Csendes-óceáni korallsziget 1000 km-re Mexikótól, mely meglepő módon francia terület, és hírét korábbi tartós telepeseinek tragikus pusztulása árnyékolja be.

A Clipperton- (spanyol és francia nevén: Passion-) szigeten járunk, mely önmagában egy fura képződmény: a Közép-Amerikától délre fekvő Albatrosz-plató egy a szokásosnál jobban kiemelkedő vulkáni eredetű hegyére települt atoll, melynek lagúnája teljesen zárt. Legtöbbünk fejében végtelen, megszakítás nélküli vízfelületként él a Csendes-óceán keleti medencéje, ahol a valóságban az egyhangúságot számos kisebb-nagyobb (nálunk nagyrészt ismeretlen) sziget, szigetcsoport szakítja meg, elég ha a Galapagos-szigetekre, a Jurassic Park helyszínének mintájául szolgáló Kókusz-szigetre vagy a Revilla Gigedo-szigetekre gondolunk. Közülük a partoktól legtávolabbi a Clipperton-sziget, mely első pillantásra inkább már egyes óceániai szigetekkel mutat rokonságot.

A Clipperton-sziget bércei és dús növényzete - (forrás) 

Maga a sziget egy 12 kilométer kerületű, átlagosan 150 méter széles gyűrű, mely sehol sem szélesebb 400 méternél, de legalább 45 méter széles. A legmagasabb pont egy 29 méter magas szikla, közel a legkeskenyebb ponthoz. A gyűrű által bezárt lagúna nagyjából 3 kilométer átmérőjű, legmélyebb pontjai 30-40 méterrel vannak a tengerszint alatt. Alapvetően édesvizű, ami jó hír az idevetődő hajótörötteknek, ugyanakkor a jellemzően fél-1 méterre a tengerszint fölé emelkedő gyűrűn viharos időjárás esetén átcsap a sós tengervíz, ilyenkor a vízéből való ivás kevésbé ajánlott. Ezen felül a lagúna vize a legtöbb faj számára elviselhetőnél savasabb kémhatású, úgyhogy nem teng túl az élettől. Az inkább homokzátonyra emlékeztető szigetet helyenként némi növényzet (fű, kókuszpálmák) borítja, a természet fő attrakciója azonban a rengeteg ide sereglő vízimadár, ami tekintélyes mennyiségű guanóval jár, aminek még komoly jelentősége lesz történetünkben.

A Clipperton-sziget zárt lagúnája - (forrás)

Kemény 6 négyzetkilométeres területével egyben a legkisebb francia tengerentúli terület címével büszkélkedhet.

Ezek után azt hiszem nem meglepő, hogy a sziget (vagy inkább zátony) nem rendelkezett "őslakókkal", és az európai hatalmak csendes-óceáni kalandozásai (majd gyarmatosító tevékenysége) során is csak mérsékelt figyelem övezte. De hogy került mégiscsak a franciákhoz, akiknek pont errefelé nem sok (vagy nem túl tartós) érdekeltsége volt? Ennek megértéséhez kicsit tágabb kontextusba kell helyeznünk a sziget történelmét.

Jelenlegi forrásaink alapján vitathatatlan, hogy a szigetet 1711-ben francia hajósok fedezték fel, akik a francia király nevében birtokba is vették azt, bár mint látni fogjuk, ez épp a Csendes-óceánon önmagában véve nem jelentett túl sokat. Mindezt jól mutatja, hogy hiába élt 1725-ben egy francia tudós hónapokig a szigeten, széleskörben elterjedt nevét (Clipperton) egy olyan brit kalózról kapta, akinek ittjártát azóta sem tudják minden kétséget eloszlatóan bizonyítani. (Viszont a pletykák szerint innen kiindulva fosztogatta a spanyol hajókat.) A szigetnek ugyanakkor a 19. század közepéig senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget. A spanyol korona uralmának erőteljes visszaszorulása csökkentette a Közép-Amerika és Ázsia közötti hajóútvonal jelentőségét, az amerikai partok menti hajóútvonalaktól pedig túl messze volt a sziget. A forgalom az 1820-as, 30-as években kezdett el élénkülni, amikor az egyre brutálisabb méretű bálnavadász tevékenység a sziget környéki vizekre is kiterjedt. (A Moby Dicket megihlető tragédia valahol a szigettől délnyugatra fekvő vizeken játszódott le...) A sziget politikai státuszának "rendezését" viszont egész más tényezők tették szükségessé:

Egyrészt az 1830-as évektől kezdődően került sor a déli csendes-óceáni szigetek gyarmatosítására. Azok számára, akik olvastak erről a korról, némileg meglepő lehet, hogy Polinézia keleti felére nem a britek, hanem a franciák tették rá a kezüket. Hiszen a 18-19. század fordulóján az Ausztráliát és Új-Zélandot (meglehetősen különböző módszerekkel) gyarmatosító britek kiváló bázisokra tettek szert a környéken, és számos irodalmi mű tanúsítja a britek erőteljes jelenlétét Tahitin és a környező szigeteken. A megoldás a gyarmatosítás módjában rejlik. A terület feltérképezésében a franciák (Bougainville, La Pérouse) is jeleskedtek, és ők is megtették az első lépéseket a gyarmatosítás irányába. Mindez alapvetően két módon mehetett végbe: telepesek (esetleg elítélt bűnözők) érkezésével, vagy misszionáriusok helyszínre küldésével. Tekintve, hogy telepeskolóniák létesítésére az erőforrások korlátozottak voltak, és a viszonylag fejlettebb társadalmakkal (királyságokkal) rendelkező területeken (Tuamotu-, Társaság szigetek, Új-Zéland) nem tűnt éppen problémamentesnek a dolog, ezért a kis szigetek királyságaiba jellemzően misszionáriusok érkeztek, akik a királyi családok mellé beépülve komoly befolyásra tettek szert  a helyi ügyekben. Ez meglehetősen költségtakarékos módszer volt, ráadásul, ha valami balul sült el (kiutasították, meggyilkolták, illetve egyes melanéziai szigeteken elfogyasztották a misszionáriusokat) kiváló alkalom nyílt a "nagyhatalmi" beavatkozásra. Ebben a játékban igen sokáig a britek voltak a jobbak, noha számos szigeten kisebb számban (katolikus)  francia kollégaik is térítettek velük párhuzamosan.  A konfliktus kódolva volt, főként, hogy a tengeren ismét megerősödő franciák az 1830-as évek végére ismét erősen érdeklődni kezdtek a régió iránt, ami jópár francia kalandort és misszionáriust is felbátorított. Az események két szálon indultak be: egyrészt Új-Zélandon az európaiak által tűzfegyverekkel ellátott és egymást bőszen irtó maorik egyre több jelét észlelték, hogy a szigeten a franciák már nem csak üzleti és hittérítési célból jelennek meg, hanem kolónialapítási terveik is vannak. Ezért egyes törzsek már 1836-ban brit védelmet kértek, majd amikor 1839-40-ben már materializálódni kezdett a francia bevatkozás, a britek sürgősen megkötötték a maorikkal a később erősen vitatott tartalmú Waitangi-egyezményt, amivel tulajdonképpen francia helyett brit kézbe kerültek a szigetek.

Mindez érthető módon lekötötte a briteket, illetve kicsit keletebbre terelte a franciák figyelmét: ezzel szinte egyidőben némi perpatvar tört ki Tahiti szigetén: a kissé talán túl magabiztos brit "kormányzó", aki egyben a helyi királynő főtanácsadója is volt 1836-ban kiutasított két francia misszionáriust. Mindezt némileg szerencsétlen módon akkor tette, amikor a helyi, angolbarát dinasztia hatalma némileg megingott. Első lépésként a Tahiti előtt megjelenő franciák csak kártérítést követeltek, ugyanakkor némi felderítőmunkát követően arra jutottak, hogy azért errefelé még bőven lenne mit keresniük. A némileg megerősített francia flotta 1841-42-ben visszatért, és "védelme alá vonta" a Tahititől északra található Marquises-szigeteket. A flotta parancsnoka, Abel Aubert Dupetit Thouars admirális ekkor önhatalmúlag úgy döntött, hogy ha már ilyen messzire eljöttek, elvégeznének némi pluszmunkát, úgyhogy megállt Tahitin, és francia "védnökség" alá vonta azt is, kiutasítva onnan a britek egy részét. A tranzakcióra ezt követően egy véres polgárháború tett pontot, amelyben a rivális törzsek leszámoltak angolbarát ellenfeleikkel. A francia lendület ezt követően is tartott: 1853-ban megalapították az új-kaledóniai büntetőgyarmatukat, és igyekeztek minél több kisebb szigetet is fennhatóságuk alá vonni. (Ennek néha kissé abszurdba forduló további történetével korábbi írásunkban lehet megismerkedni.) Ezen kisebb szigetek egyike volt a Clipperton-sziget is, melyekre már III. Napóleon alatt, 1858-ban jelentette be igényét a Francia Császárság. Az igénybejelentés egyben a névleges birtokba vételt is jelentette, amit a szigetre a hullámverés miatt kikötni képtelen tengerészek a zászlóval való körbehajózással abszolváltak. A sikeres akciót követően a szigetet a potom 4000 kilométerre fekvő Tahiti francia kormányzójának fennhatósága alá rendelték.

A sziget nincs túl központi helyen, ma egyetlen jelentősségét a 200 mérföldes kizárólagos gazdasági zóna adja - (forrás)

Természetesen eddigre már más jelentkezők is akadtak: egyrészt a közeli Mexikó, mely katasztrofális területi veszteségeire szeretett volna egy 6 négyzetkilométeres szépségtapaszt, ráadásul úgy vélték, hogy akár ki is termelhetnék a szigeten lévő nagy guanókészleteket. Ezt az Egyesült Államok is így gondolta, persze úgy, hogy amerikaiak bányásznák ki a készleteket, igaz hivatalos igénnyel sohasem éltek a szigettel kapcsolatban. A franciák a mexikói igényt frappáns módon tervezték kezelni: mexikói intervenciójuk némileg csökkentette az igény komolyságát, ugyanakkor némi stratégiai jelentőséggel is felvértezte a szigetet: szépen illeszkedett a Karib-tengeren és Mexikón át Melanéziáig terjedő francia érdekeltségek sorába.

A mexikói kalandot követően a sziget iránti érdeklődés megcsappant, és csak időnként néztek feléje az érdekelt felek. Ebből 1897 végén lett botrány, ugyanis az éppen erre vizitáló francia haditengerészet  három amerikait talált a szigeten, akik bőszen bányászták a guanót. Mindez a mexikói kormányzatot is rádöbbentette arra, hogy valamit tenni kellene, úgyhogy kirendelték a haditengerészetet, és kormányzót neveztek ki. (És persze kiutasították az amerikaiakat.) A kirobbanó nemzetközi vita ellenére a mexikói jelenlét a következő 20 évben csaknem folyamatos volt, egészen a tragikus végkifejletig. A mexikói kormányzat ugyanis  - brit bányászati próbálkozásokkal párhuzamosan - kísérletet tett a sziget kolonizációjára: 1906-ban világítótornyot emeltek és katonák is érkeztek családostul. 1914-re a telep állandó lakóinak száma már meghaladta a 25-öt, a brit bányászokat nem számolva, akiket a mexikóiak ebben az évben haza is küldtek. A telepesléttel csak egy gond volt:  a szigeten szinte semmiféle élelem nem állt rendelkezésre (a nyílt tengeri halászathoz pedig nem volt elég eszközük a bányászoknak és a katonáknak), ezért időnként egy ellátóhajó érkezett Acapulcóból a telepre. Azonban 1914-ben újabb polgárháború tort ki Mexikóban, aminek következtében  a kormányzatnak kisebb gondja is nagyobb lett az ellátóhajó elindításánál. Az elfogyó élelem miatt hamarosan megtizedelődött a kis közösség, a többséggel a skorbut végzett, míg néhányan egy elhaladó hajó "üldözése" közben veszítették életüket. 1915-re már csak egy férfi és 15 nő és gyermek maradt életben, a férfi ( a világítótorony őre) pedig kikiáltotta magát a sziget "királyává", alattvalóit pedig saját tulajdonának tekintette, egészen addig, amíg az egyik nő nem végzett vele. Pár órával a "király" halála után az amerikai Yorktown cirkáló kikötött a szigetnél és fedélzetére vette a túlélőket: négy nőt és hét gyermeket.

A túlélők - (forrás)

A tragikus kolonizációs kísérletet követően már nem próbálkozott senki állandó telep létrehozásával, néhány hajótöröttön kívül csak kutatók és rádióamatőrök keresik fel rendszeresen a szigetet, mely hosszú nemzetközi vita után 1931 óta hivatalosan is francia terület. Lakatlansága miatt különleges státuszú: már nem Tahitiből, hanem egy párizsi minisztériumból irányítják, vélhetően kevés papírmunkával.

A francia "tengerentúl" - (forrás)

Itt érdemes röviden foglalkoznunk azzal, mit is jelentenek valójában a tengerentúli francia területek, egy hajdani nagy gyarmatbirodalom nem is olyan szerény maradványaiként. Az ezeken a területeken élő mintegy 2,8 millió ember rendelkezik francia (és EU-s) állampolgársággal és képviselettel a francia nemzetgyűlésben, azonban az egyes területek jogállása és közigazgatása történelmi és gyakorlati okokból eltérő egymástól. A legtöbben az 5 tengerentúli régióban (korábban megyében) élnek. Ezek a területek (Martinique, Guadeloupe, Francia-Guyana, Ráunion, Mayotte)  többé-kevésbé  Franciaország integráns részének tekinthetők, közigazgatásuk úgy működik, mint egy francia régióé (korábban megyéé), igaz az utóbbi években van némi differenciálódás a régiós önkormányzatok működésében és hatáskörében. A tengerentúli közösségek (Francia Polinézia, Saint-Pierre és Miquelon, Wallis és Futuna, Saint Martin és Saint Barthelemy) tulajdonképpen autonóm területek saját törvényekkel, törvényhozással és kormányzattal. (Wallis és Futuna esetében máig elismert három helyi királyság léte...) Tengerentúli területből mára csak egy maradt: a francia déli és antarktiszi területek. A minimális lakosságú közigazgatási egységhez tartoznak többek között a Kerguelen-szigetek. Franciaország még rendelkezik két különleges státuszú területtel is: egyik a viszonylag népes Új-Kaledónia, amely saját kormányzattal rendelkezik, lakossága új-kaledóniai ÉS francia állampolgársággal is bír. És végül lakatlansága és más francia területektől való elszigeteltsége miatt  ide tartozik  történetünk főszereplője a Clipperton-sziget is, mely egy majd másfél-százados, változatos és tragikus hódítási történet révén került ebbe a furcsa státuszba.

Felhasznált források:

• https://www.damninteresting.com/the-tyrant-clipperton-island/
• https://en.wikipedia.org/wiki/Clipperton_Island
• https://en.wikipedia.org/wiki/Overseas_France#Minor_territories