiai fejlődése természetesen nem zárult le a dinoszauruszok 66 millió évvel ezelőtti eltűnését követően sem. A hegységképződés folytatódásával a sekélytenger tovább darabolódott, majd eltűnt, a kis szögben alábukó lemezdarabok pedig igen széles területen megemelték a felszínt (a leghíresebb kiemelt tömb a Colorado-fennsík, de a Mississippitől nyugatra elterülő síkságok is emiatt rendelkeznek a hegységhez közeledve egyre nagyobb tengerszint feletti magassággal. A térszín emelkedése azzal járt, hogy a jura–kréta időszakban lerakódott, fosszíliákban gazdag rétegek sokhelyütt ma is kiemelt, felszínközeli pozícióban vannak, és sok esetben a bemélyülő szurdokvölgyek kiválóan feltárják ezeket. Emellett az érintett terület java része a lánchegység szélárnyékában fekvő, kifejezetten száraz terület, azaz az ősi rétegek növényzet- és talajborítottsága is csekélyebb a megszokottnál, ami szintén megkönnyíti a feltárást. A Hell Creek-formáció ráadásul kora ellenére szinte minden esetben vízszintes településű, a tektonikai folyamatok által alig bolygatott réteg, azonfelül az érintett földterületek nagyrészt szövetségi vagy tagállami tulajdonban vannak, ami igencsak megkönnyíti a kutatók dolgát.
Feltárás – dinamittal
Persze ahhoz, hogy az említett rétegek ennyire fontos lelőhelyekké váljanak, a természeti tényezők miatt szükség volt az emberi tényezőre is. A rétegeknek helyet adó, ritkán lakott keleti hegységelőtér XIX. századi „leigázása” nagyrészt a vasútépítéshez és a bányászathoz kapcsolódott. Ezek mindegyike jelentős földmunkálatokkal járt, s önmagukban is tetemes mennyiségű fosszíliát hoztak a felszínre, másrészt eljuttatták az első őslénytan iránt érdeklődő amatőr és profi kutatókat a helyszínre. Nem meglepő, hogy a Morrison-formáció egyik legfontosabb lelőhelye épp a transzkontinentális vasút Como nevű állomása mellett található, illetve hogy hasonlóan jelentős lelőhelyre bukkantak Denver mellett, a jura időszaki formációnak nevet adó Morrison és Golden városkák között (itt mind a Morrison, mind a Denver-formáció sok leletet adott).
Othniel Marsh (fent, középen) és „asszisztensei” - (forrás)
A terület alacsony népsűrűsége és nem túl acélos közbiztonsága persze némi „garázdálkodásra” is teret kínált: ez lett a híres-hírhedt csontháború, mely ha némileg vitatott módon is, de megalapozta a modern paleontológiát. Az események mögött két keleti parti tudós, Othniel Charles Marsh és Edward Drinker Cope rivalizálása állt, akik igyekeztek minél több őslény felfedezését a saját számlájukra írni. A konfliktus a legendáriumba úgy vonult be, hogy fegyveres bandáik esetenként dinamitot használva, ipari méretekben „bányászták” a fosszíliákat, ami valóban rekordszámú új faj leírásához vezetett, de eközben sok lelet tönkre is ment. Valójában inkább volt szó egymás embereinek lefizetéséről, valamint a fosszíliák némileg vitatható megszerzéséről, de természetesen nem bántak mindig kesztyűs kézzel a „csontokkal” sem. Mindez erős döbbenetet váltott ki a tudóstársadalom zöméből, ugyanakkor megalapozta az észak-amerikai dinoszauruszok dominanciáját is az őshüllőkről alkotott képünkben. Ehhez az is hozzájárult, hogy egy idő után az amerikai kormányzat sem nézte túl jó szemmel, hogy fegyveresek keresnek dinoszauruszokat a vadnyugaton, így a legtöbb lelőhelyet igen gyorsan védettnek nyilvánították – a békés mederbe terelt ásatások pedig további gyümölcsöket hoztak.
A „maradék” fosszíliákból épített ház Como Bluffban - (forrás)
Az utolsó pillanat
„Sue”, a legteljesebben megmaradt Tyrannosaurus Rex fosszíliája a Hell Creek-formációból - (forrás)
Azóta az Egyesült Államokban és Kanadában kifejezetten sok jó állapotú fosszília került elő a Sziklás-hegységben és keleti előterében, jól hozzáférhető rétegekből, és bár azóta már máshol (például Mongóliában, Kínában és Argentínában) is találtak hasonló adottságú lelőhelyeket, a jura és a kréta időszak tipikus dinoszauruszaiként máig nagyrészt az észak-amerikai ősállatokat képzeljük el. Mindezt még fokozhatja egy újabb felfedezés is: az elmúlt évtizedben épp a Hell Creek-formációban sikerült feltárni egy lelőhelyet, amely a dioszauruszok „utolsó napját” örökíti meg. Az észak-dakotai Tanis lelőhely ugyan nem az egyetlen, ahol annak a bizonyos, körülbelül 66 millió 40 ezer évvel ezelőtti késő tavaszi napnak a nyomaira bukkantak, de eddig a legjobban feltárt és leírt feltárás, ami nagyon jól mutatja, mi történt a környék folyami környezetével és élőlényeivel az aszteroidabecsapódást követő néhány órában. A következő években vélhetően Tanis további feltárása lesz a paleontológia egyik legérdekesebb új eredménye, amire érdemes lesz odafigyelnünk.
Jakab László
A írás eredetije az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2023/28. számában jelent meg
Fontosabb források:
https://www.newsweek.com/dinosaur-fossils-north-america-goldilocks-window-1747506
https://www.montana.edu/news/9301/paradise-in-hell-creek
https://www.mdpi.com/2076-3263/10/11/435
https://ucmp.berkeley.edu/science/parks/hellcreek.php
https://en.wikipedia.org/wiki/Tanis_(fossil_site)