Eredetileg főként hídként használta a lakosság azt az 50 méter hosszú, 3 méter átmérőjű fenyőtörzset, mely a Borókás-árkon ívelt át Ipolytarnóc külterületén. Az átkelés biztosítása mellett ez a fenyő látta el a környékbelieket fenőkővel, sírkővel és más egyébbel. Így igaz, fából fenőkő! Miután a tudósok megállapították, hogy ez a kovásodott törzs életkorát tekintve igazi kuriózum, a turisták is elkezdték széthordani. Mire a hatóságok észbe kaptak alig maradt valami a világon sehol máshol nem található 17,5 millió éves fenyőtörzsből.

A tarnóczi óriásnagyságú kövesült fa, Nógrád megyében (Id. Markó Károly rajza) (fotó: Bokor Veronika)

Az ipolytarnóci ősmaradványok, más néven az "ősvilági Pompeii", 1944 óta védett terület. 510 hektárját a Bükki Nemzeti Park kezeli. A helybéliek bizonyára már régebben tisztában voltak a fatörzs különlegességével, el is nevezték Gyurtyánkő-lóczának, de az első tudományos leírás viszonylag korán, 1836-ban megtörtént Felsőkubini és nagyolaszi Kubinyi Ferenc környékbeli paleontológus nemes jóvoltából, aki felfedezését 1842-ben "A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésének Munkálatai" c. kiadványban publikálta. Ő még csernek vagy tölgynek vélte. Később Tuzson János botanikaprofesszor azonosította mint fenyőt (Pinuxylon tarnocziense). Az első lábnyomos leletet Böckh Hugó selmecbányai professzor fedezte fel 1900-ban egy tanulmányi kirándulás alkalmával. Alig kétezer négyzetméteren 11 gerinces faj 3000 lábnyomát sikerült azonosítani. Előkerült továbbá rengeteg (>15000 db) levéllenyomat, valamint cápafogak, melyek egy korábbi időszak emlékei voltak.  

Miocén rétegek Ipolytarnócon

Minden ipolytarnóci lelet a földtörténet miocén korából származik, annak is a régebbi, rétegtanilag alsó korszakaiból. A magyar miocén beosztás eltér a nemzetközi kortáblától, a Paratethys-tenger lefűződése által kialakult speciálisan helyi viszonyok miatt. A Kárpát-medence faunája pl. a pannon emeletben olyannyira elkülönül a környező területektől, hogy alemeletei csak Magyarországon használatosak. 

Ipolytarnócon a legrégebbi felszínen lévő üledékek az eggenburgi korszakból származnak (Eggenburg egy kis falu Alsó-Ausztria északi részén). A miocén kezdetén egy tenger hullámzott errefelé, mely fokozatosan egyre sekélyebbé vált. A közeli part öbleiben felhalmozódó maradványok gazdag élővilágról tanúskodnak. Cápák, delfinek, ráják, tengeri tehenek, krokodilok maradványai őrződtek meg a zöldes árnyalatú glaukonitos homokkőben. Koch Antal professzor a XX. század elején egy óra leforgása alatt több száz cápafogat talált, melyet a helyi gyerekek megkövült madárnyelvként árultak a hiszékeny turistáknak. 

Ez a tengerpart még az eggenburgi korszak során szárazulattá vált, a regresszió során folyóvölgyekkel tagolt parti síkság alakult ki. Ezen a síkságon éldegéltek azok a növények és állatok, melynek lenyomatai megőrződtek. Ezt a rétegsort az alsó riolittufaként ismert Gyulakeszi formáció fedi be, mely egy katasztrofális vulkánkitörésről tanúskodik, amikor körülbelül 3 méter magas vulkáni hamu takarta be ezt a tengerparti síkságot. Miután a vulkáni hamu leülepedett és az ég kitisztult, a nap kisütött, az elpusztult táj fölött már egy új korszak köszöntött be; az ottnangi (ismét osztrák falu a névadó, Felső-Ausztriából), de az már egy másik történet (rövid nevén: belső-kárpáti mészalkáli vulkánosság). Most lássuk, mit olvastak ki a geológusok, paleontológusok, botanikusok ebből a rengeteg ősmaradványból.

Kezdjük a levéllenyomatokkal, hiszen ezekből van a legtöbb darabra és fajszámra is. Több, mint 65 különböző fajt írtak le a területről, közülük jó pár akad, amely a világon sehol máshol nem fordult elő. Leggyakrabban babérfélékkel találkozhatunk, őket követik az ős-diófák, legyezőpálmák, kúszópálmák, ős-platánok, páfrányok, bőrlevelű cserjék, magnóliafélék. 99%-ban meleg, csapadékos szubtrópusi éghajlatra jellemző fajok ezek. Ha valaki járt már Ipolytarnócon, körülbelül tudja, hogy a jelenlegi éghajlat ettől jóval szárazabb és hidegebb. Ennyit hűlt volna az éghajlat, vagy a kontinensek vándoroltak ilyen messzire? Vagy esetleg mindkettő?

Kb. 20 millió éve olyan éghajlatot uralkodott errefelé, mint amilyen a kontinensek keleti partjai mentén Kínában, Japánban, Floridában, Kelet-Ausztráliában található manapság a 25-38. szélességi körök között. Paleomágneses vizsgálatok szerint az ős-ipolytarnóci folyópart körülbelül 20 fokkal volt délebbre a mai helyzeténél. Akkoriban még monszuneső esett és gyakoriak voltak a hurrikánok is, melyek az olyan hatalmas fákat - mint a közel 62 méter magas ipolytarnóci fenyő - is ki tudtak dönteni.

Az ipolytarnóci kovásodott fenyőtörzs azonban sehogy sem illik bele a szubtrópusi képbe (néhány más, tölgyhöz hasonló levéllel együtt). Ennek a legközelebbi rokonai ma a Sziklás-hegységben és a Sierra Nevadában élnek 1000-1600 méter magasságban. A geológusok a folyóparti törmelékes és kavicsos üledékek kapcsán feltételezték, hogy itt is kellett lennie egy magasabb hegységnek, ahonnan ez a kevéssé lekerekített hordalék és a bővizű folyó származhat. Valószínűleg erről a hegyből tutajozhatta magával a folyó a hatalmas fenyőtörzset, ami később fennakadt az ártér egyik zátonyán. Kutatók szerint ez a hegység az Ős-Vepor volt, amely metamorf kőzetekből épült fel, így nem egyezett azzal a vulkánnal, ami később beterítette a vidéket. A ködbe és felhőkbe burkolózó Ős-Vepor közel 3000 miliméter csapadékot kaphatott évente, ami erősen pusztította a hegységet. E hegytömb maradványai ma Szlovákiában vannak, az egykori Gömör és Zólyom vármegye határán emelkedő Vepor a legmagasabb pontja (1341 m).

A levelek kapcsán az is érdekes, hogy míg egyes lenyomatok szépen megőrződtek, addig a kutatók találtak elszenesedett növényi maradványokat is. Elképzelhető, hogy rövid időn belül egy hideg és egy forró hamueső hullott a folyópartra.

Lábnyomok a homokkőben (Kép forrása)

Ennek a riolitos, savanyú, azaz szilíciumban gazdag ignimbritnek köszönhető, hogy az élővilág ilyen tárháza maradt az utókorra. Egyrészt a hamuréteg betakarta a földön fekvő avart, másrészt a vastag vulkáni üledéket átjáró talajvíz oldott kovasavából a szilícium-dioxid lassan lecserélte a lignint és cellulózt, a falevélből, fatörzsből opál lett. Enélkül a faanyag nyomtalanul elszenesedett, lebomlott volna. 

Az állatlábnyomok, valamint az őket megőrző homokkő az ősföldrajzi környezetről mesél. A síkságon kanyargó folyó itatójánál rengeteg állat megfordult, elképzelhető, hogy egy gázló is volt a közelben, ahol könnyen átjuthattak az egyik partról a másikra. A folyóvízi környezetről a réteglapokon talált hullámfodor-nyomok árulkodnak. Mocsár nem volt a közelben, sem mangrove-fajokat, sem más mocsári fák levelét nem találni, sőt még úszóhártyás lábú madarak lábnyoma sem került elő. A kovásodás ugyanúgy átjárta és cementálta a felszínen lévő rétegeket a tufaszórás alatt, mint láttuk azt a növények esetében. 

De honnan érkezett a pusztító hamufelhő, amely maga alá temette ezt a szubtrópusi élővilágot? Erre kevés használható anyagot találtam, a Magyarország Földje kötet szerint valahol a Mátra, vagy a Bükk-hegység déli előterében magasodhatott ez a kitörési központ. A kitörésnek bizonyára voltak előjelei, hiszen egyetlen állatcsontot sem találtak eddig Ipolytarnócon. Arról, hogy mi lett a folyóval nem szól a szakirodalom. A vulkáni hamu olyan vastagságban teríthette be a folyópartot, hogy maga a folyó is más medret keresett magának, hiszen ha helyben marad, akkor könnyedén elhordja a laza üledéket és ezzel meghiúsítja a későbbi kovásodást.

A vulkánkitörés már az ottnangi korszak beköszöntét jelzi, amikor a tenger ismét előrenyomult. Valószínűleg a vulkanizmus miatt süllyedni kezdett az Ős-Vepor, és a folyóparti fácies sekélytengerivé változott. A tenger sótartalma csökkent, ez volt a Paratethys-tenger második lefűződésének ideje. Mocsarak jelentek meg a part mentén, és lerakódtak a nógrádi barnaszén rétegei. A mélyben pedig eltemetődve kovásodtak az ősi lenyomatok, várván, hogy egyszer majd a felszínre bukkanjanak.

Bükkábrányi fák a látogatóközpont bejáratánál (forrás)

Az, hogy Ipolytarnóc mindezek ellenére mégsem a világ őslénytani középpontja, miért nem özönlenek ide külföldi turisták százezrei kissé érthetetlen. Valószínűleg nem az őslényeken múlt. Pedig még a bükkábrányi lignitbányában talált 7 millió éves ősfák is ide kerültek! Talán ha valahol, kissé mélyebben felbukkanna egy fél dinoszaurusz sokat dobna a hely hírnevén.

Addig is irány Ipolytarnóc! 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Báldi Tamás: Egy geológus barangolásai Magyarországon
• http://www.nogradgeopark.eu/files/_geopark/download_files/143/NNG_Enclosure_5.pdf 
• https://de.wikipedia.org/wiki/Eggenburgium
• http://fold1.ftt.uni-miskolc.hu/~foldshe/mof04.htm
• http://www.termeszetvedelem.hu/index.php?pg=pl_54-TT-54