A mai poszt kissé rendhagyó lesz. Eddig már többször volt szó egyes nagy földrajzi felfedezések hátteréről, nehézségeiről és eredményeiről, akár a Déli-sark, akár az amerikai nyugat esetében. Most azonban egy képzeletbeli utazást fogunk földrajzos szemmel elemezni: a Nobel-díjas lengyel szerző, Henryk Sienkiewicz afrikai kalandregényét, a Sivatagon és vadonbant. Ennek érdekessége elsősorban abban rejlik, hogy az ifjúsági regény különleges pillanatképet rajzol Afrika északkeleti részének a gyarmatosítást közvetlenül megelőző évtizedekbeni állapotáról, másrészt pedig betekintést nyerhetünk abba, hogy hogyan is gondolkodtak az európaiak Afrikáról a huszadik század első évtizedeiben. Mindez annál is érdekesebb, mert a regény írója elvileg egyetlen gyarmatosító nagyhatalom iránt sem volt elköteleződve, tehát viszonylag semleges nézőpontot tudott képviselni.
Anélkül, hogy bővebb irodalmi elemzésbe bocsátkoznánk, le kell szögezni, hogy a szerző egyik utolsó könyve némileg eltér a korábbiaktól: bár a pozitív hősök itt is némileg idealizáltak ifjúsági regény lévén némileg könnyedebb hangvételű, vagyis kevés kivétellel a szereplők inkább közvetett módon találkoznak tömegmészárlással, ugyanakkor több ponton meglehetősen jól érthető kiszólásokat is tartalmaz egyes korabeli nagyhatalmak politikájával kapcsolatban.
A történet röviden (vigyázat, spoilerveszély): 1884-ben járunk, az Egyiptomban élő európai közösségben pedig egyre nagyobb aggodalomhoz vezet a Szudánban kitört mahdista felkelés terjedése. Emiatt a hatóságok a Szuezi-csatorna karbantartásán dolgozó, a felkelésben kompromittálódott szudániakat és családjukat őrizetbe veszik. Egy jövőbeni sikeres "túszcsere" érdekében az egyik érintett szudáni törzs tagjai elrabolják a szintén a csatornánál dolgozó lengyel emigráns mérnök fiát, a 14 éves Sztast és angol kollégájának 8-9 éves kislányát Nelt. A beduinokkal mélyen a sivatagba hatolva menekülő csapatot csaknem elfogják az egyiptomi hatóságok által felbérelt üldözők, azonban a mahdisták váratlan győzelme (Kartúm 1885-ben történő elfoglalása) megakadályozza ezt. A túszokat Kartúmból továbbküldik délre, Fashodába (ma Kodok), onnan pedig az etióp határvidékre, hogy utolérjék a rabszolgákra vadászó mahdista alvezért, akinek a családjára ki akarják cserélni őket. Sztas egy szerencsés véletlen során puskához jutva nemcsak a rájuk támadó oroszlánnal végez, hanem fogvatartóikkal is, így a gyerekek fogvatartóik két fekete rabszolgájával négyesben ( plusz egy kutyával majd később egy elefánttal is) próbálnak átjutni Etiópia, vagy a frissen gyarmatosított kenyai partvidék felé az akkor még ismeretlen - és nagyrészt háború pusztította - vidéken át. Miután egy szerencsétlenül járt svájci felfedező megsegíti őket, végül eljutnak ez egyik volt rabszolga útitársuk, Káli Stefánia-tó környékén élő törzse, a vahimák szállásterületére, ahol Káli részben a bennszülöttek babonás hiszékenységének kihasználása, részben pedig apja szerencsétlen halála révén törzsfő lesz. Végül egy viszonylag nagy, bár csaknem tragikusan végződő expedíció élén brit felfedezőkkel találkoznak, akik kimentik őket.
Sienkiewicz szereplőinek hozzávetőleges útvonala - (forrás)