„– Oroszlány megromlott” – mondja a srác a város északi végén elterülő mesterséges tó partján, a 70-es években épült lakótelep árnyékában. Pecázni jött, hajnalban indult Győrből, ahol a szüleivel él. „– Itt éltünk ebben a panelban – mutat rá az egyik tízemeletesre – aztán bezártak a bányák.” A szülei elvesztették az állásukat, így a gyerekeikkel együtt felkerekedtek és Győrbe költöztek, és most az Audi gyárában dolgoznak. „– Gyerekkoromban nagy álmom volt horgászni a tóban – folytatja – de akkor nem volt rá esély, hiába volt itt a házunk mellett. Most már van hozzá cuccom, és néha visszajárok, reggel jövök, este megyek.”
Bányász-emlékmű a Szent Borbála-téren, Oroszlány központjában
Fiatal kora ellenére ő is megtapasztalta a válságot, amit szülővárosa a rendszerváltást követően átélt, és amely – dacára a sok erőfeszítésnek és a lassan magára találó helyi gazdaságnak – még ma sem ért véget. Szülei a nehézipar és a bányászati tradíciók látványos visszaszorulásának tipikus elszenvedői, akik sokáig a szénkitermelő- vagy az energiaszektorban dolgoztak. A leépítések, a bányák bezárása, majd betemetése számos oroszlányi családot vagy egyéni munkavállalót új vagy alig ismert utakra kényszerített.
Oroszlány a Vértes északi lábánál, Tatabányától alig tizenöt kilométerre terül el. A megyében – Komárom-Esztergomban – és a szűkebb környéken egyaránt jelentős hagyománya van a bányászatnak, e témában korábban is született cikk a blogon. A Tatabánya melletti Vértessomlón már a 18. század végén fúrásokat végeztek, majd a 19. század első harmadában a környéken bányászott barnaszén adta az ország barnaszén-kitermelésének tizedét. Oroszlány területén 1915-ben próbálkoztak először, majd a biztató eredmények után végül 1937-ben indult a rendszeres kitermelés. A környéken talált szén jelentőségét növelte, hogy az első világháborút követően elvesztett szénbányák helyett új lelőhelyeket kellett találni, a szomszédos Móron például már 1921-ben megnyitották az első bányát.
A Rákóczi út épületeinek utcafronti oldalát szocreál köztéri freskók díszítik, amelyek stilizáltan mutatnak be különböző témákat (pl. hagyományokat, mesterségeket és a technológiai fejlődést)
50-es években épült lakótömb a Bánki Donát utcában
A magyar szénbányák élén
A Dunántúli-középhegység bányái Magyarország jelenlegi területén a legtovább tartottak ki, itt működött az utolsó mélyművelésű bánya (Bakonyoszlop, bauxit, 2020-ig), és ami témánk szempontjából még fontosabb: 2013-ig itt, egész pontosan Oroszlány határában működött, az ország utolsó mélyművelésű szénbányája. A Márkushegyi Bánya kiépítését 1976-ban kezdték el a 242 méteres Márkushegy oldalában, 1981-ben kezdte meg működését. Ez érdekes fejlemény volt annak fényében, hogy a magyarországi szénbányászat a 60-as évek végén már visszaszorulóban volt. Az 1973-as olajválság viszont a szén felhasználását ismét gazdaságosabbá tette, ráadásul a hazai ásványvagyon fokozottabb kiaknázása (az Eocén program) a külső energiafüggést is csökkentette; ez egyébként a jelenlegi energiaválság kapcsán is érdekes felvetés lehet(ne). A bányában teljes működése alatt összesen 44 millió tonna, viszonylag magas fűtőértékű szenet hoztak felszínre, amelyet elsősorban az oroszlányi lakások távfűtéséhez használtak fel. A termelés gyors fellendülésének a hírhedt 1983-as bányarobbanás sem szabott gátat. A bányászott szén mennyisége változó mértékben, ám folyamatosan csökkent (1987: 1,6 millió tonna, a bezáráshoz közeledve ennek már csak töredéke). 1994-től szervezetileg összevonták az Oroszlányi Hőerőművel, így jött létre a Vértesi Erőmű Zrt. 2002-től már csak az ún. szénfillér támogatással (az oroszlányiak által fizetett, kilowattonként 18, később 23 filléres többletár) lehetett finanszírozni az erőmű évi több milliárdos veszteségét, és fenntartani több száz környékbeli család megélhetését. A leépítések viszont nem kerülték el a bányát: a fénykorában négyezernél is nagyobb bányászlétszám 2009-ig megfeleződött, majd 2014 végére, a termelés utolsó napjára 472 főre zsugorodott. Közülük minden második bányász még egy-két évig maradhatott, ők végezték a bánya és a környező, bányászat által átalakított táj rekultivációját. A járatokból kiszerelték a gépeket, illetve a fémalkatrészeket, majd az aknák lezárását követően „visszaadták a természetnek, ami az övé”: tereprendezéssel, erdőtelepítéssel igyekeztek az eredetihez közelítő tájat létrehozni, a dobai külszíni fejtés helyén a Vértes lankái között pedig létrehozták a kifejezetten szép fekvésű Dobai-tavat. A rekultiváció 2-2,5 milliárd forintra becsülhető költségét a magyar állam fizette. Ezzel egyidejűleg, a környék bányászatának méltó emléket állító Oroszlányi Bányászati Múzeum a – 2022-ben felújított majki Kamalduli Remetekolostor szomszédságában fekvő – XX. akna területén, a várostól északkeletre találta meg végső helyét. Ezzel lezárult az oroszlányi szénbányászat története.
Felszabadulási emlékmű, háttérben az épülő bányászváros (1963) (Fortepan)
Oroszlányi Bányászati Gyűjtemény, az egykori XVI. akna (1983) (Fortepan)
Hőerőmű a Vértesben
A Vértesi Hőerőmű – eredeti nevén Oroszlányi Hőerőmű – építési munkálatai 1958-ban kezdődtek, a villamosenergia-termelés 1961-től indult meg, majd 1978-tól lehetővé vált az oroszlányi lakások fűtése is az erőműből származó hőenergiával. A későbbi kapacitásnövelések révén 1990-re a hőerőmű összesen 324 MW teljesítményre volt képes, miközben viszonylag magas technikai színvonalon és megbízhatósággal működött.
A széntermelés visszaesése ugyanakkor a 90-es években már kezdte éreztetni a hatását, az erőmű lassú műszaki elavulása mellett komoly problémát jelentett a környezetszennyező anyagok kibocsátása és az erre vonatkozó, Magyarország által érvényesíteni szándékozott – a korábbinál jóval szigorúbb – európai uniós szabályok; utóbbiak 2005-től léptek életbe. Ezért az erőmű rekonstrukción esett át, illetve 2008-ra újabb beruházás eredményeként alkalmassá vált biomassza hasznosítására is. A környezetvédelmi szabályozások további szigorodása, illetve a folyamatos működési veszteség végül mégis az erőmű működésének végét jelentették: hivatalosan 2016. január 1-jétől „szünetelteti a villamosenergia-termelési tevékenységét”.
A Vértesi Hőerőmű gondjait tetézte egy 2008-ban indult pénzügyi ügylet: a 80-as években még ipari miniszterként, majd 1990-től független, 2002-től pedig két ciklusban is a szocialisták parlamenti képviselőjeként tevékenykedő Kapolyi László cége, a System Consulting Zrt. révén. A társaság 2008 végén 20 milliárd forint értékben 250 megawattnyi kapacitást kötött le a Vértesi Erőműnél, az energia nagy részét az erőmű viszont nem saját termeléséből biztosította, hanem megvásárolta. A System Consulting azonban év végén financiális problémák miatt visszalépett, így a Vértesi Erőmű szintén felmondta a kereskedőkkel kötött megállapodásokat. A meghiúsult ügylet miatt felmentették az erőmű vezetését, a kereskedők az erőművet perelték be kártérítésért, az pedig Kapolyi László cégét. Az egyébként az energiahordozók kapcsán szakértőnek tekintett, az Eocén program kidolgozásában is részt vevő, sokak által kifejezetten jóindulatú emberként jellemzett Kapolyi nem tekintette magát felelősnek a kialakult helyzetért, ugyanis azért állt el az üzlettől, mert nem kívánt milliárdos garanciákat vállalni az erőmű által korábban okozott környezetvédelmi problémák megoldására. Vállalta ugyanakkor, hogy ésszerű mértékben kárpótolja a vállalatot, ennek jegyében cége 12 milliárd forintot fizetett ki. Miként pár évvel később kiderült, a 2014-ben elhunyt politikus-üzletember gyakorlatilag tönkrement a bedőlt üzlet nyomán keletkező kártérítések kifizetésébe.
A súlyosan veszteséges erőmű a már említett szénfillér miatt élte túl a megrázkódtatást, mivel ekkoriban a magyar kormánynak még sikerült elérnie az egyes cégekkel történő kivételezést egyébként tiltó EU-nál, hogy támogathassa az utolsó, szenet felhasználó hazai energiatermelő komplexumot. Amely egy 2012-es döntés jegyében megkezdte a megújuló erőforrások magasabb arányú felhasználására történő áttérést. Ekkor már csak azok a kazánok működtek, amelyek alkalmasak voltak a 70% szén-30% biomassza keverék eltüzelésére, utóbbi részesedését kívánták az újabb fejlesztéssel megemelni. Azonban időközben kiderült, hogy a beavatkozás akkora pénzügyi áldozatot követelne, amelyet már sem a magyar állam, sem az erőművet 90%-ban tulajdonló oroszlányi önkormányzat nem akart megfizetni. Így 2016 első napján lezárult a 4.300 lakást és az oroszlányi ipari parkot árammal ellátó vállalat működése. A helyiek szerint azóta az MVM tulajdonában álló, csupán állagmegőrzésre fókuszáló erőmű már 2021-ben külföldi tulajdonba került, az adásvételt hivatalosan viszont csak 2022 szeptemberében jelentették be. Az újraindulás 2024 elejére várható.
Oroszlány peremén, a régi bányák felé vezető út mentén
Bányászok a múzeumban
„Mindig a politika mondta meg, hogy mit csináljunk. Most éppen az Unió.” – elgondolkodtató egy (volt) bányásztól hallani ezt. A bányászmúzeum udvarán állunk, a volt XX. akna tornyánál. – „Igaz, hogy maradt még a bányában szén?” – vetem fel. – „Igen, és nemcsak itt, hanem más hazai bányákban is” – „És az is lehet, hogy gazdaságos lenne felhozni?” Jól esik neki a kérdés. – „Végre valaki. Eddig nekünk mindenki azt mondta, hogy nem érné meg.”
A múzeum egyenpólós alkalmazottai régen mind bányászok voltak, ma a látogatók kíváncsiságát elégítik ki. Minden, amit egykori munkájukról mesélnek, elsőkézből származik, mint ahogyan a múzeum berendezései és tárgyai is eredetiek, sőt a helyszín elrendezése is szinte pontosan ugyanolyan, amilyen működése idején volt. Végzetét a bányászok szerint már az új európai környezetvédelmi szabályok okozták, pedig a bánya és a hőerőmű még ezeknek is próbált megfelelni. – „A hőerőműnek például kénszűrője is van” – említi meg az egyikük. Arcáról nem nehéz leolvasni, hogy hosszú évek kellettek ahhoz, hogy elfogadja a szénbányászat teljes felszámolását, és indulat nélkül tudjon beszélni róla. Mert aki bányász volt évtizedekig, mindig visszavágyik a mélybe.
Oroszlány minden szeptemberben a városi bányásznapoknak ad otthont, a bányászat megszűnése után is fenntartva-támogatva a közösséget és a szakmában dolgozók egymás közötti szolidaritását. Erről már a főtéren beszélgetünk, miután az oda felhúzott színpadot fotózgattam, és az addig láthatatlan biztonsági őrök hirtelen megjelentek és érdeklődni kezdtek a szándékaim felől. Hamar kiderül, hogy mindketten bányászok voltak, jelenleg a városi ünnepekre kéznél tartott, a nagyszínpad hátsó részén felhalmozott felszerelést őrzik. A két nagy városi rendezvény, az Oroszlány Borfesztivál („Boroszlány”) és a Bányásznapok között mindössze két hét van, felesleges lenne mindent elbontani és elpakolni, aztán újra felépíteni. Így erre az időszakra az önkormányzat alkalmi munkát kínál.
– „1985 és 2009 között dolgoztam a bányában, most nyugdíjas vagyok, ráérek. Két évem lett volna még a bányásznyugdíjig, de nem kaptam meg. Így a mostani nyugdíjat próbálom kiegészíteni az ilyen munkákkal” – magyarázza az egyikük. A 25 év munkaviszony vagy 5.000 műszak után kiérdemelt, viszonylag bőkezű bányászjáradék minden bányász számára nagy álom, ami a szokványos nyugdíjakhoz képest jó pénznek számít. A kétezres évek folyamatos leépítései miatt sokan nem tudták kitölteni a szükséges időkeretet, emiatt ők nem váltak jogosulttá a járadékra. – „Így aztán elvállalunk mindenfélét, hogy kiegészítsük a nyugdíjat. Ő például – mutat rá a társára – elment pizzafutárnak”. A beszélgetés hamar az utóbbi munkából fakadó élményekre terelődik. – „Tudja, ott van a Nyíres dűlő – veszi át a szót a másik férfi – ahol egyre több a hevesi cigány. Hát meg nem gyilkolnak, de azért… olyan, mint egy dél-amerikai nyomortelep. Nem is jártam arra azóta.”
Bányászemlékek és -kitüntetések
A XX. akna tornya
Gépek a Bányászmúzeum udvarán
Oroszlányi periféria: a Nyíres dűlő
Az oroszlányi romák nagy része korábban a Sárga-tömbnek nevezett, belvároshoz közeli bérházban lakott. Az ún. Petőfi-udvarban álló 123 lakásos épület fokozatosan vált a legszegényebb, főként roma családok otthonává, és vált egyre hírhedtebb hellyé. A jellemzően munkanélküli, illetve alkalmi munkákból és az önkormányzattól kapott szociális támogatásokból élő háztartások szorult helyzetükben nemcsak a számlákat, hanem az alig pár ezer forintos (szintén szociális alapon megállapított) lakbért sem voltak képesek fizetni. Az állandósuló problémák, valamint a tartozásokból és behajtásokból fakadó rendőri „razziák” végül ahhoz vezettek, hogy előfordult, hogy a kilakoltatásra ítélt család vagy családok fegyverrel a kézben várták az intézkedő hatóságot. Az önkormányzat türelme 2010-ben fogyott el, amikor a tömb teljes lebontása és az ott élő száztíz család kilakoltatása mellett döntött. A lakóknak csupán kis hányada talált új otthont a városban, nagyobb részük a város délnyugati határában elterülő Nyíres- és Német dűlőbe költözött, ahová az elmúlt években – a könnyebb megélhetés reményében – Heves megyéből is érkeztek cigány családok.
A Nyíres dűlő nem az a hely, ahol egy ponton otthagyjuk az autót, hogy sétáljunk egyet. Némi tűnődés után végül jóval korábban lerakom a kocsit és gyalog indulok tovább. A környéken szilárd burkolat nélküli földutak fűzik fel az eredetileg hétvégi háznak épült, kerttel, gyümölcsössel kiegészített ingatlanokat. Ma már keveset használnak eredeti funkciójának megfelelően, a többsége állandó lakhatásra szolgál. Ezzel az a gond, hogy a házak felszereltsége – illetve sok esetben az állapota – nem alkalmas négy évszakos itt-tartózkodásra, a méretükről már nem is beszélve. Az ivóvíz – fúrt kútból – ugyan elérhető, az épületek viszont általában nem szigeteltek, ezt a benne lakók utólag próbálják pótolni, több-kevesebb sikerrel. A dűlőút „palettája” teljes: a kifejezetten jó állapotban lévő épülettől kezdve a sufnituningolt házikón keresztül a putriig minden megtalálható; a hangulat sajátosságát a házakból kibömbölő mulatószene, a legelésző lovak és a kerítésre szellőzés céljából kiterített szőnyegek színkavalkádja fokozza.
– „Én itt a magam ura vagyok” – bök a háta mögött álló, az utólagos bővítés látható nyomait mutató házra a tulaj, választ adva a kérdésemre, hogy miért szeret itt élni. Oroszlányból költözött ide, tizenöt évvel ezelőtt vette a házát, kétmillió forintért. Elkezdte a szigetelést, de ennyi év alatt is csak a feléig jutott. – „Szoba, konyha, fürdő, tetőtér. Nem túl nagy, de nekünk elég. Ketten élünk itt a férjemmel. Jó a levegő és olcsóbb a városnál. Ráadásul itt van közel a Bokodi-tó is.” Állítja, hogy a Nyíres-dűlőn szinte minden ház már állandó lakosokkal van tele. Amikor érdeklődőm, hogy milyen a közbiztonság, diplomatikus választ ad. – „Hát olyan nagy gond nincs. De azért inkább kocsival járunk.”
Ahogy beljebb haladunk a Nyíres dűlőbe, egyre tapinthatóbbá válnak a rossz lakáskörülmények és a szegénység
Errefelé eredetileg alig volt olyan ház, amely állandó lakhatás céljából épült
A Bokodi-tó
„Lebegőfalu”, „úszó horgászfalu” – ilyen és ehhez hasonló fantázianeveket találunk, ha a Bokodi-tó címszót írjuk a keresőbe. Az Oroszlány központjától három kilométerre elterülő 130 hektáros állóvíz a Vértesi Hőerőmű hűtőtavaként jött létre a hatvanas évek elején, az Által-ér felduzzasztásával. A tavon keresztül a szénnel megrakott csillék számára épített drótkötélpálya húzódott, amelyet a hetvenes években cseréltek egy fedett, csővezetékszerű rendszerre. Utóbbi még ma is látható, dacára annak, hogy már évek óta nem haladt át rajta nyersanyag. A tó hamarosan népszerűvé vált a horgászok számára, akik elkezdtek faházakat emelni a part közelében. Az épületek cölöpön állnak a sekély vízben, stégeken lehet megközelíteni őket. Időközben az északi oldal kivételével, ahol a völgyzáró gát létesült, a tó szinte teljes partja végigépült, több száz faházzal.
A szénbányászat és a vele járó környezetkárosítás visszaszorulásával a terület profilja is átalakult, előtérbe került a szabadidő-eltöltés és a turizmus. A Bokodi-tó a horgászfalu egyedisége és különleges látványa okán az utóbbi években országos szinten ismert attrakcióvá vált. A szolgáltatások a megnövekedett érdeklődést csak lassan követik, egyelőre alig néhány szálláshely található a tavon. A tömeges vendégforgalmat megnehezíti az épületek kis mérete, illetve azokon belül a vizesblokkok kialakításával járó kihívások. Utóbbit a helyiek a lehető legegyszerűbben oldják meg: kint a parton minden házhoz tartozik egy kerti (elterjedtebb nevén pottyantós) mellékhelyiség. Mindez azonban nem akadályozza az egyre növekvő számban érkező vendégeket, akiknek a célja minél több jól beállított fotó vagy drónfelvétel készítése, majd internetre történő feltöltése a tóról, amelyeken az erőmű épülete egyáltalán nem, vagy a lehető leghangsúlytalanabbul jelent meg, egyfajta ideális állapotot sugallva. Rajtuk kívül szintén tömegesen jönnek a szelfiző turisták. A fotósok – legyen bár amatőrök vagy profik – eleinte rendszeresen bemerészkedtek a házakig, megrongálták az amúgy sem túl jó állapotú stégeket, szemeteltek és zavarták a tulajdonosok nyugalmát. A 2015-től induló „inváziót” a tulajdonosok olyannyira megelégelték, hogy minden stéget ráccsal, lánccal vagy felhúzható híddal láttak el, megakadályozva az ikonikus helyszínek megközelítését. Volt olyan időszak, amikor a tópart is elérhetetlenné vált, mivel a helyiek az odavezető úton sorompót is kialakítottak (ez jelenleg nyitva áll), ami – mivel a part a Vértesi Erőmű tulajdona – jogtalan lépésnek számított. A rácsok és tiltó táblák viszont maradtak, sőt a „látványturisták” körében azóta több rémtörténet is elterjedt a látogatókat, főleg a hétvégi csúcsidőszakban, puskával fogadó helyiekről. Mindkét oldal érvei érthetőek, gondot jelent viszont, hogy a téma kapcsán sem az erőmű, sem Oroszlány városa eddig nem foglalt állást.
Ha nem a stég elején, akkor a végén biztosan van lánc, rács vagy felvonóhíd
A hetvenes évektől az addig nyílt drótkötélpálya helyett már ezen a csövön keresztül továbbították a fűtőanyagot az erőmű részére
A Bokodi-tó partjára hétköznap sétálok ki, talán kicsit tartok is a kellemetlen találkozásoktól olyan tulajokkal, akik főként hétvégenként – amikor nagyobb a pezsgés a tónál – nem látják túl szívesen a látogatókat. A horgászházak döntő része valóban üres, csak néhánynál látni mozgást. Az egyikben szerencsére barátságosan fogadnak.
– „Az én apám Miskolcról költözött ide, negyven évig volt bányász” – említi meg az idős hölgy, aki a férjével tölti itt a szerda délutánt. A házikót 1989-ben vették. – „Nyugdíjasak vagyunk, így bármikor kijöhetünk, és akkor már inkább hétköznap, amikor nyugi van. Horgászni is jobb így” – veszi át a szót a férje. A stég szélén két horgászbot, kitámasztva. – „Sok gondunk van azokkal, akik etetik a halakat. Ötezer a napi horgászjegy, aztán van, aki idejön messziről, kifog nyolcvanezer forintnyi halat és elviszi”. Kérdésemre, hogy a tulajdonosoknak ugye nem kell megvenni a napijegyet, csak legyint. – „Nem, de nekünk is megvan a heti halkvóta, ha annál többet fogsz ki, vissza kell engedned. Szoktak jönni ellenőrizni.” Először rólam is azt hitték, ezért kopogtattam be hozzájuk.
– „Sok a turista, de az igazi baj, hogy nem tudnak hozzáférni a tóhoz, mert a város nem szervezte meg” – folytatja az idős férfi. Megoldási javaslata is van: az oroszlányi önkormányzatnak kellene kialakítani néhány „semleges”, azaz nem magántulajdonban lévő kilátópontot a parton, ahol fotózni is korlátlanul lehetne. Mert az nem állapot, hogy itt minden le van zárva. – „Már miért nem lenne lezárva? Ne jöjjön ide csak úgy akárki” – a felesége keményebb álláspontot képvisel. „ Nem akarunk mi ide se bulizókat, se szálláshelyeket. Jobb ez így. A tópart az erőműé, az csinál vele, amit akar”. Családi vita kezd kibontakozni, úgyhogy inkább másra terelem a szót. – „Vannak eladó házak a tavon?” – „Hát vannak, például itt a szomszédban ez ötmillióért – mutat egy nem túl jó állapotú, nagyjából egyszobányi épületre –, az ott messzebb meg nyolcért. De majd fel fog menni az áruk, mert az erőművet megvette egy francia, aki két éven belül újra akarja indítani. Olaj, gáz, biomassza.” Csak szén nem, teszem hozzá gondolatban.
Oroszlány környékén nagyon sok a mellékút, amely a régi banyák, aknák irányába visz, és amelyeket biztonsági okokból vagy a területük magántulajdonba vétele miatt elzártak a forgalom elől. Ezek mintha a város jelenlegi helyzetét szimbolizálnák: Oroszlány maga is ilyen lezárt mellékútra került. Előremutató momentumok persze vannak, a várostól délre elterülő ipari zónába (részben a régi infrastruktúrát használva) számos vállalat és üzem költözött, köztük a manapság az iparosítás hazai zászlóshajóinak tekintett autóipari beszállító cégek; utóbbiak közül az egyik 2021 elején több milliárd forintos beruházást jelentett be. A város reménykedhet az erőmű újraindulásában is. Érezhető ugyanakkor, hogy közben valami, ami korábban meghatározó volt, elvész: a bányászatból fakadó létbiztonság és a bányászközösség tagjai és hozzátartozóik közötti erős szolidaritás. Utóbbi ápolása – amellett, hogy új munkahelyeket teremt és a jövőben talán a turizmusra is határozottabban épít – Oroszlány egyik kötelessége, bezárt aknáktól és leépült bányászattól függetlenül.
A cikkben szereplő, forrásmegjelölés nélküli fotókat a szerző készítette.
A cikk szerkesztett változata A Földgömb magazin 2022 szeptemberi számában jelent meg.
Források
- https://epa.oszk.hu/00700/00775/00031/647-658.html
- https://fortepan.hu/
- https://kirandulastippek.hu/vertes-gerecse-velencei-to/bokodi-to-az-uszo-horgaszfalu
- https://magyarnarancs.hu/kismagyarorszag/a-szencsata-vege-85605
- https://ntf.hu/index.php/2017/07/13/banyakatasztrofa_markushegyen/
- https://pangea.blog.hu/2015/05/20/banyaszvarosok_metamorfozisa
- https://utazomajom.hu/lebego-falu-bokodi/
- https://www.energiainfo.hu/megujulora_all_at_a_vertesi_eromu-31691/
- https://www.napi.hu/magyar-vallalatok/nincstelenul-halt-meg-az-egyik-leggazdagabb-magyar.660966.html
- http://www.oroszlanyimedia.hu/hirek/2016/07/20/megelegeltek-a-lebego-falu-turistait-a-stegtulajdonosok
- https://www.portfolio.hu/global/20210126/ket-autoipari-multi-dontott-ujabb-magyarorszagi-beruhazasokrol-466872
- https://www.valaszonline.hu/2021/03/02/bakonyoszlop-bauxit-banyaszat-riport/
- https://www.vg.hu/vilaggazdasag-magyar-gazdasag/2022/09/uj-tulajdonossal-ujraindul-az-oroszlanyi-eromu
