Egy családi albumban talált német irredenta bélyegsorozat apropóján bejegyzés-sorozat indult a Pangea blogon. Azt ugyanis minden kisdiák fejből fújja mit vesztett Magyarország a Párizs környéki békében, ez azonban korántsem befolyásolta olyan mértékben és irányban a világtörténelmet, mint a német területveszteségek. Pedig Németország első világháború utáni területi veszteségei korántsem voltak akkorák mint Magyarországé, vagy Törökországé. Gyarmataitól ugyan megfosztották – ez összesen több mint 4 millió négyzetkilométert jelentett – de az anyaország csak 13%-ot vesztett az összes területéből. Ezek a területvesztések azonban kevés kivételtől eltekintve igen megalázó módon zajlottak.

Volt már szó a háborúban semleges Dánia által megszerzett Schleswigről, ezután következett az apró, még járásnak sem nevezhető Hultschini földek sorsa Felső-Sziléziából, majd az egész Felső-Szilézia, népszavazásokkal, felkelésekkel. Egy rövid, témánkat csak részben érintő eszperantó kitérő után részletesen tárgyaltuk a Memel-vidék sorsát a litván határon majd visszatértünk a belga határra Eupen-Malmédy vasúttörténetéhez. Nemrég újra keletre indultunk, Danzig, mai nevén Gdańsk városába, hogy utána következzen Poznań vidéke.  Sorozatunk utolsó előtti részében visszatérünk nyugatra, ahhoz a tartományhoz, amely miatt kirobbant az első világháború. 

Még a diákok is tudják: Csonka-Franciaország nem ország...

Megkockáztatom, talán azt is fejből fújja minden kisdiák, hogy az I. világháború elkeseredett franciaországi harcainak fő oka az 1870-es francia megszégyenülés, a Német Császárság versailles-i kikiáltása, a hatalmas hadisarc és Elzász-Lotaringia elvesztése volt. Mivel Elzász és Lotaringia a legjobban feldolgozott terület az 1920-as német területveszteségek közül, megpróbáljuk egy új, kevésbé ismert szemszögből vizsgálni. Ez a szemszög pedig a francia állam keleti expanziója, azaz a "Marche vers l'Est". Mind a francia, mind a német párja állami szinten jelen lévő ideológia volt a középkortól kezdődően, de míg a németeknél elsősorban civilizációs, addig a franciáknál ez inkább a biztonságos határok iránti igény szintjén jelent meg.

Hosszú lenne Lotaringia 1200 éves történelmét egy cikkbe sűríteni ezért csak a fontosabb és a terület helyzetének megértését szolgáló eseményeket tárgyaljuk. Lotaringia területe az évszázadok során jelentős átalakuláson (zsugorodáson) ment át, egy önálló birodalomból egy hercegségen át alakult a ma is ismert francia közigazgatási egységekké. 

Rajnán inneni és túli frankok

Nagy Károly három részre osztott birodalmában még nem léteztek németek és franciák, a frank pedig ugyanúgy egy germán törzs voltak, mint az alemannok, akikről a franciák (frankok) a németeket elnevezték. Gyakran azonosítjuk a frankokat a franciák elődeivel, de fontos tudni, hogy a németek is büszkélkedhetnek frank ősökkel. Ez a népcsoport két ágra szakadt a III. században, és ez az elválás napjainkig meghatározza Európa történelmét. A Párizs környékét magában foglaló Île-de-France tartomány egy egész ország számára örökítette át a száli frank törzs nevét. A másik frank törzs, a rupuáriak (azaz folyam-mentiek) a Rajna mellett éltek, Aachen és Köln környékén, az általuk Rheinfrankennek nevezett vidéken, mely a középkor folyamán feldarabolódott. Területén kisebb, főként egyházi államok jöttek létre. Ettől keletre, Közép-Németországban is van egy Frankónia nevű régió (ez sem önálló közigazgatási egység), mely javarészt Bajorország északi harmadát alkotja. Ha hinni lehet a szóbeszédnek a németországi frank öntudat nagyon is létezik, a würzburgiak és a nürnbergiek nem nagyon szeretik, ha bajoroknak nézik-nevezik őket. 

1. ábra Nagy Károly Birodalmának felosztása, 843. Verdun. Nagyobb méretben. 

Lothár öröksége

843-ban Nagy Károly leszármazottai Verdun-ben felosztották egymás között nagyapjuk birodalmát (1. ábra). A nyugati részből alakult ki Franciaország, a keleti részből a Német-Római, vagy helyesen a Szent Római Birodalom. A harmadik, középső részt Lothár kapta, de fontos tudni, nem az ő nevét vette fel a tartomány. I. Lothár országa az Északi-tengertől a Rajna völgyén keresztül Középső-Itáliáig terjedt, hozzá tartozott Isztria, Toszkána, a Rhone völgyének mindkét oldala, Provence és a Nyugati-Alpok is. És hozzá tartozott Elzász is, mely csak a XIII. századtól kerül majd föl a térképre, mint önálló tartomány. Lothár királynak is három fia volt, kik közül a legidősebb, II. Lothár kapta az északi harmadot. Úgy tűnik két Lothár nevű uralkodó már elég volt hozzá, hogy kb. az Alpok vonalától északra eső területre (2. ábra) végre ráragadjon a Lotaringia elnevezés. Mivel II. Lothár a utód nélkül hunyt el, a két "szélső" frank állam között megindult a több mint ezer évig tartó vetélkedés Lothár örökségéért. Kezdetben a német Szent Római Birodalomnak állt a zászló, hiszen amíg tartott a  százéves (egészen pontosan 116 éves) háború Franciaország és Anglia között nem is gondolhatott a keleti irányú expanzióra. 

2. ábra Lotaringia 1000 körül (forrás)

Drang nach Osten 

Mivel a cikk témája a francia Drang nach Osten, német párjáról csak egy térkép erejéig emlékezünk meg. A más néven Ostsiedlungként emlegetett kirajzásban főként, germán, részben németalföldi és vallon etnikumú telepesek vettek részt. Ezek a telepesek egyrészt a Német-Római Birodalom határát tolták egyre keletebbre, másrészt független királyságokban (Lengyelország, Magyarország, Novgorod) is megjelentek, nagyban elősegítve az urbanizációt az addig gyér városhálózattal rendelkező területeken. Ez a terjeszkedés közel 3-5 évszázaddal megelőzte a franciák keleti irányú hódításait (ha most nem számítjuk a szentföldi francia kirajzást). Magyarországon a németek első ismert tömeges betelepítése már a XII. század derekán megindult a szepességi és erdélyi szászok beáramlásával. A XIII. században a Német Lovagrend hasított ki egy jelentős részt a Baltikumból. Mindeközben fokozatosan szorították egyre keletebbre a szláv lakosságot (lásd 3. ábra). 

3. ábra Ostsiedlung (forrás: wikipédia)

Marche vers l'Est vs. Drang nach Westen

Egészen a XIII. századig Franciaország természetes határait négy nagyobb folyó alkotta; a Szajna, a Rhone, a Meuse (Maas) és az Escault (Schelde). Franciaország első keleti sikereit kissé paradox módon délen érte el. Az alábbi .gif (4. ábra) remekül illusztrálja az ország területi változásait. 1350 körül kebelezték be Dauphiné-t, mely egy delfines pajzsról nyerte a nevét és azelőtt a Német-Római Birodalom részét képezte. Másfél századdal később, 1481-ben örökléssel jutott birtokukba Provence, ahol azelőtt a Provencei grófok uralkodtak. 1552-ben, kihasználva a Német-Római Birodalomban terjedő protestáns-katolikus ellentétet, de facto védnökséget szereztek a chambord-i egyezségben Metz, Toul (Tull) és Verdun (Wirthen) püspökségek felett Lotaringiában. Ezek nem alkottak egybefüggő területeket, de a franciák megvetették lábukat a Maas és a Mosel folyó partján. Közel száz év telt el, amikor államközi egyezmény de jure is elismerte a francia uralmat a püspökségben. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békében (1648) ráadásul megkapták Elzász déli részét, Sundgau-t, valamint az elzászi 10 város szövetségét (ún. Dekapolis) azaz elérték a Rajnát. 1675-ben , a győztes turckheim-i csata után megszállták a maradék Elzászt jelentős részét, ezt a hódítást az 1697-es rijswijki békeszerződés szentesítette. Franciaország ekkor már Elzász 4/5 részét birtokolta, de a Lotaringiai hercegség és Bar ekkor még idegen testként ékelődött közéjük. Előbbi székhelye Nancy, utóbbié Bar-le-Duc volt. 

Lotaringia és Bar végül 1766-ban szerződéssel került francia uralom alá. A hercegi család elcserélte Lotaringiát Toszkánáért cserébe, miközben Lotaringiát Leszczyński Szaniszló, lengyel ex-király, XV. Lajos király apósa kapta meg, akit elűztek Lengyelországból. Halála után (1766) a francia király birtokába került. A tartomány, amely egykor a Földközi-tengertől az Északi-tengerig terjedt, alaposan összezsugorodott, ekkor már csak a hercegség területét nevezték Lotaringiának. Franciaország pedig Savoya és Monaco környéke kivételével elérte mai kiterjedését a francia forradalom idejére. 

4. ábra Franciaország határainak változása

"Frontières naturelles" 

A természetes határok kifejezés Franciaországban 1642-ben bukkant fel először Richelieu bíboros egyik írásában. Az Alpok, Pireneusok, az Atlanti-óceán és a Rajna jelölték ki "Gallia" ősi határait, Jean-Baptiste Cloots "Egy gallofil kívánságai" (Vœux d'un gallophile) c. 1786-os művében, mely elmélet a francia forradalom győztes csatái után ismét előtérbe került. Főként a jakobinusok karolták fel az elméletet a haza határainak védelme érdekében. Napóleon itáliai győzelmei után aláírt Campo Formió-i békében teljesült a franciák óhaja, a Rajna lett a határ keleten, olyan ősi francia városokkal együtt, mint Aachen, Köln vagy éppen Mainz.

Elzászban utolsóként Mulhouse városa csatlakozott Franciaországhoz 1798 januárjában, népszavazással. Ez a városállam 1515-ig a Dekapolis egyik tagja volt, mint szabad birodalmi város. 1515-1798 között a Svájci Konföderációhoz tartozott, mint független városállam, így a Német-Római Birodalmat érintő békeszerződések sokáig változatlanul hagyták státuszát. 

Napóleon hódításai következtében Franciaország ideiglenesen Lübeckig, Firenzéig, Barcelonáig, sőt Illíriáig is kiterjedt. Ezeket a hódításokat már nehéz lenne a természetes határok iránti igénnyel magyarázni, inkább Napóleon pillanatnyi hatalmától függött ekkoriban a francia határ. A bécsi kongresszus 1815-ben ismét a forradalom előtti határok közé szorította Franciaországot, az egyetlen szerzemény, amit megtarthattak a fentebb említett Mulhouse volt. 1860-ig kellett várni, hogy a Piemonti szövetségért cserébe bekebelezhessék Savoyát, illetve a francia Riviéra keleti városait. Ekkor vesztette el Monaco területének 95%-át. Ezzel a mozzanattal lezárult Franciaország keleti irányú terjeszkedése. Azaz majdnem. 

Konstans revízió

1870-71-ben Franciaország saját hibájából megsemmisítő vereséget szenvedett Poroszországtól. Nem volt elég, hogy a Német Császárságot Versailles-ben kiáltották ki, a németek elvitték majdnem az egész Elzászt valamint Lotaringia egy részét. Elzászban az egyetlen kivétel Belfort volt, mely 103 napon állt ellen a németeknek és csak a fegyverszünet után 3 héttel tették le a fegyvert. Történelmileg Sundgau, azaz Dél-Elzász része volt, de a békeszerződés értelmében (a védők hősiességét is figyelembe véve) Franciaországnál maradt, cserébe néhány Metz környéki (franciák által lakott) településért. Állítólag maga a kancellár Bismarck ellenezte az elcsatolást, attól félt, hogy helyrehozhatatlanul elmérgesedik a két állam viszonya. A német lakosság aránya, a vasércbányák, valamint a katonai-stratégiai szempontok,az elcsatolás mellett szóltak. 

A Németországhoz csatolt rész Reichsland Elsaß-Lothringen néven tagolódott be a II. Birodalomba. A két történelmi régió egyik részét sem birtokolták teljes egészében, Elzász 93%-a Strassburg székhellyel a Rajna-mentén húzódott, Lotaringia 26%-a pedig Metz székhellyel a Mosel-völgyében. Nancy, a tartomány egykori székhelye Franciaországnál maradt. teljes területe 14,496 km² volt, mely három körzetre tagolódott; Alsó- és Felső-Elzász, és Lotaringia. Nem csatolták Poroszország területéhez, közvetlenül Berlinből kormányozták. A helyzet iróniája, hogy az új francia-német határ természetes módon követte a Vogézek gerincét, azaz akár tökéletesen illeszkedhetett volna a franciák természetes határokról alkotott elméletébe. 

5. ábra Elzász-Lotaringia német közigazgatási beosztása 1871-1918 (részlet)

A német hódítás apropóját az Elzászban és részben Lotaringiában élő német népesség jelenléte adta, valamint az a tény, hogy a két tartomány évszázadokon keresztül szerves részét képezte az előző (1-es) sorszámú Német Birodalomnak. A németek csupán azt nem kalkulálták bele, hogy az elzászi németség viszonylag lojális volt a francia államhoz. A francia himnuszt (La Marseillaise) például Strassbourgban írták, eredetileg a Rajnai Hadsereg indulójának. Sok elzászi harcolt a forradalmárok oldalán; kikerültek közülük híres és hírhedt hadvezérek például a Valmy-nál győztes Kellermann, vagy Kléber és Westermann, akik Vendeé-ben saját francia honfitársaikat mészárolták halomra. 

Az elcsatolás után a lakosságnak lehetősége volt arra, hogy állampolgárságukat megtartva francia területre költözzenek, ezzel azonban csak 50 ezer ember élt a tartomány másfél millió lakosából. 

6. ábra Elzász-Lotaringia etnikai viszonyai (1871-1918)

Ennek a másfél millió embernek körülbelül 10-11%-a (200 ezer fő) volt francia anyanyelvű. Ők Metz városban és környékén, valamint Elzászban, a Vogézek néhány völgyében éltek. A németek három, egymástól elkülönülő nyelvjárást beszéltek; Lotaringiában a frankot, Elzászban a pfalzit és az alemannt. 

A német anyanyelvű lakosság a II. Birodalomban eltöltött közel ötven év alatt nem tudott hozzászokni a német uralomhoz. A választásokon többnyire a protest-küldötteket választottak, akik megkérdőjelezték az annexiót, mivel az a nép megkérdezése nélkül történt. Ugyancsak sérelmezték a porosz hadsereg jelenlétét és viselkedését, a két fél gondolkodásmódja között ég és föld volt a különbség. A poroszok lenézték a helybélieket, és bár a hadsereg tiltotta a sértő "Wackes", vagy "Französenkopf" kifejezéseket, 1913-ban hatalmas felzúdulás volt belőle, amikor egy hadnagy Zabernben nyilvánosan ilyen módon sértegette a szerinte túl franciás helyieket. A tüntetések és letartóztatások hatalmas csorbát ejtettek a német állam tekintélyén. E szembenálláson az 1911-ben bevezetett részleges tartományi önkormányzat sem segített. 

7. ábra Nyelvjárások Elzász-Lotaringiában (forrás: wikipédia)

Az 1918-as német összeomlás egyik érdekes mozzanata volt az elzászi kommün. 1918. november 10-én kiáltották ki Strassburg, Mülhausen és Colmar városokban a helyi tanácsköztársaságot a frontról hazatérő matrózok (!). Ekkoriban ugyanis a Kriegsmarine kötelékeiben körülbelül 10 ezer elzászi matróz  és tengerész szolgált. Kijelentették, hogy mivel az őket közvetlenül kormányzó császár lemondott, ezért a hatalom visszaszállt a helyiek kezébe, akiknek nevében a kommunisták kikiáltották Európa egyik rövid életű államát, az Elzász-Lotaringiai köztársaságot (8. ábra). November 22-én, a bevonuló francia csapatok sokak megkönnyebbülésére felszámolták a helyi tanácsokat. 

8. ábra Az Elzász-Lotaringiai köztársaság kikiáltása, 1918. nov. 10. Strassburg

Németország elvesztette az 1871-ben megkapott 14,496 km² területet, közel 1,9 millió lakossal, melynek 85-90%-a német volt. Franciaország négy kategóriába sorolta a lakosságot, melyek közül a "D" kategóriába sorolt 112 ezer "ellenséges" németet — akik közül sokan 1870 után költöztek Elzászba — kiutasították az országból. A német lapokat betiltották, az iskolákban a francia lett a tannyelv, a német eredetű szobrokat, emlékműveket lerombolták (9. ábra).

9. ábra Metz, 1918. III. Frigyes ledöntött szobra.

A fejezet címe nem véletlenül a konstans revízió, ugyanis a tartomány hányattatásai nem értek véget a visszacsatolással. 1939 őszén, a francia hadüzenet után egy szomorú epizód játszódott le a francia-német kapcsolatokban. A franciák egészen 1920-ig mindenhol azt hallották, hogy az elzásziak igazi franciák, akiket a gonosz németek elragadtak tőlük. Ahogy a kezdőkép is mutatja, már a kisiskolások fejébe is beleverték, hogy a "két nővér", avagy az "elveszett tartományok" Franciaország szerves részei voltak és lesznek. 1939-ben a várható német támadások miatt körülbelül 600 ezer németet telepítettek ki a Rajna 10-15 kilométeres sávjából. A kitelepítettek Délnyugat-Franciaországba kerültek, ahol a helybéliek rémülten fedezték fel, hogy ezek az elzásziak, akikről csak jót hallottak és azt, hogy igazi "franciák", bizony az ellenség nyelvét beszélik. A gyanakvás és a megvetés légkörében éltek 1940 tavaszáig, amikor a helybéliek között elterjedt a hír, hogy ezek a "bosche-ok" Hitler születésnapját ünneplik. A csőcselék az utcán verte a németeket, miközben az Elzászban kiürített városokat a francia hadsereg fosztogatta. 1940 nyarán és őszén a németek hazatérhettek immár a III. Német Birodalomba, mely nemzetközi szerződéssel ugyan nem csatolta vissza a tartományt, de betagolta azt a birodalomba. A németek pedig mehettek a Waffen-SS kötelékében Oroszországba, vagy később Normandiába, ahol lehetőségük volt a pár évvel korábbi francia vendéglátóik ellen harcolni. 

10. ábra Franciaország, mint egy idealizált hexagon

Utószó: Beletörődés a hatszögbe

1945-ben Franciaország ismét megszerezte Elzász-Lotaringiát, immár úgy tűnik véglegesen. A helybéliek közül már csak körülbelül 40% beszéli az alemann dialektust, főként az idősebb generációk. Ismét a Rajna lett a természetes határ, de közben a francia hivatalos államhatár-ideológia megváltozott. Először a 19. században bukkant fel a hexagon, mint a szárazföldi Franciaország területének tökéletességét ábrázoló szimbólum. Ennek 3 tengeri és 3 szárazföldi oldala volt, melyet a németek 1871-ben megcsonkítottak. A hexagon, mint szimbólum az 1960-as évektől bukkant fel szélesebb körben, amikor pénzérméken, de területfejlesztési tervekben is felbukkant. Ez a szimbólum lassan a természetes határok elvének helyére lép, ez utóbbinak létjogosultságát már francia történészek is vitatják. 

Azt még nem tudni, mi váltja fel a hexagon-elméletet, abban az esetben, ha a Rassemblement Wallonie France mozgalom sikerrel jár és Franciaországhoz csatolják Belgium vallonok által lakott részeit. Ki tudja, talán a Heptagon-elmélet…?

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• https://en.wikipedia.org/wiki/Rassemblement_Wallonie_France 
• http://www.c3.hu/~klio/klio003/klio139.html
• http://expelledgermans.org/elsassgermans.htm
• http://www.deutsche-schutzgebiete.de/reichsland_elsass-lothringen.htm
• http://www.crdp-strasbourg.fr/data/histoire/alsace-39-45a/evacuation
• https://de.wikipedia.org/wiki/Reichsland_Elsa%C3%9F-Lothringen
• http://www.c3.hu/~klio/klio921/klio057.htm