Az elmúlt napok kiemelt híreként szerepelt, hogy Venezuela Guyana bizonyos részeit magához kívánná csatolni, Brazília pedig csapatokat mozgósított a válságrégió által körbeölelt Roraima szövetségi állam védelmére. A válság Földünk talán legkevésbé járható területén eszkalálódik, a három állam (hivatalos, Venezuela által el nem ismert) határa pedig egy hihetetlenül látványos, nem is teljesen evilági képet mutató helyen, a brazil államnak nevet adó Roraima hegyen találkozik...
A határvita valójában az egyik legrégebb óta húzódó (bár általában fékezett habzású) hasonló perpatvar a világon, aki kíváncsi a részletekre, érdemes előkeresnie korábbi írásunkat - ma a katonai felvonulás hátterét adó fantasztikus táblahegyekkel, a Guyanai-pajzs tepuiaival fogunk foglalkozni.
Két tepui: a Kukenán (balra) és a Roraima-hegy (jobbra) a Gran Sabanán - (forrás)
Az Amazonas, az Orinoco és az Atlanti-óceán között fekvő Guyanai-pajzs, vagy Guyanai-masszívum Földünk különleges területe: nagy részén ugyanis igen ősi, mintegy 2,5-1 milliárd éves kőzetek találhatóak a felszínen, vagy annak közelében, délnyugati részén pedig összesen 115 a környezetéből sokszor meredeken 1000-3000 méteres magasságba nyúló, többnyire homokkő táblahegy, úgynevezett Tepui található, melyek összesen mintegy 5000 km2-t foglalnak el, és különleges, elszigetelt élővilággal büszkélkednek. A legtöbb róluk szóló írás kiemeli korukat: egyes helyeken 1,6 milliárd éve változatlan "geológiai-képződményként", máshol 300/180/70 millió éves ősi hegyekként, illetve ősi állatok potenciális utolsó menedékekként hivatkoznak rájuk - nézzük hát meg, mennyire igazak ezek a fantasztikus jelzők.
A Guyana-masszívum tulajdonképpen az egykori Amazónia kraton/ősföld része, aminek geológiai maradványaival az Amazonastól délre és keletre is találkozhatunk, földtörténeti szempontból az ottani formációk (például a korábbi írásunkban taglalt Carajas-hegység) nem választhatóak el élesen a most tárgyalt területtől. Amazónia kraton azaz az ősföld, amely talán a "legépebben" vészelte át az évmilliárdok alatt többször is végbemenő szuperkontinens-ciklust - ennek pedig a tepuik szempontjából is jelentősége lesz. A "tágabb környék" legősibb kőzetrétegei az archaikum végéről, mintegy 2,76 milliárd évről ezelőttről származó magmás kőzetek, melyek jelenlegi tudásunk szerint Amazónia alapját alkotják. Az ősföld ezt követően mintegy 2,1 milliárd évvel ezelőtt egyesült a mai Nyugat-Afrika magját alkotó ősfölddel, amit természetesen erőteljes hegységképződés is kísért. Ez a kapcsolat meglepően tartósnak bizonyult, a két területet lényegében csak az Atlanti-óceán kinyílása választotta el.
Rodinia egy lehetséges rekonstrukciója - a tárgyalt területet az AM jelöli - (forrás)
Az egyesült ősföld körülbelül 1,85 milliárd évvel ezelőtt a Columbia szuperkontinenshez "csatlakozott", és a kontinensperemi helyzetű területen egy nagy méretű, húzásos erők által kialakított medence jött létre, melyben kiterjedt szárazföldi és sekélytengeri üledékképződés ment végbe, létrehozva egy igen vastag (körülbelül 2500 méter vastagságú) túlnyomórészt homokkőből álló formációegyüttest, a Roraima-csoportot. A terület ezt követően 1,1 milliárd évvel ezelőtt Rodinia, kb. 500 millió évvel ezelőtt Gondwana, 300 millió éve pedig a Pangea szuperkontinens része lett - mindegyik esetében nagyjából kontinensbelseji pozíciót elfoglalva. Mindez két következménnyel járt: a Roraima-csoportra további üledékes kőzetek települtek, másrészt a közel egymilliárd éven keresztül tartó, geológiai szempontból nyugodt időszakban a homokkőrétegek csaknem zavartalanul megőrizhették eredeti rétegrendjüket - nem gyűrődtek, nem billentek ki.
A Pangea mintegy 280 millió éve: a Guyanai-pajzs helyzete továbbra is stabil - (forrás)
Változást lényegében csak a jelenlegi világunkat kialakító lemeztektonikai folyamatok hoztak: az Atlanti-óceán kinyílása a dél-amerikai kontinens nyugati oldalán a Csendes-óceáni lemez(ek) szubdukcióját és az Andok kiemelkedését hozta - a keleti oldalon pedig egy hatalmas medenceképződéshez vezetett, melyet ma az Amazonas vízrendszere tölt ki. A mai karibi térség mikrolemezei miatt ugyanakkor a medence északi peremén az ősi kőzettömbök is emelkedni kezdtek: ez egyrészt azt eredményezte, hogy az újabb üledékek erodálódtak az ősi felszínről, és az immáron összetöredezett, és magasba emelt, de még mindig többnyire vízszintes rétegekkel rendelkező homokkőréteg mintegy 70 millió éve a felszínre került, jellemzően különálló táblahegyek, fennsíkok formájában. Mivel a terület az ezt követő időszakban szinte végig egyenlítőközeli, általában igen csapadékos éghajlaton feküdt, a a keményebb ősi kvarcitból és egyéb homokkőtípusokból álló táblaszerű blokkok közöttii völgyekben a "puhább" kőzeteket viszonylag széles területen pusztította és terítette el az erózió, így a lapos tepuik és a gyakran szintén síksággá erodált környezetük közötti magasságkülönbség hosszabb távon komolyan nőtt. Mindez sok esetben az egykori vetők illetve az eltérő kőzetrétegek találkozása mentén több száz méteres meredek sziklafalakat eredményezett.
Tipikus tepuifelszín (az előtérben a Roraima-hegy csúcsa) - (forrás)
Milyen sajátosságokkal bírnak az említett táblahegyek? Mivel az adott éghajlaton továbbra is bőséges csapadékot kapnak, a területükön összegyűlő csapadék számos esetben gigantikus magasságú vízeséseken át éri el az 500-900 méterrel lejjebb fekvő síkságot vagy dombvidéket. Ugyanakkor a tepuik felszíne korántsem asztallapsimaságú, sőt kifejezetten változatos: a sok csapadék és a kőzetek évmilliókon keresztüli stabilitása egyedülálló, úgynevezett álkarsztos formavilágot hozott létre víz által kivájt csatornákkal, üstökkel, barlangokkal és a beszakadt barlangokban található tavakkal. A magasságkülönbség és a viszonylatos elszigeteltségük miatt a tepuik állat és növényvilága nagy mértékben eltér a környező erdővilágétól, komoly teret adva a maradványfajoknak, illetve a lenti világétól eltérő fajok kifejlődésének.
Fantasztikus sziklaalakzatok a Roraima-hegy platóján - (forrás)
A fentieknek megfelelően a tepuik ősiségére való hivatkozás nem teljesen alaptalan, a fennsíkok valóban több tízmillió éve hasonló képet mutatnak, ugyanakkor a gyakran emlegetett, sok esetben eredeti rétegrendjükben tanulmányozható 1,6 milliárd éves kőzetek létezésük túlnyomó többségét azért "eltemetve" töltötték.
A tepuikkal foglalkozó "olcsóbb" ismeretterjesztő filmek egyik bevett húzása annak megemlítése, hogy az elszigetelt területen még élhetnek máshol már kihalt állatfajok, sőt "állítólag" egyesek még dinoszauruszokat is látni véltek errefelé. Az "észlelések" első számú felelőse valószínűleg Sir Arthur Conan Doyle, aki Elveszett világ című kalandregényének helyszínéül választotta a területet (pontosabban egy a Roraima-hegyre igencsak hasonlító fennsíkot), az 1912-ben megjelent könyvben pedig hemzsegtek az elszigetelt területen túlélő dinók. Tegyük hozzá, az ősállatok kihalási mechanizmusa ekkor még nem volt ismert, tehát amíg nem terjedt el az 1980-as években, hogy a kréta-tercier kihalási eseményt egy globális katasztrófa okozta, volt némi logika abban a gondolatmenetben, hogy mindez egyes elszigetelt területeken talán mégsem zajlott le teljesen. És hová máshová helyezhette volna ezt az írói képzelet, mint a nagyrészt még felderítetlen dzsungelben lévő - amúgy a közvélemény számára is ismert fantasztikus alakú táblahegyekre. De miért is ismerhette annyira a korabeli brit közvélemény a területet? Hát pont a már említett, és jelenleg ismét felizzó venezuelai-guyanai határvita miatt, mely épp nem sokkal korábban, az 1890-es évek végén kulminált, egy komoly botrányt okozó nemzetközi döntőbíráskodás eredményeképpen, mely a Guyanát akkoriban birtokló Nagy-Britanniának kedvezett.
Hogy jobb képünk lehessen a tájról, nézzünk meg közelebbről, három híres tepuit: A Roraima-hegyet, az Auyantepuit és a Pico de Neblinának is helyet adó Serra de Neblinát.
A Roraima-hegy talán a legszebb, legfantasztikusabb benyomást keltő Tepui. Függőleges falai és változatos felszíne is különlegessé teszi, ráadásul sokáig ezt hitték a legmagasabb tepuinak - ezen felül pedig Venezuela, Brazília és Guyana hármashatára is a fennsíkján van. Mindezek alapján különösen elszigeteltnek gondolhatnánk, de valójában ez a turisták számára legkönnyebben megközelíthető fennsík. Már persze ami a hegyláb elérését illeti...
A Roraima-hegy sziklafalai - (forrás)
A könnyebb megközelítésnek több oka is van:
- A Roraima-hegy nem teljesen esőerdő által borított területen fekszik, tőle délre és nyugatra az úgynevezett Gran Sabana terül el, amely magasan fekvő rendkívül változatos hegyes-völgyes erdős szavannaterület - egyesek szerint a tepuikkal a háttérben ez Földünk egyik legszebb és legkülönlegesebb területe.
- A viszonylag jól járható terület persze az európai felfedezők és kalandorok fantáziáját is felkeltette, akik errefele (is) keresték El Doradót. Nem is teljesen alaptalanul, ugyanis a hegytől északra valóban vannak aranylelőhelyek - melyek a 19. század végi határvita egyik fő hajtóerejét képezték. A vita eredménye pedig hozzájárult ahhoz, hogy a hegy egy része ma Guyanához tartozik.
- A terület adta magát a Venezuelát Brazíliával összekötő országút megépítésére, így ma a hegy lába a mintegy 40 kilométerre lévő főútról, illetve mellékútjairól pár napos túrával megközelíthető. A turisták gondjai általában itt kezdődnek, ugyanis a sziklafal csak Venezuela felől közelíthető meg mászófelszerelés nélkül - itt a sziklafalon keresztben húzódó meredek "zöld rámpán" (Paso de las Lagrimas - A könnyek átjárója) lehet feljutni. Akinek mindez a megfelelő (felhőtlen) napon sikerül, fantasztikus kilátásban gyönyörködhet az általában felhőkbe burkolózó fennsíkról. A mintegy 13 kilométer hosszúságú, 2200-2300 méteres átlagos tengerszint feletti magasságú területen felkereshetik a 2800 méternél is magasabb "csúcsot", a kvarcitkristályokkal borított "Kristályok-völgyét", valamint a hármashatárt jelző obeliszket is (amelyről a guyanai névtáblát a venezuelai turisták rendszeresen eltávolítják). Ezen kívül gyönyörködhetnek a fennsík viszonylag gyér, de különleges növényzetében valamint a fantasztikus "álkarsztos" sziklaformákban, barlangokban és tómedencékben.
A Roraima-hegyre felvezető rámpa (Paso de las Lagrimas) - (forrás)
Jóval nehezebben közelíthető meg a szívformájú Auyantepui, mely 700 km2-es területével a második legnagyobb tepui. A fennsíkot sűrű esőerdő öleli körül, és meredek sziklafalai különleges domborzatot rejtenek: délen, a szívforma csúcsa közelében található 2450 méter magas "csúcsa", azonban észak felé haladva a fennsík egyre alacsonyabb, jellemzően 1500-1600 méteres tengerszint feletti magasságú, melyt bizonyos helyeken már erdő borít, és kiterjedt felszíni vízhálózattal is rendelkezik. A fennsíkot épp itt, északon vágja ketté a Churun folyó széles és mély völgye, és ez a kombináció adja fő nevezetességét is: a fennsík egyik folyója itt zúdul a mélybe a 979 méter magas Angel-vízesésként, melyet általában Földünk legmagasabb vízesésének tartunk.
Az Angel vízesés - alul a magasságvitára okot adó kaszkádok - (forrás)
Bár 1933-as levegőből történő "felfedezése" óta az Angel vízesést szokás a legmagasabb vízesésnek tartani, 2016 óta viszont egyre inkább a dél-afrikai Tugela vízesést hozzák ki győztesként. Ennek két oka van:
- Az Angel esetében túlzónak tűnik a 979 méteres összmagasság.
- A 2016-os mérés alapján a Tugela 983 méteres magasságú.
A Tugela-vízesés Dél-Afrikában - (forrás)
Tegyük hozzá: nem annyira egyszerű megmérni egy több száz méteres sziklafalon, mekkora is egy vízesés, főleg nem egy annyira elszigetelt közegben, mint ahol az Angel-vízesés található. Emellett a két vízesés némileg eltérő karakterisztikájú: Az Angel víztömege csaknem 750-800 méteren keresztül szabadon zuhan, hogy aztán földet érve kaszkádszerűen folytassa útját, míg a Tugela víze "klasszikus" vízesésrendszerként öt egymást követő szakaszban zúdul le egy meredek (de nem függőleges) sziklafalon.
Ugyanakkor az Angel esetében már csak a Google Mapsre nézve is kétségeink támadhatnak: a vízesés körülbelül 1500 méter magasan indul, a sziklafal alja pedig valahol 700 méter körül van, a 979 méter pedig nem más, mint a vízesés tetejének, és az alvízi vízfolyásának Churun folyóba való torkolása tengerszint feletti magasságának a különbsége, az alvíz viszont magában foglal egy bő kilométeres szelídebben folyó szakaszt is.
A vízesés (nem túl pontos) szintvonalakkal a Google Maps-en - az Angel Falls jelzés és a Churun folyóba torkollás távolsága légvonalban 2300 méter
Mindezt leszámítva az Angel vízesés tagadhatatlanul lenyűgöző természeti jelenség, és továbbra is a legnagyobb megszakítás nélküli esésszakasszal rendelkezik a bolygón. A vízesés különösen az esős évszakban lenyűgöző, igaz ekkor gyakran takarják felső részét. A száraz évszakban viszont a fentről induló vízoszlop nem mindig éri el a sziklafal alját, "csak" sűrű ködpermetként ér földet.
A harmadik különleges tepui, a Serra da Neblina (Köd-hegység) az eddig tárgyaltaknál jóval délnyugatabbra, Venezuela legdélibb részén fekszik, és a brazil-venezuelai határ is kettévágja. Különlegességét nemcsak legdélibb fekvése adja, de az is, hogy ugyan nagyobb része tipikus táblahegycsoport, egyes részein viszont a homokkőrétegek erősen kibillentek, és kifejezetten impozáns hegycsúcscsoportot alkotnak - legmagasabb tagjuk, a 2995 méteres Pico da Neblina pedig egyben Brazília legmagasabb hegycsúcsa is. Erről azonban a brazilok 1965-ig mit sem tudtak, addig a Minas Gerais és Espirito Santo tagállamok határán álló Pico de Bandeira számított a legmagasabb brazil csúcsnak, a kezdetben 3014 méteresnek mért amazóniai hegycsúcs és mellékcsúcsa azonban rögtön a dobogó harmadik fokára űzte a délkelet-brazil hegyet.
A Pico Da Neblina kibillent homokkőszirtje - (forrás)
A legendárium szerint ezt a hegyet is repülőgépről fedezték fel, mégpedig az 50-es években egy a tervezett útvonalától eltérő utasszállítóról. A történet jól hangzik, ugyanakkor a határvonaltól mintegy 600 méterre fekvő hegycsúcsot a jobban megközelíthető venezuelai oldalról már korábban is ismerték, ráadásul a határ két oldala között rendszeres forgalom volt a tepui északnyugati előterében kanyargó "különlegesség", az Orinoco és az Amazonas vízrendszerét összekötő, korábban már általunk is bemutatott Casiquiare folyó révén. Ugyanakkor a szinte állandóan felhőkbe vesző csúcs magasságát nem volt olyan egyszerű megmérni, az amúgy számos jóval magasabb heggyel rendelkező Venezuelában erre nem is volt nagyon motiváció, a brazil oldalon meg valószínűleg nem gondoltak rá, hogy egy ennyire magas kiemelkedésről van szó, és csak a légi megfigyelések nyomán kezdett (szó szerint) oszlani a köd, hogy aztán az 1965-ös magasságmérés nem várt meglepetéssel szolgáljon.
A hegyet ugyanakkor manapság sem egyszerű felkeresni: egyrészt szigorúan védett terület mind a természeti értékei, mind a a környéken élő yanomami indiánok miatt, megközelítése csak nem túl bőkezűen mért engedélyek birtokában lehetséges. Ráadásul brazil oldalról csak két módon lehet megközelíteni: az alapvetően a hadsereg által használt viszonylag közeli leszállópályán keresztül repülőgéppel vagy helikopterrel, vagy a légvonalban 160 kilométerre fekvő São Gabriel da Cachoeira városából földúton majd csónakkal, végül gyalog. Egyes vélemények szerint a megközelítés nehezebb, mint maga a mászás - a mászóút az elérhető videók alapján egyébként meglepően jól kiépített.
Az elérhető beszámolók szerint a Pico da Neblina környékén a környék adottságaihoz képest viszonylag erős a katonai jelenlét, amit brazil oldalon az is indokol, hogy az ország legmagasabb hegyének elérését biztosító infrastruktúra üzemeltetése mellett a hadsereg ügyel a környéken felbukkanó aranyásók, a turisták valamint az őslakosok közötti békére, valamint a venezuelai csempészekre is - a közeljövőben pedig jó eséllyel magára a venezuelai hadseregre.
Az egyre ingatagabbá váló hármashatár a Roraima-hegyen -(forrás)
Komoly kérdés, hogy milyen hatással lesz erre a fantasztikus tájra a fokozódó katonai felvonulás? Újabb érdekes felfedezésekhez vezet, és megkönnyíti a békésebb jövőben a turisták dolgát? Vagy a szerencsét próbálni kívánók és túrázók fenntarthatatlan özönét fogja elhozni? Esetleg tartósabb politikai/katonai feszültség esetén épp, hogy tehermentesíti a nagyközönség elől tartósan lezárt határszakaszt?
Fontosabb források:
Mauro Cesar Geraldes, Armando Dias Tavares, Anderson Costa Dos Santos: An Overview of the Amazonian Craton Evolution: Insights for Paleocontinental Reconstruction
https://earthobservatory.nasa.gov/images/148520/venezuelas-flat-topped-mountains
