A frissen megválasztott román elnök, Klaus Iohannis nagyszebeni polgármester kapcsán a legtöbb hírben megemlítették azt, hogy szász felmenőkkel rendelkezik. Kik ezek a szászok? Annak ellenére, hogy az erdélyi szászokkal közel 800 évig éltünk egy hazában, valljuk be őszintén: alig tudunk róluk valamit és ez a kevés sem túl hízelgő rájuk nézve - magyar szempontból. Császár (amúgy király)-párti magatartás a függetlenségi harcokban és az 1918-as önkéntes csatlakozás Romániához a legfőbb "vétkeik". Azonban ha a szászok saját szemszögéből vizsgáljuk a történteket minden világossá válik. Évszázadokon keresztül egyetlen céljuk volt: körömszakadtáig védeni Európa egyik legősibb autonómiáját.
Birthälm/Berethalom erődített temploma (forrás)
Először ez egy rövidke bejegyzésnek indult volna a román elnökválasztáshoz fűzött etnikai földrajzi kiegészítésként, melyben bemutattam volna hol éltek a szászok a Magyar Királyság idején, hová tűntek nyolcszáz év után és mi maradt belőlük. A cikk írása közben azonban annyi plusz információ került elő, hogy kénytelen voltam egy cikket szentelni annak, hogy kik is voltak ezek a szászok, miért volt jelentős az ő sajátos jogi helyzetük Magyarországon belül. Következzen hát az első rész, amely a szász nemzet felívelését és fénykorát mutatja be.
Klaus Iohannis, aki önszántából Johannisból románosította saját nevét már nem követi ősei makacs ragaszkodását az erdélyi területi autonómiához, nem is követhetné, hiszen a szászok az evangélikus egyház nyilvántartása szerint már csupán 15000-en maradtak Erdélyben, akiknek az átlagos életkora 67 év. Az egykori szász autonómia helyreállítását az is lehetetlenné teszi, hogy ez a pár ezer ember több száz településen szétszórva él, és sehol sem alkot már többséget. Hála annak az államközi emberkereskedelemnek, amely a demokratikus NSZK és a szocialista Románia között zajlott a múlt század második felében. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még azt is tisztáznunk kell, hogy a "szász" kifejezés nem egy etnikumot jelöl, hanem egy jogállást.
Hermanstadt/Nagyszeben (forrás)
És miután ez a jogállás megszűnt (a történelem során háromszor, legutoljára 1876-ban) az elnevezés rajtuk maradt, ugyanúgy, mint északi rokonaikon, a Szepességben.
Ad retinendam coronam
Azaz a királyság megtartói - ez a felirat áll Nagyszeben címerében. Az erdélyi szászok mint németek (teutonok), flamandok valamint kisebb részben vallonok érkeztek hazánkba II. Géza király uralkodása alatt (1141-1161), annak is feltehetően a második felében, miután a II. keresztes hadjárat 1147-ben átvonult Magyarországon. A fő kibocsátó terület a kölni és trieri érsekség volt, Düsseldorftól Lahnig és Aachenig, melyhez nyugaton kapcsolódott Luxemburg, Flandria, valamint délen Lotaringia bizonyos területei. Német, vallon és flamand nincstelenek, földművesek és olyan lovagok indultak meg keletnek, akik az öröklési rend szerint nem sok jóra (birtokra) számíthattak odahaza. Ez a több területről összetoborzott, szedett-vedett társaság Erdélyben a krónikák szerint egy lakatlan (deserta) területre érkezett. Valamivel korábban még székely határőrök éltek itt, akiket királyi parancsra Háromszék területére költöztettek. Etimológiailag is bizonyítható ez a szervezett telepítés, a három székely szék neve, Kézd, Sebes (Sepsi) és Orbó szász előtaggal megtalálható a szászok által benépesített területen is. A telepesek által elsőként alapított falvak a Maros folyó mentén elhelyezkedő Kenyérmezőn és annak környékén jöttek létre. Romosz, Magyarigen és Boroskrakkó németjei érkeztek a legelső hullámmal, de telepeik valószínűleg már a tatárjárás során kipusztultak, helyükre magyar és román telepesek érkeztek később. Egy másik korai településterületük a mai Nagyszebetől nyugatra, a későbbi Nagysink és Újegyház szék területén jött létre, errefelé tisztán német településnevekkel találkozhatunk. A sok Holz, Hart, Loch, Strut, Hurst, Wite, Hagen kifejezés arra utal, hogy javarészt erdővel borított területeket törtek fel. Ugyancsak jelentős számban fordulnak elő személynevek is a falvak névadásánál. A -dorf, azaz -falu, -falva utótag előtt megjelenő férfinevek az egykori telepesvezérek emlékét őrzik. Az első hullámban benépesített vidéket a szászok a legújabb korig Altland néven emlegették. Szomszédaik ekkor még szlávok és székelyek voltak. A növekvő számú német telepesek az ő falvaikba is beköltöztek, ennek emléke az átvett településnevekben őrződött meg. Például Dobring, Kelling, stb. szláv, míg a Halmágy, Homoród, stb. magyar eredetű volt.
Az Olt és a Nagy-Küküllő között fekvő dombvidéken még a tatárjárás előtt jelentősen bővült a németeknek adományozott terület keleti ill. nyugati irányba is, Szászvárostól Kőhalomig. A terjeszkedés Fehér vármegye rovására történt és mivel a szászok nem egy összefüggő területet kaptak, a vármegye mozaikszerűen szétdarabolva ékelődött a szász székek közé. Ez volt Magyarország legkülönösebb közigazgatási egysége: Felső-Fehér vármegye.
Kronstadt/Brassó főtere a városházával (forrás)
A tatárjárás előtt jött létre még két különálló német vidék. Előbb a Beszterce-vidék szláv lakossága ismerkedett meg az új bevándorlókkal. Településneveiket - Bistritz, Rodna, Lechnitz - a németek átvették. Majd érkeztek a német lovagok a Barcaságba, Brassó központtal, hogy megkezdjék rövid, de annál agresszívabb államszervezésüket a Havasalföldön. Mivel konkrét céljuk volt a Barcaság és az innen kiindulva meghódított havasalföldi területek kiszakítása Magyarországból, valamint az új állam pápai fennhatóság alá helyezése II. András király rövid hezitálás után 1225-ben kipenderítette őket váraikból. Ennek később a Balti-tenger partján élő népek itták meg a levét.
"Universus populus ...unus sit populus et sub uno iudice censeantur"
A szász nemzet születését az 1224-ban kiadott Andreanum nevű kiváltságlevéltől számíthatjuk. Ezt a dokumentumot a szászok arany szabadságlevélnek (goldener Freibrief) hívták, jól érzékelve a benne foglaltak jelentősségét. Ez a dokumentum érdekes adalékként szolgálhat mindazok számára, akik szerint a magyar középkor abból állt, hogy a földesurak sanyargatták a jobbágyokat. Az Andreanum a szászokat egységes jogi személynek tekintette, meghatározza jogaikat és a királlyal szembeni kötelességeiket. Kivette a különféle ispánok fennhatósága alól és az újonnan alapított szebeni ispánt (comes) helyezte föléjük. Azok a székelyek akik az új helyzetet nem fogadták el, Háromszékbe költöztek. A szászok kiváltságlevelébe foglaltakat egy ma működő autonóm tartomány is megirigyelné:
Jogok:
- a szászok által lakott terület saját birtokukká vált
- az itt élők jogilag egyenlőek voltak, a gerébek (nemesek) is adóztak
- a király nem adományozhatta el a kihalással megüresedő birtokokat, azok visszaszálltak a közösségre
- saját elöljárók és papok megválasztásának joga, vezetőjük a király által kinevezett szászok grófja volt (1486 után a grófot is maguk választották)
- szabad vásártartás és kereskedelem.
Kötelességek:
- 500 katonát voltak kötelesek állítani + 100-at, ha a király is hadba vonult
- helyi adót kellett fizetniük, melyből a plébánost fizették és az iskolát tartották fenn
- Szent Márton napján 500 ezüstmárka adót voltak kötelesek fizetni a királynak, melyet a saját tisztségviselőik szedhettek be. (Ez természetesen nem jelentett felmentést a különadók alól, amelyet Mátyás király és az erdélyi fejedelmek is rendszeresen kiróttak rájuk)
Egyházi tekintetben is önállóságot élveztek. Az 1190-ben alapított szebeni prépostságot a király kivonta a gyulafehérvári püspökség fennhatósága alól és közvetlenül az esztergomi érsek alá rendelte.
Az Andreanum révén a sokféle eredetű és jogállású, de azonos nyelvet beszélő németek megindulhattak az egységes rendi nemzetté válás útján. Nem véletlen tehát, hogy mindenkoron a végsőkig ragaszkodtak a II. András által adományozott kiváltságokhoz.
Schäßburg/Segesvár (forrás)
Mivel minden szász jogilag (papíron) egyenlő volt, földbirtokos nemesség nem alakulhatott ki a Királyföldön. Ez azonban nem zárta ki a vagyoni különbségek kialakulását. A falvak határát földközösségben művelték, évről évre újra sorsolva kinek melyik rész jut éppen. Ennek volt egy komoly hátulütője, ugyanis amennyiben a népesség növekedik egyre kisebb föld jut az ott lakóknak. A földközösségben volt kódolva a szászság későbbi katasztrofális demográfiai helyzete. Évszázadokon keresztül szokás volt az 1-2 gyermekes családmodell, három gyermek már kifejezetten nagy családnak számított náluk. Így az Erdélyért, később a saját földjükért folytatott demográfiai versenyben alapos hátránnyal indultak.
Azok a szászok - például a gerébek - akik valamilyen módon kiemelkedtek a hagyományos közösségből, és királyi szolgálatba lépve nemességet kaptak elvesztek a szász nemzet számára. Előfordult, hogy szász nemesek a szomszédos vármegyében birtokot szereztek és oda szász telepeseket hívtak, a nemes hamarosan betagozódott a magyar nemességbe, a telepesek pedig jobbágyaivá váltak, mert rájuk nem vonatkozott az Andreanum. Érdekes módon ezekben a németajkú jobbágyfalvakban volt a német lakosság aránya a legmagasabb. Az összes szász településnek kb. egyharmada esett a Szászföld határain kívülre, a vármegyék területére.
Ugyancsak érdekes adalék a magyarországi "sötét középkor" történetéhez, hogy már 400 évvel a Ratio Educationis előtt, a XIV. században feljegyezték, hogy a Szászföld szinte valamennyi településén létezett iskola. Eleinte minden falu maga tartotta el az iskoláját, majd mikor 1486-ban megalakult a szász univertzitás, ez a szervezet lett az iskola fenntartó. Egész Magyarországon a szászok és a városi németség között volt a legmagasabb az írni-olvasni tudók aránya és Erdélyben ez az 1918-as felbomlásig így is maradt.
Maga az erdélyi szász univerzitás az erdélyi szászok önkormányzati szerve volt. 1486-tól kisebb megszakításokkal 1876-ig. Utána 1937-ig alapítványként működött tovább. Az univerzitásnak közigazgatási, törvényhozói, bíráskodási, gazdasági és politikai-döntéshozó jogköre volt; egyedül a királynak volt alárendelve. Az egyetem gyűlésein döntöttek a szászokra kivetett adó kirovásáról székenként és vidékenként; az egyetem hatáskörébe tartozott a szászok földjén az árak és mértékegységek meghatározása, valamint a céhek alapításának engedélyezése. Az egyetem szabályozta továbbá a mindennapi élet kérdéseit is; ezen felül a szászok feletti ítélkezés kizárólag a szász egyetem illetékességi körébe tartozott. Évente kétszer ülésezett Szent György és Szent Katalin napján. Ők választották a szászok grófját, a 12 fős nagyszebeni városi tanács tagjai közül. Az univerzitásnak nem volt végrehajó szerve, így előfordult, hogy a Nagyszebenben hozott határozatokat a brassóiak nem tartották be. Hivatalos nyelve a német volt, ebben ugyancsak különbözött Magyarország többi részétől, ahol a latin volt a hivatalos egészen 1844-ig.
Erdély közigazgatási beosztása 1770 (nagyobb méretben)
A szász településterület Medgyes, Nagyselyk és Segesvár szék létrejöttével érte el legnagyobb kiterjedését. A Nagy-Küküllő mentén élő kézdi székelyek is ekkor költöztek Háromszékbe. Helyükre a Székás-patak völgyéből érkeztek szász telepesek. Miután Medgyes és Nagyselyk szék (Kétszék) egyesült, hosszú időre állandóvá vált a szász területi beosztás, amely 9 székből, 2 vidékből és 7 szabad királyi városból állt (=hét vár=Siebenbürgen=Erdély):
- Szászváros szék
- Szászsebes ~
- Szerdahely ~
- Szeben ~
- Újegyház ~
- Medgyes ~
- Nagysink ~
- Segesvár ~
- Kőhalom ~
- Brassó vidék
- Beszterce vidék
Közülük Szeben kiemelkedett politikai és egyházi tekintetben, ugyanis ez volt a szász comes és a prépost székvárosa. Később Brassó is erőteljes fejlődésnek indult és az ipar és kereskedelem tekintetében le is hagyta Szebent. Beszterce a Borgói-hágón, Brassó a Tömösi-hágón, Szeben pedig a Vöröstoronyi-hágón átmenő kereskedelemből gazdagodott meg és vált rövid idő alatt szabad királyi várossá. A szász települések nem csupán nyelvükben, de külalakjukban is nagyon eltértek Erdély más részeitől. Házaikat kőből építették és cseréppel fedték. Ez másutt kifejezetten szokatlan volt még a XVIII. században is, ezért egy szegényebb szász falu is városnak tűnhetett mondjuk egy székely kisvároshoz képest. A város kifejezés már csak azért sem túlzás, mert a legtöbb szász településnek volt vára, azaz erődített temploma, ahová a török, tatár, havasalföldi, kuruc, stb. támadások elől menedéket találhattak. Mivel a szászoktól idővel egyre távolabb került a hadakozás, a hadseregállítás kötelezettségét is inkább pénzen váltották meg és Erdély másik két nemzetétől, a székelytől és a magyartól vártak segítséget, (legvégső esetben pedig zsoldosokat fogadtak). Erdély három nemzete 1437-ben, Kápolnán kötött politikai uniót, egyfelől a kiváltságaik védelme érdekében, másrészt az ellenségeskedések elsimítása végett. Az egyezség értelmében a szász erődtemplomokba veszély esetén beengedték a környékbeli nem-szász lakosságot is. Ez akkoriban komoly engedmény volt a szászok részéről, hiszen ekkoriban nem-szász nem szerezhetett birtokot Szászföldön, még magyar nemes sem vásárolhatott házat szász városban. Az éles különállás más tekintetben is megnyilvánult, a szászok még a szerzetes rendházak alapítását is ahhoz a feltételhez kötötték, hogy ott csakis szász szerzetesek élhetnek. A falusi plébánosok tiltották a magyar szokások, viselet, sőt még a frizura átvételét is, legrosszabb esetben ilyen "elhajlóknak" még a szentségeket sem szolgálták ki.
1420-tól kezdődően Erdély és annak is főként a déli része folyamatosan ki volt téve a török támadásoknak. Az 1479-es kenyérmezei ütközetig négyszer pusztította végig a török a Szászföldet, egész vidékeket néptelenítve el. A pusztítás elsősorban a nyugati szász székeket érintette súlyosan. 1480-ra Szászváros szék hét településéből kettőben (Szászváros és Romosz) maradt szász lakosság, súlyos veszteségek érték Szászssebes széket is, de például Nagyszeben városa több ostromot is kiállt. Szászföld 15 települése tűnt el nyomtalanul, ez időben 17 biztosan, további 12 valószínűleg időszakosan elnéptelenedett. Az újratelepült falvak etnikai térszerkezete megváltozott, elsősorban románok, másodsorban magyarok költöztek be. Szeben szék 39 falujából ekkor már 15-ben élnek románok. Ugyanebben az időben a Küküllő-menti székekben (Medgyes és Segesvár) az összeírások még nem szólnak román lakosságról. Az Erdélyi fejedelemség idején a szászok demográfiai helyzete tovább romlott. A járványok, a külső és belső háborúk - különösen az 1658-1660 közötti tatárdúlás - egész járásokat néptelenítettek el. 1700-ban becslések szerint 100 ezer szász él a 250 ezer román és a körülbelül 350 ezer magyar lakos mellett.
Az evangélikus egyház területi beosztása Erdélyben (nagyobb méretben)
Erős vár a mi Istenünk
A szászokat nem csupán a nyelvük, de a XVI. századtól a vallásuk is megkülönböztette a körülöttük élő népektől. Mivel a szászok már addig is külön egyházszervezet alatt álltak és joguk volt saját papjaikat megválasztani, szinte zökkenőmentesen fogadták el a nyugatról érkező lutheri tanokat. Szászföldről sokan jártak németországi egyetemekre, akik hazatérve terkeszteni kezdték a reformációt. Ebben két reformátor járt az élen, a brassói Honterus János és a nagydisznódi (szászul: Heltau) Heltai Gáspár. 1542-ben tartották Brassóban hosszú ideig az utolsó katolikus misét, három évre rá Szeben is befogadta az evangélikus hitvallást. 1553-ban saját püspököt választottak, ezzel gyakorlatilag lezajlott a Szászföld teljes áttérése. Olyan területeken is elterjedt az evangélikus vallás, amely nem tartozott szervesen a Szászföldhöz, de a szászok birtokában volt. Ilyen terület volt a Hétfalu, ahol magyar anyanyelvű csángók tértek át a lutheri hitre.
Az új Landeskirche viszonya a többi felekezethez jól tükrözte a makacs szász különállást. Ezentúl tilos volt reformátusnak, katolikusnak és unitáriusnak betelepülnie a Szászföldre. Tartottak tőle, hogy éppúgy mint a magyaroknál az evangélikus vallás csupán egy lépcső lenne a reformáció útján. Dávid Ferenc és Heltai Gáspár életútja is azt mutatja, hogy ekkoriban a katolikusnak keresztelt ember rövid élete alatt 4 lépcsőfokon át eljuthat az unitárius felekezetig. A szászok számára ez azt jelentette, hogy az áttértek megszűntek a szász nemzet részeinek lenni, mint az Heltai Gáspárral is történt. Az evangélikus egyház az "erős vár a mi Istenünk" jelmondat alapján a szász identitás egyik legfontosabb bástyája lett.
Friss vér
Amikor a XVIII. század elején a kuruc zászlók lehulltak a majtényi mezőn Erdély számára a béke évei következtek. A szászok kivérezve, de átvészelték ezt a háborús időszakot. Elpusztult és később románok által betelepült falvak sokasága jelent meg a Szászföldön. Nem egy olyan Szász- előtagú település létezett ekkor, ahol már egyetlen szász sem élt. A szászsebestől északra fekvő Langendorf (Lámkerék) és Reichenau (Rehó) falvakat a havasalföldi csapatok irtották ki, utóbbiból mindössze 5 szász polgár menekült meg.
A szászság háttérbe szorulásától való félelem vezette a szebeni ispánt, hogy Bécsből telepeseket kérjen. A Habsburg uralkodók kapva kaptak az alkalmon. Őket két cél vezérelte, amikor elhatározták, hogy osztrák tartományaikat megtisztítják a megbízhatatlan elemektől. Egyfelől szerettek volna megszabadulni az evangélikusoktól, másrészt szerették volna megerősíteni az igencsak megfogyatkozott szászságot Erdélyben. 1734-ben indult meg a népvándorlás Salzkammergut és Hallstatt környékéről. Parasztok, erdőmunkások, kézművesek és mesterek érkeztek Szebenbe és Kistoronyba (Neppendorf), ahol először ellenségesen álltak a dologhoz, de amikor megérkeztek a telepesek szeretettel fogadták őket és mindenben segítették beilleszkedésüket. 1736-ban Karintiából érkezett egy újabb csoport. 1744-49 között a Karlsruhe melletti Baden-Durlachból és a Frankfurt melletti Hanau-ból érkeztek 583-an Szászsebesre. 1752-56 között ismét osztrák veszélyes elemeket telepítettek a szászok közé Karintiából, Stájerországból és Felső-Ausztriából. 1770-ben alapították Keresztényszigetet (Grossau), Nagyapoldot (Grosspold) hanau-i, durlachi és elzászi németek. Az egyes telepítések időpontjai szervesen kapcsolódnak a "Schwabenzug" három időszakához. Schwabenzug-nak nevezik a német történetírók a XVIII. századi magyarországi német telepítéseket. A helybéliek Landlereknek hívták a jövevényeket, vegyesházasságaikat szigorú szabályok rögzítették. A telepítések ellenére 1780-ra a szászföldi románok száma már meghaladta a szászokét (Erdély 1740-1760 között vált román többségűvé). A XVIII. században betelepített németeknek csak egy kis töredéke érkezett Erdélybe.
Még a XIX. században is folyt telepítés, de ez már csak árnyéka volt a XVIII. századi Schwabenzug-nak. 1846-ban Szászvárosba érkezett százötven evangélikus Württembergből. Legutolsóként Cservenkáról (Bács-Bodrog vm.) szerveztek szebeni bankárok evangélikus svábokat Bencencre (Hunyad vm.). Ezzel a mozzanattal zárult le Szászföld betelepülése és érte el a szász nemzet a legmagasabb lélekszámát.
Szász esküvő - Reussen/Rüsz 1920.
A Habsburg-szász együttélés úgy él a magyar köztudatban mint valami kifejezetten magyarellenes összeesküvés. Ezt a képet kissé árnyalhatja II. József politikája, aki gyakorlatilag a központosított állam érdekében felszámolta a szász autonómiát. A türelmi rendeletet még örömmel fogadták, a "koncivilitás" 1781-es bevezetését már kevésbé. Ez a rendelet engedélyezte a nem-szászok számára a szászföldi birtokszerzést és betelepedést. 1783-ban a szász székeket bekebelezte az új megyerendszer, megszüntették a Szász Univerzitást, ezzel véget ért a három erdélyi nemzet rendi uniója. Annak ellenére, hogy a német nyelv vált az államnyelvvé, a nyelvi rendelet ellen a magyar rendekkel együtt nyújtottak be tiltakozást az udvarnál. Amilyen reménnyel várták II. József uralkodását, olyan elkeseredést váltottak ki rendelkezései. Amikor II. József 1790-ben meghalt örömtüzek gyúltak Erdély-szerte és szász a magyar nyakába borulva ünnepelte a rendeletek visszavonását. Legnagyobb sajnálatukra a "koncivilitás" továbbra is érvenyben maradt.
Erdély három nemzetének egymásra találása sajnos rövid életűnek bizonyult, mint azt a későbbi korok eseményei bizonyítják. A szászok sorsának további alakulását a következő részben folytatjuk!
Ajánlott és felhasznált irodalom.
- Draskóczy István: Az erdélyi Szászföld demográfiai helyzete a 16. század elején
- Friedrich Schuller: Az erdélyi szászok letelepedésének módjáról
- Friedrich Teutsch: Az erdélyi szász népesség statisztikája
- Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok