Hogyan vált egy hatalomtechnikai célú közigazgatási területmegosztásból a világ második legnépesebb országát megosztó konfliktus, mely nem csak az azt gyarmatosító hatalmat ásta alá, de egyéb messzemenő gazdasági és társadalmi hatásokkal is járt? Bengália 1905-ös felosztása a mai napig meghatározza India, Banglades és Pakisztán viszonyát és bizonyos mértékben mindennapjait is.
A 20. század elején a közel 80 milliós lakosságú Bengália Brit-India legnépesebb és gazdaságilag is meghatározó tartománya volt. Nemcsak a lakosság nagyjából egyharmadát tömörítette, de a Csota Nagpúr szélén lassanként szárba szökkenő indiai nehézipar, a jövedelmező jutatermelés és feldolgozás valamint a teatermelés zöme is ebben a tartományban összpontosult, és ekkor még Kalkutta szolgált a brit gyarmat fővárosaként is. Mindez azzal is járt, hogy a lassan gyarapodó indiai középosztály (valamint az egyre erősödő nemzeti mozgalmak) képviselői is itt összpontosultak. A nemzeti mozgalmaknak is megágyazó (kezdetben erősen anglofil) szellemi fellendülést hozó korszakot utólag csak "Bengáli reneszánszként" emlegetik a tartomány e korszakát. Ugyanakkor a nehézipar és a teatermelés említése már árulkodó lehet: Bengália ekkor a későbbinél jóval nagyobb területet jelentett: a tartományhoz tartozott A mai indiai Bihar állam nagyobb része, a mai Orissza (Odisa) északkeleti, nagyrészt törzsi területei, valamint a teljes Asszám tartomány is.
Ezek a területek gazdasági és közlekedési szempontból valóban egységet alkottak, etnikai, vallási és nyelvi szempontból azonban már korántsem (igaz ez India csaknem egészére jellemző). A terület központi és délkeleti részén élő bengáliak alkották a legnépesebb csoportot, településterületük nyugati részén a hindu vallást, keleti részén az iszlámot követve (ez a vallási ellentét a 20. század elején nem igazán vezetett komolyabb konfliktusokhoz). Északnyugaton a hindi különböző nyelvjárásai voltak elterjedtek, délnyugaton pedig a törzsi nyelvek valamint az oriya, míg Asszámban is a helyi nyelv(ek)et beszélték.
Lord Curzon teljes alkirályi díszben - (forrás)
A tartomány óriási mérete, nagy népessége és nyelvi sokszínűsége természetesen igencsak megnehezítette a kormányzását, ezért felmerült a közigazgatási felosztás lehetősége, amit kézenfekvő lett volna nagyjából a nyelvi választóvonalak mentén kivitelezni, ugyanakkor a bengáli népcsoport egyre nagyobb gazdasági ereje és politikai érdekérvényesítő képessége más irányba terelte az aktuális (és meglehetősen extravagáns) indiai alkirály, Lord Curzon gondolatait: mi lenne, ha a tartományt úgy osztanák ketté, hogy az a bengáliakat is kettéosztaná? (Igen, arról a Curzonről van szó, már 1905-ben is szeretett vonalakat húzogatni...)
Lord Curzon a korabeli brit politika egy roppant tehetséges, de roppant ellentmondásos (már akkori szemmel is) ultrakonzervatív figurája volt. A keleti kultúrák és a földrajz nagy rajongójaként rengeteget utazott, útjai során szerzett tapasztalatai alapján úgy vélte, hogy a Brit Birodalomra a terjeszkedő orosz Birodalom jelenti a legnagyobb veszélyt. Külpolitikai nézeteit tekintve jellemzően reálpolitikus volt, konzervativizmusa leginkább abban nyilvánult meg, hogy az arisztokráciát tekintette a társadalom irányítására hivatott csoportnak, mindez pedig igencsak befolyásolta indiai tevékenységét, miután 1899-ben alkirállyá nevezték ki. Ő "koronázta meg" a brit India-politika 1880-as évektől tapasztalható konzervatív fordulatát (Tory-entalizmust): a korábbi másfél évtizedben egyre inkább lehetővé vált az indiaiak számára a közhivatalok viselése, ami egy speciális önigazgatás, egy gyarapodó (britbarát) középosztály és végső soron a "klasszikus" dominiumi státusz elnyerése felé mutatott. A 19. század utolsó húsz évében viszont a britek fékezni igyekeztek ezt a folyamatot, Curzon pedig különösen. Az új alkirály a szubkontinens kormányzásában az indiai arisztokrácia szerepét igyekezett erősíteni, a polgári mozgalmakra gyanakodva tekintett, ami megmagyarázza, miért is tartotta jó ötletnek Bengália felosztását. Fontos megjegyezni, hogy ő nem a britek és az indiaiak, hanem az arisztokraták és a köznép között hozott választóvonalat, aminek lett pár olyan gyümölcse is, ami miatt ma mégis inkább pozitív indiai megítélése: egyrészt ő engedte először nagyobb számban a brit-indiai hadsereg tisztikarába a helyieket (főként az arisztokratákat), másrészt az indiai kultúra nagy rajongójaként (és pompakedvelő alkirályként) ő kezdte meg az indiai műemlékek szisztematikus felújítását és védelmét.
Az alkirály lendületét és politikai megfontolásait figyelembe véve nem volt meglepő, hogy felkarolta Bengália megosztásának tervét, ami eredetileg pusztán a könnyebb kormányozhatóságot szolgálta volna, azonban Curzon lehetőséget látott a bengáliak megosztásában is: India legöntudatosabb, a helyi (liberális) politikai mozgalmakban vezető szerepet betöltő csoportját sikerült volna politikailag megosztani, megregulázni. A terv tulajdonképpen bejött, de nem pont úgy, ahogy Curzon remélte, bár nincs rá bizonyíték, hogy az alkirály vallási ellentéteket kívánt volna szítani (politikai gondolkodásától ez meglehetősen távol állt). A Nyugat- és Kelet-Bengáliát elválasztani kívánó, Dardzsilingtől Khulnáig ívesen húzódó közigazgatási határvonal ugyanis nagy vonalakban épp a hindu és muzulmán bengáliakat választotta el. Hozzá kell tennünk, hogy a vallási határvonal korántsem volt éles, és sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy a megosztás a Gangesz és a Brahmaputra vízrendszereit követve lett megtervezve - épp ezért e terv nyilvánosságra hozatalát követően kirobbanó óriási balhésorozatnak semmilyen vallási vetülete nem volt, a tiltakozáshullám inkább az átlátszó brit politikai szándék ellen szólt.
Nyugat-Bengália 1905-12 között - (forrás)
A megosztási terv ellen alapvetően a gazdaságilag jelentősebb és politikailag is öntudatosabb nyugati területrész bengáli nyelvű lakossága tiltakozott (vallástól nagyjából függetlenül), mondván, hogy így ők kisebbségbe kerülnének Nyugat-Bengáliában, ami hosszútávon hivatal- és befolyásvesztéssel járhatott volna a tartomány addigi vezető társadalmi rétege számára. Mivel a sokkal "vékonyabb" keleti elitnek kevésbé volt vesztenivalója, a terv ott jóval kisebb felzúdulást váltott ki, sőt támogatói is akadtak. Az ekkor még meglehetősen liberális és békés bengáli politikai mozgalom a korábban megszokott módon, jogi eszközökkel kezdte meg a tiltakozást: aláírásokat gyűjtöttek, képviselőik beadványokkal bombázták az illetékeseket és bíztak a dolgok demokratikus elintézési módjában. Óriási pofon volt számukra, hogy véleményüket semmibe véve 1905. október 16-án a brit kormányzat kettéosztotta a tartományt. Addigra a tiltakozások némileg radikalizálódtak: a kormányzati intézmények, iskolák blokád alá vételében csúcsosodtak ki, a helyzetet a hadsereg és a rendőrség (viszonylag békés) beavatkozása oldotta fel. Mivel alapvetően közigazgatási változásról volt szó, gazdasági következményei viszonylag marginálisak maradtak, politikai következményei viszont meghatározóak voltak Indiai jövőjére nézve:
- Mind a bengáli, mind az indiai függetlenségi mozgalom radikalizálódott. Az előbbinek gyorsan kialakult egy "értelmiségi terrorista" szárnya: Kalkuttában számos brit intézmény, tisztviselő illetve családtagjaik váltak bombatámadások célpontjaivá, és bár befolyásosabb indiai politikusoknak végül sikerült kiszorítani a radikálisokat, a "fősodor" is szükségszerűen egyre keményebb eszközökhöz nyúlt, látván, hogy az addigi törvényes eszközeik nem hatékonyak. Indiában nagyjából innentől váltak a nemzeti mozgalom eszköztárának részévé a bojkott és a blokád különböző formái, valamint ezt kiegészítendő az önellátásra való törekvés (szvadesi mozgalom). Mindez ráadásul egész Indiára kisugárzott: Bengália "példája" más területekre is motiválóan hatott. Számos vélemény szerint sokkal békésebb és "liberálisabb" maradt volna az indiai nemzeti mozgalom, ha nem (vagy nem ilyen körülmények között) kerül sor a tartomány felosztására. Niall Ferguson még azt is megkockáztatja, hogy enélkül a húzás nélkül vélhetően sokkal nagyobb maradt volna a brit befolyás a szubkontinensen, egyfajta brit-indiai "kiegyezésre" kerülhetett volna sor, és vélhetően elkerülhetővé váltak volna a szubkontinens felosztásával járó véres konfliktusok, emberi és gazdasági áldozatok. (Még egy érdekes gondolat a brit szerzőtől: véleménye szerint az indiai nemzeti mozgalom az utólagos legendagyártással ellentétben korántsem a brit uralom által kisemmizettek köréből nőtt ki, hanem épp a brit uralom által kiképzett, majd magára hagyott privilegizált szellemi elitből.
- A megosztás helyzetbe juttatta a kelet-bengáli (muzulmán) elitet, egyben megmutatta, hogy Indiában akár a vallási választóvonalak is működhetnek. Mindenesetre, amikor V. György király 1911-es indiai látogatásához kapcsolódóan bejelentették, hogy ismét egyesítik Kelet- és Nyugat-Bengáliát (egyben leválasztják róluk a más nyelvű területek zömét), ez a korábban viszonylag passzív keleten immár nagy felzúduláshoz vezetett. Innentől a kelet-bengáliai elit fejéből már kitörölhetetlen volt a terület önállósága, ráadásul a későbbi Muzulmán Liga (és a Pakisztán mozgalom) legbefolyásosoabb elődszervezete épp a megosztás adta politikai lehetőségeket kihasználandó jött létre. Az újraegyesítés pedig megszülte azt a "félelmet", ami 36 évvel később Pakisztán megalakításának egyik fő hajtóereje lett: azaz, hogy a kisebbségbe szoruló muzulmánokat a gazdaságileg is erősebb, és képzettebb hindu elit háttérbe szorítja egy egységes államban (akár Bengáliában, akár Indiában).
Kelet-Bengália és Asszám 1907-ben - (forrás)
- Az 1905-11 közötti területi huzavona hosszú távon Kalkutta politikai és gazdasági jelentőségének csökkenéséhez vezetett. Egyrészt innentől (még 1911 után is) egy jóval kisebb tartomány központja lett, illetve a helyi elitnek már nagyobb részben kellett megosztozni a vezető szerepen a keleti tartományrész képviselőivel, másrészt az 1911-es közigazgatási változásnak lett egy sokkal nagyobb horderejű következménye is: India fővárosát (Új-)Delhibe helyezték át. Az egykori mogul uralkodók székhelyének "reaktiválása" nyilvánvalóan a Bengália újraegyesítésével némileg hátrányos helyzetbe hozott muzulmán népesség felé tett gesztus volt, egyben a britek igyekeztek távolabb helyezni a politikai centrumot a "túlhevült" Bengáliától. (Egyben kiosztani egy újabb kokit a nyugat-bengáliai hindu elitnek.) Igazi "oszd meg és uralkodj" jellegű húzás volt, bár Kalkutta egy darabig még őrizte gazdasági pozícióit, viszonylagos hanyatlásához végül egy újabb, jóval súlyosabb következményekkel járó területi felosztás vezetett.
Mielőtt rátérnénk India 1947-es felosztásának keleti következményeire, nézzük meg jobban, milyen Bengáliát is sikerült 1911-12-ben alkotni. Az új tartomány határainak meghúzásakor egyaránt sikerült etnikai és történelmi választóvonalakat is figyelembe venni, ami három és fél évtizeddel később azért okozott még gondokat. Bengália nyugati határának kialakításakor nagyrészt a nyelvi választóvonalakat sikerült figyelembe venni, ugyanakkor északkeleten a (muzulmán) bengáli többségű, de történelmileg és gazdaságilag is Asszámhoz kötődő Szilhet körzetet az utóbbi tartományhoz csatolták. A továbbra is roppant népes tartomány természetesen továbbra is a nemzeti mozgalom egyik fő küzdőterepét jelentette, annál is inkább, mert az 1935-ben (az ország jelentős részén) bevezetett föderatív államszervezet egyik államává vált.
"Kis-Bengália" az 1930-as években - (forrás)
A gyakorlatban autonómiát biztosító 1935-ös átalakítás valójában az egyik érdekelt felet sem elégítette ki: nyilvánvaló volt, hogy ez az utolsó lépés a függetlenség előtt, az indiaiak pedig már szerették volna megtenni ezt a bizonyos végső lépést, míg a britek nagyon nem. Az indiai politikusok alapvetően jogosan hangoztatták, hogy bár szervezetileg és politikailag minden kész volt India önálló államiságára, a britek a legfontosabb hatalmi és pénzügyi eszközöket továbbra is a kezükben tartották, így az indiai föderatív államok béna kacsák maradtak, miközben a britek kezéből is kezdett kicsúszni a gyeplő. Mindez a legtragikusabb következményekkel épp Bengáliában járt a második világháború alatt: miután Japán elfoglalta a tartomány rizsfogyasztásának jó részét biztosító Burmát, élelmiszerhiány alakult ki, miközben mind az indiai államok, mind a szédületes ütemben növekvő brit-indiai hadsereg tartalékolni kezdtek a hadihelyzet romlására számítva. Bengália kormányzata magára maradt, az új politikai helyzetben nem működtek az éhínségek megelőzésére és enyhítésére korábban kialakított mechanizmusok: az eredmény pedig több millió bengáliai éhhalála lett.
Tegyük hozzá, a brit ellenvetésekben is volt némi ráció: tartottak a (részben épp általuk szított) nemzetiségi és vallási konfliktusoktól, ami a korai függetlenedés esetén épp az egyre feszültebbé váló nemzetközi helyzetben tette volna kétségessé India stabilitását és helyét a brit szövetségesi rendszerben.
A tartományban ugyanakkor lassan csírázni kezdetek a széthúzás magvai: Curzon kísérlete élénken élt a kelet-bengáliai elit (illetve az indiai muzulmánok) fejében, és noha az állam irányításában a vallási különbségek nem igazán vezettek nagyobb ellentétekhez (a kormányban mindkét nagy felekezet tagjai helyet foglaltak és különösebb gond nélkül működtek együtt), a választási és képviseleti rendszerben már megkezdődött a későbbi szervezeti különválás: a muzulmánok és a hindu vallásúak ugyanis külön listákra és képviselőkre szavaztak, igaz a törvényhozás egységes volt. Az Indiában elterjedt választási gyakorlat alapvetően a kisebbségek biztos képviseletét volt hivatott biztosítani, ugyanakkor számos politikus - például Gandhi - is figyelmeztetett az ezzel járó veszélyekre, ő főleg a hátrányos megkülönböztetés (pl. a kasztrendszer) ezáltal való fennmaradásától és az indiai társadalom szétszakadásától tartott.
Gandhi félelmei be is igazolódtak, ugyanakkor ez nem volt teljesen szükségszerű: India felosztása a 40-es években érett csak komoly gondolattá, és elsősorban a muzulmán vezetők propagálták (de természetesen voltak hindu támogatói is). Hogy miért is lett annyira népszerű a gondolat, azt talán legjobban az 1940-es Lahore-i Nyilatkozat foglalta össze: megfogalmazói szerint a hindu és muzulmán vallás (és kultúra) annyira különböző hagyományokat, gondolkodásmódot és mindennapi reflexeket hordoz magában, hogy lehetetlen az egy országban való továbbélésük. (Véleményem szerint a független India történelme - az utolsó pár év kivételével - azt mutatja, hogy ez egyáltalán nincs így, míg a független Pakisztáné pedig azt, hogy vallási egység sem garancia semmire.) Emellett természetesen ott rejlett a kisebbségi léttől való félelem is, amit jól mutat, hogy a második világháború utáni választáson a Pakisztánt szorgalmazó mozgalmak épp a vegyes lakosságú területeken értek el kiemelkedő eredményeket. Még érdekesebb, hogy természetesen nem minden muzulmán támogatta az önálló Pakisztán tervét, ugyanakkor voltak olyan hinduk is, akik meg igen. Erre jó példa Kelet-Bengália néhány szegényebb hindu lakosságú körzete: itt a helyiek alapvetően az őket elnyomó kasztrendszerből való szabadulást várták egy muzulmán államhoz való csatlakozástól. A Pakisztán mozgalomnak külön erőt adott, hogy a második világháborúban a britek számára létfontosságúvá váló indiai hadseregben a szikhek és a gurkhák mellett a muzulmánok is erősen felülreprezentáltak voltak, és politikai mozgalmaik is lojálisabbak voltak a britekhez.
Ugyanakkor Pakisztán megalakításával volt pár "kisebb" probléma: hindu és muzulmán ellenzői is azzal érveltek, hogy a jórészt vegyesen élő felekezetek között lehetetlen normális határt húzni, bárhogy is próbálkoznak, annak óriási gazdasági és emberi ára lesz. Bár volt egy olyan "Nagy-Pakisztán" terv is, mely ezeket az aggodalmakat huszárosan úgy próbálta megoldani, hogy az egyértelműen muzulmán többségű nyugati végeket és Kelet-Bengáliát egy Észak-Indián át húzódó (jelentős muzulmán kisebbséggel rendelkező területeket magában foglaló) folyosóval kötötte volna össze, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy reálisan csak a két nagy muzulmán tömb szakadhatnak el. Amikor ebbe a Muzulmán Liga jó választási eredményét követően 1947 kora nyarára a britek is beleegyeztek, Bengália utolsó főminisztere Huseyn Shaheed Suhrawardy behúzta a vészféket. (A nevéből is nyilvánvalóan az úr muzulmán volt, és később Pakisztán miniszterelnöki szerepét is betöltötte.) Ő ugyan nem ellenezte Pakisztán létrejöttét, de azt belátta, hogy Bengália felosztása borzasztó gazdasági károkkal járna, amit az "egységes Bengália" javaslattal igyekezett megelőzni. Ez alapján Bengáliát nem osztották volna fel a két független állam között, hanem a törvényhozás döntése nyomán egyben csatlakozott volna vagy Indiához vagy Pakisztánhoz, vagy esetleg választhatta volna függetlenséget is. (Utóbbira a Mountbatten-terv elvileg lehetőséget kínált, igaz ez a klauzula inkább a hercegi államok vezetőinek megnyugtatására szolgált.)
Huseyn Shaheed Suhrawardy, Bengália utolsó főminisztere - (forrás)
Itt ugyanakkor előjött a korábban vallási alapon szétfejlődő politikai rendszer alapvető gyengesége. Mivel a bengáliai törvényhozás 220 képviselőjéből a lakossági arányok miatt 141-et adott a keleti terület (a vegyes lakosságú területeken ráadásul gyakran a Muzulmán Liga jelöltjei győztek), egy sima szavazás gyakorlatilag egyben maradó és Pakisztánhoz csatlakozó, vagy legrosszabb esetben önálló, de muzulmán dominanciájú Bengáliát jelentett volna. Ezért a Muzulmán Liga vezetése a kezdeti vonakodását követően támogatni kezdte Suhrawardy javaslatát, a hinduk többsége (és a Kongresszuspárt) viszont vehemensen ellenezte a tervet (nem utolsósorban az előző évi kalkuttai mészárlás keserű emléke miatt), és némi brit hátszéllel egy jóval bonyolultabb döntési folyamatot kényszerítettek ki: az együttes szavazást követően a törvényhozás két kamarára oszlik: a keleti és a nyugati országrész képviselői külön-külön is szavaznak az együttesen elfogadott javaslatról, és amennyiben az bármelyik szavazáson is elutasításra kerül, a tartományt meg kell osztani a két állam között. (A brit támogatást a hinduk annak köszönhették, hogy az alkirály, Lord Mountbatten eléggé el nem ítélhető módon szerette volna kijelölni az új államok határát, mivel a függetlenség tervezett dátuma már csak alig több, mint két hónapra volt. Ezen kívül szeretett volna véget vetni a Muzulmán Liga átlátszó politikai manőverezésének is.)
A három szavazásra 1947. június 20-án került sor, és a várható papírforma érvényesült: az egyesített törvényhozás 120-90 arányban megszavazta hogy a tartomány egyben Pakisztánhoz csatlakozzon. Ezt követően a keleti képviselők 106-35 arányban megszavazták az egyben maradást és a Pakisztánhoz való csatlakozást, a nyugatiak viszont 58-21 arányban megszavazták a tartomány megosztását.
A Radcliffe-vonal - (forrás)
Ezzel eldőlt, hogy a tartomány nyugati fele 1947 augusztus 15-től India, keleti része pedig Pakisztán részét képzi. Hogy mindez formát ölthessen, már csak néhány "apróságra" volt szükség: mivel nagyjából senkinek nem volt arról fogalma, hol is kellene elválasztani a két vallási közösséget, valakinek meg kellett húznia az államhatárokat, illetve az Assamhoz tartozó, muzulmán többségű Szilhet kerületben népszavazást kellett tartani a terület jövőbeni hovatartozásáról. A határkijelölő bizottság vezetőjéről elnevezett Radcliff-vonalat a következő másfél hónapban ki is jelölték, azonban néhány "malőr" becsúszott a sebtében végzett munka során. Talán a legfontosabb az volt, hogy a végleges határvonalat csak augusztus 17-én tették közzé, azaz két nappal India és Pakisztán függetlenné válását KÖVETŐEN. Eközben azt kommunikálták, hogy a határvonalak messzemenően figyelembe fogják venni az etnikai és vallási összetételt - ez vezetett olyan apró félreértésekhez, hogy a Csittagongtól keletre lévő dombvidék lakói 15-én az indiai zászlót vonták fel, Mursidabád muzulmán lakói pedig a pakisztánit, hogy pár nap múlva a másik állam katonái szedjék le azt. Bengália sok körzetében ugyanis meglehetősen vegyesen éltek együtt a különböző vallású lakosok, így nem mindenhol sikerült jól a határ meghúzása: az említett muzulmán többségű Mursidábád Indiához került, míg az épphogy hindu többségű Kulna Pakisztánhoz - előbbi esetében mindezt közlekedésföldrajzi okokkal lehetett valamennyire indokolni, utóbbi esetében nem igazán.
Az indiai zászló felvonása a függetlenedéskor - nem mindenhol sikerült jól eltaláni - (forrás)
Ehhez képest a szilheti népszavazás viszonylag simán lement július 6-án és 7-én: a résztvevők 56%-a Kelet-Bengáliához (azaz Pakisztánhoz) való csatlakozás mellett döntött, ami a jelentős muzulmán kisebbségre nem igazán vágyó asszámi kormányzatot is megnyugvással töltötte el. Ezt követően itt is működni kezdtek a határmegállapítók, a máshol tapasztalt kétes eredményességgel: bár a hindu többségű részek javát végül Indiához csatolták, a határ mentén kölcsönösen maradtak egyértelműen hindu vagy muzulmán vallású területek a "rossz" oldalon, ami főleg a hindu közösségekre járt tragikus hatással a jövőben.
Szilhet Pakisztánhoz kerülő része - a vasútvonalak futása jól mutatja az előálló közekedési nehézségeket - (forrás)
De mi lett a következménye a tartomány végleges kettészakadásának és külön államba szerveződésének?
Egyrészt a nyugati országrészekhez hasonlóan itt is komoly lakosságcsere ment végbe: 25 év alatt mintegy 6 millió hindu költözött nyugatra, és másfél millió muzulmán keletre. Ugyanakkor a népességcsere Pandzsábbal ellentétben Bengáliában fokozatosan ment végbe, mivel (kezdetben) néhány kivételtől eltekintve nem volt veszélyben a kisebbségekhez tartozók élete. Komolyabb áldozatokat követelő zavargásokra csak a megosztás előtt, 1946-ban került sor, nyugaton Kalkuttában, keleten Noakhaliban. Mindkét oldalon jellemző volt, hogy kezdetben a vagyonosabbak és az értelmiségiek hagyták el lakóhelyeiket, nekik voltak ugyanis ehhez megfelelő anyagi eszközeik, illetve gyakran hivatali állás várta őket a szomszédos államban. Ugyanakkor komoly eltérés mutatkozott az egyes csoportok vándorlási dinamikájában, ami a két állam eltérő kisebbségpolitikájából és politikai fejlődéséből következett. Az nyugat-bengáliai muzulmánok keletre vándorlása idővel inkább lassult, mivel India többé-kevésbé egyenjogúként kezelte őket (igaz értelmiségük elvesztése súlyosan érintette őket). Az egyre inkább radikalizálódó Pakisztán hindu kisebbsége viszont egyre gyakrabban vált az állami erőszak célpontjává, a nagyobb politikai balhékat általában többszázezres menekültáradat követte. Banglades függetlenedésével a kivándorlás már inkább gazdasági célú.
A gazdasági következmények többrétűek voltak. Suhrawardy rémálma egy klasszikus földrajzkönyvi példában öltött testet: 1947.ben Bengália jutaipara nyugaton koncentrálódott, míg a nyersanyagtermelés keleten. Bár az új határ kezdettől fogva problémát jelentett, India és Pakisztán kezdetben alacsony vámokat alkalmazott, azonban Pakisztán hamarosan kísérletet tett a saját jutaipar kiépítésére. A jutakivitel korlátozása először a határ mindkét oldalán gazdasági katasztrófát jelentett: a termelők nem tudták eladni a jutát, a feldolgozók pedig nem jutottak hozzá - azonban pár év(tized) elteltével keleten kiépült a feldolgozóipar, nyugaton pedig felpörgött a jutatermesztés.
Szintén komoly gazdasági hatással járt a közlekedési útvonalak elvágása. A legnehezebb helyzetbe Asszám valamint az attól délre fekvő, de Indiához csatlakozó, Kelet-Pakisztán és Burma közé "szoruló" területek kerültek. Ezek a régiók korábban Csittagong kikötőjén keresztül kapcsolódtak a nagyvilághoz, az utazás és áruszállítás 1947 után csak óriási kerülővel a siliguri korridoron keresztül, egy keskeny nyomközű vasútvonalon volt lehetséges (hogy még jobb legyen a helyzet: a Kalkuttából Siliguriba vezető közvetlen vasúti fővonalat is többször átvágta az új államhatár). India végül kiépítette a hiányzó szélesnyomtávú vasúti kapcsolatot, sőt, Banglades függetlenedését követően az országon átutazás is valamivel egyszerűbbé vált (leszámítva azt az apróságot, hogy a bangladesi közlekedési hálózatot nem az indiai tranzit kiszolgálására tervezték). A felsorolt változások egyben leértékelték a hátországát nagyrészt elvesztő csittagongi kikötőt, mely ezt követően inkább az elbontásra ítélt hajók egyik leghírhedtebb végső nyughelyeként vált inkább ismertté.
Kalkuttára sem hatott jól hátországa zömének elvesztése, a helyi textilipar nyersanyagválsága, a menekültek elhelyezésének problémája pedig egész Nyugat-Bengáliára rendkívül negatívan hatott: az indiai mezőgazdaság 1970-es években tapasztalható "zöld forradalmáig" gyakori volt az élelmiszerhiány a tartományban - a Bengáli megosztásával kapcsolatos sok évtizedes huzavona végül a metropolisz Indián belüli viszonylagos eljelentéktelenedéséhez vezetett.
A folyamat "győzteseként" talán Dakkát lehetne megemlíteni: a korábban Kalkutta és Csittagong árnyékában leledző város 1947 után vált világvárossá, bár kezdetben komoly gondot okozott a hivatalok, intézmények elhelyezése, és úgy általában a nagyvárosi élet beindítása.
Kelet-Pakisztánból menekülők a 1971-ben - (forrás)
Politikai szempontból talán a legfontosabb fejlemény, hogy a vallási kötelék Pakisztán esetében már középtávon sem tudta felülírni a nyelvi és kulturális különbségeket. Mindez alapvetően nehéz lett volna egy olyan országban, amelynek két részét 1700 kilométer (és egy többnyire ellenséges ország) választotta el egymástól, ugyanakkor szinte kezdettől fogva olyan aránytalanságokat sikerült beépíteni a hatalmi szerkezetbe, melyek már középtávon is az államszövetség bukásához vezettek. (Tulajdonképpen a Curzonék által észrevett, az első felosztáshoz vezető kormányzási problémákat emelték a négyzetre.) Kelet-Pakisztán ugyanis kis mérete ellenére az ország lakosságának 55%-át tömörítette, és ugyan komoly gazdasági problémákkal küzdött (mint ahogy láthattuk, némileg el is szegényedett), de képzett és emancipált helyi elittel rendelkezett, amely többször is miniszterelnököt adott az országnak. Egy demokratikus rendszerben tehát elvileg övék lehetett volna a vezető szerep, azonban Pakisztán fokozatosan radikalizálódott, ezzel párhuzamosan (és ettől nem teljesen függetlenül) az irányítás is egyre inkább a nyugati országrész kezébe került. Egyrészt itt volt a hadsereg bázisa, másrészt ide került az ország fővárosa (és minden fontosabb intézménye is). Bár kelet általában némi autonómiát élvezett, ezt nyugatról igyekeztek megnyirbálni, ami szükségszerűen egy ennek ellenálló politikai mozgalmat (Awami Liga) eredményezett. Az 1960-as évek végére a dolognak egyre inkább csak két kimenetele lehetett: a Liga vagy leválasztja keletet, vagy az egész országban átveszi a hatalmat. A nyugati politikai erők erőszakkal válaszoltak, melynek kezdetben a kelet-pakisztáni hinduk, majd a bengáli értelmiség váltak fő célpontjaivá.
Az 1970-71-es kelet-pakisztáni népírtás és az emiatt kialakuló menekülthullám (és az élénkülő, független Bangladest célzó fegyveres ellenállás) késztette végül Indiát a beavatkozásra, melynek a pakisztáni hadsereg csúfos veresége és a független (Indiával alapvetően korrekt viszonyt ápoló) Banglades megalakulása lett az eredménye. Paradox módon tehát Bengáliában nem az 1947-es megosztás vezetett a nagyobb emberi áldozatokhoz, hanem a hőn áhított Pakisztán felbomlása. Bár Banglades (magyarul a "Bengáliak földje", vagy "Bengáliföld") az elmúlt évtizedekben államként alapvetően sikeresen konszolidálódott, ennek nagy gazdasági és emberi ára mindenképp megfontolásra teszi érdemessé a kérdést, hogy valóban jó ötlet volt-e Bengália felosztása? Vagy számos ponton alakulhatott volna egész másképp a történet? Ezt talán az 1971-ben Indiát győzelemre vezető (azaz a bengáli konfliktust lezáró), egysorosairól és szociális érzékenységéről is híres Sam Manekshaw tábornok illusztrálta legjobban, amikor erról kérdezték, mi lett volna, ha 1947-ben a pakisztáni hadsereg felkérését fogadja el: "Mi lett volna? Akkor azt hiszem Pakisztán nyeri a háborút."
Felhasznált források:
Niall Ferguson: Empire
Hermann Kulke- Dieter Rothermund: A History of India (http://www.ahandfulofleaves.org/documents/A%20History%20of%20India_Kulke.pdf)
https://theprint.in/opinion/73-yrs-sylhet-referendum-hindu-community-homeless-between-assam-bangladesh/455233/
https://www.himalmag.com/memories-land-divided/
https://en.wikipedia.org/wiki/Bengal_Presidency#1905_Partition_of_Bengal
https://en.wikipedia.org/wiki/1947_Sylhet_referendum
https://en.wikipedia.org/wiki/United_Bengal
https://en.wikipedia.org/wiki/Partition_of_Bengal_(1905)
https://en.wikipedia.org/wiki/Partition_of_Bengal_(1947)
https://de.wikipedia.org/wiki/Teilung_Bengalens_1905
https://en.wikipedia.org/wiki/Radcliffe_Line
https://en.wikipedia.org/wiki/Bengali_Renaissance