Az orosz-ukrán háborúról szóló blogposzt-sorozatunk második része némileg rendhagyó, hiszen nem a blogtól megszokott tudományos ismeretterjesztő bejegyzés, hanem a blog egyik szerzőjének, Segyevy Dánielnek a személyes benyomásokon alapuló útibeszámolója Nyugat-Ukrajnából. Ugyan a sajtóban több hasonló cikkel, beszámolóval lehetett találkozni az elmúlt időszakban, kutatóként valószínűleg még kevesen fordultak meg Ukrajnában február 24-e, az országot ért nyílt orosz háborús agresszió kezdete óta, habár ez gyorsan változni fog.

2022 március végén illetve április elején néhány napot Ukrajnában töltöttem. Az utazásom célja az volt, hogy egy folyamatban lévő kutatásomhoz gyűjtsek térképeket, falfirkákat, óriásplakátokat, és minden olyan ábrázolást, ahol Ukrajnára vonatkozó szöveges vagy térképi területi reprezentációk jelennek meg a nyilvános térben az orosz-ukrán szembenállás és háború kapcsán. Ez a bejegyzés most nem ezekről a kutatásokról fog szólni, hanem arról, hogy mit tapasztaltam a háborúban álló ország nyugati hátországában. 

Lviv-ben 2022 március végén.

Alapvetően előre meghatározott szempontok mentén felállított kutatási tervvel mentem Ukrajnába, így kifejezett sajtó-jellegű megfigyelésre, tudósításra nem készültem. Az út megtervezésénél végig kellett gondolnom, hogy egy háborús országban kutatóként hogyan lehet jelenleg mozogni, illetve milyen esetleges kihívásokra kell felkészülni. Ugyan voltam már a posztszovjet-térség néhány befagyott konfliktusának helyszínén, de azok vagy nem voltak olyan intenzív szakaszban (nem akkor olvadtak ki), hogy komoly biztonsági aggályok merüljenek föl (pl. Transznisztria) vagy pedig szervezett delegáció részeként jártam ott (pl. a Hegyi-Karabahban, egy, Troebst professzor által a doktori iskolám hallgatóinak szervezett tanulmányút alkalmával). Alapvetően más jellegű dolgokat lehet megfigyelni egy szervezett, csoportos út és egy önálló kutatóút alkalmával: egy szervezett úton sokkal több helyre, közintézménybe van lehetőség bejutni, sokkal több szakemberrel és tisztségviselővel van lehetőség személyesen találkozni és kérdezni tőlük, cserébe számolni kell azzal, hogy a bemutatott szituációk, az egyes terepi kiszállások valamilyen mértékben a meghívó fél narratívája mentén kerülnek bemutatásra (szabadprogram persze sokszor itt is akad). Utóbbira jó példa a Dél-Oszétia határához szervezett utunk, ahol a határt (igazából csak minket) őrző grúz katonákról és a határ másik oldalán rekedt, de a gyógyszereihez továbbra is Grúziából, a grúz hatóságok közremüködésével hozzájutó bácsiról lehetett nagy hatású, de alapvetően mégiscsak részben beállított képeket készíteni. 

Helyi lakos mesélt a kettéosztott helyzetről a határ Dél-oszétiai oldalán. Fotó: Segyevy Dániel, 2018 szeptember

Az önálló szervezésű, egyedül történő utazásnál ezek a szempontok kevésbé vannak jelen, időben flexibilisebb, viszont cserébe sokszor kevesebb helyre lehet eljutni, és másfajta biztonsági kérdéseket vet fel egy ilyen út, továbbá számos helyszínen - a mit szabad, tanácsos, illik és mit nem mentén - például fényképzni is nehezebb. Ezen kívül néha Magyarország aktuális megítélését is kalkulálni kell mint kockázati tényezőt: egy önálló örményországi utazásom alkalmával például volt bennem némi aggodalom, hogy az örmény határőrök hogyan kommentálják majd a magyar útlevelemet (a baltás gyilkos kiadatása után néhány évvel voltunk ekkor): a külkapcsolatok nem kerültek végül szóba, de a két 20 év körüli határőr srác vigyorogva kezdett el sztorizgatni a budapesti éjszakai életről és egy éjszaki bárról Budán.

A tervezett ukrajnai utazás időhatára meglehetősen rövid volt, mivel április elején kezdődött egy hosszabb ösztöndíjam Németországban, ugyanakkor addig nem akartam Ukrajnába utazni, amíg nem volt egyértelmű, hogy a közvetlen harci cselekmények elérik-e a bejárni tervezett területet. Azt lehetett látni, hogy Magyarországról is rengeteg újságíró megy ki Ukrajanába tudósítani, én azonban nem vagyok újságíró, így végig kellett gondolni, hogy fiatal kutatóként jelenleg hogyan lehet közlekedni Ukrajnában, mire lehet számítani, sőt, hogyan lehet egyáltalán bejutni az országba.

A megcélzott terület elsősorban Lviv (Lemberg) és részben Kárpátalja voltak. Ukrajnában, mint a szovjet utódállamokban általában, a fő (és legmegbízhatóbb) távolsági tömegközlekedési eszköz a vonat, így a tervezéskor először én is ezzel a közlekedési móddal számoltam. Magyarországról Lvivbe és Lvivből (Munkácsról) Magyarországra elvileg van is nemzetközi vonatközlekedés, csakhogy a tervezés során jöttem rá, hogy Magyarországon jelenleg nem lehet nemzetközi vonatjegyet online előre megvásárolni. Ez különösen a visszaúttal kapcsolatban tűnt aggasztónak, amikor még nem lehetett tudni, hogy az Ukrajnából menekülni kényszerülő emberek milyen tömegben próbálják majd a kinézett vonatokkal elhagyni az országot. Ezért először felhívtam a MÁV ügyfélszolgálatát, hogy biztosan nem lehetséges-e az online nemzetközi jegyvásárlás, vagy csak az én figyelmemet kerülte el a funkció. Tényleg nem volt rá mód, így megkérdeztem, hogy a klasszikus módszer szerint lehetséges-e telefonon jegyet foglalni. Nem lehetséges, sőt a visszaúton kénytelen vagyok a munkácsi állomáshoz fordulni (hazafelé eredetileg ott terveztem felszállni), és az ukrán rendszerben megvásárolni a jegyet. Kíváncsiságból rákérdeztem, hogy egyébként hány szabad helyet lát az ügyintéző a visszaérkezés napján szóba jöhető vonatokon: összesen hármat... Ez már előrevetítette, hogy nem feltétlenül érdemes ezzel a közlekedési móddal tervezni, mert teljesen bizonytalan, hogy mikor tudok visszaérkezni Magyarországra. Ekkor jött a mentő ötlet, hogy megnézem a Flixbus oldalát, nekik ugyanis szoktak lenni nemzetközi buszaik Ukrajnába is, néhány évvel ezelőtt is egy hasonló céggel utaztam Kárpátaljára, igaz, akkor Kassáról. Az ára kicsit borsos volt, de volt közvetlen busz Budapestről Lvivbe. 5 perc múlva az e-mail-fiókomban volt a jegy, a busz pedig minden igényt kielégített.

Az Ukrajnába való bejutás formai feltételei bár igényelnek mostanság némi felkészülést, nem bonyolultak. Az utazás idején útlevél kellett hozzá, a megfelelő Covid-oltások lehetőleg EU-s igazolása, illetve egy olyan egészségügyi- és utasbiztosítás, amely kiterjed az esetleges covid-megbetegedés helyszíni kezelési költségeinek fedezésére is. Egy gyors keresés a neten, és kiderült, hogy Magyarországon nemigazán van most olyan biztosító, amely ukrajnai utazásra is kínál terméket. Ezt az irányt gyorsan feladtam, és elkezdtem ukrán biztosítók között keresgélni: öt perc alatt kész volt online a teljes ügyintézés, 1 hónapra biztosítottam magam kb. 2 ezer forintnak megfelelő hrivnyáért. Ezeket még ki is kellett nyomtatnom az indulás reggelén Budapesten, csakhogy szembesülnöm kellett azzal a kellemetlen körülménnyel, hogy a fővárosban a járvány alatt megszűntek az éjjel-nappali, vagy legalábbis tág nyitvatartással üzemelő nyomatószalonok, a Népligetnél pedig nincs is ilyen, így végül úgy jött ki, hogy háromnegyed órám volt a legkorábban kinyitó belvárosi nyomtatószalon nyitásától a busz népligeti indulásáig. Sikerült. A pénzváltás ennél is körülményesebb volt: otthon, vidéken nem lehetett hrivnyát kapni, Budapesten pedig már bezártak a pénzváltók, mire megérkeztem. Sebaj, kinéztem a Google-ben egy magát éjjel-nappalinak hirdető, de a Google-ban már meghatározott, viszont legalább kellően tág nyitvatartással üzemelő pénzváltót belvárosban (a népligetiről régről tudom már, hogy csak 9-kor nyit ki...), azonban mire odaértem, helyben kiderült, hogy a Google-ban megadott nyitvatartáshoz képest is másfél órával később nyit. Így végül Budapesten reggel 8-kor nem sikerült pénzt váltanom. Sebaj, valamennyi hrivnyám volt egyébként készpénzben, csak biztosra akartam menni. 

Egy korábban non-stop üzemelő pénzváltó Budapesten. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A felemás sikerű ügyintézés után kimentem Népligetbe, negyedórával később már a buszon ültem. Nem sokan voltunk. Talán heten-nyolcan. Magyar egy sem. Szinte mindenki nő, volt, aki kisgyerekkel. Nagy részük Ukrajnából a háború elején menekülhetett el, és ahogy egyre inkább úgy tűnt, hogy a közvetlen harci cselekmények az ország nyugati részét nem érintik, visszatértek az országba. A buszút magyarországi szakasza eseménytelen volt, autópályán haladtunk az ukrán rendszámos, hipermodern zöld busszal, csak egy pihenőnél, illetve Nyíregyházán volt egy-egy tervezett megállónk.

A magyar-ukrán határhoz érve azonban rögtön kezdődtek a bonyodalmak. Záhonynál léptünk ki, a magyar oldalon még semmi rendkívüli nem történt. Viszont kifelé menet is elég nagy torlódás volt, így bő 20 percet kellett a Tisza-hídon, a két ország közötti senkiföldjén várakozni. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy ukrán határőrök rohannak a busz mellett gépfegyverrel a busszal szembe, majd el a busz mellett, végül pedig a busz mögött megálltak. Kiderült, hogy egy magányos fekete ruhás ember az autók között szlalomozva gyalog akart átkelni a hídon, kevés csomaggal. A határőrök nagyon megijedhettek, a végén már öten vették körbe az illetőt, és heves mutogatással próbálták megérteni egymást. Több mint 10 perc volt, mire megnyugodtak a kedélyek, és bekísérték az illetőt az ellenőrzőpontra. Nem sokkal később mi is odaértünk. Míg a magyar oldalon még én voltam az egyetlen a busz utasai közül, akinek - magyar útlevele lévén - azonnal ment a kiléptetése, az ukrán oldalon épp a fordítottja volt a helyzet. Ráadásul mivel sem sajtómunkás, sem pedig segélyszervezet önkéntese nem voltam, és éppen egy háborúban álló országba készültem egyedül belépni (ukrajnai kötődésem nincs), meglehetősen speciális is volt a helyzetem. Ahogy arra számítani lehetett, az ukrán határőr meglehetősen gyanakodva faggatott jövetelem céljáról. Hasonló élményben volt már részem a Torontoi reptéren is, amikor egy ösztöndíjjal kutathattam az USA-ban. Akkor az volt az értetlenség tárgya, hogy miért nem közvetlenül az USA-ba repültem, mit szeretnék Kanadában. Mondtam, hogy megnézni a Niagarát és Torontot, de ezzel láthatóan nem mozdult előre a társalgás, viszont amikor felmutattam az Amerikai Földrajzi Társaság Könyvtárának igazolását, azonnal megoldódott minden. Erre emlékezve most is kértem egy igazolást a német doktori iskolámtól a kutatási témámról és a jogviszonyomról. Itt is ez segített. Azért jócskán megvárattak, éppen egy vöröskeresztes magyar csapattal együtt várakoztam az őrbódé előtt. Egy idősebb, fekete ruhába öltözött magyar hölgy is várakozott a tömegben, vele kezdtem beszélgetni. Kiderült, hogy az egyik kis kárpátaljai magyar faluban lakik, és hogy a járványban elhunyt a férje. Kérdeztem, hogy mik a tervei: mindenképpen maradni akar, nem szeretné egy élet munkájával felépített házát otthagyni, marad, amíg lehet. Ez volt az első személyes találkozásom a háború hatásaival. A beszélgetést egy gyors snitt vágta el: váratlanul szóltak, hogy rendben vannak a papírjaim, szálljak fel a buszra. Rövid megálló Ungváron, itt már tudtam hrivnyát is váltani. A buszból már láttam néhány olyan ígéretes óriásplakátot, amelyek a kutatásom témakörébe estek. Ezeket már a buszból is megpróbáltam lefényképezni, különösen az ezeréves határ, a mai Zakarpatszka oblaszty (Kárpáton túli terület, magyar nézőpontból Kárpátalja) és a Lvivi oblaszty határa környékén álló, Ukrajna határait ábrázoló óriástérképet. Az út során az erdőben itt-ott (pontos helyszíneket az ukránok védelmében nem írok) már lehetett látni kisebb katonai csoportosulásokat, akik különböző, álcahálós bunkerekben húzták meg magukat. Néhányan géppisztollyal sétáltak az erdőben. A buhera-megoldásokkal rögzített kályhacsövek füstöltek, az összehasogatott fát odakészítették a bunker mellé, mutatva, hogy nem néhány órára rendezkedtek be itt. Később jöttek a mellékutakat elzáró úttorlaszok, tankcsapdák, majd pedig a főúton kiépített egyre komolyabb ellenőrzőpontok is. Odafelé szerencsére nem állítottak meg szinte sehol. Szürreális volt, hogy miközben ellenőrző pontokon haladunk át, tőlünk pár méterre az emberek a háborúra készülnek, a buszon telefont lehetett tölteni, és a wifi is működött, ugyanakkor azt is lehetett érezni, hogy ezek az emberek ezt komolyan gondolják. Ezt teljesen más élőben látni, mint egy tudósításban olvasni.

Hipermodern, ukrán rendszámos autóbusszal egy háborús országba. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Este érkeztem meg Lvivbe, ahol rögtön kiderült, hogy ott helyben, a buszpályaudvaron is vehettem volna forintért hrivnyát: a szovjet építészet egyik ikonikus darabjának számító hatalmas épületben mindenre felkészült infrastruktúra várta az utazót, cserébe együtt kellett élni a tudattal, hogy a forint jelölésére használt magyar zászlócska helyett a bolgár zászló fogadta az embert a "HUF-sorban", ahogy ez a városban egyébként több pénzváltónál is előfordult (erre a jelenségre Chișinău-ban is több helyen felfigyeltem pár éve).

A menetrend szerinti helyijáratos busz egy régi, de karbantartott járat volt, viszont az elmúlt évek fejlesztéseinek hála elektronikusan, mobiltelefonnal is lehetett rá jegyet venni. A kiírás tanúsága szerint wifi is volt a buszon, bár ez utóbbit nem próbáltam. Én a hagyományos módon, a sofőr hölgytől vettem meg a 10 hrivnyás, átszámítva mindössze kb. 110 forintos jegyemet. Elnéztem az utasokat menet közben: a korona-járvány még éreztette a hatását, a legtöbben maszkot hordtak. Nagy lakótelepek mellett haladtunk el, a csöpörgő esőben és a szürkületben sok mindent kint már nem lehetett látni, de néhány, kutyáját sétáltató embert még igen. Az utasok nagy része arcra, öltözködésre nagyon hasonló volt hozzám, ami egyáltalán nem meglepő, egy budapesti lakótelepen is összefuthattunk volna.

Egy bő fél óra múlva megérkeztem a szállásomra a belvárosba. Az már akkor feltűnő volt, hogy a boltok zárva vannak, noha a próbaképp megnézett bolt elvileg még másfél óra hosszát nyitva tarott volna. Háborús helyzetben azonban minden sokkal korábban bezárt. Emberek voltak az utcán, de leginkább hazafelé siettek. Elfoglaltam a szállásomat. Láttam, hogy a hostel infrastruktúra nemzetközi turistákra is fel van készülve, mindent kiírtak angolul is, így szemlátomást bárhol lehettünk volna Közép-Európában, ahogy ez néhány héttel azelőttig valószínűleg nem is lehetett kérdés. A beszélgetés már nehezebb volt, a recepciós lány csak nagyon mérsékelten beszélt angolul, ahogy ez egyébként később a többi szállásra is jellemző volt. Azért elboldogultunk. A hostel maga eléggé tele volt, de nem turisták szálltak meg ott, hanem ukrán fiatalok, akikről úgy tűnt, hetek óta ott is laktak. Hasonlót Szentpéterváron láttam, ahol a hostelt, ami alapvetően a hátizsákos turisták fő előfordulási helye, leginkább a vidéki Oroszországból érkező, vegyes korosztályú munkavállalók használták életvitelszerűen, munkásszállasként. Biztonsági aggályom nem volt, eddig már több mint 50 országban megfordultam, mégis csak a szentpétervári buszpályaudvaron próbálták meg ellopni a csomagom néhány éve, de egy némileg határozottabb fellépést követően a próbálkozó ott is elállt a szándékától. Este még igyekeztem valami kaját szerezni, de már minden bolt zárva volt, beleértve a street foodokat is (a McDonald’s-ok eleve bezártak a háború elején egész Ukrajnában a munkavállalóik védelme érdekében). Végül a város egyik központi terén találtam egy egységet, ahol tudtam venni egy gyrost, pontosabban a Romániából már jól ismert shaormát. Mást nem is nagyon tartott, a minősége kétséges volt, de így is nagy sor volt előtte, a katonák is itt vásároltak. Az eső még mindig esett, így hamar visszamentem a szállásra.

Másnap aztán bejártam a várost. Ekkor már láttam, hogy az egyik közeli ház pinceablakai körül jó pár homokzsákot is felhalmoztak: óvóhelyként működött. Az előző nap már zárva talált bolt kinyitott. A kínálat és a felszereltség teljesen normális volt, bankkártyával is tudtam fizetni. Magában a városban elég nagy volt a forgalom. Először az óvárost néztem meg, felkerestem a fontosabb műemlékeket. Már itt feltűnt, hogy igen nagyszámú katona, illetve rendőr/rendvédelmi erő csoportokban, egyenruhában, gépfegyverrel az oldalán jön-megy a városban. Alapvetően a város nagy részén nem érdekelték őket a járókelők, de bizonyos helyekre nem volt szabad bemenni, sőt volt, ahol az utcán is simán igazoltatták is az embereket. Nekem kétszer még a telefonomba is belenéztek, mikor látták, hogy magyar/nem ukrán útlevelem van, sőt néhány képet ki is töröltettek. Ebben egyértelmű logika nem volt, mert 5 perc különbséggel kétszer is igazoltattak, és volt olyan kép, amelyet az első ellenőrzésnél még meghagytak, a második viszont töröltette 5 perccel és 100 méterrel később. Nem voltak ellenségesek, a magyar útlevél és a naponta szállingózó magyar vonatkozású hírek ellenére sem, nagyon szakszerűen végezték a munkájukat. Ilyenkor különösebben nem érdemes pánikba esni, leginkább olyan hangulatú volt a dolog, mint egy normális határátlépés: ha látják rajtad, hogy nem idegeskeded szét magad, akkor ők sem fogják, én pedig tudtam, hogy kutatni jöttem, és ezt szükség esetén nagyjából el is tudom magyarázni, és tudom igazolni. Néhány képet valóban töröltettek, de a kutatásomhoz szükséges képek megmaradtak, illetve jó pár egyéb is, összességében azonban – a szíjon lógó gépfegyverek nyilvánvaló jelenléte ellenére - ezek kevésbé voltak stresszes szituációk, mint a Csapnál történő beléptetés egy nappal korábban.  

Ahogyan azt a médiából már Magyarországon is tudjuk, a fontosabb műemlékeket valóban elkezdték felkészíteni az esetleges ostromra, illetve a légitámadásokra. A különböző szobrokat sok helyen becsomagolták, az ablakokat bedeszkázták, az épületek fontosabb részeit pedig homokzsákokkal vették körül, igen nagy tömegben, néhány helyen pedig tankcsapdák is akadtak. Talán itt érződőtt leginkább, hogy a valódi harcok fenyegetése mennyire kézzelfogható – nem is csoda, néhány nappal korábban ugyanis maga Lviv is szenvedett el légitámadást.

Becsomagolt műemlékek Lvivben. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A város ettől függetlenül alapvetően egy normális város képét mutatta napközben, sokan voltak az utcán, a boltok többsége nyitva volt, a tömegközlekedés működött, én is utaztam villamossal néhányszor. Ez nem csoda, hiszen a város alapvetően többszáz kilométerre esik a valós harci cselekményektől, ettől függetlenül a légitámadás és a szabotázsakciók veszélyével itt is számolni kell. A külföldi turisták teljesen hiányoztak, viszont néhány ukrán helyi lakos vagy belső menekült szívesen fényképezte a Sevcsenko-szobrot vagy éppen a 2014 óta tartó harcok áldozatainak hősi emlékművét. Az operaház előtt egy játékrepülővel játszó kisfiút is láttam, miközben a háttérben az operaházon az ukrán lelkesítő propaganda kiemelt szereplőinek, például (a vitatott létezésű)  “Kijev szellemének” fényképei lógtak.

Kisfiú játszik a játékrepülőjével a lvivi operaház előtt. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Mécsesek és gyerekek a 2014 óta tartó harcok hősi halottainak emlékművénél. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Autóbusz halad el a Szent Olga és Erzsébet templom előtt. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Külföldi szót egyedül a nemzetközi sajtó bázisául szolgáló kávézó/söröző közelében lehetett hallani. Ettől a nem messze aznap éppen egy szabadtéri, “Nevezzük a háborút háborúnak!” című sajtó-kiállítást is megnyitottak, ahol a háború február 24-i kitörése/kiterjedése óta meghalt, megsebesült, elrabolt illetve eltűnt sajtómunkások történeteit állították ki különböző tablókon. A megnyitót, amely egyben egyfajta demonstráció is volt a háborús agresszor Oroszország ellen, én is meghallgattam, különböző sajtószervezetek munkatársai, a kiállítás anyagában szereplő sajtómunkások barátai, hozzátartozói szólaltak fel, mesélték el a történteket az utolsó telefonhívásokig bezárólag. Itt voltam tanúja az egész út egyik legszürreálisabb jelenetének: miközben a szervezők ukránul és angolul mesélték az egyes tablókhoz tartozó történeteket, egyszer csak a tér sarkán felbukkant egy olyan óriási majom-jelmezbe öltözött srác, amilyenek a vidámparkokban szoktak lenni. A jelmez feje nem volt rajta, azt a kezében vitte. Egy fél órával később láttam az egyik szűk belvárosi utcában, ahol nem túl nagy lelkesedéssel reklámozott valamit egy asztalnál ülve.

Nevezzük a háborút háborúnak! Orosz bűncselekmények a média ellen Ukrajnában c. kiállítás megnyitója, háttérben a majom-jelmezes srác. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A lvivi tartózkodásom során jártam a vasútállomáson is, amelynek épülete egyébként az egykori Osztrák-Magyar Monarchia egyik legszebb vasútállomása volt. Ottjártamkor azonban óriási tömeg fogadott. Rengetegen vártak az épület várótermeiben, egyedülálló emberek, kisgyerekes családok, de háziállatok is. Amikor éppen az egyik váróteremben voltam, egy kutya ugatásától visszhangzott az egész csarnok. Sok embernek csak a földön jutott hely, az apokaliptikus képek leginkább a 2015-ös budapesti pályaudvarok képét idézték. Többszáz ember gyűlt itt össze, sokukon látszott, hogy nincs tervük arra nézve, hogy hogyan tovább. A pályaudvar mellett hatalmas menekültsegítő központ működött sátrakkal, mosdóval és konyhával. Itt a menekültek ételhez és tisztálkodási lehetőséghez jutottak, de az adományok között például rengeteg gyerekjátékot is lehetett látni. Az ungvári vasútállomáson is hasonló jeleneteket lehetett látni pár nappal később, csak kisebb léptékben.

Menekültek a pályaudvaron. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A városban sok helyen lehetett látni hazafiasságra apelláló plakátokat, képeket, illetve egy piacon különböző szuveníreket is lehetett vásárolni. A kínálatban az ukrán hazafias érzelmek mellett Putyin-ellenes termékek széles skáláját is meg lehetett vásárolni, ilyen például a Putyinnal illusztrált wc-papír, vagy egy pénisz-orral ellátott, Putyin nevére kiállított "személyi igazolvány" (ilyesmiket néhány éve Kijevben is láttam már). Az ukrán nemzeti színű ajándéktárgyak és zászlók mellett Sztyepan Bandera mozgalmának piros-fekete zászlaját is lehetett látni néhány helyen, de Banderának egy igen nagy méretű emlékműve is van a városban, erről az előző bejegyzésben közöltünk képet.

Falfestmény egy lvivi villamosmegállóban. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Az utolsó lvivi estémen aztán még közelebb került a háború: megszólaltak a szirénák, és érkezett az angol nyelvű telefonos értesítés, hogy légitámadás várható. Szerencsére a riadót hamar lefújták, és ezúttal támadás sem történt. De hogy a veszély mennyire valós, jól mutatja, hogy Húsvéthétfőn, amikor ezt a beszámolót írtam, jött a hír, hogy több rakéta is becsapódott a városban, többen meghaltak, számos ember pedig megsebesült. 

Kárpátaljára annak a busznak a Budapestre tartó járatpárjával utaztam, amellyel néhány nappal korábban a városba érkeztem. A lvivi buszpályaudvaron álló buszunkba már jóval többen szálltak fel, mint idefelé jövet, éppen a mögöttem lévő ülésre egy édesanya és a néhány éves gyermeke ült le. Mikor elkezdett kitolatni a busz, láttam, hogy egy katonaruhába öltözött fiatalember lép elő, és hevesen integetni kezd. Olyan volt, mintha nekem integetne, mert távolabb állt, és pont felénk nézett, de valójában a mögöttem ülőknek integetett: a családjának. Az ehhez hasonló jelenetek közül sajtómunkások már többet megörökítettek az elmúlt hetekben, mégis más ezt élőben látni, személyesen rám ez a jelenet gyakorolta a legnagyobb hatást az út során. Sokan az életüket igyekeztek egyetlen sporttáskába vagy bőröndbe pakolni, az egyik fiatal lány egy hordozóban a macskáját hozta magával. Egy másik lány végig fényképezte a Kárpátok befelhőzött, behavazott csúcsait. Visszafelé már jó pár ellenőrzőponton félreállították a buszt, egyesével ellenőrizték a katonák az utasok iratait. Ekkor már jóval több férfi utasunk is volt, szinte mindenki magyarázkodásra kényszerült, hogy nem akarja elhagyni az országot (a hadköteles korú férfiak jelenleg nem hagyhatják el Ukrajna területét). Tőlem is megkérdezték a magyar útlevelemet látva, hogy biztosan nincs-e ukrán állampolgárságom is a magyar mellett.

Munkácson csak néhány órát töltöttem el, annak is egy részét a buszpályaudvaron, mert szinte végig szakadt az eső. Azért jó pár plakátot be tudtam fényképezni. Ami feltűnő volt, hogy itt jóval kevesebb katona volt jelen az utcákon, és gépfegyver sem volt náluk. Magyar szót a néhány évvel ezelőtti kárpátaljai látogatásaimhoz képest alig hallottam: mindössze két, az utcát seprő roma asszony beszélgetett egymással magyarul a Munkácsy-szobor mellett. Nem messze a buszpályaudvartól még éppen láttam azt a szovjet felszabadítás/megszállás emlékére kiállított második világháborús tankot, amelyet aztán néhány nap múlva a munkácsi városi tanács eltávolíttatott a talapzatról. Egy ukrán zászló volt a lövegtornyára tűzve.

Második világháborúra emlékeztető mementó-tank Munkács egyik forgalmas útkereszteződénél 2022 április elején. Fotó: Segyevy Dániel

Estére már Ungváron voltam. A szálláson angolul itt is mérsékelten tudtak, magyarul semennyire, ettől függetlenül a célnak megfelelt. Ungváron csaknem olyan volt az élet, mint mindig. Az emberek jöttek-mentek, a legtöbb létesítmény nyitva volt. Itt, a város külső részein már rengeteg plakátot tudtam fényképezni, és találkoztam például a Kígyó-szigeten az azóta elsüllyedt Moszvka cirkálónak szánt, azóta legendásított "orosz hadihajó, húzz a f*szba!” mondat útkereszteződésekre adaptált óriásplakát-változatával is (valódi útjelző-táblával azonban nem). 

Útmutató orosz megszálló katonáknak útelágazódás esetére Ungváron. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 április

Itt ért egy másik meghatározó élmény is: egy 50 körüli, mankóval közlekedő férfi, látva, hogy az óriásplakátokat fényképezem, megszólított. Először csak azt hittem, hogy az út szélén terjengő hatalmas pocsolya kikerülésében kér segítséget (elképesztő különbségek vannak az utak minőségében még Kárpátalja és Lviv között is). Ez megtörtént, majd pedig elkezdett belőle dőlni a szó. Mivel én csak egy bő féléves orosztanulással voltam felvértezve, ő pedig hasonló mennyiségű angolórával, a társalgás meglehetősen kevert nyelvű és korlátozott volt, de a lényeget így is átadta: a nyílt utcán elkezdte mutogatni a bekötözött sebeit, amiket pár héttel előtte a keleti fronton szerzett, kérte, hogy mondjam el mindenkinek az igazságot arról, hogy mi zajlik Ukrajnában, közben pedig nemzetközileg is könnyedén értelmezhető kézjelekkel mutatta, hogy mit csinálna az oroszokkal. Mikor szóba került, hogy Magyarországon születtem és nőttem fel, de Németországban járok egyetemre, a magyar vonatkozásra nem mondott semmit, viszont a németeknél erősen nehezményezte, hogy nem segítenek eléggé. 

Este beültem egy katolikus, magyar nyelvű misére is. Viszonylag sokan voltak. A hirdetőtáblára kifüggesztett püspöki iránymutatás részletesen rendelkezik a papok és a gyülekezet feladatairól: többek között arról is, hogy imádkozzanak azok megtéréséért is, akik a háborút okozták: az ellenségekért.

A görög-katolikus templomnál már kifejezett tömeg volt, az autóktól szinte lépni sem lehetett. Az Ung folyó másik oldalán a Petőfi-szobornál még látszottak a március 15-i, magyar nemzeti színű szalaggal ékesített koszorúk, a kardja is a helyén volt. 

Petőfi-szobor Ungváron 2022 április elején. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 április

A hazautam végül Kassán keresztül vezetett, ugyanis Ungvárnak Kassával sokkal jobb az összeköttetése, mint Magyarországgal... A szlovák határon segélycsomagok várták a busz utasait: étel-ital, ruha, gyermekjáték. Kassán egy kutya is leszállt velünk, hogy kinyújtóztathassa a tagjait. Itt is felkészült fogadó-létesítme´nyek várták az Ukrajnából érkezőket: vagy 25 mobil-wc-t és hasonló számú, berendezett konténert állítottak fe laz állomás előtti parkolóban. Itt már úgy gondoltam, hogy túl vagyok a nehezén, egy rövid dóm-látogatást követően néhány órával később elindultam busszal Budapestre. Hanem a sofőr annyira nem ismerte az útvonalat, hogy Miskolcnál elvétette a lehajtót, és a probléma megoldására azt tartotta a legcélravezetőbb eljárásának, ha visszatolat a lehajtóhoz. Ugyanezt egy körforgalomban is eljátszottuk Ferihegy mellett, végül - ismét rossz kihajtón lehajtva az utaskísérő hölgy vezette be a buszt a Népligetig a kispesti panelek között. 

Hat órával később, vasárnap hajnalban már egy kicsiny Nógrád megyei falu választási bizottságának tagjaival kortyolgattuk az Ukrajnában beszerzett nyírfalevet, hogy mentálisan felkészüljünk az előttünk álló mintegy 18 órára.

Nyírfalé. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 április

Segyevy Dániel, doktorandusz, Lipcsei Egyetem, GSGAS