A 2023-as év eddig talán legmegdöbbentőbb eseménye a kahovkai gát júniusi megsemmisülése és a mögötte található, 10 balatonnyi víztömeget visszatartó víztározó katasztrofális következményekkel járó kiürülése volt. Az esemény médiavisszhangja rengeteg blogunk profiljába vágó témát érintett az ökológiai hatásoktól kezdve a katonaföldrajzi vonatkozásokig, a "ki a felelős" vita eldöntésében pedig váratlanul nagy jelentősége lett a szeizmológiának. Mindezt abban a reményben szeretnénk most körbejárni, hogy újat is tudunk mondani a témáról az olvasóknak.
A kahovkai gátat 1950. szeptemberében kezdte építeni a 20-as, 30-as években a híres dnyiprói duzzasztógátnál is serénykedő csapat. Az időzítés nem volt véletlen: az alapvetően a Dnyeper híres zúgóinak megrendszabályozásra és energiatermelésre szánt dnyiprói gátat ugyanis 1941-ben a visszavonuló szovjet csapatok felrobbantották, és először ezt kellett újjáépíteni. A kahovkai gát azonban némileg eltérő karakterisztikával készült, mint "nagytestvére": a folyam torkolatához közel csak kisebb mértékű duzzasztást lehetett elérni - a gát "csak" 30 méter magas lett, ellenben több, mint 3 km hosszú - középső része hagyományos vasbeton gát, a széleken viszont inkább magas földgátakat alkalmaztak. Az 1955-56-ra elkészülő létesítmény 16 méterrel duzzasztotta fel a folyam vizét, ami egy impozáns méretű, bár viszonylag sekély tározótavat hozott létre: a 2155 km2 felületű, átlagosan 8 méter mély Kahovkai-víztározó 18,2 km3-nyi vizet tartalmazhat. A nagyjából 200 km hosszan húzódó tó meglehetősen fura alakú képződmény: a gát közelében csak 4-6 km széles, azonban felső részén erősen kiszélesedik, Vasziljivkánál már 25 km is lehet a két partja között. Ennek oka, hogy itt a Dnyeper széles ártéri mezői kerültek víz alá, melyek amúgy igen fontos szerepet játszottak az ukrán történelemben igen jelentős zaporizzsjai-kozákság életében és gazdaságában.
A még ép gát - a létesítmény egyik oldalán közút, a másikon vasútvonal futott - (forrás)
Az, hogy a munkálatok a folyó alsó szakaszán ilyen széles területek víz alá kerülését eredményezték, azzal magyarázható, hogy a gát és a tározó létesítésének célja nagy területek öntözése volt, ehhez pedig rengeteg vízre volt szükség. A viszonylag száraz (Herszontól keletre kiterjedt futóhomokos vidék van), de jó termőterületekkel rendelkező Tavria "kizöldítése" kézenfekvő volt, ugyanakkor a szovjet időkben ennél jóval nagyobb távlatokban gondolkodtak, így összesen négy(!) öntözőcsatornát táplál a víztározó:
- A krasznoznamjankai öntözőrendszert (ez az Észak-Krími csatorna nyugati oldalága, a Herszoni terület déli, balparti részén).
- A kahovkai öntözőrendszert (balparti öntözőrendszer, a herszoni terület délkeleti részén).
- A sokat emlegetett Észak-Krími csatornát.
- A Dnyeper - Krivij Rih csatornát - ez az iparvidék vízellátását biztosítja, csak a víz kb. 10%-a ment öntözésre.
Ezen kívül a tározó megléte volt az egyik fő telepítő tényezője az Enerhodarban 1980 és 1996 között felépített igen nagy teljesítményű atomerőmű-együttesnek, melynek hűtővízellátása is a mesterséges tóból megoldott. A 6 reaktor a paksiakhoz hasonlóan a nyomottvizes altípusba tartozik, tehát hűtővíz hiányában nem üzemeltethető.
A felsorolt öntözőrendszerek közül az Észak-krími-csatorna a leghosszabb (402 km-es) és ez a létesítmény vált a leghírhedtebbé az orosz-ukrán konfliktusban betöltött szerepe révén. A csatornarendszert a Hruscsov-éra tipikus, a mezőgazdasági termelést extenzíven növelő projektjeként röviddel a tározó feltöltését követően kezdték el tervezni, és végül 3 lépcsőben adták át 1961 és 1971 között, az utolsó műtárgyak pedig 1976-ra lettek készen. A Tavrijszknál (a gáttól pár kilométerre keletre) kezdődő csatorna a folyam átlagos vízhozamának mintegy harmadát képes felvenni, és ennek a kapacitásnak jelentős részét ki is használták a működés évtizedei alatt. Az öntözőrendszerek mentén (főleg a Krímben) számos telepesfalu létesült, és viszonylag intenzív mezőgazdasági tevékenységre nyílt lehetőség: az öntözővíz Tavriában (tehát a Krímtől északra) jórészt az errefelé megszokott szántóföldi növénykultúrák termésterületét növelte, valamint termésátlagukat stabilizálta, míg a Krímben emellett még kiterjedt rizstermesztésbe is fogtak, ami a víz nem épp "fenntartható" felhasználása volt (Persze Tavriában is létrehoztak rizsföldeket, de főként a Dnyeperhez közeli, mélyebb fekvésű területeken.). A mezőgazdaság termelési szerkezetének változása elsősorban a Krím északi részének a hegyvidék szélárnyékában lévő félsivatagos sztyeppeterületén volt nagy - korábban itt ugyanis minimális volt a szántóföldi növénytermesztés. A kiterjedt öntözés persze negatív hatásokkal is járt: a megemelkedő talajvízszint és az egyéb vízmozgások révén beindult a szikesedés is, ami további beruházásokat tett szükségessé.
Hogy pontosan mennyi vízhez jutott így a Krím-félsziget, azzal kapcsolatban a rendelkezésünkre álló források kissé bizonytalanok, alapvetően a következő okokból:
- 2014 előtt ez a téma meglehetősen kevés embert érdekelt, ezután viszont mind az ukrán, mind az orosz fél a saját igazát bizonyító adatokat helyezte előtérbe.
- Ahogy a térképen is látszik, a csatorna kezdeti, a tározótóból kitorkolló szakasza nem pusztán a Krím vízellátását szolgálja, a tóból kivett mennyiség jelentős részét Tavriában használták fel - az arányok pedig erősen változóak voltak, amit mindkét fél igyekezett a saját álláspontja alátámasztására kihasználni.
A kahovkai tározóból a fő vízfelhasználók maximum 900 m3 vizet vehetnek fel másodpercenként, ami elég durva mennyiség, tekintve, hogy ez a folyó átlagos vízhozamának 54%-a. Azonban a ténylegesen kivett mennyiség átlaga jóval kisebb, hiszen maga a vízfelhasználás is nagy évszakos ingadozást mutat, akárcsak a folyó vízjárása. A Dnyeper éves, mintegy 52,6 km3-es vízhozamának 60%-a március és május között vonul le, ebből pedig a tározókban és a csatornarendszerben tavasszal igyekeztek minél többet megfogni - vagyis a tényleges vízkivétel jóval kisebb arányú volt (becslésem szerint az aktuálisan lefolyó vízmennyiség 10-20%-a). Emellett természetesen a tározó egyik célja épp az évszakos ingadozások kiegyenlítése volt, ami lehetővé tette, hogy a kiágazó csatornákon az áradás időszakánál jóval hosszabban tudjanak jelentős víztömeget mozgatni. Ugyanakkor a Dnyeper vízhozama a gát létesítése óta csökkent, aminek részben éghajlati okai voltak, részben pedig az, hogy a már meglévó Dnyipróin kívül még 4 víztározó is létesült feljebb a folyón, melyekből szintén viszonylag sok vizet vesznek ki, ráadásul a viszonylag sekély (azaz a tárolt víztömeghez képest nagy felületű) tavak párolgási vesztesége is számottevő.
Hogy érzékelhessük az arányokat: a tározók közül messze a kahovkai tárolta a legtöbb vizet (18,2 km3), vele egy súlycsoportba csak a Kremencsuki-víztározó (13,5 km3) tartozik, a feljebb fekvő tározók összkapacitása pedig 25,5 km3 (tehát a 6 tározó a folyó éves átlagos vízhozamának 83%-át képes tárolni). Ezek ből a számokból egyben az is látszik, milyen brutális esemény volt a víztározó kiürülése: pár júniusi napon a folyó éves vízmennyiségének harmada távozott... A felsőbb tározók viszonylag kis kapacitása miatt pedig a "katonai célú vízkormányzás" lehetőségei is korlátozottak, erre leginkább épp a kahovkai létesítmény révén volt lehetőség.
A csatornákba kormányozható víztömeg éves és évtizedes változása egyben kiváló lehetőséget adott mindkét fél száméra az adatok tetszőleges mazsolázgatására. Amit biztosan tudhatunk, hogy az Észak-krími csatorna legfeljebb 380 m3 vizet tud felvenni másodpercenként, de a gyakorlatban nem nagyon volt példa 300 m3-nél többről, ezt követően viszont némileg zavarossá válnak az adatok. Több forrás is említi, hogy 2014 előtt a csatornarendszer éves vízkivétele átlagosan 3,92 km3 volt (azaz a folyó vízhozamának kb. 8%-a, másodpercenként pedig átlagosan 125 m3), amiből 1,2 km3 jutott a Krímbe, ami nem kis mennyiség, de azért hiánya sem jár mindenre kiterjedő katasztrófával. Mindenesetre elég sok ahhoz, hogy mind az ukránoknak fájjon, ha oda kellene adniuk, mind az oroszoknak kellemetlenséget okozzon, ha nem adják oda nekik.
- Az adatokat feldolgozó források (egyes esetekben valószínűleg tudatosan) összekeverik az ivóvízellátásra és a teljes vízellátásra vonatkozó adatokat.
- Az orosz állami tájékoztatás által közölt, egymásnak némileg ellentmondó információk sem igazán segítik a tisztánlátást.
Mindenesetre a 2015-ben közölt orosz adatok szerint 2014 előtt a csatorna biztosította a Krím teljes vízigényének mintegy 85%-át, az érkező vízmennyiség 72%-át (!) öntözésre, 10%-át ipari célokra, 18%-át a lakosság vízellátására használták fel. Az adatsorból következik, hogy a Krím teljes (nem természetes úton biztosított) vízigényének 60%-át teszi ki az 1960-as évek óta létrehozott északi mezőgazdasági terület, illetve, hogy bár a csatorna a lakossági vízigények kielégítésében is komoly szerepet játszik, azért erre a célra a csapadékosabb és sűrűn lakott hegyvidéken és tengerparti területen vannak egyéb források is.
A csatornát a Krím-félsziget orosz annexióját követően az ukrán fél az új határvonaltól 16 km-re nyugatra (Mirne falutól délre) egy közepesen masszív gáttal elzárta, súlyos helyzetbe hozva a félsziget vízellátását. Az eset kapcsán elég súlyos és cinikus nyilatkozatok repkedtek: egyesek a csatorna szerepének túlértékelése (és a genocídium fogalmának félreértése) révén ukrán népirtást kiáltottak, ukrán részről pedig elhangzott egy olyan cinikus nyilatkozat is, hogy tulajdonképpen csak segítenek az észak-krími sztyeppe természetes állapotának visszaállításában. Ebben van annyi igazság, hogy azt a természetes állapotot alig 50 éve bolygatták meg komolyabban, de ha ez valóban szempont lett volna, a zárást rögtön a csatorna kitorkollásánál kellett volna megejteni...
A csatornát 2014-22 között elzáró híd alatti kőszórás Mirnij falutól délre - Forrás: Google Maps
A víz elzárásának hatásait igen nehéz felmérni, mivel az orosz források egymásnak részben ellentmondó információkat közöltek erről - ez egyben kiválóan meg is mutatja az orosz propaganda működését.
- Az egyik, hivatalos statisztikákkal is megtámogatott orosz narratíva szerint a víz elzárása csak átmeneti nehézségeket okozott, új esővíztározókkal nagyrészt ki tudták váltani a Kahovkai-tározóból érkezett vizet, és a fejlettebb Oroszország támogatásának köszönhetően másfélszeresére nőtt az érintett területek mezőgazdasági termelése - ugyanebben az időszakban egyébként az ukrán oldalon is hasonló tendencia volt tapasztalható. (A termésnövekedés persze történhetett a nem öntözött területeken is, de ez csak azt támasztaná alá, hogy a csatorna mégsem volt annyira fontos.)
- Az újabb statisztikák alapján viszont az öntözött terület a tizedére csökkent, és a Krím egyes részein a helyszíni riportok alapján 2021-ben a nyári időszakban többször is korlátozni kellett a lakossági vízellátást, és a mezőgazdaság is időről-időre komoly gondokkal küzd.
- Szélsőségesebb orosz kommentárok a víz elzárását egyenesen "terrorizmusnak", ukrán "népírtásnak" próbálják beállítani - megfeledkezve arról, hogy egyoldalú annexiók esetén nem igazán szokás vízmegosztási megállapodásokat kötni, illetve arról is, hogy az ivóvízellátásban viszonylag könnyebben kiváltható a csatorna, és emberéletek nem forognak közvetlen veszélyben. Maga az elzárás Ukrajnában is komoly politikai vitákhoz vezetett, egyes erők az oroszokkal való megegyezést sürgették, amiben a fő motivációjuk az volt, hogy lehetőleg ne idegenítsék el a Krím lakosságát Ukrajnától. ellenérvként viszont az merült fel, hogy a víz biztosítása esetén romlana Ukrajna alkupozíciója, ami hosszútávon ugyanúgy a Krím végleges elvesztéséhez vezethetett volna. Az orosz inváziót közvetlenül megelőző időszakban (azaz már Volodimir Zelenszkij elnöksége alatt) úgy tűnt, hogy az ukrán vezetés valamilyen alku keretében kíván megegyezni a vízmegosztás kérdéseiről. (Ukrán részről a felsorolt kétségeken kívül komoly aggodalom övezte az orosz hadiipar Krímbeli fejlesztését, amihez nem szívesen biztosították volna a vizet.)
Bár a fentiek részben ellentmondanak egymásnak, jó eséllyel valóban komoly károkat, nehézségeket okozhatott a csatorna elzárása a Krímben, 2021-ben pedig amerikai részről komolyan felmerült, hogy egy esetleges orosz invázió egyik oka a vízmegosztás rendezetlensége lehet. A kialakult helyzetet illetve a valószínűsíthető környezeti, gazdasági és társadalmi károkat a legjobban talán a linken elérhető cikk foglalja össze.
A 2022-es invázió során mind a csatorna, mind a hírhedt kőzárás hamar orosz kézbe került, és áprilisra már helyre is állították a vízellátást. Mindezt szinte teljesen keresztülhúzta a gát központi részének 2023. június 6-i megsemmisülése: a 6-7 méter mélységű csatorna ugyanis 11 méteres duzzasztás esetén kap megfelelő mennyiségű vizet, azaz a tározótó kiürülésével bejárata is teljesen szárazra került, így a Krím vízellátása ismét problémássá vált.
Itt érkeztünk meg egy meglehetősen fontos kérdéshez? Mi is történhetett 2023. június 6-án hajnalban? Annyit biztosan tudunk, hogy az orosz kézben lévő (de a frontvonalhoz nagyon közeli) gát központi (vasbeton) része olyan károsodást szenvedett, hogy nem bírta a csaknem teljesen feltöltött tározó víztömegének nyomását és átszakadt, széles területeket elárasztva és a tározótavat pár nap alatt leürítve. Szakértői vélemények szerint ilyen károsodást csak nagy mennyiségű, vélhetően a gát belsejében elhelyezett robbanóanyag okozhat. Persze egy ilyen konfliktus esetében az egyik legfontosabb kérdés, hogy melyik fél is felelős ezért a szinte példátlan katasztrófáért, és ebben a vitában a szeizmikus adatok révén bizony a földtudománynak is komoly szerepe lett - így nem hagyhatjuk ki ennek bővebb tárgyalását. Még akkor sem, ha nagyon bizonytalan vizekre evezünk is, és esetleg beállunk azoknak a szakértőknek a sorába, akiket később szidni lehet, mivel nem lett igazuk.
Az áradat által elsodort ház a folyó torkolatánál - (forrás)
A gát megsemmisülése (felrobbantása) meglehetősen zavarbaejtő, ugyanis ebben a formában nagy valószínűséggel egyik harcoló félnek sem állt érdekében.
- Június elején (jelenlegi tudásunk szerint) sem az ukránok, sem az oroszok nem készültek a szűkebb régióban komolyabb hadműveletre, viszonylag kisebb kontingenseket állomásoztattak a víztározó és az alvízi szakasz mentén. Korábban a gáton átvezető utat (azaz a jobbparti orosz csapatok utánpótlási vonalát) ugyan érte ukrán tüzérségi támadás, azonban a jobbpart nagy részének visszafoglalását követően már nem igazán volt értelme célba venni. (Az út északi oldalán az oroszok a visszavonulást követően réseket robbantottak, az ukrán kézben lévő oldalról nem lehetett rá felhajtani.) Az orosz fél ugyanakkor ukrán tüzérségi támadásra hivatkozott, ami már önmagában némileg árulkodó: ugyan ezek az eszközök szinte kizárt, hogy komoly kárt tegyenek a gátban, a rombolásra valamivel esélyesebb komolyabb rakéták "érkezése" viszont túl jól dokumentált ahhoz mindkét oldalon, hogy alaptalanul lehessen arra hivatkozni.
- Katonailag alapvetően az ép, üzemeltethető gát uralásának volt értelme: aki szabályozni tudja a vízszintet, mind a gát felett, mint alatta borsot törhet ellenfele orra alá. Vélhetően ilyen akciókra készülve tölthették fel az oroszok a tározót a megszokott szint fölé, persze ebben a nagyon csapadékos tavasz is a kezükre játszott. (Persze, ha az orosz fél a gát közelgő elvesztésével számol, az megint más helyzetet eredményez: ebben az esetben lett volna értelme a gát tönkretételének, ugyanakkor júniusban sem volt erre reális lehetőség.)
- A tározó és az alvízi szakasz balpartja alacsonyabb fekvésű, a jobbparton viszont Herszon és elővárosai terülnek el, így a tározó hirtelen kiürülése mindkét felet nehéz helyzetbe hozhatta. (Ezután viszont az eredeti helyzet állt vissza.)
- A gát megsemmisülése és a tározó kiürülése egy szempontból juttatja elvileg előnybe az ukrán felet: az oroszok számára elveszik az előző pontban említett vízkormányzási lehetőség, és "árhullámot" innentől csak a felsőbb szakasz ukrán kézben lévő tározóiból lehet indítani, illetve "el is lehet zárni a csapot". Ez a lehetőség azonban meglehetősen korlátozott, ugyanis ahogy már volt róla szó, a következő két víztározó, a dnyiprói és a kamjanszkai meglehetősen kis kapacitású (2-3 km3-es), komolyabb árhullámot csak a felsőbb tározókból lehet indítani, ráadásul a meginduló víz kezdetben a Kahovkai-tározó széles ártéri mezőin terülne szét.
Összességében az ukrán félnek is jobb lett volna, ha esetleg ők tudják uralni a gátat, és véleményem szerint ez a gondolat vezet el a talán legvalószínűbb forgatókönyvhöz, ehhez viszont a már említett szeizmikus adatok is támpontot nyújthatnak - igaz nagyon korlátozottan.
A blog fókusza miatt (is) muszáj egy kicsit górcső alá venni az elhíresült szeizmológiai adatokat,- melyeket első hallásra fura módon egy norvég szolgálat tett közzé - kiválóan bemutatva, miért nem szabad összetett infókat tőmondatokban kommunikálni. (Illetve az eset arra is kiváló példa, hogy egyesek hogyan mazsoláznak ebből nekik tetsző infókat.)
A történet lényege, hogy a NORSAR (Norwegian Seismic Array), egy szeizmológiai események észlelésével és globális kiértékelésével foglalkozó szervezet, a gát összeomlását követően igen gyorsan közzétette azt az infót, hogy helyi idő szerint 2:54-kor a gát közelében mintegy 1-2-es magnitudójú, karakterisztikája alapján egyértelműen robbanásra utaló szeizmikus eseményre került sor, amihez mellékelték a suceavai BURAR obszervatórium szeizmogramját is, amin ez szépen látszik is. Valamivel később megjelent egy rövid "update" is, hogy már 2:35-kor is volt ebből az irányból egy "szeizmikus esemény", de semmiféle további infó nem jelent meg erről. Persze mindez azonnal felkeltette egyes körök figyelmét, mondván, "hogy 2:35-kor jöhetett az ukrán tűzcsapás, ami egy idő után berobbantotta a gáton/gátban lévő robbanóanyagot, és megint jól felsültek a nyugati/ukránbarát szakértők". Mindez a nyilvánosságra hozott adatok teljes félreértése, igaz a norvégok sem igazán segítettek a helyzet jobb megértésében. Hogy jobban értsük, miről is volt itt szó, érdemes áttekinteni, hogyan is határozzák meg a földrengések helyét:
Az egyik legnagyobb segítség ebben, hogy a szeizmikus események többféle rengéshullámot váltanak ki, melyek terjedési sebessége (vezető közegenként) ismert, azaz érkezésük időkülönbségéből kiszámolható, milyen messze van a rengés forrása a megfigyelés helyszínétől, illetve vannak olyan műszerek, amelyek a hullámok terjedésének irányát is rögzítik. Ugyanakkor ne feledjük, hogy itt három dimenzióban kell gondolkodni, úgyhogy a pontos módszerhez jellemzően több obszervatórium adataiból lehet "kiháromszögelni" a pontos helyszínt, ami egyrészt némi időbe telik, másrészt elengedhetetlenül szükséges, hogy az esemény jól "látható" legyen a szeizmogramon.
A problémák jelen esetben itt kezdődtek:
- Az obszervatóriumok sűrűsége jellemzően a földrengésveszélyes helyek és a sűrűn lakott területek közelében nagy, a viszonylag ritkán lakott és tektonikailag stabil Dél-Ukrajnában viszont nem, és persze a háborús események is "ritkították" a hálózatot. Viszonylagos szerencse, hogy a nemzetközi projekt keretében létrehozott, globális adatészlelésre berendezett BURAR épp a tágabb régióban (mintegy 600 km-re) lett felépítve. Ez egy viszonylag nagyobb körben elhelyezett műszerhálózatot takar, amely önmagában viszonylag jól képes felmérni a komolyabb rengések adatait és sajátosságait. (Az egyéb működő ukrán obszervatóriumok is jellemzően 5-600 km-re vannak a gáttól).
- Az obszervatóriumok nagy távolsága komoly gond: a robbanások viszonylag kis méretű események voltak, a második is épp hogy kivehetően emelkedik ki a szeizmogramokon látható "zajból". Ez a "zaj" részben antropogén eredetű (építkezések, bányászati tevékenység, közelben működő nagyobb gépek rezgése), részben egyéb természetes forrása van (széllökések, kisebb rengések). Azaz a hullámok azonosítása nem biztos, hogy olyan könnyen ment: a BURAR adatai alapján már a második szeizmikus eseménynél is csak mintegy 20-30 km-es körben tudták meghatározni az esemény forrását, az első eseménynél pedig csak az irányt meghatározása ment. Később az ukrán adatok beérkezésével a második esemény adatait sikerült pontosítani, az első nagyságáról viszont gyakorlatilag nem rendelkezünk infókkal.
- Pedig nem ártana, hiszen ezáltal jóval tisztábban láthatnánk, mi is történhetett aznap hajnalban. Elméletileg ugyanis a szeizmográfok alkalmasak a különböző robbanástípusok (akár tüzérségi lövedékek robbanásának) azonosítására, a figyelőhálózatok egy részét például kifejezetten a nukleáris kísérletek monitorozására hozták létre. A kisebb léptékű megfigyelésre Irakban is volt kísérlet (igaz, ez igazán jól csak akkor sikerült, amikor az a bizonyos aknavetőgránát egy amerikai lőszerraktárat talált telibe), azonban ez csak akkor hatékony, ha több obszervatórium van aránylag közel a harci cselekményekhez - ez viszont nagyon nem jellemző a harci zónákra. Mindezt az orosz-ukrán háborúban csak Kijev környékén tudták vizsgálni: a kisebb (pl tüzérségi lövedékektől származó) robbanásokat néhány 10 kilométerről tudták jól megkülönböztethetően érzékelni, a kifejezetten nagynak számító Iszkander rakéta becsapódását nagyjából 200 km-ről. Mivel a megfigyelőpontok a gát esetében 5-600 km távolságra voltak, igen valószínűtlen, hogy az oroszok által hivatkozott tüzérségi lövedékek vagy kisebb rakéták robbanása jól kivehető lett volna a szeizmogramon.
- A jelenlegi adatok alapján a második esemény (robbanás) 1-2 magnitudójú volt, ami minimum több tonna robbanóanyag felrobbanását jelentheti (azaz nem légibombáról, rakétáról, drónról vagy tüzérségi lövedékről lehetett szó). Összehasonlításképpen: a mintegy 1,1 kilotonnás bejrúti robbanás 3,3-as magnitudójú szeizmikus eseményt váltott ki. Ahhoz, hogy ilyen távolról észlelhetővé váljon, a korábbi eseménynek is hasonló jellegűnek (azaz például tonnás nagyságrendű robbanóanyag felrobbanásával járónak) kellett lennie - bár ezzel kapcsolatban azért elég nagy a bizonytalanság.
Ahogy az észlelt események időpontjával kapcsolatban is, ugyanis azok nem egészen esnek egybe a helyi lakosság által észlelt, tényleg nagy erejű robbanások idejével (kb. 10 perces eltérések vannak), persze jó kérdés, mennyire voltak pontosak a helyi adatok
Az egész tanulsága számomra az, hogy nem árt azért óvatosan bánni a hasonló adatok nyilvánosságra hozatalával, még ha amúgy viszonylag egyértelműen is illeszkednek az eseménysorba - ezt láthatóan a NORSAR is megtanulta, ma már csak a "javított" közleményük érhető el egyszerűen, és a szakértőik is igyekeztek pontosítani az első nyilatkozatokat.
A fentiek alapján számomra a legvalószínűbb forgatókönyvnek azt tűnik, hogy a gátat birtokló orosz hadsereg a növekvő ukrán aktivitást látva szerette volna végleg használhatatlanná tenni a gát két oldalán található közúti kapcsolatot (nehogy azt a gát elfoglalására használhassa fel az ukrán fél), ezért robbantásra készíthette ezeket elő - miközben talán a gát egészének lerombolására alkalmas töltetek is rendelkezésre állhattak a helyszínen (hiszen komolyabb ukrán támadás esetén már lett volna értelme a gát oroszok általi tönkretételének). A két nagy erejű, de különböző méretű robbanás arra utalhat, hogy a folyamat során emberi hiba, műszaki meghibásodás, vagy egy rosszul (vagy túl jól) sikerült szabotázsakció következtében végül a vártnál nagyobb robbanás következett be, ami végül a gát megsemmisüléséhez vezetett. (Ugyanakkor, ahogy említettem, rengeteg a bizonytalanság az eseménnyel kapcsolatban - könnyen lehet, hogy valami egészen más derül ki a végén.)
A gát megsemmisülésekor a tározó 18 köbkilométernyi vízkészletének java az alvízi területre szabadult - hogy el jobban értsük a katasztrófa mértékét: ez a Dnyeper átlagos vízhozamával számolva 4 hónap alatt folyna le a folyón - most pedig mindez 4-5 nap alatt lezajlott. Ráadásul egy átlagos árvízre legalább valamennyire fel tudnak készülni a hatóságok és a lakosság is, itt viszont a gát alatti területekre a hajnali órákban szabadult rá az özönvíz (Herszonban a délelőtti órákban kezdődött az igazi pusztítás). Ennek megfelelően magasra rúgott az áldozatok száma is: legalább 67-en meghaltak, ami egy európai (síkvidéki) árvíznél szokatlanul magas szám. Mivel az áradás leginkább az orosz kézben lévő alacsonyabb balpartot érintette súlyosan, illetve az előrenyomuló víz számos, az ártéren lévő orosz egységet is meglepett, feltételezhetjük, hogy az áldozatok száma jóval magasabb (ráadásul azt sem tudjuk, hogy maga a gát összeomlása hány áldozattal járhatott).
Herszon 2023 júniusában - (forrás)
A kiáramló víz közel 600 négyzetkilométert öntött el és 40 ezer embernek kellett elhagynia lakóhelyét. Az elöntött terület egy része eredetileg vizes élőhely volt, és lényegében a gát adta biztonság tette lehetővé a tartósan "szárazra kerülését". Az esemény nyomán számos forrás emleget "ökocídiumot", azonban ehhez egyrészt azért nem ártana bizonyítani hogy valóban ez volt-e a szándék, másrészt azért az ezzel kapcsolatos nyilatkozatokban a következmények jelentős része még erősen feltételes módban áll.
- Az biztos, hogy a vizes élőhelyek eddigi (azaz az 1950-es évek vége óta fennálló) viszonyai gyökeresen megváltoztak a Dnyeper mintegy 300 km-es szakasza mentén: a gát alatti szakasz viszonylag széles területei kerültek legalább átmenetileg víz alá, a mélyebben fekvő területek pedig vélhetően tartósan, hiszen a tározóból való, akár a vízhozam 60%-át is elérő vízkivétel lényegében megszűnt, így a Dnyeper vízhozama ezen a szakaszon megnőtt. Párhuzamosan a tározó területének java szárazra került, sok vízi élőlénynek otthont adó víztömege eltűnt. Mindez számos állatfaj populációját érintheti katasztrofálisan.
- A tározó kiürülése nagyon negatívan érinti a térség mezőgazdaságát: a műholdfelvételek tanúsága szerint valamennyi nagyobb öntözőcsatorna-rendszer kitorkolása szárazra került. ez elsősorban balparti (orosz kézen lévő) Tavria és a Krím mezőgazdaságára hathat negatívan. Hogy mennyire, azt a háborús viszonyok miatt szinte lehetetlen felmérni. Szintén jelentős károk érték az alvízi rizsföldeket is. (A termőréteg egy része kimosódhatott.)
- A szakértők többsége valószínűsíti, hogy az áradás komoly környezetszennyezéssel járt. Ennek egyik forrása maga a gát: az összeomláskor a létesítmény gépészeti részeinek nagy része is megsemmisült, ami eddig legalább 150 tonna olajat jutatott a folyóba. Ezen felül a szovjet-típusú nagyüzemi mezőgazdaság meglehetősen sok növényvédőszert használt - ezen anyagok egy része leülepedhetett a tározóban, de a megváltozott viszonyok miatt most ismét "útra kellhet", illetve a gát alatti területek elsodort termőföldjeiből is sok káros anyag juthatott a Fekete-tengerbe.
- A tény, hogy az érintett terület háborús övezet, tovább fokozhatja a negatív hatásokat. Egyrészt az ártérről nem csak a termőréteget vitte el az özönvíz, hanem az esetlegesen beleásott aknákat is, ami további pusztítással járhat. Másrészt az árvíz esetén megszokott kármentesítés (pl. fertőtlenítés, vízbe szivárgó káros anyagok eltávolítása) is komoly akadályokba ütközött, így kezdetben komoly kockázata volt a járványok kitörésének. (Ez szerencsére úgy látszik, hogy elmaradt.)
A felsorolt károk vélhetően több évre velünk maradnak - a gát újjáépítéséhez a jelenlegi becslések szerint legalább 5 év kellene - már ha ma megkezdődhetne az építkezés.
A tározó középső része 2023. augusztus 4-én - a zöldes területek a még vízzel borított részek - az atomerőmű vízellátása egyelőre még megoldottnak látszik - (forrás)
A gát megsemmisülése kapcsán beszélnünk kell a katonai, katonaföldrajzi vonatkozásokról is. A vélemények erősen megoszlanak, arról, hogy ki is került előnybe az eseményekkel - számomra a leghihetőbb a David Petraeus által megfogalmazott vélemény: a gát alatti szakaszon ideiglenesen a védekező oroszok kerülhetnek előnybe, a gát feletti szakaszon pedig az ukránok, de egyikük sem olyan mértékben, hogy az komolyan befolyásolhatná a háború menetét.
A "legszárazabb", 2023 július 15-én készült műholdkép a tározó keleti részéről - itt azért valamivel több vízzel borított felület maradt - (forrás)
A gát alatti szakaszon a gyakran szigetekkel szabdalt ártéri terület kiterjedése olyan módon valóban az oroszokat segíti, hogy nagyobb mértékű támadó hadműveletet innentől még nehezebben lehet itt indítani. Ugyanakkor a kisebb mértékű, helyi hídfőket létrehozó ukrán támadásokat megkönnyítheti az, hogy ezen a területen immáron az orosz fél is nehezebben tudja mozgatni a nehézfegyvereit. Ezt kiválóan illusztrálta az Antonovszki-hídnál és Oleszkinél indított korlátozott ukrán támadás is, és augusztus 8-án bizonytalan hírek érkeztek egy kicsit feljebb történt támadásról is.
A gát felett, az egykori tározótó területén már egyértelműbb a helyzet. Bár egyesek szerint az ukránoknak elég megvárni a terület "felszáradását" és már támadhatnak is, mindez nem ilyen egyszerű. Egyrészt a területen még mindig ott folyik a Dnyeper - ráadásul általában két ágban. A folyóágak és a továbbra is vízzel borított laposok között pedig egy gigantikus, növényzet nélküli homok és iszapzátony-rendszer terül el, mely egyáltalán nem olyan könnyen járható, legalábbis nehezebb járművekkel nem - de az igazi gond nem is ez, hanem, hogy gyakorlatilag nincs fedezék, a terep nagy szélességben belátható - a drónok és a nagy hatótávolságú tüzérség korában extrém veszélyes itt átküzdenie magát egy katonai egységnek. Ez a süppedékes terület Nikopolnál a legkeskenyebb és talán a legjobban áthidalható, azonban a közeli Enerhodar (azaz az atomerőmű) miatt az egyik legjobban védett is a környéken. Persze egy tüzérségi és légifölényben lévő, komolyabb páncélvédettséggel rendelkező erő számára lehetséges lenne egy gyors támadás indítása - ha bármely fél számára rendelkezésre állna mindhárom tényező, jó eséllyel inkább olyan helyen használná, ahol nem kell azzal egy több száz méter széles folyón átkelnie... A tározó kiürülése leginkább a tó egykori területe és a zaporizzsjai front találkozásánál, Vasziljivkánál adhat komolyabb lehetőségeket a harcoló feleknek (főleg az itt épp támadásban lévő ukránoknak) - itt ugyanis a széles ártéren nincs szükség folyami átkelésre az esetleges átkaroláshoz. Viszont a műholdfelvételek tanúsága alapján épp ez a mélyen fekvő terület szárad a leglassabban - ugyanakkor hosszabb távon jó eséllyel itt számolhatunk a harcok a tározó területére való kiterjedésére.
Összességében a terület jellege miatt igen csekélynek minősíthető az az előny, hogy az ukrán fél a feljebb fekvő gátjai felhasználásával "tetszés szerint" szabályozhatja a vízszintet a területen - hiszen ahogy már volt róla szó, a közvetlenül az érintett szakasz felett lévő tározók kapacitása viszonylag kicsiny a folyó vízhozamához képest, a feljebb lévő nagyobb tározókat pedig ebben a csapadékos évben valamivel nehezebb hosszabb időre "lezárni", a terület kiszáradása pedig viszonylag lassú folyamat.
Érdekesebb kérdés, hogy mi történik az érintett területekkel a következő években. A gát 5-10 éven belüli helyreállítása komolyan csak a konfliktus lezárása vagy holtpontra jutása esetén merülhet fel, utóbbi esetben is csak akkor, hogyha ez a holtpont a balpart Ukrajna általi visszafoglalása után következik be. A mapire.eu-n fellelhető 19. századi térképen kiválóan látható, hogy a Dnyeper alapvetően a tározótó létesítése előtti medrébe tért vissza, és jól kivehető az a nedves élőhelyes ártéri vidék, ami a tó helyén terült el. A gát esetleges újjáépítéséig ez a világ valószínűleg visszatér a gát alatti szakaszra, azonban az egykori tó helyén már nem ilyen egyszerű a helyzet. Ez a terület ugyanis most még egyáltalán nem korabeli vízivilág mása, hanem egy részben vízzel borított, növényzetváltás előtt/alatt álló holdbéli táj. Ha nem elég gyors az új növényzet megtelepedése, a kiszáradó terület lehetséges, hogy túlzottan kitett lesz például a szélnek, ami komoly gondokat okozhat a környéken. Szintén nem feltétlenül a "természet" eredeti állapota áll majd vissza Tavriában és a Krím északi részén. A most ismét kiszáradó területet ugyanis már sokkal kevésbé borítja sztyeppei növényzet, mint eredetileg - itt szántóföldek kiszáradásáról lesz szó, részben hasonló következményekkel, mint a tározótó esetében. (Azaz nem az eredeti állapot áll vissza, hanem sokhelyütt egy annál szárazabb, gyérebb növényzetű, talajdegradációval sújtott állapot.) Ez a fajta környezeti degradáció sajnos elég valószínű a területen a következő évtizedben.
A gát megsemmisülése tehát sok életet követelő, komoly anyagi kárt okozó esemény volt, a nyomában járó környezeti károkat és változásokat pedig jelenleg még képtelenek vagyunk felmérni - igaz véleményem szerint nem a jelenleg leginkább előtérben lévő vízszennyezés lesz a legnagyobb hatással, hanem a közel félmagyarországnyi régió vízháztartásának teljes felborulása. A júniusi események nyomán azt is láthatjuk, hogy miért nem érdemes mélyebb elemzés nélkül jól hangzó következtetéseket levonni bizonyos földtani-földrajzi jelenségekkel (rengéshullámok infótartalmával, a tározó kiszáradásával) kapcsolatban.
Fontosabb források:
https://www.newsecuritybeat.org/2022/03/hydropolitics-russian-ukrainian-conflict/
https://thehill.com/policy/equilibrium-sustainability/597910-how-a-ukrainian-dam-played-a-key-role-in-tensions-with/
https://www.geopoliticalmonitor.com/backgrounder-the-water-crisis-in-crimea/
https://dataspace.copernicus.eu
https://en.wikipedia.org/wiki/Kakhovka_Reservoir
https://www.bbc.com/news/world-europe-65963403