Felső-Fehér a történelmi Magyarország legkülönösebb vármegyéje volt. Területe 17 exklávéból állt, beékelődve a szász és a székely területek közé. Egyetlen város sem volt a területén, sőt, a megszűnésekor a székhelye sem esett a vármegye területére. Alig 111 éves fennállása során kétszer is eltűnt a térképről, sorsát végül az 1876-os megyerendezés pecsételte meg.
A még egységes Fehér vármegye Erdélyben az I. katonai felmérésen 1769-1773 (wikipédia)
Sorozatunk harmadik részében a különleges erdélyi magyar vármegye kialakulását, széttagoltságának okait, történetét, etnikai viszonyait és megszűnésének okait vizsgáljuk.
Felső-Fehér vármegye helyzete olyannyira rendkívüli volt Magyarországon, hogy az 1876-os megyerendezés előtt az Üstökös nevű szatirikus lap elrettentő példaként említette a tervezett vármegye összevonásokkal kapcsolatban:
"A haza többi része pedig Felső-Fehér megye mintájára több 17—18 darabból álló megyére osztatik, — úgy azonban, hogy a tervben már fentebb érintettekkel együtt a két Magyarhonban 52 megyénél többnek lenni nem szabad, — a jó közigazgatás érdékében." :)
Az Üstökös. 1873-10-25 / 43. szám
Ez azonban csak a megye "külalakjára" vonatkozott, hiszen egy ilyen széttöredezett vármegye is el tudott működni a megfelelő szervezeti struktúrával évszázadokon keresztül. Ez valószínűleg köszönhető volt a már jól bejáratott vármegyei rendszernek és annak, hogy Felső-Fehér vármegye a környező, járás méretű szász és székely székekhez képest viszonylag nagy kiterjedésű volt. 1733,6 négyzetkilométernyi területével nagyobb volt mint Esztergom, Ugocsa vagy éppen Turócz vármegyék. Városok nélkül és földrajzi helyzetéből adódóan azonban népessége elmaradt a hasonló méretű megyéktől.
Egy 1765-1876 között készült Erdély közigazgatása térképen Felső-Fehér vármegye nem is ragadja meg elsőre a tekintetet. Dél-Erdélyben nem tűnik ki túlságosan a megannyi fragmentált szász és székely szék, vidék és vármegye közül. Ez a rendkívül töredezett, a vármegye székhelyéhez képest exklávékból álló szerkezet már megvolt akkor is, amikor Felső-Fehér vármegye létrejött, ezért először érdemes áttekinteni az egységes Fehér vármegye területi változásait.
Fehér vármegye töredékei a középkorban (forrás)
Fehér vármegye feldarabolása.
Felső-Fehér vármegye gyakorlatilag egy reliktum volt. Reliktuma az egykori Fehér vármegyének, melyet a territoriális autonómiák fokozatosan részekre szakítottak. A szakadások között azonban megmaradhattak egyes exklávék, melyek később nemesi vármegyévé válva vészelhették át az évszázadokat a szász és székely székek közé ékelődve.
Szent István király 1003-ban számolta fel nagybátyjának Erdélyi hatalmi központját. A viszonylag ritkán lakott terület király birtok lett, élén a (gyula)fehérvári ispánnal. A meghódított terület közvetlenebbül kapcsolódott a királyi hatalomhoz, mint a többi vármegye, ennek bizonyítéka lehet a vajdai tisztség, amely később innen terjedt ki Erdély egészére. Az Erdélyben létrehozott hét vármegye közül Fehér volt a legnagyobb, egyben a legdélebbi is. Területe az egykori Hunyad vármegyétől Háromszékig, valamint a Marostól és a Nagy-Küküllő folyóktól a Déli-Kárpátokig terjedt. Székhelye Gyulafehérvár volt.
Mivel már így is nagyon messziről indultunk jobb nem belemenni abba a kérdésbe, hogy ki volt itt előbb? Egy bizonyos, az első nagy telepítés az erdélyi Fehér megyébe közvetlenül a gyulák legyőzése után kezdődhetett. A XI. század közepén az ország minden szegletéből, főleg a nyugati határvidékről és Biharból érkező székelyek tömegei telepedtek le Dél-Erdélyben. Letelepedésük célja a határvédelem volt a Havasalföldön barangoló lovasnomád törzsek ellen. A székelyek alig száz évig élvezhették a dombsági életmódot a Nagy-Küküllő, az Olt és a Maros között, amikor II. Géza király külföldi hospeseket hívott be ugyanerre a területre. Ezeket a "vendégeket" ma szászoknak ismerjük, de az 1100-as évek közepén ez egy vegyes nyugat-európai germán és latin nyelvű népesség lehetett. Mivel a szászok beköltözéséről már született cikk a Pangea blogon, ezért most csak Felső-Fehér vármegyét érintő részletekre térnénk ki.
Felső-Fehér vármegye kiterjedése a szász és székely területek között 1847-ben (forrás)
Arról nem találtam adatot, hogy a székelyek önkormányzata már függetlenedett-e Fehér vármegyétől, de az bizonyos, hogy a II. András király által 1223-ban oklevélbe foglalt szász autonómia már területi alapú volt, azaz a szász telepesfalvak kikerültek a gyulafehérvári ispán fennhatósága alól. Elsőként az első hullámban benépesült úgynevezett "Altland" szakadt ki Fehér vármegyéből. Ez a terület Nagyszebentől keletre terült el a Hortobágy folyó mentén; itt a szászok az elköltöztetett székelyek helyére települtek.
Fehér vármegye töredezettsége összefügghet azzal, hogy a szászok nem egyszerre, hanem hullámokban érkeztek Erdélybe. Az egyes hullámok által birtokba vett területek között pedig zárványként fennmaradhattak vármegyei területek az ispán fennhatósága alatt. Ilyen lehetett Kozdfő (Voldorf, Dombos) területe, amely az Altland és a következő hullámban benépesülő Kőhalomszék közé ékelődik. Felső-Fehér vármegye legnagyobb egybefüggő töredéke (a Bürkösi és Bolyai járás) pedig az Altland, illetve Medgyes-, és Nagyselyk szász székek között terült el. Medgyesszéktől keletre is fennmaradt egy zárvány Almakerék központtal a XIV. században kialakuló Segesvár szék által bezárva. Segesvár és Kőhalomszék között is fennmaradt egy-egy fehér vármegyéhez tartozó falu. Ez a szakaszos betelepülés az újkori Alsó-Fehér vármegye délnyugati területét is felszabdalta (Szerdahelyszék, Szászvárosszék).
A szászok XIII. századi barcasági betelepülése tovább darabolta Fehér vármegyét. Ez a rész nem tartozott a szorosabban vett Királyföldhöz, azaz az autonóm szász területekhez. Brassó hivatalosan vidék, azaz districtus volt nem pedig szék, gyakorlatilag Brassó város fennhatósága alatt állt ez a terület. A Kárpátokon-túli kereskedelemből meggazdagodó szász város maga is Fehér vármegye rovására terjeszkedett. A királynak, illetve az erdélyi fejedelmeknek folyósított kölcsönök fejében szerezték meg például a Fehér vármegyéhez tartozó Törcsvári uradalmat Tohán és Zernest birtokokkal, valamint Apáca és Krizba településeket. Ugyancsak Fehér vármegyétől szerezték meg a magyar csángók által lakott Hétfalut. Ez a terület arról is nevezetes, hogy az itteni magyarok a "brassói vallást" követték és ma is evangélikusok.
A szászok betelepülése következtében meginduló székely népvándorlás jellemzően megmaradt a királyi birtokban álló Fehér vármegye határain belül. Előfordult az is, hogy székely székek között alakult ki vármegyei exklávé. A székelyek ugyancsak territoriális autonómiát élveztek, és a királynak felelősséggel tartozó székely ispán uralma alatt álltak. Egyes királyi vagy nemesi birtokok azonban a Székelyföldön is fennmaradhattak. A háromszéki Bálványosvárhoz tartozó uradalom Kézdivásárhelytől északnyugatra ugyancsak maradt Fehér megyénél, még az után is, hogy nemesi birtokba ment át. Kisebb részek fennmaradhattak a szász és székely, sőt a fogarasvidéki román területek közé ékelődve.
Fehér vármegye területének keleti része meglehetősen képlékeny volt a középkor során. Egyes falvak, birtokok átkerülhettek a szász autonómia alá, vagy más vármegyéhez. Ennek oka főleg a birtokosok jogállása lehetett; ahol a szászok kerültek többségbe igyekezhettek átkerülni a szász univerzitás fennhatósága alá, miközben ha egy elnéptelenedett szász falu magyar nemesi birtokost kapott átkerülhetett a vármegyéhez. Az is előfordult, hogy egyes falvakat Küküllő vármegye kebelezett be. Felső-Fehér vármegye létrejöttekor a települések jellemzően magyar nemesi birtokok voltak román, magyar és szász jobbágyokkal. Az egyes települések sorsáról részletes összefoglalót írt Iczkovits Emma (lásd felhasznált irodalom).
Felső-Fehér vármegye területe 1828-ban. (forrás)
1765-re nagyjából stabilizálódott Fehér vármegye területe. Nyugaton egy nagyobb összefüggő területhez kelet felé egyre apróbb exklávék kapcsolódtak. A Kézdivásárhely közvetlen szomszédságában álló Kanta például légvonalban 200 kilométerre volt Gyulafehérvártól, a megyeszékhelytől és 280 kilométerre közúton. Egyes források szerint a vármegye már korábban is két járásra (Alsó- és Felső-) oszlott, két ispánja, de egy törvényhatósága volt, ennek azonban némiképpen ellentmond, hogy Felső-Fehérben a leválást követően öt járásról tudunk. Mária Terézia királynő 1764-ben Felső-Fehérnek is adott saját törvényszéket, így a megye hivatalosan kettévált. Felső-Fehér vármegye első ispánja gróf Haller Antal lett. A vármegye székhelye (Szász-)Mártonfalva lett, amely jelentős visszalépés volt Gyulafehérvárhoz képest, ugyanis ebben az ötszáz fős szász-román vegyes lakosságú jobbágyfaluban se szállás, se bolt, se iskola nem volt. A vármegyén belüli távolságok továbbra is áthidalhatatlanok maradtak, Kanta még mindig 134 kilométerre volt Mártonfalvától légvonalban és 190 kilométerre közúton, ezért nyaranként a vármegyegyűlést Hidvégen (később Háromszék vm.) tartották.
Felső-Fehér vármegye pecsétje a XIX. század elején (forrás)
Különböző korokban és különböző forrásokban a vármegye településeinek száma 56 és 72 között változik. Bár előfordultak 1765-1876 között is területi változások, az eltérő számok hátterében inkább a települések jogállás-változása állt. Kisebb települések pusztaként átkerülhettek más települések birtokába, ilyen volt pl. Lüget, melyet Hidvéghez csatoltak. Egy biztos, a vármegye megszüntetésének évében, 1876-ban 66 település tartozott hozzá, melyek között egyetlen (mező)városi rangú település sem volt, és a legnépesebb település lakosságszáma is alig érte el a 2000 főt.
Járásainak száma az életkorral együtt növekedett. Kezdetben öt járásra oszlott, úgymint Bolyai, Bürkösi, Réteni, Pálosi és Peselneki (ma Kézdikővár). Ezek jellemzően több exklávéból álltak és 13-16 település tartozott hozzájuk. A legérdekesebb Réten volt, ahol a járási székhely önmagában alkotott egy egyfalvas exklávét, de Pálos is mindössze egyetlen felső-fehér vármegyei településsel volt szomszédos, miközben tőle délre egy nagyobb egybefüggő felső-fehér vármegyei terület feküdt az Olt kanyarulatában. Az alábbi térkép remekül szemlélteti a kusza állapotokat, melyet az is tetéz, hogy egyes falvakat utólag, ceruzával vittek fel, mert az első verzióról lemaradtak.
Felső-Fehér vármegye járási beosztása 1799-ben (forrás)
Felső-Fehér vármegyének 1820-ban már 8 járása volt, közvetlenül a megszűnése előtt pedig 10. A változások egy irányba mutattak: lehetőleg mindegyik nagyobb különálló terület önálló járás legyen. Ezzel párhuzamosan azonban a nyugati, legnagyobb részt már három járásra osztották, miközben racionális okból a háromszéki területekkel szomszédos Hidvégi járás levált a Peselnekiről, a Keresdi (Segesvártól nyugatra) levált a Réteniről, az (Olt)Hévízi pedig a Pálosiról. 1870-re a Fogaras-vidékkel szomszédos román falvak is külön járásba kerültek.
111 éves fennállása során mindössze két települést csatoltak el Felső-Fehértől. 1848-ban Kanta egyesült Kézdivásárhellyel, valamint (Székely)Zsombor került át Udvarhelyszékhez. A közigazgatási határváltozások kapcsán bele lehet kötni a vármegye kereken 111 éves történetébe is, hiszen 1784-1790 és 1849-1861 között a bécsi "reformok" következtében letörölték a térképről. Amikor az abszolutizmus után 1861-ben másodjára is visszaállt a magyar nemesi vármegye intézménye, a hivatalok komoly gondban voltak, ugyanis 1848-ban a felkelő románok kifosztották és felgyújtották a mártonfalvi vármegyeházát. 1861-ben került a közigazgatás központja Erzsébetvárosba, az erdélyi örmények egyik központjába. Ez a szabad királyi város Medgyes és Segesvár között feküdt a Nagy-Küküllő partján és tulajdonképpen kívül esett Felső-Fehér határain. Zárójeles megjegyzés: ezzel együtt az exklávék száma is eggyel nőtt, hiszen Erzsébetvárosból nézve az egykori vármegyeszékhely Mártonfalvához tartozó terület is exklávévá vált.
Már 1873-ban készen állt a terv a vármegye megszüntetésére. 3 év múlva a vármegye hivatalnokai átköltöztek Erzsébetvárosról Segesvárra, és az újonnan megszervezett Nagy-Küküllő vármegye részévé váltak, ahová a legtöbb, 44 település került. Felső-Fehér megye területén további négy vármegye osztozott; Fogaras 4, Háromszék 11, Szeben 2, és Udvarhely 5 falut kapott. Mindeközben Alsó-Fehér vármegye Nagyenyed székhellyel megmaradt, tovább őrizve a történelmi Fehér vármegye doborzatilag "alsó" területeit.
Besenyők, székelyek, szászok és oláhok
Röviden érdemes kitérni a vármegye etnikai viszonyaira, hiszen a dél-erdélyi helyzetéből fakadóan azt feltételezhetnénk, hogy lakossága elsősorban román és kisebb részben szász lehetett néhány magyar nemesi családdal. Ezzel szemben a magyarság aránya a megszűnés idején megközelítette a 35%-ot, elsősorban a Székelyföld szomszédságában található falvaknak köszönhetően. A magyar népesség eredete szerint három csoportba osztható:
1. Származhattak a szászok betelepülése előtti időből, mintegy reliktumként fennmaradva a szász és később a román tengerben mint például Kiskapus Medgyes mellett vagy Nagymoha.
2. Származhattak elmagyarosodott népelemekből, mint például a háromszéki területen Karatna és Volál falvak egykori besenyő, szláv vagy rutén népességéből. Ugyancsak besenyő eredetűek lehettek a Hétfalu különös hangzású településnevei (pl. Zajzon, Pürkerec, Tatrang, stb.), de elképzelhető, hogy az itteni besenyő lakosságot később nyugatra, Talmács vár könyékére telepítették, miközben a beköltöző magyarok megőrizték a falvak neveit.
3. Harmadsorban pedig származhattak jobbágytelepítésekből, amikor a nemesség a környező vármegyék magyar lakosságát költöztette át fehér megyei birtokaikra.
Mint láttuk a vármegye kialakulásáról szóló részben, a szász lakosság elsősorban telepítés által került Felső-Fehér vármegyébe. Ez a telepítés lehetett királyi vagy nemesi. Királyi telepítésről akkor beszélhetünk, ha egy eredetileg autonóm szász terület került át vármegyei fennhatóság alá, de ez csak ritkán fordulhatott elő. Sokkal gyakoribb volt az, hogy a Szászföld peremén létesülő, nemesi telepítésű német nyelvű jobbágyfalvakat próbálta a Erdélyi szász univerzitás magához csatolni. Ez nem minden esetben járt sikerrel, Felső-Fehér és Küküllő vármegyékben több olyan szász falu volt, ami a magyar nemesi vármegyéhez tartozott.
Ugyancsak nemesi telepítés eredményeképpen jöttek létre a román többségű falvak. Itt jellemzően elnéptelenedett szász és magyar falvak lakosságát pótolták románokkal, sokszor Erdély határain túlról is.
A magyar többségű települések jellemzően Segesvártól keletre, a szászok Segesvártól nyugatra, míg a románok által lakott falvak elszórtan megtalálhatók voltak az Udvarhely és Háromszék vármegyéhez került területeken is. Románok legnagyobb arányban délnyugaton, Fogaras vármegye szomszádságában és a szászokkal vegyesen a nyugati exklávékban éltek.
A különféle népszámlálások tükrében a lakosság aránya etnikailag a következőképppen alakult: Fényes Elek (1867) szerint Felső Fehér vármegye lakosai között nem volt német. 51,986 lakos; 28,407 magyar mellett 23,579 román élt, amely nyilvánvalóan téves adat. Nem csak a szászok kihagyása miatt, hanem a magyarság többségként való feltüntetése miatt is. Közelebb járhatott a valósághoz az 1850-es népszámlálás, mely szerint Felső-Fehér megye területén 30 ezer román (57%), 13 ezer magyar (25%) és 5600 szász (11%), valamint 3100 cigány élt. Később a magyarság aránya erőteljes növekedésnek indult, miközben a szászok és románok száma is emelkedett. 1869-ben 31 ezer román mellett közel 20 ezer magyar és kb. 7 ezer szász élt Felső-Fehér vármegye területén.
Vallásfelekezetek tekintetében meglehetősen vegyes képet mutatott a vármegye. 1869-ben többségben voltak az ortodoxok (27076 fő, jellemzően románok), őket követték a magyar reformátusok (9267 fő), a román görög katolikusok (7704 fő), majd következtek a szász evangélikusok (6021 fő) és a magyar unitáriusok (2795 fő).
1910-ben, az utolsó magyarországi népszámlálás során 24624 magyar (39%), 6611 német (10%) és 30862 román 49% élt az egykori vármegye területén. Azóta a szászok eltűntek, helyükre románok és cigányok érkeztek. A magyarság ugyancsak fogyásnak indult, például a már említett magyarok által lakott Nagymohán a teljes falu lélekszáma napjainkra a száz évvel ezelőtti érték harmadára csökkent.
Mártonfalva, az egykori megyeszékhely napjainkban (googleearth)
Felső-Fehér vármegye széttagolt területe ellenére működőképes vármegye volt. Megszüntetése elsősorban racionális gazdasági okból történt; relatíve drága volt fenntartani a rurális megye közigazgatását és intézményeit. Hasonló volt a helyzet mint a kompakt, de kis területű és rurális Torna vármegyével, melyet 1881-ben ugyancsak költséghatékonysági indoklással számoltak fel. Felső-Fehér vármegye egy szempontból példaértékű lehet a jelenkori közigazgatás szempontjából is. Mint láttuk a területi széttagoltság (a távolsági viszonyokat leszámítva) évszázadokon keresztül nem okozott problémát a megye igazgatásában. Ebből kiindulva jelenkori területi autonómiák kialakításakor sem feltétlenül szükséges kizárólag kompakt területekben gondolkodni. Az erdélyi magyar autonómiával kapcsolatban akár vissza is utalhatunk az Üstökös újság fentebb idézett 1873. évi cikkére, de már fordított előjellel, pozitív példaként.
Ajánlott és felhasznált irodalom:
- Benkő József: Transsilvania specialis. Kriterion 1999.
- Bereznay András: Erdély történetének atlasza. Méry Ratio, Somorja 2011.
- Az Üstökös: Uj megyei felosztás. 1873-10-25 / 43. szám
- Fényes Elek: A magyar birodalom nemzetiségei és ezek száma vármegyék és járások szerint. (1867)
- Gazda József: Történelemkínálta példa (egy lehetséges autonómia-modell), Romániai Magyar Szó 1999-05-24 / 3070. szám
- Iczkovits Emma: Az erdélyi Fehér megye a középkorban. Budapest 1939.
- Laukó Albert: Felső-Fehér vármegye 1904. Erzsébetváros
- Lipszky János: Elenchus singularum in i. Comitatu Albensi Superiori existentium possessionum II.
- 1877. évi I. törvénycikk némely törvényhatóságok véglegesen megállapitott területének az 1876. évi XXXIII. tc. rendelkezése folytán törvénybe iktatásáról
