A gyarmatosítás története bővelkedik érdekes földrajzi és történelmi eseményekben. Az ember nem is hinné mennyi európai állam kísérelt meg több-kevesebb sikerrel gyarmatokat létrehozni. Aki azt gondolta, hogy az Afrikában és a Karib-tengeren megalapított kurföldi gyarmatoknál nincsen különösebb gyarmattartó állam az valószínűleg tévedett. Itt van például a Szentföldről elűzött, máig létező lovagrendi állam, amely különös vonzalmat táplált a szigetek, így a Kis-Antillák iránt is. 

Lovagok a Karib-tengeren: St. Christopher szigetét mostanában St. Kitts néven ismerhetjük(forrás). 

A keresztesvitézek rajongása a szigetek iránt inkább kényszerűségből fakadt. Az utolsó keresztes fellegvár a Ruad (Arvad) szigete volt Tortosza városával szemben a szíriai partoknál. Itt ugyan nem történetünk főszereplői az ispotályos, vagy más néven johannita lovagok, hanem a templomosok voltak az utolsók, akik lekapcsolták a villanyt a Szentföldön. 1291 után a johanniták áttették székhelyüket Ciprusra, majd 1320-ban Rodosz szigetére, ahonnan új nevüket kölcsönözték egészen a sziget 1522-es elfoglalásáig. A török ostrom következtében kénytelenek voltak tovább vándorolni nyugatra, az V. Károly császár által évi egy máltai sólyomért átengedett Málta szigetére. Itt vált véglegessé a lovagrend elnevezése: Szuverén Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Katonai és Ispotályos Rend. Máltával együtt megkapták Tripolisz városát is a líbiai partokon, amelyet még ugyanebben az évszázadban elveszítettek. Máltán a lovagrend folytatta a derék keresztes hagyományokat és az oszmán, valamint a török szövetségesek flottáit fosztogatták. Reguláris csatákból is kivették a részüket, visszaverték a török ostromot 1565-ben, majd a Szent Szövetség tagjaként flottájuk részt vett a török flotta tönkreverésében Lepantónál. 

A XVII. század közepén a Máltai Lovagrend köszönhetően a számos francia arisztokrata tagjának meglehetősen szoros kapcsolatokat ápolt a Francia Királysággal. A lovagok tengerészeti ismereteik révén részt vállaltak a francia flotta kiképzésében, munkát vállaltak a francia közigazgatásban, ami nem csupán az európai országot jelentette, hanem az újvilági gyarmatokat is. Quebecben és Akádiában töltöttek be magasabb beosztásban gyarmati hivatali állásokat és még azt is tervezték, hogy rendházat hoznak létre Kanadában. Ebből nem lett semmi, de a gyarmatok iránti érdeklődésük nem lanyhult. Tulajdonképpen a máltai gyarmatbirodalom a kurföldihez hasonlóan one-man-show volt, azaz egyetlen ember törekvéseihez kapcsolódott. Ebben az esetben a máltai "Jakob von Kettler" Philippe de Longvilliers de Poincy volt, aki harcolt a török ellen, részt vett franciaországi hadjáratokban, majd egy erőd parancsnoka lett Akádiában mielőtt Saint Christophe sziget kormányzója lett. 

Ebben a minőségben először a francia Amerikai Szigetek Társasága (Compagnie des Îles de l'Amérique) nevében kormányzott 1639-től, majd XIII. Lajos király kinevezte az egész karibi francia birtokok élére. Kormányzói minőségében komoly beruházásokat végzett, városokat épített. 1648-ban St. Barthelemy szigetére telepeseket költöztetett, szintúgy a hollandokkal társbérletben birtokolt St. Martin szigetére. 1650-ben francia gyarmattá szervezte a spanyoloktól elhagyott St. Croix szigetet, ahol egyszerűen felgyújtotta azt az erdőt, ami megkeserítette a spanyol telepesek életét, lehetővé téve az újabb kolonizációt.  Poincy abszolút uralkodóként viselkedett, kiüldözte például a kapucinus szerzeteseket, akik rossz szemmel nézték a hugenottákkal és a protestáns angolokkal és hollandokkal ápolt barátságát és a rabszolgákkal szemben tanúsított kegyetlen viselkedését. Helyettük inkább a jezsuitákat hívta be.

A máltai főváros, Basseterre (forrás)

Hab volt a tortán, hogy a Lovagrand kasszájából finanszírozta udvartartását, kastélyát és annak egzotikus kertjét (Poincyről virágot is neveztek el). A Társaság egyre nehezebben viselte a nevében kormányzó Poincy túlkapásait, ezért Noël Patrocles de Thoisy-t küldték át az óceánon, hogy vegye át az érdekeltségeket. Thoisyt-t a máltai lovag nemes egyszerűséggel elfogta és vasra veretve küldte haza Franciaországba. Hogy megingott helyzetét újra megerősítse felajánlotta a szigeteket a Máltai Lovagrendnek. A Lovagrend ekkor még nem lépett, csak miután a Társaság csődbe ment 1651-ben. 

A Poincy által tető alá hozott Concordia egyezmény nyomán kettévágott St. Martin szigete.

Ekkor Poincy meggyőzte a Máltai Lovagrend nagymesterét, Giovanni Paolo Lascarist, hogy nagyszerű ötlet lenne megalapítani a Máltai Lovagrend gyarmatbirodalmát, ehhez képest igazán semmiség az a 120000 arany, amit ennek érdekében a francia királynak kéne kifizetni. Igaz, hogy a nagymester belement, de ismerte kormányzó lovagjának a gyengéit, ezért a leváltása mellett döntött. Helyére Charles Jacques Huault de Montmagny Új-Franciaország első kormányzója került - volna, ha nem járt volna pontosan ugyanúgy, mint elődje a burgund de Thoisy. Igaz őt nem küldték haza Franciaországba, hanem St. Christophe szigetén egy faluban várta, hogy valami baj történjen Poincy-vel és végre át tudja venni a helyét. Addig-addig várt, mígnem ő halt meg előbb, 1657-ben. 

Dán erőd az egykori máltai szigeten. Frederiksted, St. Croix (forrás: Alex Bunjes)

A máltai gyarmat feje az 1653-as szerződés értelmében a francia király volt, de a Lovagrend ezt leszámítva teljes szuverenitást gyakorolt a három és fél sziget felett, egyházi, törvényhozási, és bírósági ügyekben. Poincy erődöket, templomokat, utakat építtetett, ültetvényeket alapított és az összes szigetet rabszolgákkal és telepesekkel népesítette be. Lázadásokat vert le, hadakozott a karib indiánokkal. Poincy három évvel élte túl saját utódát. Basseterre-ben temették el, melyet ő fejlesztett az egész nyugat-indiai francia gyarmatbirodalom fővárosává, legfontosabb kikötőjévé.

Valamivel népszerűbb békésebb és kevésbé extravagáns utóda még öt éven keresztül irányította a máltai gyarmatbirodalmat. Csakhogy a gyarmatok egyáltalán nem hozták azt a bevételt, amit elvártak tőlük, lassan bebizonyosodott, hogy jóval többe kerül a fenntartásuk, mint amennyit a máltaiak megengedhetnének maguknak. 1665-ben, amikor még azt a 120 ezer aranyat sem fizették ki teljes egészében a franciáknak eladták a 3,5 újvilági szigetüket a nemrégiben alapított Nyugat-Indiai Társaságnak. 

A tulajdonosváltásra az angolok potenciális lehetőségéként tekintettek és megpróbálták elfoglalni a szigeteket. Az angolokkal vívott csatában esett el Málta utolsó gyarmati kormányzója, aki ekkor már a francia oldalon harcolt. A máltai gyarmatbirodalom dicső 14 éve véget ért, emlékét őrzi St. Barthelemy sziget címere, ahol a viharos történelem összefoglalásaként békésen megfér egymás mellett a francia liliom, a máltai kereszt és a három svéd korona.

Végül 1798-ban a máltai lovagokak elveszették az utolsó szigeteiket a Földközi-tengeren - Málta és Gozó az Egyiptomba igyekvő Napóleonnak tetszett meg, majd később hosszabb időre az angoloknak. Így jöhetett létre a világ egyik olyan állama, amelynek nincs területi kiterjedése, a Szuverén Máltai Lovagrend. 

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: