A Pangea ismét új vizekre evez (vagy éppen téved): könyvismertető eddig csak kétszer volt nálunk, azok sem recenzió formájában - de most megpróbálkozunk ezzel is Csizmadia Norbert Geofúzió című munkájával kapcsolatban.

Annak, hogy eddig nem igazán próbálkoztunk ezzel a műfajjal, számos oka van. Egyrészt a szélesebb nagyközönségnek szánt magyar földrajzi ismeretterjesztő kötet ritka, mint a fehér holló, a kevés kötet többsége pedig nem feltétlenül igényel bővebb ismertetést vagy bírálatot: általában egy jól körülhatárolt, kevés vitára okot adó témát mutatnak be megbízható színvonalon. Itt azonban egy geopolitikai témájú munkáról van szó, ami természetesen mindig vitára ad okot, egy egyre inkább éleződő világpolitikai helyzetben pedig különösen figyelemre érdemes - mindez egyben is óvatosságra inti a "recenzort". Véleményem szerint a geopolitika mindig is ingoványos talaj volt, ahol sajnos elég gyakoriak az alig megalapozott ("talán bejön" típusú) elméletek, az aprópénzért politikusokhoz dörgölőző tudósok, vagy tragikus sorsú figurák, esetleg a népek önrendelkezését, a nemzetközi jogot és egyéb politikai tényezőket hírből sem ismerő, térképen vonalakat húzogató sötét alakok. Szóval nem egy könnyű terület, ezért is értékelendő Csizmadia bátorsága, hogy ebben a témában aktivizálódott.

Abban az évben, amikor Nándorfehérvárt végül elfoglalták a törökök, de még öt év volt hátra a mohácsi csatáig, elkészült az Oszmán Birodalom első ismert földrajzkönyve. Alkotója egy egykori kalóz volt, akit később, közel nyolcvan évesen már török admirálisként végeztek ki. Hadzsi Muhiddin Piri – ismertebb nevén Piri reisz – atlasza a korabeli földrajztudomány és térképészet egyik csúcsteljesítménye. Általa teljes részletességében feltárul Földközi-tenger térsége a kora újkorban. 

Kairó, a Nílus és a piramisok (forrás)

A nyugat-balkáni állam, amellyel az összes szomszédjának kisebb-nagyobb problémája van, amelynek társadalma etnikailag, kulturálisan, politikailag és demográfiailag egyaránt szélsőségesen megosztott, amely a korábbi Jugoszlávia legszegényebb része volt, amelyet súlyos kivándorlás sújt, amelyben néhány éve valóságos polgárháború dúlt, és amely külső kényszer hatására a belügyeit érintő szerződéseket ír alá, sőt a saját nevét is megváltoztatja – mindez Észak-Macedónia. A népesség alig kétharmadát alkotó macedónok és a gyorsan növekvő albán kisebbség közötti ellentét kiéleződése párhuzamos társadalmak létrejötte felé mutat, az albán térnyerés az élet szinte minden területén szembeötlő. A macedón közösség – miközben elszegényedik és elvándorol – aggódva tapasztalja, hogy saját államának ügyeibe mindenki másnak (a helyi albán kisebbségnek, a szomszéd országoknak, az Európai Uniónak vagy a NATO-nak) több beleszólása van.

Zászlók és szimbólumok egymás mellett a skopjei bazárban (saját fotó)

Aki szereti böngészgetni a Google Mapset (vagy más hasonló térképes alkalmazást), annak feltűnhet egy érdekes nevű település Colorado állam északnyugati sarkában. Ha még jobban ráközelítünk Dinosaur városkájára, láthatjuk, hogy a kelet-nyugati utcák többsége számozott, azonban az észak-déli utcák egy-egy őshüllő nevét viselik, lehetőség szerint alliteráló formában: van itt Brontosaurus Bypass, Camptosaurus Crescent és Triceratops Terrace is. (Utóbbi kb. lépcsőzetes házsort akarna jelenteni, de csak ez fordítható némi kompromisszummal alliterálva magyarra - mondjuk az eredeti utcában sincs semmi lépcsőzetes...) A mintegy 250 lakosú városkát 1966-ig Artesiának illetve Baxter Springsnek hívták, a névváltoztatás hátterében az állt, hogy a poros kisváros minél több turistát tudjon elcsaklizni a közeli, de már nagyrészt Utahban lévő Dinosaur National Monumenttől - mely fantasztikus tájakat és egy látványosan kialakított dinoszaurusz-kövület lelőhelyet rejt magában. A nemzeti emlékhely nagyrészt a Montanától Új-Mexikóig húzódó késő jura időszaki Morrison-formációra épül, amelyből a legismertebb (és legnagyobb) dinoszauruszok tekintélyes része előkerült, egy rendkívül bizarr és fordulatos 19. századi tudományos (és vadnyugati) perpatvar során, mely a "csontháborúk" néven vonult be  a történelembe.

A Dinosaur National Monument fantasztikus tájai, a Green és a Yampa folyókkal - (forrás)

A kissé megtévesztő cím egy olyan hegyvidéket takar, melynek legmagasabb tömbje közel 1000 méterrel emelkedik a Északnémet-alföld fölé, és olyan extrém klímával rendelkezik, hogy a fahatár itt csaknem ugyanennyivel van lejjebb, mint az Alpokban. A Harz-hegység legmagasabb hegye (platója), az 1141 méter magas Brocken, jellege,  növényzete és éghajlata alapján akár valahol Közép-Norvégiában is lehetne, környezete pedig rengeteg érdekességet rejt: hegyvidéki tőzeglápoktól kezdve Goslaron, az egykori császárvároson át a belnémet határ mementójaiig.

A Brocken tömbje az Ecker völgyi tározó felől nézve (körülbelül 600 méteres magasságból)

A tálibok afganisztáni hatalomátvételével kapcsolatban bejárta a világsajtót a hír, hogy a hatalom új urai dollármilliárdos ásványkincsre tették rá a kezüket, sőt, ha egy új hatalom (pl. Kína) a tálibokkal partnerségben megkezdi a hatalmas lítium, kobalt és ritkaföldfém készletek kitermelését, azzal uralhatja a klímaváltozás elleni küzdelemben kulcsszerepet játszó iparágakat, azaz az emberiség technológiaváltását. Sok esetben az "elektromos autók korának Szaúd-Arábiájaként" emlegetik Afganisztánt (mondjuk Kongót is...), és a legújabb politikai fejlemények nyomán némi kétségbeeséssel, mások reménykedve jósolják, hogy az afgán ásványkincs révén Kína lesz a "világ ura", az ázsiai hatalom nyeri korunk geopolitikai játszmáit. Az ilyen leegyszerűsítő geopolitikai elemzések ugyanakkor jellemzően gyorsan kimúlnak a realitás aknamezején, a világgazdaság és ezen belül az ásványkincsek piaca is jóval bonyolultabb annál, hogy egy hatalom uralhassa. Hogy jobban képbe kerülhessünk az említett bányatermékekkel kapcsolatban, nem olyan röviden áttekintjük ezek sajátosságait, eloszlását, kitermelhetőségét, így kontextusba helyezve az afganisztáni ásványkincsvagyon jelentőségét. 

A Dasht-e-Nawur sóstó - az afgán lítiumvagyon zömének feltételezett helye -  (forrás) 

David Attenborough nagy feltűnést keltő, a földi ökoszisztéma rohamos változását (degradációját) bemutató legújabb sorozata és az abból készült könyve egyik legérdekesebb fogása, hogy a problémafeltáró részt hosszú életének mérföldkövei köré építette fel, melyeknél minden esetben közli a földi széndioxid-koncentráció szintjének változását, valamint a még érintetlen területek arányát. Ez az érték 1937 és 2020 között 66%-ról 35%-ra csökkent, a drasztikus változást figyelembe véve nem meglepő, hogy Attenborough egyebek mellett az úgynevezett „visszavadítást” javasolja a globális környezeti krízis kezelése érdekében. A vad, érintetlen területek globálisan megdöbbentő mértékű visszaszorulása mellett persze felmerül a kérdés, hogy mindez hogyan alkalmazható lokálisan, azaz hogyan nézett ki a természetes területek visszaszorulása Magyarországon, és hogy hogyan is állunk a visszavadítás lehetőségével?

Ehhez először is tisztáznunk kell, mi is számít érintetlen területnek, valamint visszavadításnak Attenborough értelmezésében. A természetfilmes a területcsökkenés meghatározásához Erle C. Ellis és szerzőtársai 2010-es „Antrophogenic transformation of the biomes, 1700 to 2000” című tanulmányát használta fel. A tanulmány alkotói Földünk jégmentes területeire a területhasználat 6 fő kategóriáját (és számos alkategóriáját) alkották meg a domináns használati módok alapján, a regionális sajátosságokat is figyelembe véve, majd ezekhez a kategóriákhoz népsűrűségi értékeket is rendeltek, hogy a kategóriák alkalmassá váljanak a globális és történelmi összehasonlításra.

Az olvasónak már feltűnhetett, hogy a tanulmány az 1700-2000 közötti időszakra vonatkozik, ugyanakkor Attenborough 2020-ig számolja az érintetlen területek arányát. Ennek oka, hogy mivel a kutatás fő változója a népsűrűség, ennek ismeretében az arány változása továbbszámolható, ahogy a kutatók által nem vizsgált köztes időpontokra (például 1937-re) is kiszámolható volt.

Számunkra a tanulmány 5. és a 6. kategóriája érdekes, ezek adják ugyanis ki Attenborough „érintetlen” területeit. A szerzők értelmezésében az 5. kategóriát az 1 fő/km2-nél ritkábban lakott, félig természetes területek alkotják, ahol az ember céljait használó természetátalakítás jelen van, de csak minimális mértékben, a 6. kategóriát pedig Földünk lakatlan, érintetlen területei alkotják.

Mint láthatjuk, a modell eredménye erősen függ a népsűrűség növekedésétől, a 19-20. század népességrobbanása pedig értelemszerűen nagymértékben csökkentette az „érintetlenként” besorolt területek arányát: 1700-ban még Földünk jégmentes területeinek 95%-volt ezek közé sorolható, 2000-ben pedig már csak 45%. Szintén a módszertanból következik, hogy a változás java része a korábban ritkábban lakott, csapadékban gazdagabb trópusi-szubtrópusi területeken következett be a 20. században, a száraz és hideg területek érintetlensége nagyrészt megmaradt. Szintén kevésbé érintette a változás a már 1700-ban is sűrűn lakott, intenzív mezőgazdasággal rendelkező régiókat (például Európát, Kínát és részben Indiát). A tanulmány egyik legjelentősebb, Attenborough mondanivalójában is központi szerepet játszó megállapítása, hogy leginkább nem a 6. kategóriába sorolt „vad” területek szorultak vissza (ezek ugyanis jórészt ma is kevéssé vonzó fagyos vagy trópusi sivatagok), hanem az 5. kategória félig természetes területei – nagyrészt egykori erdőségek vagy szavannaterületek, melyek főleg az emberiség megnövekedett húsfogyasztását biztosító legelőterületekké (vagy a takarmányozásban döntő szerepet játszó szója termőterületeivé) váltak. A természetfilmes által szorgalmazott visszavadításnak főként ezeken a területeken lenne tere.

Az erdőterület "megbontása" Amazóniában - az utak mentén terjeszkedő világosszöld csíkok az irtások, melyet nagyrészt állattenyésztésre, vagy az állatok takarmányozására való szója termesztésére használnak - Forrás: Google Maps

Durch Starkregen überflutete Flüsse im Nordwesten Deutschlands sind an mehreren Stellen über die Ufer getreten. Es gab viele schockierende Bilder von der Katastrophe, aber das interessanteste, mit den Augen eines Geographen, war zweifelsohne das Dorf Blessem bei Erftstadt. Die schwindelerregende Erosion konnte auf den ersten Blick nicht allein der Erft zugeschrieben werden, sondern auch der menschliche Faktor spielte eine Rolle für das Ausmaß der Zerstörung. 

Am 13. Juli 2021 entwickelte sich von der Schweiz bis nach Niedersachsen ein riesiges Tiefdruckgewitter. Die warmen, feuchten Luftmassen blieben tagelang an Ort und Stelle und verursachten starke Regenfälle. Der Tief  "Bernd" verursachte von Lothringen bis zum Ruhrgebiet, vor allem entlang der belgisch-deutschen Grenze, die stärksten Niederschläge. Hier fiel zwischen dem 13. und 16. Juli der durchschnittliche Niederschlag für 2-3 Monate in nur 2-3 Tagen. Die durchschnittliche Niederschlagsmenge pro Quadratmeter liegt in Nordrhein-Westfalen im Juli bei 80 Litern pro Quadratmeter, doch diesmal waren es mit 148 Litern fast doppelt so viel in nur zwei Tagen. Am 14. Juli betrug die 24-Stunden-Niederschlagsmenge in den Ardennen mehr als 100 Millimeter. In Köln-Stammheim wurde der Rekord von 95 Millimetern gebrochen, am gleichen Tag wurden 154 Millimeter gemessen. Severe Weather Europe hat einen ausgezeichneten zusammenfassenden Artikel über das Wetterphänomen geschrieben, mit einer Erklärung der zugrunde liegenden atmosphärischen Phänomene für diejenigen, die sich für den meteorologischen Teil interessieren.

Rosa Banane, oder die Niederschlagsmenge, die am 14. Juli 2021 in 24 Stunden gefallen ist. (Quelle: Meteociel.fr)

Diese gewaltige Wassermenge konnte nicht abfließen, der Boden wurde mit Wasser gesättigt, die Flüsse traten über die Ufer und überschwemmten die umliegenden Siedlungen. Die Situation wurde durch die Topographie noch verschärft. Die engen Täler der Ardennen und der Eifel bereiteten der deutschen Armee bereits im Dezember 1944 Probleme. In diesen engen Tälern konnten sich die ablaufenden Wassermassen nicht ausbreiten, was wiederum den Hochwasserspiegel erheblich ansteigen ließ. Aber selbst in diesen engen Tälern führten die Überschwemmungen nicht zu der im Bild gezeigten Erosion, obwohl Blessem, ein Ortsteil der Stadt Erftstadt, bereits in der Ebene, südwestlich von Köln, in einer durch Braunkohletagebaue und deren Bergehalden veränderten Landschaft lag. Es gibt aber nicht nur Braunkohlegruben in der Umgebung, aber wir wollen nicht zu weit vorgreifen!

Normalerweise hat die Erft etwa die gleiche Durchflussmenge wie die Rabnitz/Rábca bei Győr. Er hat einen mittleren Durchfluss von 16,4 Kubikmetern pro Sekunde, aber sein höchster jemals aufgezeichneter Durchfluss (LNQ) im Jahr 1981 überstieg nicht 50 Kubikmeter pro Sekunde, was ungefähr dem mittleren Durchfluss in der Nähe der Mündung des Gran (Garam/Hron) entspricht. Die Erft entspringt in der Eifel und mündet bei Neuss-Grimlinghausen in der Nähe von Düsseldorf nach einer Strecke von 106 Kilometern in den Rhein. Bei solchen hydrologischen und geomorphologischen Parametern ist es unvorstellbar, dass ein Fluss, der sein Bett in einem flachen Gebiet verlässt, solche Verwüstungen anrichten kann. Es sollte hinzugefügt werden, dass sich dies auf den natürlichen Zustand bezieht, bei dem die Topographie nicht durch den Menschen gestört wird. Tatsächlich dies ist hier geschehen; das Bild unten zeigt die Landform, die das Ausmaß der Zerstörung vergrößert hat.

Die Kiesgrube Blessem, mit einer maximalen Tiefe von über 60 Metern (Quelle) 

Im Jahr 1972 wurde die Kiesgrube Blessem in Betrieb genommen. Es ist nur 100 Meter von der Burg Blessem, die den Ortsrand markiert, und 75 Meter vom regulierten Flussbett der Erft entfernt. Das Abbaugebiet dehnte sich allmählich nach Norden aus, sowohl in der Ausdehnung als auch in der Tiefe. Zuletzt wurde 2015 bekannt gegeben, dass das 27 Hektar große Minengebiet schrittweise auf 40 Hektar erweitert werden soll. Der Plan wurde von den Politikern ohne Debatte genehmigt, da es kein Problem mit dem Fluss gab und Kies ein lukratives Geschäft ist. So sehr, dass der ehemalige Eigentümer, die Nowotnik-Gruppe, das Bergwerk 2016 an die Rheinischen Baustoffwerke verpachtet hat. Das Unternehmen verpflichtete sich, einen 1,2 km langen und 1,5 m hohen Damm um die nördliche Erweiterung des Minengeländes zu bauen und eine 0,5 Meter hohe Betonmauer neben dem Fluss zu errichten, um zu verhindern, dass das Wasser im Falle einer Überschwemmung in die Mine strömt.  Dies hätte wegen des lockeren, kiesigen und kieseligen Untergrunds katastrophale Folgen.

Der Fluss Erft unterhalb von Erftstadt, bei Bergheim (Quelle: https://de.wikipedia.org/wiki/Erft)

Und genau das ist am 14. Juli passiert. Das Flussbett der Erft war nicht in der Lage, eine so große Wassermenge zu tragen, der Fluss verließ sein Bett und überflutete Blessem und die umliegenden Felder. Diese Flutwelle ging dann nur durch die Siedlung und erreichte bald die Wand der Mine, wo sie einfach durchbrach und den Kies aufweichte und sich in die Minengrube ergoss, deren Boden 40-60 Meter (13-20 Stockwerke) unter der Oberfläche liegt. Dieser Bereich wird in der Geowissenschaft auch als Erosionsbasis bezeichnet. Normalerweise ist die Erosionsbasis der Erft der Rhein, und die Erosionsbasis der Rhein ist die Nordsee, das heißt der Fluss transportiert sein Sediment dorthin, wo es abgelagert wird. In der Nähe von Blessem hat der Bergbau jedoch eine lokale Erosionsbasis, die Grube, geschaffen. Sie wurde sofort durch das über die Aue fließende Wasser, das vom Steilufer mitgeführte lose Sediment und die Besitztümer der Menschen aufgefüllt.

In den ersten Minuten spülte das über die Grubenböschung fließende Wasser die Seiten der Grube hinunter, und als es sich allmählich immer tiefer in den losen Kies zurückzog, spülte es unter der Betonwand hindurch und dann in die Grube hinein, wobei es einen mindestens einen halben Meter hohen Damm durchbrach, von dem aus sich weiteres Wasser in die Grube ergoss. Mit zunehmendem Wasserdurchfluss stieg auch die Arbeitskapazität des Hochwassers, das immer mehr Sediment bewegen konnte. Wer einen Sandkasten zu Hause hat, kann das Phänomen ganz einfach mit einem Gartenschlauch nachbauen. Das Zurückweichen von Flüssen in Gebirgs- und Hügellandschaften ist ein natürliches Phänomen, aber seine Geschwindigkeit ist im natürlichen Zustand nicht wahrnehmbar.

Der Burg von Blessem und die 100 Meter dahinter liegende Grube (Quelle)

Das Erosionstal begann sich in Richtung der Siedlung schnell zu vertiefen, entlang der Linien, aus denen das meiste Wasser kam. Zwei dieser markanten Richtungen sind auf den Bildern zu erkennen, die eine aus Richtung der Erft, die andere aus Richtung der Frauenthaler und Radmacher Straße in der Stadt. Das Erosionstal, das sich zur Erft hin einschnitt, erreichte schließlich das Mittelwasserbett, so dass der Fluss direkt in die Grube floss und eine neue, große Baggersee entstand. Augenzeugen haben vielleicht auch die seltsame hydrologische Situation gesehen, als der Fluss stromabwärts des Grabens rückwärts zu fließen beginnt. Wer es verpasst hat, kann es gerade noch auf dem Bild oben links sehen.

Im nördlichen Teil der Siedlung befinden sich unterkellerte Gebäude. Es lohnt sich ein Vergleich mit dem Ausgangsbild, das einen früheren Zustand zeigt.  Quelle

Das Erosionstal, das sich zur Stadt hin auftut, hat inzwischen die Häuser in den Außenbezirken erreicht und unterhöhlt, und es hat auch die Straße ausgelöscht und das Kanalnetz wie eine Art prähistorischer Dinosaurierrücken freigelegt. Weitere muschelförmige Täler bildeten sich auf dem Feld, in einem Bereich, in dem das Wasser nicht in einer ausgeprägten Senke kam, sondern gleichmäßig über die Oberfläche verteilt war.

Es wäre keine große Überraschung, wenn die deutschen Behörden in Zukunft nicht zulassen würden, dass ähnliche Tagebaue so nahe an bewohnten Siedlungen eröffnet werden. Viel interessanter als die Frage, wer dafür verantwortlich ist, ist aber die Frage, wie die Landschaft nördlich von Blessem in Zukunft aussehen wird. Die Grube wird derzeit verfüllt, ebenso wie die Erft, die entlang des alten Flussbettes zurückgebaut wird. Dies könnte ein weiteres Problem darstellen, da die Häuser im Westen der Gemeinde ebenfalls am Flussufer liegen. Zwar fließt das Wasser nicht mehr durch die Straßen der Stadt, aber bei ähnlichen Regenfällen könnte die Erosion hier wieder einsetzen und weitere Gebäude wegspülen. Unter anderem eine Burg, die bereits im 13. Jahrhundert stand.

Richtung des Abflusses und eingeschnittene Erosionstäler nördlich von Blessem. Die blau gestrichelte Linie zeigt das alte Flussbett der Erft. (Bildquelle: https://www.youtube.com/watch?v=mZyLJSvAqFk)

Eine weitere Frage ist, was mit der Kiesgrube passieren wird? Wo wird der Überlauf sein? Kann der Fluss wieder in seinen alten Lauf unter der Mine umgeleitet werden? Vielleicht wird der schmale Liblarer Mühlgraben, der östlich des Bergwerks fließt, der neue Erftfluss? Wird der Baggersee bestehen bleiben oder wird das Wasser abgepumpt und die Produktion wieder aufgenommen? Letzteres wäre schon deshalb wichtig, weil man mit dem aus dem Bergwerk gewonnenen Material die erodierten Täler wieder auffüllen könnte. Dazu müsste die Erft aber erst wieder in ihr altes Bett zurückgeführt werden, was ebenfalls eine übermenschliche Aufgabe sein dürfte.

A Németország északnyugati részét érintő heves esőzések következtében megáradt folyók több helyen kiléptek a medrükből. Számos döbbenetes kép készült a katasztrófáról, de egy geográfus szemével a legérdekesebb kép kétségtelenül az Erftstadt melletti Blessem faluról készült. Az elképesztő mértékű erózió első ránézésre sem lehetett kizárólag az Erft folyó számlájára írni, a pusztítás mértékében szerepet játszott az emberi tényező is. 

Szigorúan technikai okokból (elértük a blog.hu terjedelmi korlátait) kettéosztott bejegyzésünk első felében végigvettük a francia fejlesztési pólusprogram főbb eredményeit és kudarcait, most azonban hazai vizekre evezünk: a francia prodzsektekkel párhuzamba állítva bemutatjuk a magyar "fejlesztési pólusprogramot".

Figyelemreméltó, hogy gyakorlatilag a francia versenyképességi pólusok újjáéledésével teljesen egyidőben (azaz 2004-05-ben) Magyarországon (és Romániában) is megjelentek a fejlesztési pólusok a fejlesztéspolitikában. Az, hogy Magyarország hirtelen ennyire áptudét tudott lenni bizonyos nyugati fejlesztési elképzelések terén, nem is annyira meglepő és főleg nem előzmények nélküli. Egyrészt mindkét ország meglehetősen vízfejű, a főváros ellensúlyozásának szükségessége pedig adja magát (ebből a szempontból nem meglepő, hogy mondjuk a sokközpontú Németországban fel sem merült semmi hasonló), illetve a felülről tervezésnek és az állami "társadalommérnökösködésnek" is erős hagyományai voltak, még ha nem is pont ugyanolyanok, mint a franciáknál. Mint már említettük: nagyarányú városfejlesztés a vizsgált időszakban Magyarországon is volt, bár ezek jellemzően egy-egy ipari beruházáshoz kapcsolódtak, illetve kiemeltem fejlesztették a megyeszékhelyeket is. Korábbi posztunkban már összefoglaltuk, hogy az időszakban - Franciaországhoz hasonlóan - Magyarországon is nőtt a "vidéki" nagyvárosok súlya a településszerkezeten belül. "Ellenpólusszerű" fejlesztés kezdetben Miskolcot jellemezte - nagyjából hasonló szakmai, ideológiai és politikai okokból, mint manapság Debrecen esetében, illetve valamivel haloványabban az egyéb "első körös" megyei jogú városok (Debrecen, Pécs, Szeged) is kiemelten fejlesztendőek voltak.  A rendszer némileg szofisztikáltabbá vált az 1971-es Országos Településfejlesztési Koncepcióval, amely fejlesztési szempontból többféle város- (és falu)kategóriát jelölt ki - itt például már Győrrel bővült a regionális központok köre, és megjelentek a másodlagos központok is. A koncepciót a falvak egy részét igencsak hátrányosan kezelő mivolta miatt viszonylag gyorsan "eltemették", és bár a későbbi tervezési dokumentumokban egy-két eleme még visszatért, ennek oka nem feltétlenül valami szocialista nosztalgia, rossz berögződés, hanem egyszerűen az, hogy a magyar településhálózat problémái hosszútávon is állandóak.

Nem így tervezték, de "pólusszerű jelenségeket" eredményezett - az Audi-gyár Győrben - (forrás)