A tudomány, a technika és ezeken belül a csillagászat és az űrkutatás iránt érdeklődők bizonyára figyelemmel követték a bolygókutatás legújabb nagy eredményét, a Juno szonda elmúlt időszakban történő Jupiterhez érkezését. Ennek alkalmával érdemes visszatekernünk a naptárat több, mint 50 évvel, megemlékezve arról, hogyan is indultak (és milyen eredményeket értek el) az emberiség bolygókutató missziói az űrverseny részeként, de általában az emberi részvétellel zajló missziók árnyékában.
A naprendszer bolygóinak „kutatása”, pontosabban megfigyelése már évezredek óta folyamatos, persze a Nap körül keringő égitestek rendhagyó mozgását nem minden esetben tudták megfigyelőik helyesen értelmezni. A megfigyelés eszköze kezdetben csak a csillagász szeme volt, de a 16-17. századtól már egyre nagyobb segítséget jelentettek a növekvő felbontású távcsövek is. A viszonylag kezdetleges eszközök dacára számos kiváló bolygókutatási eredmény született: a Vénusz Nap előtti elhaladásának megfigyelése révén nem csak a Nap-Föld távolságot sikerült jól kiszámítani, de az 1769-es (Tahitiről megfigyelhető) átvonulás hozzásegítette (az európai civilizációt) Ausztrália és Óceánia feltérképezéséhez, megismeréséhez.
Az egyre jobb távcsövek, valamint az 19. század második felétől elterjedő egyéb módszerek (színképelemzés, rádióhullámok észlelése, a fény terjedésének jobb megértése) révén a 20. század derekára már meglehetősen sokat tudott az emberiség a Föld bolygótársairól és Holdjáról, de földi bázisú vizsgálatoknak megvoltak a korlátai: nem volt lehetséges látni a Hold átellenes oldalát, csak korlátozottan voltak megfigyelhetőek a Mars felszíni alakzatai, nem lehetett belátni a Vénusz felhőrétege alá, ami alatt sokáig a földihez hasonló virágzó életet feltételeztek, nem lehetett bővebb ismereteket szerezni a Jupiter nagy vörös foltjáról.
Amit nem láthattunk volna az űrszondák versenye nélkül: Marsi napfelkelte a Viking-1 csodálatos képén – (forrás)
Így amikor az 50-es évek végén a Szovjetunió és az Egyesült Államok hirtelen ipari méretekben kezdtek el rakétákat felbocsátani, nemcsak az vált fontossá, hogy Jurij, Alekszej vagy Alan esetleg Edward repül/sétál először a világűrben, hanem hogy ki tud először valamilyen egységet juttatni a Hold vagy valamelyik szomszédos bolygó közelébe, esetleg eltalálni vele azt, csúcspontként pedig úgy leszállítani a felszínére, hogy ne törjön ripityára és esetleg még adatokat is tudjon továbbítani.
Az NASA első űrjárműve, a Pioneer–1 az indítóállásban 1958 októberében: a Holdra szánt jármű útja csak szerény sikert hozott – (forrás)
Mi állt emögött a nagyfokú aktivitás mögött?
– Részben a kíváncsiság és a tudományos megismerés igénye. A kutatóknak hirtelen olyan eszközök álltak rendelkezésére, amelyekről 5-10 évvel azelőtt még csak sci-fi könyvek lapjain olvashattak – nem haboztak használni is ezeket. Természetesen a célokat is kiválóan el lehetett adni a saját és a globális közvélemény számára, hiszen ki ne lett volna kíváncsi arra, vannak-e Mars- és Vénuszlakók? Persze a tudósok többsége már akkor is valószínűsítette, hogy nincsenek, de valamiféle élet nem volt kizárható. Ne feledjük: még ma sem záródott le a feltételezett egykori (vagy jelenlegi) marsi élet utáni kutatás.
– Ehhez kapcsolódóan igen értékes volt a propagandacélokra jól kiaknázható elsőség kérdése, melyre a szondás bolygókutatás számtalan lehetőséget kínált (első körpályára állás, első becsapódás – amit általában persze nem így tálaltak, első landolás, első mérések).
- Ugyanakkor a fentiek önmagukban nem magyarázzák a programokba ölt dollár és rubel milliárdokat. Viszont a szondákkal egyrészt viszonylag „büntetetlenül” lehetett kísérletezni az egyre nagyobb és nagyobb rakétákkal, hiszen kudarc esetén nem robbant fel azzal együtt egy (vagy több) űrhajós. Ezáltal egyrészt értékes tapasztalatokat szereztek a Föld vonzáskörzetének elhagyásával és a bolygóközi utazással kapcsolatban, másrészt pedig egyre nagyobb súlyt egyre pontosabban kezelni tudó rakétákhoz jutottak, ami jól jött például a ballisztikus atomrakéták tervezésénél.
– Ekkoriban a viszonylag kis méretű (nemegyszer igen egyszerű műszerezettségű) szondák egyébként gyakori megsemmisülése, sikertelensége sem számított minden esetben kudarcnak: már annak a ténynek is komoly propagandaértéke volt, hogy például a Szovjetunió űrszondát indított a Mars vagy a Vénusz felé. Ha az első néhány misszió sikertelen is volt, a világ közvéleménye tudta, hogy ezzel a felbocsátási ütemmel hamarosan úgyis el fogják indítani az első valóban sikeres szondát. Persze jó szovjet szokás szerint csak azokat a szondákat „vallották be” amelyeknek sikerült elhagyni a Föld tömegvonzását, amelyiknek még ez sem sikerült, azt nemes egyszerűséggel elnevezték Kozmosz valahány küldetésnek, a célra vonatkozó részletesebb magyarázat nélkül.
Nem meglepő módon az első űrszondák célpontjaként a Hold szolgált, mely ugyan nem bolygó, de kiváló gyakorlóterepnek bizonyult a későbbi missziókhoz: az Egyesült Államok légiereje már 1958. augusztus 17-én megpróbálkozott egy űrszonda (a Pioneer–0 vagy más néven Thor-Able–1) Hold körüli pályára juttatásával, de a szerkezet - a korra jellemző módon – a rakéta meghibásodása miatt 16 kilométer magasról visszazuhant. Később az illetékesek azt nyilatkozták, hogy valójában az lett volna a meglepetés, ha a misszió sikeresnek bizonyul – más kérdés, hogy ezt a következő három küldetésről is el kellett még mondaniuk.
Az oroszok kezdetben kisebb „vadra” lőttek, de először csak bele akartak lőni egy-egy járművet a Holdba (mely a becsapódásig természetesen méréseket is végzett volna), de amerikai kollégáikhoz hasonlóan sorozatosan kudarcot vallottak (azért ez korántsem egyszerű manőver), mígnem a negyedik próbálkozásra sikerült egy szerkezetet a Hold közelébe juttatni. Persze ismét az égitestre céloztak, csak nem jött össze a dolog. A korábbi kudarcokat elkendőzendő Luna–1-re keresztelt jármű 1959. január 4-én csaknem 6000 km-re közelítette meg a Holdat, hogy elsuhanva mellette Nap körüli pályára álljon, miközben a különböző sugárzástípusokat és a meteorsűrűséget érzékelő műszereivel nagyban bővítette a tágabb világűrről rendelkezésre álló ismereteket. Az amerikaiak három hónappal később hasonló sikert értek el a Pioneer–4 űrszondával.
Miért a szovjetek?
Az első űrsikerek szinte kivétel nélkül a szovjetekhez fűződtek: az első műhold, az első holdszonda, az első fénykép a Hold átellenes oldaláról, az első űrhajós, az első űrséta mind a sarló és a kalapács alatt valósult meg, ami mai szemmel és az orosz technológia általános fejlettségét és különösen üzembiztonságát ismerve furcsának tűnhet. Megvolt azonban az oka a kezdeti szovjet sikereknek:
1. A sikeres űrkísérletek kulcsa a megfelelő hordozójármű (vagyis a rakéta) volt. Alapvetően mindkét fél az egykori német haditechnikából indult ki, jellemzően német tudósok „segítségével", de később természetesen számos fejlesztőszervezet bekapcsolódott a munkába a feladat bonyolultsága miatt. Ugyanakkor a szovjeteknek sikerült a kezdeti rakétafejlesztést viszonylag egy kézben, a hadsereg illetve a főkonstruktőr, Szergej Koroljov felügyelete alatt tartani, a versengés csak később (a 60-as évek elején), az egyre bonyolultabb szerkezetek iránti igény felmerülésével kezdett erősödni a „civil” fejlesztőirodák és vezetőik között. Ezen kívül Koroljov korai halálát követően utódai már nem tudtak megbirkózni az egyre összetettebb feladatokkal.(Erről részletesebben itt lehet olvasni.)
A tengerentúlon ugyanekkor egymással versenyző szervezetek kezdtek bele a fejlesztésbe, a hadseregtől kezdve a Jet Propulsion Laboratory-ig (mely később megkapta az űrszondák fejlesztésének felügyeletét), az alapvetően civil, kormányzati (tehát szigorúan meghatározott keretek között működő) NASA-nak pedig némi időre volt szüksége, hogy úrrá legyen a káoszon.
2. Az USA-ban a NASA által felügyelt kísérletek nyilvánosak voltak, ami némileg óvatosabbá tette a fejlesztőket és tudósokat (bár azért így is voltak igen merész húzásaik, főleg az Apollo-programban), az oroszoknál ellenben nem volt ilyen akadály, többé-kevésbé csak a rendelkezésre álló rakéták száma korlátozta, hányat is próbáljanak felküldeni. Ha valami nem sikerült, nem feltétlenül kötötték a nyilvánosság orrára – ebbe az is belefért, hogy az egyik rakétájuk belerobbanjon a rakétacsapatok fél vezérkarának arcába...
Miért nem jó ötlet a kilövőállásban álló rakéta második fokozatára indítani? 1960. október 24., Bajkonur – (forrás)
3. Az Egyesült Államokban a rakétaipari beszállítókat a törvények által megkövetelt módon (azaz kissé körülményesen, de alaposan) választották ki, ami ugyan időbe tellett, de a hatvanas évek közepére egy igen jól összefogott, kiforrott konszern jött létre, melynek tagjai nem igazán engedhették meg, hogy látványosat hibázzanak. (Ekkor ugyanis jött a nyilvános kongresszusi vizsgálóbizottság, csökkent a cég értéke stb.) A szovjeteknél ugyanakkor a többé-kevésbé „parancsuralmi” rendszer kezdetben jól muzsikált, de amint bonyolultabb kihívások jöttek, már nem igazán sikerült jól megoldani a helyzetet, vita esetén ugyanis nem a megkötött szerződések illetve a rossz döntés esetén leváltható NASA vezetők döntöttek, hanem esetleg valamelyik pártfunkcionárius, ami azért nem bizonyult életbiztosításnak sok ezer tonna gyúlékony anyagot tartalmazó rakétarendszereknél. (Félreértés ne essék, Hruscsov vagy Brezsnyev nem abban döntött esetenként, hogy hová fúrják a csavart, hanem, hogy melyik tervezőiroda koncepcióját favorizálják, és mikorra készüljenek el.)
Ez magyarázza a szovjetek kezdeti, de lassan elillanó előnyét.
Ezt követően továbbra is nagy lendülettel folyt égi kísérőnk kutatása, némi szovjet előnnyel, de az USA által szorosan követve. 1959. szeptember 14-én a Luna–2-t sikerült eljuttatni a Holdra, így ez vált az első, idegen égitestre eljuttatott emberi járművé. A szonda a becsapódáskor természetesen tönkrement (így is tervezték), ugyanakkor becsapódás friss krátere további tudományos megfigyelésekre adott lehetőséget (pl. van e vízjég a hold felszíne/pora alatt). Szintén nagy siker volt a Luna–3 repülése, mely egyrészt először használta ki a Hold gravitációs mezejét pályamódosításához, másrészt október 7-én először készített fényképet a Hold túlsó oldaláról. A lassan beérkező adatokból összeálló fényképre várva a tudósok először élhették át az űrszondák révén még sokszor megtapasztalt pillanatot: egy emberi szem által soha nem látott látvány kibontakozását. Aznap kiderült valóban igaz-e a verne-i álom: teljesen más-e a Hold másik oldala? Tulajdonképpen a válasz igen, bár nem egészen úgy, ahogy a 19. századi francia író elképzelte: nincsenek tengerek, szigetek, nincs növényzet, azonban hiányoznak a Föld felőli oldalt meghatározó nagy kráterek és „tengerek” (vagyis lávatakarók).
Az első kép a Hold túloldaláról – (forrás)
Ezt követően sem lankadt az égi kísérőnk iránti lelkesedés, de a 60-as évek elején nagyrészt sikertelen műveletek következtek, mivel leginkább a holdra leszálló, ott vizsgálatokat végző, később pedig onnan kőzetmintákkal visszatérő gépezetekkel kísérleteztek, ami már jóval bonyolultabb koordinációt igényelt – nem mellesleg pedig mindkét nagyhatalom az emberes holdraszállásra lőtt, amihez gyakran igencsak szükség volt a szondák nyújtotta tudáshoz (akár a Hold megközelítésének gyakorlati próbájáról, akár a felszín, azaz a leszállóhelyek vizsgálatáról legyen szó. A 60-as évek közepén azonban már a legtöbb szonda sikerrel teljesítette küldetését, ezalól némileg csak a szovjet Luna szondák legújabb generációja volt a kivétel, amivel az évtized végén – korukat némileg megelőzve – megpróbáltak olyan ember nélküli kutatóutakat kivitelezni, amelyeken a szonda egy része mintákat gyűjt és azokat vissza is juttatja a Földre, illetve a méréseket végző rész önállóan mozogni is tud a Hold felszínén.
Persze az első küldetések időpontja (1969) árulkodó: saját holdprogramjuk végzetes lemaradását észlelve ezzel próbáltak a szovjetek némi előnyre szert tenni: egyrészt ők hozhatták volna a Földre az első holdkőzetet még az Apollo 11 előtt, másrészt azt szerették volna demonstrálni, hogy az emberes űrmissziók értelmetlenek, mivel szondákkal elérhetőek ugyanazok a célok. (Párhuzamosan pedig letagadták, hogy bármikor is embert akartak volna juttatni a Holdra.)
Az elsőség végül nem jött össze, az első szondáknak már az indítása is kudarcot vallott, a Luna–15 pedig, ami csak pár órával előzte volna meg az amerikaiakat, némi küzdelem után beleállt a Hold felszínébe. A szovjetek csak 1970-ben jártak sikerrel a Luna–16-tal és 17-tel, melyek több szempontból is az első összetett űrszondás kísérletnek tekinthetők és komolyan befolyásolták a későbbi kutatási módszereket (pl. 17-es volt az első „roveres” küldetés). Ezt követően a hetvenes évek közepéig még jópár sikeres misszió következett, majd némileg alábbhagyott a Hold iránti lelkesedés, a 90-es évektől megjelenő újabb kutatóeszközök zömét pedig az űrkutatásban feltörekvő nemzetek bocsátották fel: a legközelebbi égitest számukra is kiváló „gyakorlóterep".
Az első roveres küldetés: a szovjet Luna–17 szonda leszállóhelye és a Lunohod (holdjáró) –1 által megtett út – (forrás)
A második „össztűz” alá vett naprendszerbeli égitest kézenfekvő módon maga a Nap volt, ami az 50-es évek végének rakétatechnikájával kézenfekvő döntés volt: minden olyan szonda/rakétafokozat, amelynek sikerült elhagyni a Föld vonzáskörzetét, így vagy úgy Nap körüli pályára állt. (A korabeli technikával nem igazán volt lehetséges a Naprendszer elhagyása.) Ekkora hibahatárral a szovjeteket sejtenénk elsőnek, de ők (illetve az oroszok) ezzel a mai napig nem próbálkoztak, ellenben az amerikaiak első próbálkozása a a Pioneer-5-tel egyből sikeres is volt 1960 tavaszán, igaz a szonda nap körüli pályája csak 0,8 csillagászati egységre (vagyis a Föld–Nap távolság 0,8-szorosára) közelítette meg a Napot, ugyanakkor a Föld mágneses terén kívül végezhetett mágneses és sugárzási megfigyeléseket Napunkról. A Pioneer későbbi tagjai is hasonlóan óvatos módon kutatták a napszelet és a csillag egyéb jellemzőit, de ez meg is hozta gyümölcsét: a 6-os és 8-as szonda nagyjából 35 évig volt képes adatokat továbbítani. A későbbi szondák közül talán a legérdekesebb kísérlet az 1990-ben indított Ulysses volt, amelynek érdekessége, hogy a Nap sarki régióit vizsgálta, amihez ki kellett lépnie a bolygók keringési síkjából, ami nem egyszerű manőver – ezt egy a Jupiter gravitációs terét kihasználó hintamanőverrel oldották meg, 6 éves keringésű idejű pályát létrehozva.
Az igazán „szovjet” bolygóvá – némileg meglepő módon – a „fehér” Vénusz vált, persze korántsem meglepő, hogy Földünk legközelebbi bolygószomszédja felé 1961-től ipari méretekben küldözgették a szondákat, ráadásul ha valami nem jött össze még akár Napszondának is el lehetett adni a szerkezetet. A sors csúnya fintora, hogy öt sikertelen szovjet és egy kudarcos amerikai misszió után végül a csillagos sávosoknak sikerült először űrszondát juttatni a Vénusz közelébe: a Mariner–2 1962. december 14-én 34.000 km-re közelítette meg a bolygót. Mérései során egyértelművé vált, hogy a Vénusz légköre átláthatatlan, a felszíni hőmérséklet pedig 4-500 C fok körüli, ami miatt némileg át kellett értékelni a Vénuszra szálló későbbi szondák esélyeit. Az amerikai jármű egyben megerősítette és kiterjesztette a Luna egy napszélre és sugárzásra vonatkozó méréseit – útja óta tudjuk, hogy a napszél folyamatos jelenség. Ezt követően az amerikaiak átadták a Vénusz pokoli terepét a szovjeteknek, akik továbbra is kitartóan próbálkoztak, 10 további kudarc után a Venyera–4 1967 októberében sikeresen elérte a Vénuszt, és leszállás közben egészen 26 kilométeres magasságig képes volt adatokat továbbítani a bolygó légkörének összetételéről és annak óriási nyomásáról. A Venyera–7 vált az első, idegen bolygón leszálló ember alkotta járművé: bár 1970. december 15-i landolásakor felborult, még 23 percen át képes volt némi adatot a Földre továbbítani. Ezek alapján a Vénusz még kevésbé tűnt barátságos helynek: a pokoli hőmérséklet mellé a Földi légnyomás kb. 100-szorosa társul. Ennek ellenére a szovjetek nem adták fel, további űrszondáik landoltak a bolygón és a Venyera–9 és 10 1975 szeptemberi kettős leszállását követően már képet is sikerült sugározni a felszínről.
A Venyera-9 és -10 első képei a Vénusz barátságos felszínéről – (forrás)
Persze a Vénuszon landoló szondák jellemzően csak percekig illetve órákig bírták a brutális követelményeket, így nem meglepő, hogy ezt követően inkább keringő illetve a bolygó mellett elrepülő járművekkel kutatták Földünk legközelebbi bolygótársát, 1990-ig jellemzően továbbra is szovjet fölénnyel, azt követően pedig az amerikaiak mellett megjelentek az Európai űrügynökség és Japán űrszondái is.
A Mars is igen korán megmozgatta mind az ottani életben (marslakókban) bízó közvélemény, mind az űrkutatók fantáziáját, és egy meglehetősen fordulatos „kis űrverseny” kezdett kibontakozni, melyben kezdetben a szovjetek vezettek: 1960-tól félelmetes ütemben küldözgették a vörös bolygó felé űrjárműveiket, bár az 1965-ig végrehajtott hat küldetés mindegyike kudarcnak bizonyult, igaz a Mars–1 kevesebb, mint 200.000 kilométerre, a Zond (Szonda)–2 pedig 1500 kilométerre közelítette meg a Marsot – a dolog apró szépséghibájának bizonyult, hogy ekkor már nem tudtak velük kommunikálni. (Az elnevezéseknél itt is megfigyelhető az a jó szovjet szokás, hogy csak a sikeresen a célbolygó felé induló szondákat ismerték el hivatalosan: A Mars–1 korántsem az első kísérletük volt, ahogy a Zond sem a második volt az adott sorozatból...) Emiatt meglehetősen kellemetlenül érinthette a keletieket, hogy az első sikeres Mars-szondának végül az amerikaiak második próbálkozása, a Mariner–4 bizonyult, mely először tudott közeli képet küldeni a Marsról, a Mariner–9 pedig 1971 novemberében az első idegen bolygó körüli pályára álló űrjármű lett, röviddel megelőzve a szovjetek szintén sikeres próbálkozását. Ezt követően az újabb elsőség viszont már egy szovjet szondához fűződik: a Mars–3 1971 decemberében sikeresen leszállt a bolygón, igaz csak egy félig-meddig sikerült képet sikerült továbbítani a Földre, roverét pedig nem tudta elindítani.
Az űrszondák „űrversenyének” végét jelezte a Viking–1 1975-ös indítása – (forrás)
Bár a következő években még számos többé-kevésbé sikeres szovjet misszióra került sor az egyre megbízhatóbbá váló űrszondákkal, a bolygó megismerésében a valódi mérföldkövet az amerikai Viking–1 és Viking–2 1976-os landolása jelentette: a járművek nem csak az első igazán jól sikerült felszíni fotót továbbították a Földre, de 2-4 éves működésük során rengeteg légköri, talajtani mérést végeztek, nagyban hozzájárulva marsi ismereteink megalapozásához.
Új minőség: az első színes fénykép a Marsról (1976) – (forrás)
Az amerikai sikert követően a Mars iránti érdeklődés némileg alábbhagyott, hogy az 1990-es években új lendülettel ébredjen fel, de ezt a sikerekben és kudarcokban egyaránt gazdag történetet már legnagyobbrészt a NASA illetve az űrkutatásban feltörekvő egyéb nemzetek, szervezetek írták.
A hetvenes évek végétől az emberes űrrepülésekhez hasonlóan a bolygókutatásban is lecsengőben volt az űrverseny, igaz itt kevésbé a helyzet „konszolidálódásáról” volt szó: egyszerűen az egyre inkább gazdasági gondokkal küzdő Szovjetuniónak nem maradt erőforrása a külső naprendszer kutatására, holott korábbi szép és elismerésre méltó sikereikből eredő tapasztalatuk és űrjárműveik növekvő megbízhatósága ezt valószínűleg már lehetővé tette volna. Ennek megfelelően a külső Naprendszer kutatására a hetvenes években elindított Pioneer-10 és 11 valamint a két gázóriást (a Jupitert és Szaturnuszt) valamint a két jégóriást (az Uránuszt és a Neptunuszt) végigbumlizó Voyager szondák már kizárólag az Amerikai Egyesült Államokhoz fűződtek. Arról, hogy mit is találtak ezek szondák Naprendszerünk külső régióiban egy külön bejegyzés fog szólni.
Források:
https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_Solar_System_probes
http://index.hu/tudomany/2016/02/27/a_szovjetek_nyertek_az_urversenyt/