Több hónapos növekvő feszültség után 2023. szeptember 19-én újra kiolvadt a Hegyi-karabahi konfliktus, alig 24 órás nyílt háború után pedig úgy tűnik, hogy ezúttal katonailag el is dőlt a régió sorsa, és Azerbajdzsánt egyértelmű győztesnek hirdethetjük ki, aki minden bizonnyal teljeskörűen (re)integrálja a nemzetközi jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, de túlnyomórészt etnikai örmények által lakott területet országába. Nade hogyan változtathatják meg a kaukázusi erőviszonyokat a legfrissebb események? Mi lehet a Hegyi-Karabah, Örményország és Azerbajdzsán jövője?  Kétszerzős posztunkban erre keressük a választ.

Jakab László - Segyevy Dániel

Harci cselekmények, tűzszünet

Az újabb háború megindulásáról Azerbajdzsán Védelmi Minisztériumának 2023. szeptember 19-én kora déltán megjelent közleményéből  értesülhetett a nagyközönség. Ebben az azeri fél az örmények által elhelyezett taposóaknák okozta azeri halálesetekre és sérülésekre hivatkozva „terrorellenes intézkedésekbe” kezdett, amelynek célja a nyilatkozat szövege szerint a karabahi régióban történő provokációk megszüntetése, az örmény fegyveres erők lefegyverzése és a területről történő kivonásának biztosítása, az örmény katonai infrastruktúra semlegesítése és a 2020-ban azeri irányítás alá került területekre visszatért polgári lakosság biztonságának biztosítása, végső soron pedig az Azerbajdzsáni Köztársaság alkotmányos rendjének helyreállítása. A közlemény közzétételével egyidőben meg is kezdődtek a katonai cselekmények a Hegyi-Karabahban, azeri részről elsősorban Sztepanakertet, a régió kvázifővárosát érte támadás, de több más irányba is megindult az azerihadsereg. Mint ahogy azt korábbi írásunkban már bemutattuk, a 2020 előtt örmény kézen lévő tágabb karabahi területek a domborzati viszonyoknak köszönhetően a legtöbb irányból örmény szemszögből jól védhetőek voltak, ez azonban nem igaz a 2020 utáni állapotokra, ráadásul az elmúlt 30 év során a régióban kiépített örmény védelmi rendszer nagy része is azeri kézre került 2020-ban. Különösen Susi/Susa azeri kézre kerülése és a Lacsini-folyosó körüli szituáció tette lehetővé, hogy a Hegyi-Karabah belső területeit immár nyugati és főleg déli irányból is lehetett támadni. A Lacsini-folyosó maradt a karabahi területek és Örményország között az egyetlen földrajzi összeköttetés 2020 után, 2022 decembere óta azonban az azeriek blokkolták az összeköttetést, így a karabahi  területek elvágódtak Örményországtól. Az azeri és a karabahi örmény vezetésnek a blokád nyomán előállt egyenlőtlen szkanderozása az utóbbi hónapokban már az alapvető cikkek területén is ellátási nehézségeket okozott. 

A 2023 szeptemberi harcok alakulása a Hegyi-Karabahban. (forrás)

Azerbajdzsán katonai támadása körülbelül 24 óráig tartott, ezalatt – az arcahi emberijogi ombudsman X (korábban Twitter) bejegyzése szerint – több mint 200-an meghaltak, több mint 400-an megsebesültek, melyek közül mintegy 40 fő volt a civil sebesültek és 10 fő a civil halottak száma – az örmény oldalon. Az azeri fél eddig nem adott közre adatokat a veszteségeiről. A harcokban 6 orosz békefenntartó is életét vesztette, erről már az azeri fél adott tájékoztatást. A harcok elvileg a teljes érintkezési vonalon megindultak, azeri oldalról tüzérség és a légierő is részt vett a harcokban, de a szórványos híráramlás miatt nehéz rekonstruálni, hogy pontosan hogyan is zajlottak a csapatmozgások, de például az ismert, hogy Stepanakertet/Khankendi-t erős tüzérségi támadás érte, továbbá harci cselekményeket jelentettek Susa/Susi környékéről is. A két város néhány kilométerre található egymástól, az azeriek által már 2020-ban elfoglalt, magaslaton található Susa/Susi irányából a völgyben elterülő Sztepanakert/Khankendi meglehetősen könnyen támadható, itt kanyarog a Lacsini-folyosó felől érkező fő közlekedési útvonal is. 2023. szeptember 19-én este hírt adtak például a Hegyi-Karabah északi részén található Getavan/Qozlukörpü felé történő azeri előrenyomulásról is. A fenti térképen láthatjuk ezeket a mozgásokat, de a térképet érdemes a fenti információs nehézégek fényében némileg fenntartásokkal kezelni, különösen a pontos földrajzi kiterjedéseket tekintve. 

Sztepanakert/Khankendi 2023. szeptember 20-án reggel (forrás)

2023. szeptember 20-án koradélután jelent meg az örmény sajtóban, hogy - az orosz békefenntartók előterjesztésére - aznap 13 órától tűzszünet lép életbe (a hír orosz nyelvű, az angolnál bővebb változata, amelyet a magyar nyilvánosságban először Rácz András osztott meg, itt olvasható, azeri oldalról pedig itt). A tűzszünet pontjai a következők:

1; Örményország fegyveres erőinek Azerbajdzsán karabahi régiójában állomásozó alakulatai és illegálisfegyveres csoportok leteszik a fegyvert, visszavonulnak harcálláspontjaikról és katonai előörseikből, és teljes lefegyverzésnek vetik alá őket.

2; Ezzel egyidejűleg az összes lőszert és nehéz katonai felszerelést átadják.

3; A fent említett folyamat az orosz békefenntartó kontingenssel összhangban biztosított.

A fenti tartalmú tűzszüneti megállapodás a Hegyi-Karabah („Arcah Köztársaság”) kapitulációját jelenti, emellett a szöveg örményországi katonai csoportok jelenlétét is közvetve megpróbálja elismertetni. A tűzszünet aláírása óta alapvetően nyugalom van a Hegyi-Karabahban, de kisebb incidenst és területfoglalást jelentettek például a 2020 előtti Karabah és Örményország közötti északi „kvázihatárátkelő” környéki Sotk település környékéről. Ez utóbbi, és a fenti térképen látható hasonló területfoglalások azt jelentik, hogy Azerbajdzsán kisebb területeket (egyébként már 2021-től kezdődően) Örményország hivatalos területéből is megszállt, például a forrásairól és gyógy-turizmusáról ismert hegyi fürdőváros, Jermuk környékén, többek között arra hivatkozva, hogy a Szovjetunió felbomlását követően nem lett pontosan kijelölve az örmény-azeri határ. A különböző azeri és örmény enklávékkal eleve gazdagon telehintett határvidék tehát jelentősen militarizálódott, az ily módon elfoglalt örményországi területek nagyságát a különböző becslések 50 és 250 km² közé teszik (összehasonlításképp az 1921-es soproni népszavazáson 257 km² terület sorsáról szavazhattak az ott lakók, mindemellett Magyarország több mint háromszor akkora területű, mint Örményország). 

Kísérő propaganda, aktivitás a közösségi médiában

Ezúttal nem kísérte a kezdetektől fogva olyan kiemelt, a nemzetközi közvéleményt célzó közösségi médiás aktivitás a harci cselekményeket, mint a 2020-as háború idején. Egyrészt a nemzetközi közvélemény külpolitikai érdeklődésének nagy részét most az ukrajnai háború köti le, és így szélesebb közvélemény kevésbé fogékony más konfliktusok mélyebb követésére. Ez egyébként rámutat arra, hogy ha a sok szakember által várt „Ukrajna-fáradtság” közvetlenül nem is következett be, a nyugati közvélemény ingerküszöbe általánosságban a geopolitikai feszültségeket tekintve eltolódott – ez is tekinthető egyfajta háborús fáradtságnak. Másrészt a kommunikációs környezet – elsősorban Örményország helyzete – is jelentősen átalakult. Azerbajdzsán kormányzati szinten már régebb óta Alijev propagandisztikus fotóival, a karabahi régió azeri néprajzi és kulturális örökségével és a karabahi régió újjáépítését célzó  hurráoptimista üzenetekkel igyekszik keretezni a régió reintegrációját Azerbajdzsánba.

A nemzetközi szolidaritást (vagy éppen az azeriekkel szemben vélt örmény kultúrfölényt) célzó 2020-ashoz hasonló örmény közösségi média aktivitások ezúttal elmaradtak, viszont a tűzszünet aláírása után kezdődő karabahi menekülthullámra, illetve különösen az egyes családi tragédiákra fókuszáló bejegyzések kezdtek megjelenni az örmény kötődésű profilokon, míg mások a Karabahból menekülőknek adnak tanácsot vagy éppen kínálnak gyakorlati segítséget. Mivel a harci cselekmények alig 24 óráig tartottak, az új helyzet gyakorlati következményeitől függően valószínű, hogy a Hegyi-Karabahhal kapcsolatos közösségi médiás aktivitás még nem érte el a csúcspontját. Várható, hogy a Hegyi-Karabahi lakosság (120 ezer főre tették a számukat a 2023 szeptemberi háború előtt) jelentős része hosszabb-rövidebb időn belül elhagyja a régiót, mára leginkább az kérdés csak, hogy ez egy gyors menekülés lesz-e, vagy egy lassabb elszivárgás. A tartós örmény jelenlét a teljes azeri „reintegráció” és a régióban lezajlott népirtások emlékének fényében jelen pillanatban kevéssé tűnik valószínűnek, a legutóbbi hírek a gyors és teljes örmény távozás felé mutatnak, az első napon 13550, mostanáig pedig több mint 28 ezer, mostanra pedig majdnem 50 ezer örmény hagyta el a Hegyi-Karabah területét. Egy etnikumnak az adott régióból való csaknem teljes eltűnésére példát a környékünkön utoljára Ceaușescu Romániájában láttunk a németek kapcsán az 1980-as években. Az ottlakók mellett kérdés az is, hogy mi lesz az azeriek által visszafoglalt területen található örmény épített örökség sorsa. Hogy a lehetséges következmények mennyire fenyegetőek,  azt jól mutatja az a közös európaiállásfoglalás is, amely végül a magyar vétón bukott el (a magyar kormányzathoz közeli cégek eközben részt vehetnek a Karabah azeri újjáépítésében…)

Örmények

Örményország helyzete talán a legösszetettebb. Nikol Pasinján örmény kormányfő a 2018-as örményországi bársonyos forradalom nyomán került hatalomra, ezzel ő lett Örményország jelenkori történelmének hosszú idő után ő az első olyan miniszterelnöke, aki nem karabahi kötődésű. Noha az ország a karabahi szituáció miatt politikailag hagyományosan Oroszországra támaszkodott korábban, Pasinján már 2018-tól kezdve óvatos nyitást igyekezett megvalósítani a nyugati országok felé. Ezt a fajta tapogatózást azonban nem csak a 2020 utáni karabahi orosz békefenntartói tevékenység, hanem a magában Örményországban is fennálló orosz katonai jelenlét (pl. az orosz katonai támaszpont Gyumri-ban) is szűkre szabta, mindazonáltal a 2023. szeptemberi háború előtt az örmény vezetés már eljutott odáig, hogy a napokban Pasinján felesége Ukrajnában adott át segélycsomagokat, illetve az örmény hadsereg tagjai az Amerikai Egyesült Államok katonáival végeztek közös, kisméretű hadgyakorlatot, míg Azerbajdzsán felé Pasinján néhány hónapja jelezte, hogy kész elismerni a Hegyi-Karabahot Azerbajdzsán részeként, amely mindenképp a kváziállam "államiságának" végét jelentette volna.

Az "Arcah Köztársaság" parlamenti ülésterme 2018-ban Ashot Ghulian-nal, a parlament akkori elnökével (fotó: Segyevy Dániel)

A földrajzi és politikai meghatározottságokhoz képest ez nagyarányú fordulatnak tűnik, és logikusnak tűnik a nyugati orientáció további erősödése is, kérdés azonban, hogy mennyire képes az örmény vezetés a megkezdett irányváltását folytatni: noha Örményország hivatalosan nem vett részt a legutóbbi harcokban, a háború alakulása és a Hegyi-Karabah de facto elvesztése nagyarányú tüntetéseket generált Jerevánban, így nem zárható ki egy újabb politikai fordulat, és a jóval oroszbarátabb karabahi származású örmény politikai erők hatalomba való visszatérése sem. Az örmény belpolitika összetettségét mutatja ugyanakkor, hogy a demonstrálók egy része Pasinján mellett Oroszországra is neheztel, így az elmúlt napokban a jereváni orosz nagykövetséget is blokád alá vonták.

Azerbajdzsán

Az azeriek számára teljes győzelem a jelenlegi szituáció, jó eséllyel teljesen visszailleszthetik országuk területébe a ’90-esévek elején de facto elvesztett területeket, Alijevnek, az országot diktatórikus eszközökkel vezető azeri elnöknek ez saját politikai pályája szempontjából is óriási győzelem. A támadó fél érdekei egyértelműek: teljes mértékben vissza kívánja állítani uralmát hivatalos államterületén, és azon hosszabb távon vélhetően nem számol nagyobb létszámú örmény lakossággal. Emellett Azerbajdzsán igyekszik egy minél jobban használható szárazföldi folyosóra szert tenni Örményország, Irán és Törökország ölelésében fekvő exklávéjába, Nahicsevánba - az örmény területen zajló szárazföldi forgalmat egyébként már a 2020-as konfliktust követő békemegállapodás is biztosította, azonban a további “eredmények” mind geopolitikai, mind gazdasági szempontból fontosak lennének Azerbajdzsánnak: Nahicseván ugyanis egy néhány kilométeres szakaszon szomszédos az ország fő szövetségesével, Törökországgal, ez pedig további kiváló útvonal lenne a Törökörszágot és az EU-t célzó energiahordozó export számára.

Gazdasági különbségek

Pasinján óvatosságát az is magyarázza, hogy a konfliktus további fenntartása Örményország számára gazdasági és katonai szempontból szinte lehetetlennek látszik. Ennek hátterét számos kommentár azzal magyarázza, hogy a gyengélkedő, számos strukturális problémával küzdő örmény gazdaságot az olajra és földgázra épülő azeri gazdaság utolérte, és a katonai kiadások terén komolyan le is hagyta. Ez abból a szempontból valóban igaz, hogy növekvő bevételei okán Azerbajdzsán valóban dinamikusan tudta növelni katonai kiadásait, azonban a helyi elit nem kevésbé korrupt, mint az örményországi, az egy főre jutó GDP pedig egyes években még mindig nagyobb Örményországban, mint Azerbajdzsánban – igaz, a különbség minimális, és az azeri érték a végül fenntarthatatlannak bizonyuló 2000-es évek végi, 2010-es évek eleji olajboom alatt tartósan és lényegesen magasabb volt. Az igazi különbséget azonban a két ország lakosságszámának, gazdaságának és ezáltal katonai lehetőségeinek eltérése jelenti: a 3 millió lakosú, 23,7 milliárd dolláros GDP-vel rendelkező Örményország már nem tudja felvenni a versenyt a 10,3 millió lakosú, 71,2 milliárd dollár hazai össztermékkel rendelkező Azerbajdzsánnal.

Mindazonáltal az is kérdéses, hogy ez az azeri gazdasági erő elégnek bizonyul-e az ismét birtokba vett területek újjáépítésére. A 2020-ban visszafoglalt régióban zajló események kapcsán azért lehetnek kétségeink. A “Nagy Visszatérésként” címkézett újjáépítési folyamatot természetesen számos tényező nehezíti: a terület egy része erősen elaknásított, infrastruktúrája jelentős részben tönkrement - emiatt nem annyira meglepő, hogy az azeri kormányzat elsősorban az alapvető infrastruktúra kialakítására és a két nagyobb város, Susi/Susa és Aghdam újjáépítésére koncentrál, előbbit Azerbajdzsán új „kulturális fővárosának” szánva.

Az infrastruktúra újjáépítése terén valóban történtek komoly lépések, megkezdődött például Kelbadzsar tartományban a 11,6 kilométer hosszú Murovdag alagút építése, ami az Örményország és Karabah között fekvő Kelbadzsar északi irányú megközelítését szolgálja. A megaprojekt megvalósulása a mostani események fényében kifejezetten érdekes: Karabah északi részének azeri ellenőrzésével ugyanis sokkal kevésbé fontos a műtárgy megépítése, mivel így az Agdere felől erre vezető út is járhatóvá válik. (Az alagútépítés egyben arra is utalhat, hogy az azeri vezetés eredetileg nem számolt azzal, hogy Hegyi-Karabah örmény-orosz ellenőrzés alatt maradó területe belátható időn belül gazdát cserél - a lehetőséget valószínűleg az Ukrajna orosz inváziója teremtette meg.) Komoly nehézséget jelent a városok és a falvak újjáépítése: az azeri kormányzat elsősorban városi társasházak és “okos falvak” építésére koncentrál, az első ilyen falut, az Araksz közeli Aghalit 2022-ben már át is adták. Ugyanakkor a visszatelepülési folyamat egyelőre nagyon lassú, még csak néhány száz családról van szó, és a kormány preferenciái sem feltétlenül egyeznek a visszatelepülni kívánókéival: sokan az elveszítetthez hasonló családi házakra vágynak, miközben az újjáépítési folyamat jóval uniformizáltabb otthonokat fog eredményezni. Szintén komoly gond, hogy a már több mint 30 éve elüldözött azeriek tekintélyes része szilárd egzisztenciát tudott létesíteni új lakóhelyén, és például a nagyvárosokat nem feltétlenül hagynák el szívesen. Egy részük attól tart, hogy a visszatelepítés egyik eszköze a nekik járó kedvezmények megvonása lesz…

A tágabb régió

Törökország

A mindenkori török kormányzat nem a független Örményország barátja, és ez fordítva is igaz. Utóbbi abszolút érthető, hiszen a török hivatalos álláspont máig tagadja az örmények ellen az első világháború során elkövetett népirtást - mindez nemzetközi viszonylatban is szinte példátlan - így pedig nem igazán látszik lehetőség a holtpontról való elmozdulásra, noha örmény részről komoly gesztusok is történtek az elmúlt hónapokban: Örményország idén februárban segélyszállítmányt juttatott a törökországi földrengés helyszínére (ezzel pedig a Alican-nál lévő török-örmény határátkelőn 1988 óta először volt  forgalom), Pasinján pedig részt vett Erdoğan beiktatásán is.

Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter és Nikol Pasinján örmény miniszterelnök Erdoğan beiktatásán (forrás)

Törökország eközben Azerbajdzsán legfőbb szövetségese és a haditechnika terén az egyik legfontosabb támogatója - miközben az azeri energiaprojektekben is érdekelt. Emellett szívesen kiterjesztené befolyását a kaukázusi régióban is, ez pedig a török-örmény viszony miatt alapvetően egy “erős Azerbajdzsán - gyenge Örményország” felállásban lenne török szempontból a leghatékonyabb. Azerbajdzsán mellett Törökországnak fűződik a legtöbb érdeke a nahicseváni exklávé és Azerbajdzsán magterülete közötti átjárhatósághoz, hiszen ez közvetlen földrajzi összeköttetést jelentene a keleti türk területek felé is, és jól illeszkedik Törökország „neooszmán” külpolitikai törekvéseihez, amivel egyébként – oly sok régiós országhoz hasonlóan – belső társadalmi és gazdasági problémákat igyekeznek elfedni. Hogy a Zangezur-folyosó iránt élénk és nagyon is aktuális Azerbajdzsán és Törökország érdeklődése, azt jól mutatja, hogy Erdoğan és Alijev kedden éppen Nahicsevánban találkoztak. Ugyanakkor egy esetleges katonai megoldás már jelentős nemzetközi visszhanggal járhat (bár ne feledjük, hogy Magyarország mellett hivatalosan még Törökország sem ratifikálta Svédország NATO-csatlakozását…), hiszen az már Örményország déli határait is érintené, így ugyanúgy sértené a nemzetközi határok sérthetetlenségének elvét Örményország felé, mint a korábbi karabahi szituáció Azerbajdzsán felé. A legfrissebb hírek szerint nem kizárt, hogy a közlekedési folyosó végül Irán területén futna.

Irán

A siíta állam Örményország egyik legfontosabb kereskedelmi partnere, így a Nahicseván és Azerbajdzsán közötti terület további örmény fennhatóságában érdekelt. Szintén fontos számára, hogy Örményország legalább annyira erős maradjon katonailag, hogy az azeri vezetés ne tudjon hátradőlve az Irán északnyugati részén élő mintegy 15 millió (!) fős azeri kisebbséggel foglalkozni. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Irán Oroszország egyik fontos fegyverszállítójává lépett elő, és a kereskedelmi kapcsolatok zökkenőmentes fenntartásához szüksége van némi azeri jóindulatra is. Mindemellett Irán jelenléte a Izraelt is közelebb hozta azeri és a török félhez is, a nagyarányú fegyvereladások mellett Izrael számára Azerbajdzsán stratégiai terület Irán megfigyelésére és sakkban tartására.

Oroszország

Az érdekelt regionális hatalmak közül talán Oroszország van a legkényesebb helyzetben: a legősibb keresztény ország (Örményország) elméletileg legfontosabb szövetségeseként és a hegyi-karabahi terület békefenntartó erejeként óriási presztízsveszteség számára az azeri előretörés, különösen, hogy a putyini államszervezet gyakran igyekszik magát az ortodoxia védőpajzsaként feltüntetni. Amennyiben Örményország végre tudja hajtani az USA és az EU irányába tervezett geopolitikai fordulatot, Oroszország kaukázusontúli befolyása minimálisra csökken. Még kényesebbé teszi a helyzetet, hogy a Fekete-tengeren az oroszok számára romló hadihelyzet miatt az orosz kormányzat egyre inkább rá van szorulva Törökország jóindulatára, az Iránnal való egyre fontosabb kapcsolatok miatt pedig az Azerbajdzsánnal való kapcsolat további romlását sem engedheti meg magának. Röviden összefoglalva: nem csak az erő hiányzik az Örményország oldalán való beavatkozáshoz, de egyre inkább a szándék is. Mindemellett az örmény fejlemények beleillenek egy tágabb orosz, a posztszovjet térséget érintő visszaszorulási folyamatba is, és különösen a Közép-ázsiai országok tekintetében Moszkvának a növekvő kínai érdeklődésre is figyelnie kell. Ugyanakkor az örményországi belpolitikát a különböző politikai erőközpontok egymás ellen való kijátszásával Moszkva igyekszik befolyásolni, amelynek jelentős katonai nyomatékot adhat az Örményország földjén található orosz katonai támaszpont is. Sz. Bíró Zoltán szerint Moszkva Pasinjánt nem igazán szívleli, „idegennek” tekinti, az orosz sajtóban a 2018-as bársonyos forradalmat, amelynek nyomán Pasinján hatalomra került, színes forradalomként mutatják be. Míg Pasinján, de még az ellene demonstrálók egy része is Oroszországot is hibáztatják a kialakult helyzetért, addig a „karabahi-klán” politikusai most is kifejezetten orosz orientáltságúak.

Az orosz katonai támaszpont bejárata Gyumri-ban 2018-ban (fotó: Segyevy Dániel)

Az EU és Egyesült Államok

Bár az térséggel kapcsolatos európai és amerikai motivációk és lehetőségek korántsem azonosak, a jelenlegi konfliktus lezárásával kapcsolatban nagyon hasonlóak az érdekek.  Alapvetően mindkét fél egy tartós békét eredményező status quo-ban érdekelt, ami egyrészt lehetővé teszi a térségen keresztül az azeri (és potenciálisan a kazah) energiahordozók exportját. Ez az EU számára elsősorban gazdasági, az USA számára geopolitikai kérdés. Az EU-n belül leginkább Franciaország aktív a kérdésben, ez elsősorban az országban élő népes örmény diaszpórának köszönhető. Eközben pedig tovább folytatódik a Kaukázuson túli “szövetségépítés”, ami egyben az orosz befolyás visszaszorítását jelenti Grúziában és Örményországban. E törekvés része volt amerikai részről az újabb azeri támadással egyidőben lezajlott közös amerikai-örmény hadgyakorlat is.

India, Pakisztán

Örményország nem csak nyugat felé orientálódik a szorult geopolitikai helyzetben, hanem újabban, ahogy arra Balogh Róbert, Indiát jól ismerő környezet-történész felhívta a figyelmünket, Indiával is igyekszik elmélyíteni a kapcsolatát. Pakisztán már régebb óta támogatta Azerbajdzsán politikáját, közös hadgyakorlatot is szerveztek, Ankara, Baku és Iszlamabad szövetségét pedig újabban már a Három Testvér Szövetségének is nevezték. Erre válaszul India és Örményország egymásra találása 2020 után gyorsult fel. India és Pakisztán valóságos proxy-háborút vívott a Karabahban. India számára azért fontos a „nem iszlám-oldal” támogatása és az egyensúlyi helyzet elérésének reménye, mert saját történelme okán maga is bonyolult viszonyban van az iszlám államokkal, és tart tőle, hogy ha az azeri oldal túlnyeri magát, akkor Pakisztán és szövetségesei Kasmírra koncentrálnak majd.

Egyéb kváziállamok, mindennapi etnicitás

A posztszovjet térség befagyott konfliktusai az orosz befolyás gyengülésével különböző mértékű átalakuláson mehetnek keresztül. Míg a legtöbb ilyen konfliktusban az oroszok közvetlenül is érintettek (Transznisztria például az ukrán és a moldáv helyzetet is befolásolja a földrajzi elhelyezkedésével), addig a legvéresebbnek számító karabahi konfliktusban az orosz szerep csak közvetett volt: egyik oldalon sem volt jelen orosz lakosság, így valójában a további orosz katonai jelenlét sem a Hegyi-Karabahban, sem pedig Örményországban nem indokolt. A karabahi orosz békemisszió megbízatása le is járna pár éven belül, de például a gyumri orosz támaszpont esetleges felszámolása mindezzel együtt nehezebbnek ígérkezik.

Dél-Oszétia "határvidéke" 2018-ban (fotó: Segyevy Dániel)

Mint azt a korábbi írásunkban már bemutattuk, sok megkötéssel a Hegyi-Karabah örmények lakta részeinek jelentősége az örmények számára bizonyos tekintetben a Magyarország-Székelyföld viszonyhoz hasonlítható kultúrnemzeti etnikai nacionalista alapon, addig a tágabb Hegyi-Karabah reintegrálása Azerbajdzsán területébe inkább egyfajta integrális, államnemzeti szemlélettel lehet leginkább rokonítani. Mindemellett az ukrajnai háború elmúlt másfél éve arra mutatott rá, hogy az anyanyelv és a nemzetiség nem jelenti automatikusan az állam iránti lojalitást vagy annak hiányát az adott személy esetében, továbbá  lokális identitások és a nemzeti közömbösség sokszor jelentősen árnyalhatják a térképen azonos színnel jelölt, homogénnek tűnő csoportok tagolódását. Habár ezek a jelenségek a mi régiónkban jobban detektálhatóak, az örmény és az azeri nép közötti viszony sokkal terheltebb, és a vallási és kulturális különbségek is nagyon jelentősek, a legújabb harci cselekmények pedig feltéphetik az egyébként is friss sebeket.

Szomorú, de Hegyi-Karabah azeri visszavétele és a helyi örmények elmenekülése a legtöbb érdekelt hatalom számára reálpolitikai alapon elfogadható és a konfliktus lezárása, a befagyott konfliktus felszámolásának irányába mutató esemény. Az örmény vezetés elmúlt időszakban tapasztalható törekvései ugyanakkor arra utalnak, hogy a jelenlegi jereváni vezetés a kialakult helyzetben hajlandó valamelyest átértékelni az etnikai szemléletet, elfogadja, hogy a Hegyi-Karabah a nemzetközi jog alapján Azerbajdzsán része – cserébe megpróbálkoznak egyfajta geopolitikai áthangolódással, és szeretnék elérni, hogy ugyanezen nemzetközi jogi alapon az ő területi integritásuk is maradjon tiszteletben – főleg (de nem csak) az azeri magterületeket és a nahicseváni exklávét összekötő dél-örményországi Zangezur-folyosó tekintetében – a jelenlegi realitások fényében azonban ez leginkább attól függ, hogy Azerbajdzsán és Oroszország mit tanultak az elmúlt évtizedek történelméből…