A rendszerváltozást követő gazdasági átalakulás egyértelmű vesztesei voltak a bányavidékek települései. Nem volt ez másképp Komárom-Esztergom megye három szénbányászvárosában, Tatabányán, Oroszlányban és Dorogon sem. De a 90-es évek végén a megyében és a felsorolt városokban gazdasági fellendülés kezdődött, és a térség megújítva gazdaságát és átformálva társadalmát, ha felemás módon is, de kilábalt a válságból. Ezt sokszor a némileg túlmisztifikált "újraiparosítás" számlájára szokás írni, melynek kétségkívül nagy szerepe volt, de önmagában nem adott túl erős lábakat a hosszútávú és tartós fejlődéshez.

Először érdemes áttekinteni a három város kialakulását, felvirágzását, hogy jobban érthessük, milyen háttérrel vágtak bele a 90-es évek nagy átalakulásába.

A XIX. század közepén Dorog. Oroszlány, és a mai Tatabánya ősei: Alsó- és Felsőgalla, valamint Bánhida, közepes méretű, 1000-1500 fős falvak voltak, lakosaik főként földművelésből éltek. A környékre jellemzően magas volt a német (Dorog, Felsőgalla), és a szlovák (Oroszlány, Alsógalla) anyanyelvű lakosság száma. Az 1850-es évektől a térség életében nagyarányú változást hozott a szénbányászat megindulása. Ez az egyes településeken eltérő időben és intenzitással indult meg, ezáltal fejlődési pályájuk is nagymértékben különbözött egymástól.

Tatabánya, Oroszlány és Dorog lakosságszámának változása 1890 és 2011 között

Legkorábban (1851) Dorogon indult meg a termelés, azonban a fejtés nehézségei miatt lassú volt a termelés felfutása, nagyarányú növekedés csak a vasúthálózat kiépülése (1891-95) után, és az I. világháborús konjunktúra hatására volt, ezt tükrözi a népességszám változása is. A mai Tatabánya területén sokkal intenzívebb volt a termelés növekedése, 1896-ban nyitották az első aknát, és 1902-ben már kivált Alsógallából a közel 5000 fős Tatabánya község, és az 1910-ben 23 ezer lakost számláló településeggyüttes adta az ország barnaszéntermelésének 1/3-át.

Tatabányai szénosztályozó a 20. század elején - (forrás)

A két világháború között mind a mai Tatabánya, mind Dorog csökkenő lendülettel ugyan, de jelentősen növelte népességének számát. Ennek fő hajtóereje Dorogon a bányatechnológia és a kisegítőüzemek (erőmű, brikettgyár) fejlődése volt, melynek köszönhetően jelentősen nőtt a munkáslétszám és a termelés, míg Tatabányán egy diverzifikáltabb, szénre épülő nehézipari tömörülés kezdett kialakulni, brikett-, cementgyárral szénlepárlóval, majd az erőművek felépülése után alumíniumkohóval, ezért a Tatai-medencét ekkoriban a magyar Ruhr-vidéknek is nevezték. A települések társadalmára nagy befolyással voltak a bányavállalatok, többnyire ők építették a lakásokat, és ők látták el a lakosságot (pl. a kereskedelem is a kezükben volt.) Oroszlány 1937-ig kicsi, fogyó népességű falu volt, ekkor azonban a MÁK Rt. megkezdte a szénbányászatot a falu határában. A 40-es évek elején bányatelep épült, ahová brennbergi, petrozsényi és nógrádi bányászokat telepítettek 

Felsőgalla és a "régi" Tatabánya valamikor az 50-es években - az Újváros helye valahol a (füst)ködben - (forrás)

Az igazán nagyarányú fejlődés a II. világháború után kezdődött, mindhárom település növekedési üteme gyorsult, de különösen az ifjú Oroszlány gyarapodása volt viharos és konfliktusokkal teli (1. és 2. ábra). A legelső jelentős változás Tatabánya megyei város megalakulása volt 1947 őszén. A lazán kapcsolódó telepekből álló városnak ekkor közel 40 ezer lakosa volt. A négy község kezdetben húzódozott az egyesüléstől, és félelmük nem bizonyult alaptalannak, ugyanis az elkövetkezendő évtizedekben ezeket a településrészeket alig fejlesztették, az új városközpontot és a Kertvárost ezektől északra építették meg. Ez a gyökere a városra igen sokáig jellemző heterogén városképnek, és a még mai is élő erős szociális megosztottságnak, valamint ebből ered, hogy a város a 90-es évekig lényegében nélkülözte a valódi városközpontot. Szintén jelentős változás volt, hogy Tatabánya 1950-ben a megye székhelye lett, részben politikai okokból. Az ezzel járó funkcióbővülés és az idetelepülő intézmények nem változtatták meg számottevően a város ipari jellegét, sőt a széntermelés és a nehézipar erőltetett fejlesztésével az még erősödött is, az ötvenes években a foglalkoztatottak 82%-a az iparban és ezen belül 56%-a a bányászatban dolgozott, és a város a magyar barnaszéntermelés 2/3-át adta. A népességnövekedés felgyorsult, főként a betelepülők és a „Ratkó-gyerekek” miatt. A városba költözők meglehetősen vegyes társadalmi összetételűek voltak, megtalálhatók voltak köztük a fővárosból kitelepítettek, a falvakból elmenekült „kulákok” is. Mindhárom városban igen jelentős volt 1956-ig a rabok bányában való foglalkoztatása. A népesség „sokszínűsége” és a kezdetben nem túl barátságos lakókörnyezet komoly feszültségekhez vezetett, különösen a gyorsan növekvő Oroszlányban.

 Oroszlányi utcakép 1963-ban - (forrás)

A fiatal bányásztelepülés életében az erőltetett növekedés, és a tarka, gyökértelen társadalom kialakulása az 50-es évek elejének hadi- és hiánygazdálkodása közepette ment végbe. A népességnövekedés olyan gyors volt, hogy Oroszlány 1954-ben már városi rangot kapott (Tatával együtt). A város a 40-es évek eleji tervek „szocreálosításával” növekedett, meglehetősen rendezetlenül, és a szükséges infrastruktúrát nélkülözve. Sokáig szigetként élt környezetében, a 60-as évek közepéig zsáktelepülés volt, közlekedési kapcsolata csak Tatabányával, a bányavállalat központjával volt. Oroszlány a hatvanas években is dinamikusan gyarapodott a Vértesi erőmű megépülésével (1961), és a helyi bányavállalat megalakulásával (1957).

Dorog fejlődése ekkor jóval mérsékeltebb volt, a népesség növekedése nagyjából egyenletes volt a 80-as évekig, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy a bánya intenzív fejlődése ekkorra már lezárult, és az 1964-től a készletek kimerülése miatt hanyatló bányászatból az ipari foglalkoztatottak kezdtek átáramlani a betelepülő egyéb üzemekbe (pl Gyógyszergyár, Hanglemezgyár, varroda). Ezenkívül viszonylag magas, Tatabányával összemérhető volt a tercier szektorban foglalkoztatottak száma az 1950 óta járásszékhelyi szerepet betöltő nagyközségben.

Tatabánya, Dorog és Oroszlány korszerkezetének változása 1960-2011 - Forrás: KSH Népszámlálások, 1960, 2011

A három település népességének összetételén a szocializmus időszakában erősen érződött a gyors növekedés hatása, és a bányászati jelleg. A főként a bányászati és a nehézipari történő bevándorlás hatása erőteljes férfitöbblet alakult ki, különösen Oroszlányban, míg a legkevésbé ipari jellegű Tatabányán és az iparszerkezeti váltást végrehajtó Dorogon már a 70-es évektől nőtöbblet a jellemző. A korszerkezet szintén az erőteljes növekedést tükrözi, Oroszlányban 1960-ban a 0-39 évesek tették ki a lakosság 80%-át, de Tatabányán és Dorogon is magas volt arányuk (69 és 66%). A megyei átlaghoz leginkább Dorog korszerkezete hasonlított a 60-as 70-es években. Ebben szerepet játszik az is, hogy a 60-as években itt is nagy népességnövekedés volt, de a letelepülők a faluval összenőtt, de Esztergomhoz tartozó Kertvárosban építettek maguknak családi házakat, ezért is olyan mérsékelt Dorog növekedése ekkoriban. A bányavárosok igen jellemző vonása volt az alacsony iskolázottság. A bányászat nem igényelt túl magas végzettséget, ráadásul a gyorsan növekvő Tatabányán és főként Oroszlányban csak igen nehezen sikerült megteremteni az oktatási infrastruktúrát, a minőségi fejlesztéshez lényegében csak a 70-es, 80-as években kezdhettek hozzá. Dorogon a szociális beruházások nagyjából követni tudták a népesség gyarapodását, így nem meglepő, hogy a diplomások aránya itt a 60-as évekig, az érettségizetteké pedig a 80-as évekig felülmúlta a tatabányai értéket, bár mindkettő erősen elmaradt a megye hagyományos iskolaközpontjaiétól (Esztergom, Tata, Komárom). Oroszlány helyzete ebből a szempontból messze a legrosszabb volt (KSH Népszámlálások 1960-90).

A 70-es, 80-as években épült dorogi lakótelepek - (forrás)

Tatabánya és Oroszlány társadalmában a 70-es évekre kezdtek eltűnni a múltbéli anomáliák, elkezdték megoldani a hiányos infrastruktúrából és kereskedelmi hálózatból eredő gondokat. Azonban éppen ekkor rendült meg a bányászat helyzete, a helyi élet alapja. A kitermelés a szénhidrogénekre alapozó energiaprogram jegyében csökkent, a helyi gazdaság kezdett átállni egyéb tevékenységekre: Oroszlányban cipőgyár, bőr és írószergyár, valamint néhány javítóműhely kezdte meg működését. Ezek szinte mind budapesti cégek leányvállalatai voltak (Fűrészné 1997, p. 329). Hasonló volt a helyzet a megyeszékhelyen, és a bányavállalat is kezdett átváltani környezetvédelmi gépek és technológiák előállítására. De az olajválság miatt és az ún. eocén program keretében a 80-as évek elejétől újból megpróbálták fellendíteni a szénbányászatot. Ez csak kevés helyen járt sikerrel (Márkushegy), és csak elvonta az erőforrásokat a szükséges szerkezetváltás elől. Ráadásul a korszerűtlen nehézipari üzemek jelentősen roncsolták a környezet állapotát. Jelentős hátrány volt, hogy az uralkodó szénfűtés miatt a 80-as évek végén egyik településen sem volt vezetékes gáz. Mindezek kisebb mértékben, de jellemzőek voltak az 1984-ben várossá nyilvánított Dorogra is.

Rendszerváltozás és átalakulás

1990-ben Tatabányán, Dorogon és Oroszlányban beérett a korábbi helytelen gazdaságpolitika és az egészségtelen gazdaságszerkezet gyümölcse, amihez még főként Tatabányán és Oroszlányban hozzájárult a társadalmi és természeti környezet rossz állapota is. Tatabányán a bánya mellett leálltak a nehézipari üzemek, és az idetelepített egyéb üzemek java is, egy év alatt 12000 munkahely szűnt meg, és a munkanélküliség tartósan 12-13%-os volt. Oroszlányban a bányászat nem szűnt meg teljesen, és az erőmű is fennmaradt, de egyébként csaknem teljes volt a leépülés, és bár a munkanélküliség mérsékeltebb volt, a 80-as évek végétől ijesztő mértékű volt a helyi társadalom erodálódása: az iskolázottság átmenetileg csökkent, a korábban fiatalos város gyorsan elöregedett. A bányászat megszűntével Dorogon átmenetileg 20% fölé szökött a munkanélküliség, de a helyben fennmaradó üzemek és a prosperáló Esztergom közelsége miatt gyorsan csökkent arányuk. Látható, hogy a három város fejlődése más-más irányt vett, ezért a továbbiakban külön foglalkozom velük.

Tatabánya

A megyeszékhely az 1990-es évek elején rendkívül súlyos helyzetbe került. A fent említett nehézségek mellett komoly gondot jelentett a társadalom viszonylag alacsony és egyoldalú képzettsége, a városrészek rendkívül rossz állapota. Tatabánya volt az egyetlen megyeszékhely, mely nem rendelkezett felsőfokú tanintézménnyel, sőt, középfokú intézményhálózata is meglehetősen gyenge volt, sokan Tatára jártak gimnáziumba, Esztergom pedig a mai napig jelentősebb iskolaváros. A város rendkívül heterogén részekből állt, északon a városközpontnak kinevezett Újváros nem volt más, mint egy gyenge városi funkciókkal rendelkező lakótelep, a déli rész lakótelepekkel és üzemekkel tarkított egykori bányatelepei hírhedten lerobbant állapotban voltak, „élükön” a Mészteleppel. Tatabánya ezenkívül a „piszkos 12” oszlopos tagja volt, ipartelepeit csak jelentős beruházásokkal lehetett megújítani, a domborzat miatt pedig csak kevés terület állt rendelkezésre a zöldmezős beruházásokhoz. (Illetve ezek messze voltak az amúgy is komoly infrastrukturális nehézségekkel küzdő várostól.) A fentiek miatt a megyeszékhely kezdetben nem tudta kamatoztatni kiváló közlekedésföldrajzi helyzetét. Ennek ékes példája a Pepsi itteni logisztikai központjának sorsa: a cég kénytelen volt azt elköltöztetni a palackokra ragadt szénpor miatt.

A városvezetésre rendkívül nehéz feladat hárult: vonzóvá kellett tenni a várost a külföldi befektetők előtt megfelelő fejlesztési területek és kedvezmények kialakításával, miközben „polgárosítania” kellett a várost, ki kellett építeni a hiányzó infrastruktúrát és rehabilitálni kellett városrészeket, erősíteni kellett az oktatást, és mindezt úgy, hogy bevételei csökkentek, miközben a bányától átvett szociális intézmények fenntartásáról is gondoskodnia kellett. Ehhez és a kiút megtalálásához természetesen időre volt szükség.

A munkanélküliségi ráta (%) alakulása Tatabányán 1993 és 2003 között

Az 1990 és 95 közötti időszakot Antalóczy Katalin találóan nevezi a lassú haldoklás és a felkészülés időszakának. A gyárak leépülése az évtized elején folyamatos volt, a munkanélküliség 1993 nyarán érte el legnagyobb mértékét, 13,5%-ot, és ezután is csak kis mértékben csökkent. Ennek nem az új munkahelyek növekvő száma volt az oka, hanem az, hogy növekedett az akkoriban fellendülő iparú városokba ingázás (Esztergom, Győr, Székesfehérvár), valamint nagymértékben nőtt a főként fiatal elköltözők száma. Ezzel párhuzamosan komoly lépesek történtek a váltás irányába. A két legfontosabb a város infrastrukturális ellátásának javítása (a gáz és a csatornahálózat létrehozása), és a Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának létrehozása volt 1992-ben. A főiskola révén sikerült értékes nemzetközi kapcsolatokra szert tenni, és részben ez vezetett az első letelepülő multinacionális cég, a Suoftec keréktárcsagyár városba vonzásához (1995). A felgyülemlett tapasztalatok alapján az önkormányzat 1996-ban megalapította a Gazdaságfejlesztő szervezet Kht-t, melynek feladata lényegében a cégek betelepülésének koordinálása és a szükséges fejlesztések tervezése. Segítségével a cégek egyablakos rendszerben intézhették ügyeiket. A következő évben megkezdődött az Ipari Park kiépítése, mely mára az ország legnagyobb területű közművesített ipari parkjává vált. Ezzel párhuzamosan kezdtek megerősödni az egykori helyi ipar romjain létrejövő kisebb vállalkozások is (pl. környezetvédelmi technológiák gyártása, alumínium-feldolgozás).

A tatabányai Ipari Park- (forrás)

Az önkormányzat eredményes tevékenysége nyomán a 90-es évek végén számos nagy cég telepedett meg a városban, tevékenységi körük kezdetben főleg alacsony színvonalú elektronikai összeszerelésre korlátozódott. A város vezetése nem akarta magát kitenni annak a veszélynek, hogy az elektronikai összeszerelő-üzemek a bérszínvonal emelkedésével hirtelen továbbállnak, ezért mivel ekkor már „válogathatott” a jelentkezők közül, más iparágakat is idevonzott. Így erősödött a műanyaggyártás és autóalkatrész-gyártás szerepe is, ráadásul pótlólagos fejlesztési kötelezettség is terheli a beköltözőket. Emellett hatékony munkanélkülieket segítő rendszer is létesült, valamint közmunkaprogram indult a mintegy 5000 főnyi roma lakosság foglalkoztatására.

Mindezek hatására a munkanélküliség 1999-től rohamos csökkenésnek indult. Meglehetősen erőteljesen nőtt a városban vállalkozások száma, és a 90-es években rohamtempóban fejlődött a kereskedelem. Ugyanis a nemzetközi áruházláncok észlelték Tatabánya erőteljes hiányosságait e téren és meglehetősen gyorsan megjelentek, Spar és Penny Market például itt volt elsőként az országban. A fejlődés azóta sem állt meg, az anyagilag gyarapodó lakosság és a közeli autópálya további lökést adott az autós bevásárlóközpontok létesítésének, Tatabánya belvárosa némi túlzással a bevásárlóközpontoknak köszönhetően alakult ki.

A megújuló Tatabánya - a Vértes Center bevásárlóközpont, egyben buszpályaudvar (forrás)

Ugyanakkor a gazdasági válság bekövetkeztével (2008-2009) ismét nagymértékben megnőtt a munkanélküliek száma, a munkanélküliségi ráta csak a korábbinál magasabb, mintegy 9%-os szinten stabilizálódott. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a megye egyes nagy ipari termelői (pl. a komáromi Nokia) beszüntették működésüket, és a keletkező "űrt" mások nem tudták betölteni. Mindez igen erősen rávilágít az újraiparosítás korlátaira, és tartósságára: a további fejlődést a tudásigényes gazdasági ágak, valamint a szolgáltató szektor erősítése alapozhatná meg, ugyanakkor kérdéses, hogy a város rendelkezik-e az ehhez szükséges humánerőforrással és elég nagy-e ahhoz, hogy a szükséges szolgáltatószektorbeli szereplőket magához tudja vonzani? 

Forrás: NSZFI

A gazdasági változások nem hagyták változatlanul a helyi társadalom szerkezetét, elsősorban a foglalkoztatási helyzetben következtek be nagyarányú változások. A foglalkoztatottak aránya csökkent, szerkezetüket tekintve a város tercierizálódott, az iparban 1990-ben még 49%-uk dolgozott, míg 2001-ben már csak 40%-uk, míg a szolgáltató szektorban munkát találók aránya 47%-ról 58-ra nőtt. Érdekes megvizsgálni, hogy a munkavállalók mely településen találnak munkát. Az 1980-ban még 41 ezer munkahelyet tömörítő megyeszékhelyen 2001-ben csak 27 500 volt e szám, és a bejárók száma 9 ezerről 6700-ra csökkent, míg az eljáróké több mint kétszeresére (7000-re) nőtt, arányuk pedig a helyi munkavállalók számához viszonyítva 10%-ról 25%-ra változott. Az eljárók 70%-a férfi, és több mint felük ipari foglalkoztatott. Ez azt jelzi, hogy a város munkaerőpiaca még mindig nem tudta felszívni a szakmunkások bizonyos rétegeit. A nagyarányú eljárás oka lehet még, hogy a gyorsan fejlődő megye bizonyos üzemei jobb megélhetést kínálnak, illetve, hogy a közlekedés fejlődésével lehetővé vált a Budapestre ingázás. A városba bejárók főként a tercier szektorban találnak megélhetést, és különösen a Tatáról, a szuburbán Vértesszőlősről és a Komáromból érkezők között sok a diplomás. Egyre több az igen távolról ingázó, a korábban kiürült munkásszállások egy része újra megtelt, mivel néhány szakmában (pl.:műanyagipar) munkaerőhiány van a térségben.

Tatabányán nagymértékben javult a népesség műveltségi helyzete, és az iskolák színvonala. A főiskolán 2004-ben 1126 nappali tagozatos tanult, és emelkedett a középiskolások és a vidékről bejárók száma is. A népesség képzettsége sokat javult, de még mindig nem érte el Tata és Esztergom szintjét, bár a különbség csökkent. Nagy hangsúlyt helyeznek az ipari követelményeknek megfelelő szakmunkásképzésre is (KSH 2004).

A felsőoktatás megtelepedése: az Edutus Főiskola Tatabányán - (forrás)

A megyeszékhely lakossága a 80-as évek végi, 90-es évekbeli folyamatok nyomán fogyásnak indult, már a 80-as évtized vándorlási vesztesége is 2600 fő volt, ehhez járult az 1992-től tapasztalható természetes fogyás és a további kivándorlás. A kedvezőtlen tendencia a korábban fiatalos város rendkívül gyors elöregedését hozta, az idősek aránya a 90-es években 14,5%-ról 19%-ra nőtt, míg a gyermekeké 21,5-ről 16,4-re csökkent.

A Mésztelep

Tatabánya különleges városszerkezettel és társadalmi tagoltsággal rendelkezik, a lakótelepek általában fiatalos korszerkezetűek, míg a régi kertvárosok, bányatelepek elöregedőek. A központi, „belvárosi” területeken jellemző a szolgáltatási szektorban munkát találók magasabb aránya, míg a város többi részére a társadalmi mutatók mozaikos szerkezete jellemző, főként a városrészek építési ideje által befolyásolva. Általában elmondható, hogy a déli, délkeleti városrészek rosszabb értékekkel rendelkeznek, főleg a Mésztelep és az ún. VI-os telep, ahol a munkanélküliség a 2000-es évek elején 30% körüli volt.

A város jövője biztosítottnak látszik,  ugyanakkor gazdasága  a viszonylag egyoldalú (exportorientált) ipari függés miatt igen  erősen konjunktúraérzékeny. Ennek ellenére Tatabánya betagozódni látszik az M1-es autópálya mentén kialakuló gazdaságilag fejlett tengelybe, miközben egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait a fővárossal és gyorsan kiegészülnek eddig hiányos nagyvárosi funkciói. Ha a déli városrészeket sikerül rehabilitálni, Tatabánya sokkal élhetőbb várossá válik, és várhatóan kisebb mértékben veszít majd lakosságából, bár további csökkenéssel kell számolni a meginduló szuburbanizáció miatt is.

Oroszlány

A három bányaváros közül Oroszlányt nevezhetjük csak fenntartások nélkül szocialista városnak. Az elnevezés azért is helytálló, mert e várostípus szinte valamennyi gondjával-bajával találkozhattunk a város fejlődése során, és az átmenet is itt húzódott el leginkább. Különösen megbosszulta magát az 50-es 60-as évek erőltetett népességnövekedése nyomán kialakult egyenlőtlen korszerkezet, a város a 90-es években igen gyorsan elöregedett, bár a megyében és az országban még mindig viszonylag fiatalos. A szinte teljesen az energiatermelésre alapozott gazdaság válsága miatt már a 80-as évektől megindult a városból kiáramlás, de azt az 1998-ig tapasztalható természetes szaporodás részben ellensúlyozta.

A város 1990 utáni társadalmi-gazdasági átalakulása eltért Tatabányáétól, a bányászat ugyanis egészen a múlt év végéig nem szűnt meg a környéken, a fő munkaadó leépülése jóval lassabb volt, ugyanis bányaüzemeket és az erőműveket a Vértesi Erőmű keretében összevonták, és a cég még ma is több ezer embert foglalkoztat a környéken. Ezzel együtt a korábban a városba települt ipar szinte teljesen leépült, így jelentős számú munkahely szűnt meg, az 1980-as 12 ezer helyett  2001-ben már csak 5 300 ember kereste itt kenyerét.  A bányaüzem fokozatos leépülése viszont egybeesett a helyi vállalkozások lassú erőre kapásával és az első befektetők megjelenésével, valamint a környékbeli városok (Tatabánya, Komárom) ipari munkahelyeinek erőteljes bővülésével. A fentiek következtében a város munkaerővonzó-képessége jelentősen csökkent, a bejárók száma közel harmadára esett, viszont a város jelentős munkaerő-kibocsátóvá vált. Különösen figyelemreméltó, hogy 2001-ben az eljárók több mint fele a megyehatáron kívülre ingázott. Ennek fő oka, hogy a márkushegyi bánya a Fejér megyei Pusztavám területén feküdt, valamint a megyehatáron fekvő városból volt lehetőség Székesfehérvárra és Mórra is ingázni. A bányászat gyorsuló ütemű leépülése a lakosságszámra is kihatott: a 2000-es években gyorsuló ütemben csökkent.

Oroszlány Tatabánya "külvárosaként" funkcionálhat - (forrás)

A lezajlott változások ellenére 2001-ben a város foglalkoztatottjainak 57%-a még mindig az iparban talált munkát, főként ilyen irányú képzettsége és a környéken növekvő számú ipari munkaalkalom miatt. Ezzel együtt lassan a helyi gazdaság is erőre kapott, dinamikusan bővült a helyi vállalkozások száma, és 1997-ben sor került a részben zöld- részben barnamezős ipari park kialakítására. Ezt követően az állam hátrányos helyzetű térséggé nyilvánította a várost és térségét jelentős kedvezményeket adva a letelepedőknek, akik főleg a tatabányai ipari parkból „kimaradók” voltak, de volt, aki át is költözött onnan.

Jelenleg Oroszlány komolyabb térségi szerepet nem tud betölteni Tatabánya és Tata árnyékában, amit jelez, hogy a helyben tanuló középiskolások száma a kilencvenes évek bővülése után csökkenésnek indult, különösen a vidékről bejárók számát tekintve.

A térségi szerep szerénysége valószínűleg a továbbiakban is fennmarad majd, Oroszlány várhatóan nem lesz más, mint Tatabánya elővárosa, számos jellemzője (korszerkezet, foglalkoztatás) alapján most is olyan, mintha a megyeszékhely egy távolabb fekvő lakótelepe, külvárosa lenne. A Tatabánya körzetében meginduló szuburbán folyamatokból a város komoly előnyt kovácsolhat viszonylag alacsony lakásárai, városi szolgáltatásai révén, ezenkívül a szép természeti környezet is előnyt jelenthet. Továbbá várható a város gazdaságának (iparának) további erősödése, ami által sokoldalúbb kapcsolatokat tud majd kiépíteni az  „M1-es tengely” településeivel.

Dorog

A legkisebb bányászváros „szocialista” fejlődése volt a leginkább kiegyensúlyozott, és itt kezdődött legkorábban (1964) a szénbányászat visszafejlesztése, a rendszerváltást követően mégis itt volt a leggyorsabb és legsúlyosabb a visszaesés. Ennek oka, hogy a város kis mérete miatt jobban megérezte a bányászat és különösen a vele összefonódott iparágak összeomlását, de pont emiatt gyorsabban is lábalt ki a válságból. Utóbbit segítette, hogy az iparból az utcára kerülteket gyorsan felszívta Esztergom 90-es évekbeli gyors ipari fejlődése, valamint Dorog jelentős befektetőket (Sony) is letelepedésre tudott bírni. Ezzel együtt a város munkaerőpiaci súlya csökkent, a munkahelyek száma 11 ezerről a felére csökkent, akárcsak a bejárók száma, ugyanakkor a város még ma is közel 3 ezer embert vonz a környező településekről, és újabban Szlovákiából. Ennek ellenére 2001-ben a helyiek több mint fele más településre járt dolgozni, főleg Esztergomba és újabban Budapestre, még mindig főleg az iparban találva megélhetést (54%).

A város a válságból való gyors kilábalás után jó anyagi helyzetbe került jelentős infrastrukturális és intézményi fejlesztéseket hajtott végre. A városra jellemző a nagyfokú együttműködés Esztergommal, amit kikényszerít, hogy Dorog egybeépült a 6 ezer lakosú Esztergom-Kertvárossal, a közművek közösek. A helyiek iskolázottsága elsősorban a nagyobb város közelsége miatt viszonylag magas, bár Dorog is rendelkezik középiskolával, és az utóbbi években számos kísérletet tett egyéb térségi ellátási körű intézmények megteremtésére (kórház, uszoda)

Dorog forgalmi fekvése kedvező, itt metszik egymást az Esztergomot és a Duna mentén kialakult településegyüttest Budapesttel összekötő vasutak és utak. Azonban az utak nagy forgalma az elkerülőút ellenére komoly gondot okoz, és hozzájárul a város nem túl kedvező környezeti megítéléséhez, amit még a helyi hulladékégető, és a ”bányászváros imázs” okoz. Mindezek hozzájárulnak ahhoz, hogy a még a 80-as években is komoly bevándorlási célpontnak számító, és épp ezért a megyében legfiatalosabb korszerkezetű Dorog viszonylag jelentős vándorlási veszteséget szenved el.

Dorog a jövőben minden bizonnyal betagozódik az Esztergom és Budapest közötti, a közlekedés fejlesztésével egyre inkább a főváros felé orientálódó településláncba, és amennyiben sikerül javítani a város imázsán, stabilizálhatja népességét, profitálva mind Esztergom mind Budapest közelségéből. 

Összegzésképpen elmondható, hogy a három Komárom-Esztergom megyei szénbányászváros mind az 1990 előtti, mind az azutáni fejlődésében külön típust alkot. Dorog kapitalista viszonyok között, mérsékelt tempóban kifejlődött bányásztelepülés, melyet a szocializmus alatt is határozottan és viszonylag sokoldalúan továbbfejlesztettek. Tatabánya az ipari forradalom „megtestesítője”, mely piaci viszonyok között is robbanásszerűen nehézipari tömörüléssé változott, egy fél évszázad alatt legalábbis papíron középvárossá integrálta a helyi falvakat és munkástelepeket. Fejlődése később sem sokat lassult, de mire átváltott volna mennyiségiből minőségibe, létalapja, a nehézipar megrendült. Oroszlány igazi szocialista városként fejlődött, azonban szinte teljesen egyoldalú gazdasági szerkezettel, különösebb központi szerepkör nélkül. 1990 után mérete és leromlott környezeti állapota miatt Tatabánya került a legsúlyosabb helyzetbe, amit csak ügyes és kitartó várospolitikával sikerült megváltoztatni, kihasználva a földrajzi és társadalmi adottságokat. Mérete és megyeszékhelyi státusza miatt csak Tatabányának sikerült eddig a tercierizálódás, valamint városi funkcióinak bővítése és a funkciók minőségének javítása. A másik két városban még mindig az ipari foglalkoztatottak vannak többségben, de a munkahelyek számának csökkenése miatt főként máshol találnak munkát. Mind Oroszlánynak, mind Dorognak nőtt a közeli nagyobb várostól való függése.

Az utóbbi évek "fejlődéstörténete" alapján viszont úgy tűnik, hogy mindhárom város esetében korlátozott a további gazdaságfejlődés lehetősége: az innovatív iparágak nagy tömegben való elterjedésére kevés esély van, a nagy hozzáadott értékű szolgáltatószektor "becsábításához" pedig a jelenlegi magyar gazdaságfejlődési trendek mellett még Tatabánya is kicsinek tűnik.