Egy családi albumban talált német irredenta bélyegsorozat apropóján bejegyzés-sorozat indult a Pangea blogon. Azt ugyanis minden kisdiák fejből fújja mit vesztett Magyarország a Párizs környéki békében, ez azonban korántsem befolyásolta olyan mértékben és irányban a világtörténelmet, mint a német területveszteségek. Pedig Németország első világháború utáni területi veszteségei korántsem voltak akkorák mint Magyarországé, vagy Törökországé. Gyarmataitól ugyan megfosztották - ez összesen több mint 4 millió négyzetkilométert jelentett - de az anyaország csak 13%-ot vesztett az összes területéből. Ezek a területvesztések azonban kevés kivételtől eltekintve igen megalázó módon zajlottak.
Volt már szó a háborúban semleges Dánia által megszerzett Schleswigről, ezután következett az apró, még járásnak sem nevezhető Hultschini földek sorsa Felső-Sziléziából, majd az egész Felső-Szilézia, népszavazásokkal, felkelésekkel. Egy rövid, témánkat csak részben érintő eszperantó kitérő után részletesen tárgyaltuk a Memel-vidék sorsát a litván határon majd visszatértünk a belga határra Eupen-Malmédy vasúttörténetéhez. Nemrég újra keletre indultunk, Danzig, mai nevén Gdańsk városába, hogy utána következzen Poznań vidéke.
Poznań főtere
1904 és 1909 között egy különös cirkuszi kocsi járta be Posen tartományt, és annak híre egész Németországot. Mivel nem egy remek cirkuszi társaságról volt szó csupán egy lengyel parasztról, a történet akár érdektelenségbe is fulladhatott volna. De az ezidőtájt érvényben lévő lengyelellenes törvények egyfajta lengyel Robin Hood-ot csináltak Michał Drzymałából és négykerekű kocsijából (legóból is megcsinálták).
Ebben az időben vásárolt Drzymała egy darabka földet Kaisertreu (a helybeliek csak Podgradowicének ismerték) mellett, Poznańtól délnyugatra. Már a telket sem volt egyszerű megvásárolnia, hiszen 1886 óta létezett már a Königlich Preußische Ansiedlungskommission in den Provinzen Westpreußen und Posen, azaz a Nyugat-Poroszország és Posen tartományi Porosz királyi telepítési bizottság, melynek röviden annyi volt a feladata, hogy felvásárolja a lengyelek földjeit, majd azt német telepeseknek adja el. Miután Drzymała a telkére házat is szeretett volna építeni beadta kérelmét a hatóságnak, mely rögtön látta, hogy itt egy lengyelről van szó, ezért kerek perec megtagadta a kérelmet. Hősünk azonban nem esett kétségbe és megvásárolta élete első és utolsó cirkuszi járművét, mellyel kihasználta a német hatóságok által hanyagul meghagyott kiskaput. A törvény szerint ekkoriban az minősült háznak, ahol állandó jelleggel legalább egy napig életvitel szerűen tartózkodik valaki. Nos ennek a cikruszi kocsi nem felelt meg, mert a tulajdonosa naponta arrébb vonszolta, így a hatóságok nem találtak fogást rajta. Lassan az egész országban híre ment a cirkuszi kocsinak, és a német hatóságok jobbnak látták visszavonulót fújni és Drzymała öt éven keresztül napi egy költözés után végül felépíthette házát. Az eset groteszksége sajnos csak a felszínét karcolja mindannak, ami akkoriban Kelet-Németországban folyt a lengyelek ellen.
Michał Drzymała kocsija (a tulaj alatt x)
Történetünk színhelye, Nagy-Lengyelország, helyesebben inkább Ó-Lengyelország (Wielkopolska) kiemelten fontos a lengyel államiság szempontjából. Itt telepedett le a VII.-VIII. század folyamán a "nyílt mezők népe", azaz a polán törzsek. Ezek később kiemelkedtek a többi apró szláv törzs közül és a X. század végére a "kerékgyártó" Piast-dinasztia vezetésével egyesítették Mazóviát, Sziléziát és a Visztula felső folyása mentén elhelyezkedő Kis-Lengyelországot. A polánok vezető szerpét jelezte, hogy a létrejövő lengyel államnak ők adták a nevét. A Poznań-Gniezno-Giecz-Ostrow Lednicki által kirajzolt rombusz körül fekvő, morénadombokkal tarkított lapályon állt a polán törzsek magterülete. Egy lengyel eredetmítosz is emléket állít ennek az országrésznek, melynek középkori központja Gniezno volt:
Három testvér, Lech, Cseh és Rusz áthatolt a rengetegen helyet keresve, ahol letelepedhetnek. Hirtelen egy halmot vettek észre, ahol egy magányos tölgyfán egy sas ült. Ekkor Lech azt mondta: "Ez a fehér sas lesz a népem címere, a tölgyfa köré várat építek és a sas fészkéről Gneizdónak nevezem".(Gniazdo lengyelül fészket jelent) A többi testvér tovább ment helyet keresni népüknek, Cseh délre ment, Rusz keletre.
Gniezno egy ideig fontosabb és nagyobb város volt Poznań-nál, itt alapították az első lengyel érsekséget, éppen egy évvel az esztergomi érsekség előtt, 1000-ben. A térség Lengyelországon belül mindvégig kiemelt szerepet játszott, bár a hatalmi súlypont a lengyel "Drang nach Osten"-nel, azaz a keleti puszták meghódításával párhuzamosan egyre keletebbre tolódott. Poznań például 1296-ig volt királyi székhely, a királyság terjeszkedésével ez a szerep átkerült Krakkóba, majd Varsóba. Ó-Lengyelország a terjeszkedő lengyel-litván államon belül pedig egyfajta nyugati perifériává vált.
Lengyelország a bécsi kongresszus után - 1815 - Világoskék: Poznańi Nagyhercegség, Világoszöld: Kongresszusi Lengyelország, Piros: Krakkó szabad város (forrás: wikipédia)
Nagy-Lengyelország egészen 1772-ig szerves részét képezte a Lengyel-Litván államnak. Lengyelország első felosztásakor először a terület északi része került német uralom alá (Nyugat-Poroszország és a későbbi Posen tartomány északi része). 20 évvel később, a második felosztás idején Poroszország bekebelezte egész Nagy-Lengyelországot, majd újabb 3 év elteltével már a főváros, Varsó is az övék volt. Lengyelország eltűnt a térképről, a szomszédok által megszerzett területet nemes egyszerűséggel betagolták saját országukba. Egymás közt még arra is gondot fordítottak, hogy a későbbiekben semelyik uralkodó se vegye föl címei közé a lengyel királyi címet. A francia felfordulás miatt a határok továbbra is meglehetősen képlékenyek maradtak ezen a vidéken. A lengyelek is Franciaország felé fordultak, bennük látták az egyetlen külpolitikai lehetőséget, hogy országukat legalább részben helyreállíthassák. Napoleon, miután vereséget mért az oroszokra és a poroszokra, az 1807-ben aláírt Tilsiti békében a 2. és 3. felosztáskor Poroszországhoz került területeken Varsó központal létrehozta a Varsói (Sándor cárt irritálta volna a Lengyelország kifejezés) Hercegséget (sokfelé hibásan: nagyhercegségként említik), így Poznań és vidéke az újjászülető lengyel államban találta magát. Napoleont nem a lengyelek iránti szimpátiája vezette erre a lépésre, hanem az, hogy egy szövetséges államot hozzon létre a poroszok hátában és Oroszország szomszédságában. Mint később kiderült a kérészéletű lengyel állam csak a francia hadiszerencséknek köszönhette fennállását. Az orosz háborúban kivéreztetett területeket a bécsi kongresszuson ismét felosztották a győztes hatalmak. Poroszország nem járt túl jól, kevesebb mint a felét tarthatta meg az 1795-ig megszerzett lengyel területeknek, sőt, a Varsói Hercegség "visszatért" részein fenn kellett tartania egyfajta autonóm lengyel kormányzatot, melyet Poznańi Nagyhercegségnek (Wielkie Księstwo Poznańskie) neveztek.
Provinz Posen és Nyugat-Poroszország nyelvi megoszlása az 1905-ös adatok alapján
Ezt az autonómiát a poroszok egyre nyűgösebbnek tartották, ezért Oroszországgal teljes egyetértésben arra törekedtek, hogy a lengyel önkormányzat írmagját is eltüntessék országuk területéről. A Poznańi Nagyhercegség 29000 négyzetkilométeres területén a 776 ezer fős lakosság 80% volt lengyel, a többi német és jiddisül beszélő zsidó. Kezdetben a hivatalos nyelv a lengyel volt, ez volt az oktatás nyelve, ezt használták a bíróságokon, hivatalokban. Még a helytartó herceg, Antoni Radziwiłł is lengyel nemzetiségű volt. A helyi országgyűlés tagjait a tartományi nemesség választotta. Ez a viszonylagos lengyel "jólét" 16 évig tartott, ekkor a Kongresszusi Lengyelországban kitört felkelés leverése után a porosz területeken is megtörténtek a retorziók. A helytartót meneszteték hivatalát megszüntették, helyére porosz hivatalonok került, feloszlatták a poznańi országgyűlést. Vagyonelkobzásra is sor került, akire sikerült rábizonyítani, hogy aktívan támogatták az oroszországi lengyel felkelést. A hamvába holt 1848-as poznańi felkelés után pedig magát a Nagyhercegséget is felszámolták, a tartomány hivatalos neve Provinz Posen lett, címeréből száműzték a fehér sast.
Gniezno (Gnesen) katedrálisa (Kép: Tomasz Szymkowiak www.Szymkowiak.pro)
Oda: Ostsiedlung
A helyzet 1871 után Bismarck kancellár alatt gyökeresen megváltozott - reálisabban fogalmazva romlott. Az 1871-es háborúban a magyar "haladó" értelmiséghez hasonlóan a lengyelek is tüntetően a franciáknak drukkoltak, amit Bismarck nem felejtett el nekik. A kancellár lengyelekről alkotott véleményét tömören összefoglalja ez a korábbi, 1861-es idézet:
"Helyzetük együttérzéssel tölt el, de ha mi létezni akarunk, akkor nem tehetünk mást, mint hogy még az írmagjukat is kiirtjuk. A farkast sem lehet azért hibáztatni, hogy Isten olyannak teremtette, amilyen, de ez nem azt jelenti, hogy ne lőjük agyon, ha alkalom adódik rá."
A hivatalos német álláspont szerint a csak az lehetett jó német, aki egyedül Németországhoz hű. Kizáró ok volt a Vatikánhoz való hűség és a szeparatizmus, és persze mindkettőben felülreprezentáltak voltak a lengyelek. Bismarck, mint liberális politikus kőkemény kézzel vitte végbe a katolikus egyház szekularizációját az ún. Kulturkampf során. Ezt Posen tartományban tetézte az a németesítési törekvés, mely 1871 után immár leplezetlenül folyt. A lengyelek asszimilációját célul kitűző német politika két fő csapáson haladt, egyfelől a lengyel kultúrát, másrészt a lengyel vagyon megszüntetését célozta meg. A kulturális háború egy része a Kulturkampf keretein belül zajlott, melynek révén szinte már vendée-i, vagy kommunista szintű egyházüldözés vette kezdetét. A katolikus egyház javait elkobozták, a szerzetesrendeket megszüntették, az egyházi iskolákat, beleértve a lengyel papi szemináriumokat állami irányítás alá vették. 185 pap került börtönbe, köztük a gnieznoi lengyel érsek, több százan menekültek el. Nem valószínű, hogy vigasztalta a lengyeleket, hogy a délnémet katolikus püspöki kar is hasonló sorsra jutott. Az iskolákban a lengyelt idegen nyelvként sem lehetett tanítani, egyedül a hittant tanították lengyelül, de az állam abba is beleszólt, hogy a hívek melyik dalt énekelhetik a templomban és melyiket nem. (Mindeközben a nemzetiségeit "elnyomó" Magyarországon a Lex Apponyi bevezetéséig nem volt kötelező a magyar nyelv oktatása...) A német tanárok pluszpénzt kaptak, ha lengyel faluba kérték áthelyezésüket. Ez sokszor olyan érzést keltett bennük, mintha német lovagként kerekednének fel pacifikálni a szláv barbárokat. 1894-ben létrejött a Deutscher Ostmarkenverein, közkeletűbb nevén a Hakata, amely egy sor felesleges intézkedéssel bosszantotta a lengyeleket. Nemcsak Inowrocław várost neveztették át Hohensalzára, Posen tartomány sok falva is így kapott német nevet, ezen kívül lecserélték az utcanévtáblákat, sőt az illemhelyek feliratait is.
A másik csapásirányt a németek betelepítése jelentette. A már említett Königlich Preußische Ansiedlungskommission in den Provinzen Westpreußen und Posen azonban nem a germanizáció érdekében jött létre, sokkal inkább a németek drasztikus méreteket öltő elvándorlásának ellensúlyozására. Fő feladata az volt, hogy felvásárolja a lengyel birtokokat, majd azokat áron alul adja tovább német telepeseknek. Ilyen módon 22000 német család költözött Posen tartományba, de ezzel együtt sem sikerült szinten tartani a német lakosság számát keleten.
A német többségű Bromberg (Bydgoszcz) színezett fényképen
Vissza: Ostflucht
Ma már kevesen tudják, hogy az 1904-ben a Ruhr-vidéken alapított gelsenkircheni Schalke 04 focicsapat korabeli gúnyneve a Polackenverein - azaz a "Lengyel egyesület" volt. Nem csak focicsapatuk, de bankjuk, iskoláik, egyházi életük is volt a lengyeleknek a Ruhr-vidéken. De hogyan fordulhatott elő, hogy a világháború kitörése előtt az iparvidék 3 milliós lakosságából fél millió volt a lengyel, sziléziai, kasub és mazur nemzetiségű? A kérdésre egyetlen szó a válasz: Ostflucht.
Az iparosodás nagyon nagy számban szívta fel a keleti agrár jellegű területek lakosságát, amely nem volt tekintettel a nemzetiségi viszonyokra. Így hát nyugatra költözött a német és nyugatra költözött a lengyel is. A kalandvágyóbbak meg sem álltak az Újvilágig (1820-1914 között 6 millió német költözött az Egyesült Államokba). A kiürülő keleti tartományokba főleg lengyelek érkeztek a cári Oroszországból, ahol a helyzet még siralmasabb volt a németországinál. Míg a németek jogállamként a lengyelellenes törvények betartatásával zaklatták a 3 milliós kisebbségüket, addig az oroszoknál ez többnyire irracionális és kiszámíthatatlan cselekedetekben mutatkozott meg. Az ún. Ostflucht folyamata egészen a világháború kitöréséig tartott és ennek következtében a német lakosság főként a nemrég keletre költözött telepesekre és a hivatalnokokra korlátozódott. Ennek a későbbiekben még nagy jelentőssége lesz.
Nemzetiségi arányok Posen tartományban - 1910 (forrás:wikipédia)
Lengyel válasz
A német intézkedésekre néhány éves késéssel feleltek a lengyelek. A katolikus egyházat ért támadások következtében a lengyelek vallásossága elmélyült, az iskolában zajló németesítés ellen saját magániskolákat hoztak létre. Fellendült a közösségi élet, sportegyesületek, önképző körök alakultak. A katonai ismeretek elsajátítására lövészegyletek alapultak, ahol a tagoknak kifejezetten tanácsolták, hogy lépjenek be a német hadseregbe a kiképzés miatt. Az addig széthúzó lengyelek egységbe tömörültek, és nem csupán a helyi Landtagba, de a Reichstagba is lengyel képviselőket küldtek a katolikus Centrum Párt révén. Divat lett megemlékezni a lengyel nemzet dicső napjairól, például a Grunwaldi csata 500. évfordulójáról. A németek természetesen nem járultak hozzá az emlékmű felállításához, az oroszok sem, így hát kénytelenek voltak azt - ez is jellemző - Krakkó mellett felállítani, az Osztrák-Magyar Monarchiában. A némethez hasonló nemzeti küldetéstudat uralkodott el rajtuk, melynek egyik szép példája az 1900-ban megjelent Kereszteslovagok voltak Henryk Sienkiewicz tollából. Összegzésül elmondható, hogy mind a Kulturkampf, mind pedig a lengyelellenes intézkedések kifejezetten kontraproduktívak voltak és az elvárt eredmény ellentéte következett be. A lengyel nemzeti érzés feléledt és a Németország irányában érzett állampolgári lojalitás végzetesen meggyengült.
Német népesség aránya Posen tartományban (Regierungsbezirk Posen és Bromberg - 1905)
Posen tartomány két körzetre oszlott az első világháború előtt. Vékony félholdként ölelte körül a tartomány harmadát kitevő németség a tömbben élő kétharmadnyi lengyel lakosságot. A félhold legvastagabb része a nyugati határszélen volt Schwerin járásban, de jelentős számú németség élt a tartomány brombergi (bydgoszcz-i) körzetében. Maga a város is német többségű volt. A német népszámlálási módszertanról érdemes megemlíteni, hogy a kétnyelvű állampolgárokat is a németséghez számolták, így alakulhatott ki 1910-re a 38% német és a 61% lengyel arány. Ahogy egyre keletebbre, vagy délebbre érünk, úgy nő a német telepesekkel telepettyezett lengyel lakosság aránya. Posen, azaz Poznań éppenhogy lengyel többségű volt, a korabeli források kiemelték, hogy ebben a városban volt a legnagyobb az állami foglalkoztatottak (röviden: németek) aránya. Ez a gyökerekkel nem rendelkező lakosság az impériumváltás után gyakorlatilag azonnal felszívódott - az Ostflucht folytatásaként nyugatra költözött.
Fegyverszüneti vonal - a németek számára még kedvezőbb helyzet
1918 novemberében, a német fegyverletétellel szinte egy időben megkezdődött a lengyel szervezkedés Posen tartományban is, mely másfél hónap után nyílt fegyveres felkelésbe torkollott. Ez volt a Nagy-lengyelországi felkelés, melynek során a lengyel fegyveres erők szinte majdnem az egész tartományt elfoglalták, a németek által lakott nyugati félhold kivételével. Maguk a lengyelek határoztak úgy, hogy német lakosságú településeket már nem támadnak meg, hogy ezzel is kivívják az antant szimpátiáját. Akik cserébe szövetséges hadviselő félként ismerték el a nagy-lengyelországi hadsereget a Trier-i fegyverszüneti tárgyalásokon. Ez a fegyverszüneti vonal még meg is felelt a korabeli etnikai viszonyoknak, azonban a Bromberg/Bydgoszcz feletti német fennhatóság gyakorlatilag lehetetlenné tette volna a lengyel korridor kialakítását a tengerhez, ezért végül a Versailles-i békeszerződésben a tartomány döntő hányada népszavazás nélkül került Lengyelországhoz. 1918 vége és 1920 között a Poznańi tartomány egy kvázi független államként működött, saját törvényhozással, hadsereggel és pénzzel. A varsói kormányzattal ugyanis komoly belső konfliktusaik voltak és Piłsudskit a poznańiak nagyon nem szerették.
Posen és Nyugat-Poroszország tartományok törmelékei 1920 után
A Lengyelországhoz került területekről elsősorban a hivatalnokok, tanárok, telepesek menekültek vissza tömegesen Németországba. Számukról eltérően nyilatkoznak a források, attól függően, hogy a német, vagy a lengyel statisztikákat nézzük 400-800 ezer németről van szó, akik 1923-ig elhagyták Lengyelországot. Az 1886 után beköltözött telepesek 1 hónapot kaptak, hogy elköltözzenek. A többiek féltek a létbizonytalanságtól, az alacsonyabb életszínvonaltól, de menekültek a behívók elől a szovjet-lengyel háború idején és sok hivatalnok nem volt hajlandó állampolgári esküt tenni. Ezt a kivándorlást a lengyel kormány egyáltalán nem bánta, sőt lehetőségeihez mérten ösztönözte is.
Ez maradt Posen tartományból 1920 után
Posen tartományból mindössze 7,6%, azaz egy 2200 négyzetkilométeres csík maradt meg Németországnak. Ha a lakosság arányában osztották volna ketté a területet, a németeknek legalább 38%-ot kellett volna kapniuk. A közigazgatási rendezés során a lengyel korridor által kettévágott Nyugat-Poroszország nyugati részét hozzácsatolták Posen tartomány két elkülönülő részből álló maradványaival. 1922-ban alakult meg Provinz Grenzmark Posen-Westpreußen összesen 7695 négyzetkilométer területen 332443 lakossal. Székhelye egy harmincezres kisváros Schneidemühl/Piła volt. Az itt élők 58-62 százaléka evangélikus, azaz valószínűleg német és 36-41 % katolikus, azaz nagy valószínűséggel lengyel lakosa volt.
Különös módon a tartományt 1938. október 1-én felszámolták. A Lengyelország ellen küszöbön álló támadás ismeretében ez egy kissé érthetetlen lépés volt, hiszen nagyszerűen ki lehetett volna egészíteni az egy év múlva megszállt területekből. Rejtély, hogy miért nem így történt és miért olvasztották be Grenzmark tartományt Pomerániába, Brandenburgba és Sziléziába.
1939 után már nem állították helyre az egykori Posen tartományt, Lengyelország egykor Németországhoz tartozó területein két Reichsgau jött létre: Danzig-Westpreußen és Wartheland. Majd 6 év múlva, 1945 után a németek már csak az Odera és Neisse folyók túlsó partjáról nézhették egykori lakóhelyüket. De ez már egy másik történet.
Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról:
