A 19. század első felében az Ausztrália belső részeire merészkedő első európai felfedezők (behatolók) makacsul kerestek egy a kontinensbelső jelentős részét elfoglaló nagy tavat, vagy beltengert, de végül valami egész mást találtak helyette. Mi táplálta ezt a makacsul kitartó, végül tévhitnek bizonyuló elképzelést? Volt esetleg alapja az elképzelésnek a történelem előtti időkben?

Ausztrália partvidékének (és így valós méretének) európaiak általi megismerésére Cook kapitány expedícióját követően meglehetősen gyorsan sor került: a munkát Matthew Flinders fejezte be a kontinens körbehajózásával és a partvidék nagyon akkurátus feltérképezésével 1802-03-ban. Flinders munkája nyomán viszont a korabeli tudósok és földmérők egy zavarba ejtő ténnyel szembesültek: a térképezést végző hajós a kontinens partvidékén alig talált óceánba ömlő, komolyabb vízhozamú folyót. Ebből három következtetést lehetett levonni (persze  a nagy távolság és hiányos információk miatt jelen esetben több évtizedes ötletelést kell elképzelni):

1. A kontinens belseje óriási területen száraz. 

2. A kontinens belsejében egy nagy lefolyástalan tó vagy sóstó terül el.

3. Flinders benézett valamit, és nem vette észre a nagyobb folyamok torkolatait, esetleg azok a tenger felől nem annyira könnyen felismerhetőek.

A második és a harmadik állításnak volt egy érdekes közös metszete: lehetséges, hogy a kontinensbelsőt egy nagy kiterjedésű beltenger vagy tó foglalja el, ami egy gigantikus folyamon/öblön/szoroson keresztül bír lefolyással, aminek torkolatvidékét Flinders tévesen valami másnak (pl. partközeli szigetvilágnak) azonosította. Az ugyanis felettébb valószínűtlennek tűnt, hogy a tapasztalt navigátor több nagy torkolatot se vegyen észre, ugyanakkor az Arnhem-föld meglehetősen tagolt partvidékén azért előfordulhatott ilyen "baleset".

Thomas Maslen 1830-as térképe Ausztráliáról - a kontinens belsejét képzeletbeli hegységek, folyók és egy nagy belső tó (tenger) tölti ki. Na és persze a maitól némileg eltérő  nevű országrészek - (forrás)

A dolog természetesen tisztázást igényelt, kézenfekvő módon szárazföldi expedíciók révén, azonban ezt kezdetben egy elég szerencsétlen tényező hátráltatta: a britek első, a mai Sydney körzetében tömörülő települései (fegyenctelepei) a szárazföldi expedíciók megkezdésére igencsak kedvezőtlen pozícióban helyezkedtek el: a régiót a szárazföld felől határoló Blue Mountainst ugyanis bő két évtizedig áthatolhatatlannak tartották a britek, az első sikeres átkelésre (unortodox módon a hegyvidék gerincein haladva) csak 1813-ban került sor, és az 1815-ben átadott hegységet átszelő út nyitotta meg a kontinensbelsőt az európai felfedezők és mindenki más előtt. 

A Blue Mountains gerincei és szakadékai sokáig akadályozták a szárazföld belsejének feltárását - (forrás) 

A hegységen túl a legnagyobb területet kezdetben két új-dél-walesi földmérő, George Evans és főnöke, John Oxley expedíciói tárták fel, felfedezéseik nyomán erősödött meg a tóról vagy beltengerről szóló elmélet. Ugyanis a földmérők a kontines belseje felé tartó folyóhálózatra bukkantak ezek közül kettőt hosszabban is követtek: az elsőnek az aktuális kormányzó, a ma "Ausztrália atyjának" tartott Lachlan Macquarie vezetéknevét adták, a másiknak pedig kisfia apjával azonos keresztnevét. A Lachlan folyó környékének feltérképezésekor azért már megsejthettek valamit a kontinensbelső valós viszonyairól: bár alapvetően termékeny, folyókkal átszőtt vidéken haladtak, a folyóktól távolodva azért feltűnővé vált a terület szárazsága, ami gyakran a továbbhaladást is akadályozta. Illetve volt néhány egyéb tényező is ami visszafordulásra késztette Oxleyt és társait: a folyók partján egyre gyakrabban ütköztek kiterjedt mocsarakba és nádasokba, ami feltételezéseik szerint egy nagy belső tó jelenlétére utalhatott.

 Oxley expedíciói  - (forrás) 

Hume és Hovell 1824-es, a mai Canberra és Melbourne környékét feltáró expedíciója, melynek egyik deklarált célja (a megfelelő legelőterületek megtalálása mellett) az volt, hogy a nyugatra tartó folyók rejtélyét megoldja, csak fokozta a zavart: még több nyugati (illetve északnyugati) irányba tartó folyóra bukkantak, köztük egy igen jelentős vízhozamúra (a Murray-re, amit akkor Hume-nak kereszteltek). Az expedíciót útnak indító Brisbane kormányzó azt is ki szerette volna zárni, hogy a mai Victoria állam középső részének síkságát egy, a hegységen áttörő folyam építette. (Ezt persze nem tartották valószínűnek, de azért nem ártott meggyőződni róla.)

Hume, Hovell 1824-25-ös és Sturt 1830-31-es útvonalai - (forrás) 

Valahová ennek a sok víznek mennie kellett, és a kérdés tisztázása érdekében egy katonatiszt, Charles Sturt állt elő egy meglehetősen egyenes és logikus lépéssel: kiválasztja az egyik nyugatra tartó folyót, és követi amíg valami nagyobb víztestbe nem ömlik - szomjan halni nem fog, és így a találgatásoknak is véget vethet. Az első próbálkozására 1828-29 nyarán Hume asszisztálásával került sor, és a Macquarie, Bogan and Castlearagh folyók mentén nagy nehézségek árán elérték a Darling folyót (amit az akkori kormányzóról neveztek el). A nehézséget főleg az jelentette, hogy óriási volt a szárazság és a folyómedrek gyakran szárazak voltak, ami nem igazán kedvezett a tempós előrehaladásnak. Ugyan a Darling jelentőségét ekkor még nem ismerhették fel, azt sikerült megállapítani, hogy a síkságra leérve nincs nagy belső tó, úgyhogy másfelé kell keresniük a megoldást. 

Erre a következő nyáron sor is került, de a csapat más sokkal felkészültebb volt: egy csónakot vittek a délebbre fekvő Murrumbidgee folyó felső folyásához, és ezzel kezdtek leereszkedni a síkság felé, hamarosan egy nagyobb folyón, amit Murray-nek neveztek el, majd hamarosan egy másik nagy folyóval találkoztak, amit - ma már tudjuk - helyesen az előző évben megtalált Darlinggal azonosítottak, de az igazán nagy meglepetés csak ezután következett: 1830 februárjában egy közepes méretű tóba jutottak amit Alexandrina hercegnőről neveztek el. Elvileg megvolt tehát a "beltenger", de Sturt és társai a helymeghatározásuk eredményeként tudhatták, hogy már csaknem a mai dél-ausztráliai tengerparton vannak, amit pár napon belül el is értek: az Alexandrina-tó nem más mint egy turzásokkal lerekesztett (gyakorlatilag hajózhatatlan) lagúna, ami meg is magyarázta, hogy Flinders miért nem ismerhette fel, hogy itt egy nagy folyamrendszer torkolatáról van szó. 

A Murray torkolatvidéke. A folyó északkeleten ömlik az Alexandrina-tóba, és a Mundoo-szigettől nyugatra ömlik az óceánba - Forrás: Google Maps

Ezzel erősen valószínűvé vált, hogy az egész délkelet-ausztráliai nagy folyamrendszer az óceánba torkollik, így a feltételezett tó vagy beltenger területe zsugorodni kezdett a fejekben - persze ehhez Sturtnek vissza is kellett jutnia Sydneybe, a megismert folyórendszeren visszaevezve (mivel a csónakjuk nem volt tengerálló), ami igen kemény feladatnak bizonyult, melyet nagy nélkülözés közepette voltak kénytelenek véghezvinni. (Az ausztrál belső területek felderítésének nagy nehézsége volt, hogy a nehéz terepen nem mindig sikerült elegendő élelmet magukkal vinni a felfedezőknek, főleg, ha rosszul becsülték fel haladási sebességüket, a vadászat pedig elég esetleges volt a tavaszi, nyári szárazabb időszakban. Nyár végén és ősszel viszont a megáradó folyók miatt nem lehetett jól haladni.)

A Murray homokpadokkal borított torkolata - (forrás) 

Ugyanakkor ez a felfedezés természetesen nem jelentette a kontinensbelő tavaival kapcsolatos elképzelések szertefoszlását, sőt, volt aki Sturt felfedezéseit és megállapításait és kétségbe vonta, és ennek hajlandó is volt utánajárni, annál is inkább mert ő volt a helyi földmérők aktuális vezetője. Thomas Mitchell úgy vélte, hogy egyáltalán nem bizonyított, hogy a Darling a Murray-vel egyesül, folyhat akár nyugat (azaz a feltételezett tó) felé, illetve egyéb nagyobb új-dél-walesi folyók is arra tarthatnak. A feltételezés alapja az volt, hogy akkor még senki nem járta be a Darling alsó és felső szakasza közti több száz kilométeres szakaszt, úgyhogy Mitchellnek volt némi alapja, hogy kételkedjen, és dicséretes módon négy komoly expedíciót indított a kérdés tisztázására, óriási területet feltárva a kontinensből.

Thomas Mitchell expedíciói - (forrás)

Mitchell első nagyobb expedícióján egy fegyenctől kapott értesülésnek próbált utánajárni 1831-32-ben: az elítélt szerint a mai Új-Dél-Wales északi részén egy nagyobb folyó tart északnyugatnak, azaz ez a folyó vélhetően egyáltalán nem a Sturt által feltételezett és részben felfedezett, óceánba torkolló folyamrendszer eleme, hanem a kontinensbelső felé tartó vízfolyás. Az expedíció tragikusan végződött: az őslakosok végeztek az asszonyaikat megerőszakoló két fegyenccel, ezután pedig Mitchell jobbnak látta elhagyni a terepet, főleg, hogy a folyóra sem sikerült ráakadni. 

Következő két útja sokkal gyümölcsözőbbnek bizonyult: 1835-ben egy nagyobb csapat élén leevezett a Bogan folyón, majd feltérképezte a Darling középső folyását, csaknem bezárva a rést a az addig felderített területek között, ezzel gyakorlatilag igazolva Sturtöt. Bár Mitchell alapvetően békésen közelített az őslakosokhoz, (többnyire fegyenc) útitársai már nem minden esetben, és a "helyiek" is éltek a gyanúperrel, hogy a területükre behatoló fehér embereket még többen fogják követni, így ez az expedíció is áldozatokat követelt, ezúttal mindkét oldalon.

Az egyre tapasztaltabbá váló Mitchell a következő évben még nagyobb fába vágta a fejszéjét: fel szerette volna deríteni a Murray-Darling vízrendszerének hiányzó elemeit, illetve a vízrendszer és az óceán közötti még ismeretlen területeket: ezúttal sikerült feltárni a Darling még ismeretlen szakaszát, illetve feltárni a mai nyugat Victoriát, ahol Mitchellék termékeny fás-füves síkságra bukkantak, amit letelepedésre különösen alkalmasnak találtak. Az expedíció sikerét viszont beárnyékolták a Darling közelében történtek: Mitchell csapata némileg zavaros körülmények között rajtaütött az őket követő (és elüldözni kívánó) őslakosokon, legalább hét embert megölve, ami még a korabeli közvélemény számára is túlzott reakciónak tűnt.

Hamar bebizonyosodott, hogy az őslakosok aggodalmai megalapozottak: Sturt és Mitchell felfedezései telepesek gyors beáramlásához vezettek az általuk feltárt területekre, akik megalapították Dél-Ausztrália gyarmatát (1836), és önállósították Victoriát (1851). Ez egyben katasztrófát jelentett az ott élőknek: megtizedelésükhöz nem feltétlenül az egyébként gyakori fegyveres konfliktusok vezettek, hanem a rendelkezésükre álló terület csökkenése és az európaiak által behurcolt kórokozók, járványok. Utóbbira nagyon jó példa a szabad telepesek által alapított Dél-Ausztrália, melynek jogrendszere a korban szokatlan módon elismerte az őslakosok földtulajdonát: ennek ellenére a helyi lakosság óriási veszteségeket szenvedett el a járványok révén. (Mivel a járványok leginkább a fehérek által benépesített területeken és azok határvidékén pusztítottak, egyre nagyobb "elnéptelenedett" területekre tehették rá a kezüket az újonnan érkezők, akik a viktoriánus társadalom erősen vallásos légkörében sokszor úgy vélték, hogy az "isteni gondviselés" adja át számukra ezeket a földeket hatékonyabb kultiválásra...)

Ausztrália európaiak által nem ismert területeinek eltüntetése - Forrás: Marjorie Barnard: A History of Australia

A nagy belső tó utáni kutatás végső fejezeteit már az újonnan megalapított dél-ausztráliai gyarmatról írták: 1838 elején egy fiatal angol bevándorló, Edward John Eyre érkezett Adelaide-be mintegy ezer birka és sok száz szarvasmarha társaságában, hogy az eladásukból befolyt kisebb vagyonból kiélhesse felfedezőszenvedélyét. Nem nagyon vesztegette az idejét: 3 év alatt négy expedíciót vezetett, feltárva a mai Dél-Ausztrália legtöbb jelentős földrajzi képződményét: a Flinders-hegységet, a Nullarbor-síkságot, valamint a később róla elnevezett időszakos sóstavat, ami nem sokkal később a kontinesbelső vízrendszere kulcsának bizonyult. Hamarosan Sturt is megjelent egy népes állatsereglet élén, és 1844-ben egy újabb expedíciót indított a szerinte az Eyre által megtaláltnál is jelentősebb, északabbra található sóstó feltárására, de valami egész másra bukkant - kiterjedt sivatagokra. Útján feltárta a mai Broken Hill környékét, a róla elnevezett kősivatagot valamint először hatolt a Simpson-sivatagba. Ekkor a rajta és útitársain elhatalmasodó skorbut miatt kénytelen volt visszafordulni, mindenesetre ismét egy óriási területről sikerült megállapítani, hogy tavat nem tartalmaz, illetve azt, hogy a beltenger létezésében még bízóknak még északabbra kell keresgélniük.

Az Eyre-tó óriási lefolyástalan medencéje - (forrás)

Annál is inkább, mert az 1840-es évek végének expedíciói (Mitchell és Leichhardt) a Nagy Vízválasztó-hegység középső és északi szakaszán is feltártak a kontinensbelső felé tartó folyókat. A kérdés tisztázására újabb expedíciók indultak, melyek (a rejtélyes sorsú Leichhardtéval együtt) már több ezer kilométeres, igen komoly vállalkozások voltak, a viktoriánus felfedezések történetének csúcsteljesítményei, amelyekről még külön posztban fogunk megemlékezni. Ekkor a felfedezések motivációjában is változás történt: a legelők és nagy tavak felfedezése helyett egyre inkább a kontinens gazdag ásványkincseinek felkutatása, valamint az észak-déli irányban tervezett (Ázsiával és Európával összeköttetést teremtő) távíróvezeték helyének megtalálása volt a hajtóerő.

Táj ez Eyre-tótól délre: sekély tavak, homokdűnék hajnali fényben

A "nagy belső tó" utáni hajsza szempontjából annyit szükséges kiemelnünk, hogy Sturt korábbi útitársa és protezsáltja John McDouall Stuart 1858 és 62 között hat(!) expedíciójával sikeresen átszelte a kontinens közepét észak-déli irányban, "kisebb" sós tavakat és a kontinens közepén terpeszkedő MacDonnell-hegységet, valamint újabb sivatagos területeket felfedezve, egyben kijelölve a 10 évvel később megépített távíróvezeték helyét. (Ő találta meg a ma a "Föld legidősebb folyójaként" számon tartott Finke folyót is.) A felfedezései tovább szűkítették a feltételezett tó területét: Ausztrália közepének szárazsága és viszonylag nagy tengerszintfeletti magassága miatt ez csak az épp megalakult Queensland gyarmat belső területein, lehetett volna, ha Stuarttal párhuzamosan egy másik expedíció meg nem győződik ennek ellenkezőjéről.

Burke és Wills a Victoriai Királyi Társaság megbízásából keltek útra, hogy Melbourne kiindulóponttal átszeljék a kontinenst a Carpentaria-öbölig, egyrészt, hogy megfelelő útvonalat találjanak a távírónak, másrészt, hogy eltüntessék a kontinens keleti részén a térkép fehér foltjainak zömét. Némileg szerencsétlen módon nemcsak, hogy az egyik leghosszabb útvonalat választották, de nagyrészt azon a határterületen haladtak végig, ahol a kontinens éghajlata félszárazból szárazba vált, úgyhogy haladásukat hol áradások, hol élelmiszer- és vízhiány akadályozta, ezért Burke és Willis a brutális hosszúságú expedíció visszaútján tragikus módon éhen haltak, csak a bennszülöttek segítségével életben maradó John Kinget találta életben az egyik keresőexpedíció, aki végleg megerősíthette: nem létezik a nagy beltenger, vagy sóstó...

Azonban ha kicsit tágabb időhorizonton vizsgáljuk  a nagy ausztrál medencéket, azt mondhatjuk, hogy felfedezők nagyjából jó helyen keresték a nagy beltavakat, csak az időzítés volt rossz: néhány százezer, illetve millió évvel elkéstek. A Murray-medencéjének alsó része mintegy 32 millió évvel ezelőttől 3 millió évvel ezelőttig egy lassan zsugorodó tengeröböl volt, mely részben medencealjzat emelkedése, részben a folyók feltöltő munkája következtében tűnt el, ugyanakkor a felszín emelkedése a Murray mai torkolatvidékét is elzárta, egy nagy kiterjedésű lefolyástalan medencét, abban pedig egy nagy beltavat létrehozva. A legnagyobb kiterjedése idején Új-Dél-Wales, Dél-Ausztrália és Victoria határvidékén csaknem Dunántúlnyi területet elfoglaló Bungunnia-tó az éghajlat szárazodásával, valamint az óceán felé gátat képző földszoros átszakadásával tűnt csak el mintegy 600-700.000 éve.

A Bungunnia-tó 1-2 millió évvel ezelőtt - (forrás) 

Még érdekesebb a Eyre-tó vízgyűjtőjét képző mintegy 1.2 millió négyzetkilométeres lefolyástalan medence őstörténete. Ausztrália éghajlata ugyanis hosszú évmilliókig jóval nedvesebb volt a mostaninál, a kontinens javát dús erdőségek borították (ezek maradványai ma Észak-Queenslandben lelhetőek fel), a 60 millió évvel ezelőtt kialakulni kezdő Eyre-medencét is beleértve. A terület nagyjából 20 millió éve lefolyástalan, ekkor déli részén egy nagy kiterjedésű, sekély tórendszer alakult ki, mely 10 millió éve kezdett zsugorodni, amikor Ausztrália északabbra mozgásával szárazodni kezdett a klíma. A tórendszert és a ritkuló erdőségeket csak az elmúlt 2,6 millió év drasztikus éghajlatváltozása (azaz a jégkorszak beköszönte) tüntette el az éghajlat további szárazodásával és a kontinensbelső elsivatagosodásával. A tavak maradványai ugyanakkor megtalálhatóak a még kitartó, időszakos sekély sóstavakban és a lerakódott nagy mennyiségű tavi üledékben (pl. homokban), tehát a 19. század derekán az Ausztrália belső sivatagjaiban, félsivatagjaiban előretörő, szomjazó és éhező felfedezők valójában nagyrészt az egykori tórendszer maradványain küzdötték előre magukat...

Felhasznált források:

• Marjorie Barnard: A History of Australia
• http://www.visitmungo.com.au/landscape-in-action
• http://nci.org.au/2015/05/11/origins-and-future-of-lake-eyre-and-the-murray-darling-basin/
• https://en.wikipedia.org/wiki/Thomas_Mitchell_(explorer)
• https://en.wikipedia.org/wiki/European_land_exploration_of_Australia
• https://en.wikipedia.org/wiki/Murray_River