A történelem során nem csak a kínaiak (és a rómaiak) emeltek országuk védelmében komoly védőműveket, hanem többek között... a dánok is. A 8. századtól kiépített  szárazföldi és vízi(!) védőműrendszer egyik fő érdekességét az adja, hogy a "Danewerk" ma bőven Németországban van, létrejöttét pedig néhány különleges földrajzi tényezőnek köszönheti, melyek részben ahhoz is hozzájárultak, hogy a németek "Nagy-csatornája" is a közelben jöjjön létre. Mai írásunkban egy a 8. századtól a 19. századig tartó időutazás keretében vizsgáljuk meg, melyek is voltak ezek a földrajzi unikumok.

A Danewerk középkori része: Waldemar fala a 12. századból - (forrás)

Schleswig-Holstein gyakorlatilag egységesen zöld, kiemelkedést alig mutató domborzati térképét részletesebben tanulmányozva több furcsaságra is bukkanhatunk. Egyrészt bár általában Németország északi nyúlványaként tekintünk a második legkisebb (nem városállam) szövetségi államra, természetföldrajzilag Jylland (Jütland, Kimbriai-félsziget) része. Még feltűnőbb, hogy a német rész nagyjából kétharmadánál (Schleswig városánál) csaknem a félsziget közepéig hatol a Balti-tenger egy zegzugos öble (a Schlei), az öböl végét pedig az Északi-tenger felől kiterjedt folyórendszer tagjai (Az Eider és mellékvizei) közelítik, egy keskeny sáv kivételével csaknem kettévágva a félszigetet. Ez a keskeny sáv a középkor és az újkor folyamán igen nagy jelentőségre tett szert, épp ezért a történet főszereplőinél, a dánoknál igen nagy becsben is állt őseik schleswigi ténykedése - de hogy pontosan miben is állt mindez, arra nagyrészt az elmúlt harminc-negyven évben derült fény, jórészt német vikingrajongó múzeológusok, régészek és búvárok jóvoltából.

A schleswigi "földszoros" - (forrás)

A Jylland-félszigeten már az ókor végén kialakult egy viszonylag jelentősebb észak-déli kereskedelmi útvonal, melyen északról nagyrészt mézet, bőröket, szőrmét szállítottak a délről áramló iparcikkek ellentételezéseként. Az út természetesen áthaladt a már említett schleswigi "földszoroson", de az ekkor még komolyabb jelentőségre nem tudott szert tenni (már azon felül, hogy a római és germán kereskedők valamivel sűrűbben szitkozódtak a nehezen járható mocsaras vidéken). A 8-9. századra ez alapvetően megváltozott, mégpedig három tényezőnek köszönhetően:

- A Schlei és a Flensburger Förde közötti Angeln félsziget névadói, az anglik az 5-6. század folyamán nagyrészt kivándoroltak egy nyugatabbra eső sziget déli részére, melyet ezután róluk neveztek el - Angliának. Helyükre északról a 7-8. század fordulóján dánok (jütök) szivárogtak, akik (más skandináv népekhez hasonlóan) fokozatosan központi uralom alá szerveződtek.

- A dánok is egyre inkább részt vettek 8. század végén kezdődő viking portyázásokban, illetve ezzel párhuzamosan a kialakuló északi- és a balti-tengeri hajózásban, melynek komoly akadálya volt a Jylland-félsziget. Mindezt figyelembe véve kezdett különleges jelentősége a földszoros "legkeskenyebb" pontjának.

- A dánokon kívül azonban mások is a környékre érkeztek: a Balti-tenger partvidéke mellett nyugat felé hatoló szláv törzsek a mai Lübeck környékét is megszállták, és viszonylag erős törzsszövetségbe tömörültek. Délről a frank nyomás miatt az Elbát átlépve pedig a szászok telepedtek le a mai Nyugat-Holsteinben, behódolásukat követően a 8. század második felében pedig a Frank-Birodalom határvidékévé vált területük.

Településterületek a korai középkorban: piros: dán, sárga: fríz, kék: szász, barna: szláv - (forrás)

A három "hatalmi zóna" épp az Eider és a Schlei mentén találkozott. Ez a helyzet persze nem csak az egymással való megütközésre volt alkalmas, hanem a kereskedésre is, főként, hogy itt futott a már említett észak-déli kereskedelmi útvonal is. És bár a nehéz közlekedési viszonyok, valamint a határvidék gyér (hadsereget eltartani nem tudó) lakossága kezdetben nem igazán tette lehetővé az egymás területére való mélyebb behatolást, a fellendülő kereskedelem hatására mindez kezdett megváltozni: 770 körül a Schlei egyik mellékágában egy kereskedőváros kezdett növekedni: Haithabu, vagy másnéven Hedeby (a szászoknak, frankoknak Sliesthorp).  Nem sokkal később, 808-ban a krónikák alapján komoly harcok robbantak ki a környéken: Gudfred a "dánok" éppen Haithabuban székelő királya frank terültre hatolt, de  Nagy Károly fiai visszaverték a támadást, a dánok pedig védekezésképpen egy igen komoly erődrendszert építettek a határon, melyet az idők folyamán szorgosan bővítgettek. Eltekintve attól, hogy a korabeli források (krónikák, sagák) alapján  mind a frankok, mind a dánok szerint úgy kezdődött a háború, hogy a másik fél visszalőtt, az első ránézésre világosnak tűnő kronológiával kapcsolatban komoly kérdések merültek fel. Az egyértelműnek tűnt a történészek számára, hogy Haithabu lassú felvirágzása és a "földszoros" felértékelődése  mind a szlávok, mind a frankok számára kívánatossá tette a terület megszállását, a dánok pedig igyekeztek mindezt megakadályozni. Vélhetően a szláv obodritákkal való csetepaté után döntött úgy az amúgy a frank és szláv fenyegetés miatt délre húzódó dán király, hogy a megszokottnál kicsit nagyobb sereggel látogat át szomszédaihoz lerombolandó nagy kereskedőtelepüket, a mai Wismar közelében állt Rericet, a laza szövetségeseik ellen való támadást pedig a frankok jó ürügynek vélték a beavatkozásra. A császári sarjak jelenléte egyben komoly hadműveletre is utal - de itt adódik a legfőbb kérdőjel: a vélhetően komoly fölényben lévő (a szászokat pár évtizeddel korábban hódoltató) frank hadsereg miért várta meg, hogy a dánok felépítsék védőműveiket? 

Haithabu ma az egykori védőfalról nézve - (forrás)

A választ a védőművek behatóbb vizsgálata adta meg, melyre a dendrokronológia révén először az 1970-es, 80-as években nyílt lehetőség. A dánok által emelt, föld , kő- és téglafalakban található facölöpök anyagának zömét ugyanis egyértelműen 737-ben vagy az azt megelőző pár évben vágták ki (egyes fákat pedig már az 5-7. században). Ugyanez igaz a védelmi rendszer talán legimpozánsabb részére, a Schleiben talált vízi védőfalra. A dánok nagy védműve - első formájában - tehát jó 60 évvel a frank fenyegetés előtt létesült. Ez egyben megmagyarázza azt is, miért volt Gudfred olyan "bátor" nagyerejű ellenségeivel szemben - volt hová visszavonulnia. Persze felmerül a kérdés, hogy miért is emeltek a dánok a 730-as években ilyen komoly védőműveket, ha nagy kereskedővárosuk csak évtizedekkel később jött létre, az igazán komoly fenyegetést jelentő frankok (illetve az előlük menekülő szászok) csak a 8. és a 9. század fordulóján keltek át az Elbán?

A magyarázat az, hogy a már említett természeti adottságokra egy komplex szállítási és ellátási rendszer települt, mely a ritkán lakott területen csak védelem alatt tudott fennmaradni. Ennek megértéséhez elengedhetetlen a földrajzi tényezők részletesebb bemutatása.

A félsziget déli részének balti-tengeri partvidékét tanulmányozva  feltűnőek lehetnek a szárazföldbe benyúló szűk, öblök, a Fördék (pl. Flensburgnál és Kielnél). A német szóban nem nehéz felfedezni a kicsit északabbra honos "fjord" kifejezést, azonban ezek, bár szintén jégvájta képződmények. nem klasszikus fjordok. A fjordokat ugyanis a hegyvidéki belföldi jégtakarók gleccserei vájják ki lefelé mozgásuk közepette, a német Fördék esetében viszont egy egészen más jellegű jégmozgás volt a létrehozó erő: a térségbe a legutóbbi eljegesedések során északkeletről (a Skandináv-félsziget irányából) hatolt be a jég, tulajdonképpen a mélyebb térszín (a mai Balti-tenger) felől "felkúszva" mélyítette ki a mai öblöket. Az utolsó eljegesedési periódus alatt a jégtakaró épp a Jylland-félsziget középvonaláig ért, tehát a félsziget keleti oldalán jóval erősebben hagyta lenyomatát a jég felszínformáló ereje - a mai Schleswig környékén található tengerek közötti "vízválasztó" tulajdonképpen ennek a jégtakarónak a lerakott végmorénája. Ugyanakkor a 42 kilométer hosszú, de átlagosan csak 1,3 kilométer széles Schlei zegzugossága alapján egyáltalán nem hasonlít az említett Fördékre - sokkal valószínűbb, hogy a jégtakaró olvadékvizei mélyítették ki az olvadás és a visszahúzódás során (vélhetően a jégréteg alatti folyóként). A félsziget közepén végigfutó morénasánctól nyugatra (azaz az Észak-tenger vízgyűjtőjén) a jég még egy jóval korábbi periodusban végzett jelentős felszínalakító munkát, a tengerparthoz közeledve a mai táj formálásában egyre inkább a tengerszint változása és a vihardagályok pusztító ereje játszotta a főszerepet. A korai középkorban a partvonal nagyrészt a mai északi-fríz szigetlánc partvonalánál (illetve attól pár kilométerre nyugatra) húzódott. a mai szigetek közötti (apálykor gyakran szárazra kerülő) területek keskeny csatornákkal átszőtt alacsony fekvésű síkságot alkottak. A csekély lejtésű területet átszelő folyókon (például a történetünkben fontos szerepet játszó Eideren) még mélyen a szárazföld belsejében is érvényesül az árapály hatása, ami a vitorlás hajók korában komoly előny volt: dagálykor evezés nélkül is komoly távot lehetett megtenni a szárazföld belseje irányában. (Mindez jóval korlátozottabban, de a Schlei-re is igaz volt – a Balti-tengeren az árapály kevésbé erőteljes.)

Mindez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az Északi-tenger felől jövő hajók az Eideren a dagállyal nagyjából a mai Fridrichsstadtig fel tudtak hajózni majd az Eider mellékfolyóján, a Treenen már evezni kellett Hollingstedtig, ahol megkezdődött az áru szárazföldi útja. Kedvező körülmények esetén a dagály a Treene alsó szakaszán is éreztette hatását, nyáron pedig ennek mellékpatakjában, a Rheider Auban is volt elég víz, hogy nagyobb csónakokkal csaknem a Schleiig vigyék az árukat. A Hollingstedt-Schleswig (Haithabu) közötti szakasz tehát klasszikus "portage" szakasz volt, két fontos vízrendszer között - ilyen például Chicago is a Nagy-Tavak és a Mississippi vízrendszere között. A mintegy 17-18 kilométeres út azonban nem volt könnyű, sok esetben vizenyős területeken vezetett, így komolyabb teherbírású szekereket nem minden évszakban lehetett bevetni, sok esetben hordárokat kellett alkalmazni, ami többrétű logisztikai probléma elé állította a korabeli szállítmányozókat és nem utolsósorban a terület urait. A 8. században egyre gyorsuló ütemben felfutó kereskedelem egyre több igásállatot hajtót és hordárt igényelt, amit a ritkán lakott vidéken nem is volt olyan egyszerű biztosítani: nemcsak szálláshelyre, de élelemre is szükségük volt, ennek érdekében több falu létesült az útvonal mentén és az északi hátországban, melyek természetesen létesültek az ott áramló árukból is. A korridor tehát meglehetősen vonzóvá vált a tágabb környék kevésbé becsületes szándékú lakói számára – volt ugyanis mit kifosztani – az utat tehát csak úgy lehetett "üzemben tartani", ha azt meg is védik a szászoktól és a szlávoktól.

A Danewerk elemei: (1-2: főfal, 3: Északi-fal, 4: Összekötőfal Haithabuval, 5: Kograben, 6: Tengeri zárófal, 7: Keleti fal, 8: Vadasparki fal) - (forrás)

Ezért jött tehát létre a védőműrendszer legkésőbb a 730-as években, és tulajdonképpen ez tette annyira biztonságossá az útvonalat, hogy a növekvő forgalom egy kereskedő- és iparosváros (Haithabu) létrehozását is indokolja (amely a védőművekkel együtt a megszilárduló dán királyi hatalom fő katonai és gazdasági bázisát is adta). A védelmi rendszer kora ugyanakkor még ma sem teljesen tisztázott, egyes régészek  bizonyos szakaszait  jó 150-200 évvel korábbira datálják, sőt a legkorábbi sáncok akár a késői ókorból is származhatnak, ugyanakkor a "dán nagy fal" viszonylag egységes megjelenése inkább arra utal, hogy teljes valójában biztosan csak a 8. században öltött testet – persze nem zárható ki, hogy egyes korábbi védősáncokat is bevontak és átépítettek ekkor. De hogy is nézett ki a Danewerk?

A főfal manapság  - (forrás)

Kezdetben vélhetően csak egy 2-3 méter magas favázra épített földhányás lehetett Hollingstedt és a mára már kiszáradt Dannewerker See között (tehát a "földszoros" nyugati oldalán) mely a délebbre elterülő mocsaras terület határát követte, a fent ismertetett datálási viták erre a védősáncra vonatkoznak. A 730-as években azonban sokkal komolyabb építkezés zajlott: a már említett védműveket keleti irányban a Schlei-ig hosszabbították (nagyjából az öböl végpontjáig), és erősen átépítették: külső oldalán egy 3 méter magas, fa palánkkal magasított kőfalat emeltek, melyet hátulról egy csaknem 20 méter széles földfal (pontosabban rámpa) erősített, a fal előtt pedig egy elegyengetett vízszintes felületet követően 2 méter mély vizesárok húzódott.

A főfal mai és egykori keresztmetszete - (forrás)

Mivel szükség volt a Schlei gázlóinak védelmére is, egy hasonló falrendszer létesült keleten is a Schlei legdélebbi pontja és a mai Eckernförde környéki tavak között is, ugyanakkor a védőrendszer talán leglátványosabb és legmeglepőbb elemére csak az elmúlt 30 évben derült fény, pedig már korábban is voltak jelek arra vonatkozóan, hogy valami roppant érdekes dolog rejtőzik a Schlei víztükre alatt. 1925-ben ugyanis kotrási munkákba kezdtek az öböl egyik legszélesebb pontján (A Reesholm-félsziget és Brodersby között), és a gépek fatörzseket és egy palánkszerkezet darabjait hozták a felszínre. Ekkor még a leletek korának meghatározására nem volt mód, és mivel a környéken később is létesültek különböző védőművek, a régészek nem vizsgálták a Danewerkkel való lehetséges összefüggést - erre csak 1992-től került sor, amikor már szonár is rendelkezésre állt. A készülék pedig egy 1,2 kilométer hosszú faszerkezetet tárt fel, a Bundesmarine közelben állomásozó búvárai pedig mintákat vettek a faanyagból - a kormeghatározás ismét a 730-as évekre tette a faanyag kivágásának idejét. A védőmű fa "dobozokból" állt, melyeket vélhetően földdel töltöttek fel.

A "tengeri" védőfal elhelyezkedése a mélységviszonyok ábrázolásával  - (forrás)

Futása elsőre kissé furcsa: a félszigetről kiindulva a túlsó parttal nagyjából párhuzamosan halad, majd az öböl belsejében elenyészik.  A Schlei mélységviszonyai azonban már adhatnak némi támpontot arra nézve, miért is így épült meg a létesítmény: gyakorlatilag a mélyebb hajózóutat északról övező homokpad szélén fut végig, a 8. században pedig némileg másképp nézett ki a környék: a fal egyáltalán nem a semmiben végződött, hanem a ma homokzátonyként funkcionáló Kockbarg szigetében. Funkciója így a hajóforgalom ellenőrzése, és a betolakodók megállítása volt: a keletről közelítő támadó szándékú hajók így nem tudták kihasználni az öböl teljes szélességét, hogy gyorsan átcsusszanjanak a félszigeten tartózkodó védők nyílzáporán: meg kellett kerülniük a Kockbargot ahonnan már "tűz" alatt lehetett tartani őket, illetve a védőmű félszigetközeli részeiről is meg lehetett tenni ugyanezt, anélkül hogy nagyobb helyőrséget kellett volna tartani a rizikósabb déli parton (így ráadásul az erők megosztására sem volt szükség, a védők részben követhették a behatoló hajókat). A védmű ráadásul lezárta a Schlei egyik gázlóját is.

A "tengeri" védőfal szonárképe  - (forrás)

A Danewerket a vikingkorszakban csak egyszer bővítették ki: a 10. század közepén, a Dániát (és Norvégia javát) központi uralom egyesítő, megkeresztelkedett kékfogú Harald király uralma alatt a nyugati védműveket dupla fallal kötötték össze a Haithabut körbevevő, szintén ekkor létesített félkör alakú, ma is igen impozáns földsánccal. Erre alapvetően azért volt szükség, mert a város addigra elég nagyra nőtt ahhoz, hogy zsíros célpont legyen az egyre komolyabb erőt képviselő portyázók és rivális királyok számára (akik a 10. század elején hosszabb időre uralmuk  alá is hajtották a várost). Hogy nem csak az egyéb skandináv erőkre gondoltak, azt jól mutatja, hogy a kettős fal  és az előtte pár kilométerre húzódó árok és palánkrendszer (Kograben), elég egyértelműen a Német-római Császárság hódító ambíciói iránt irányultak – bár Harald a császár hűbérese volt, viszonyuk nem mindig volt békés.(Harald államszervezési megoldásai és a császárral való kapcsolata erősen hajaznak Szent István tevékenységére.)

A haithabui körvédőfal

De hogy is nézett ki ekkoriban a már sokat emlegetett Haithabu? A település kezdetben csak néhány házból állt egy mezőn, melyek között a kereskedők kiteríthették árukészletüket, a hajókat pedig egyszerűen kihúzták a partra. Komolyabb fejlődés csak Gudrik rerici akciója után kezdődött, ő ugyanis nem csak lerombolta a rivális települést, de a kereskedőket is Haithabuba költöztette. Ezt követően egy nagyjából ezer lakosú, az öböl mentén hosszan elnyúló település jött létre, mely a viking kereskedelem kulcspozíciójaként működött: a viszonylag biztonságos, az időjárás szeszélyeinek kevéssé kitett portage útvonal komolyan hozzájárult ahhoz, hogy egyre nagyobb mennyiségű árut mozgassanak a kereskedők, illetve abban is nagy szerepe lett, hogy a Balti-tenger egyéb kikötői is felvirágozzanak. A kedvező fekvés természetesen kézműveseket is idevonzott, Haithabu fontos szerepet töltött be az agyagáruk és egyszerűbb üvegtermékek (pl. gyöngyök) előállításában, illetve a kereskedelem igényeinek kiszolgálására hosszabb ideig pénzt is vertek a településen. Az áruösszetétel nagyrészt hasonló volt az ókorihoz: északról és keletről nyersanyagok (méz, viasz, borostyán, bőrök, prémek), délről pedig iparcikkek luxusáruk és fegyverek érkeztek, azzal a különbséggel, hogy az egyszerűbb késztermékek előállítására már a vikingek is képesek voltak (gyakran épp Haithabuban). Ezen felül jelentős volt a rabszolga-kereskedelem is.

Rekonstruált kézműves- és lakóházak

Ahogy már volt róla szó, a különösebb védelem nélküli település csábító préda volt, így a dánok többször is elveszítették a Danewerken kívüli városkát, svéd és frank uralom alatt is állt a 10. század első felében. Csak a már említett Kékfogú Harald apja, Gorm foglalta vissza 945-ben, fia épp a frank fenyegetés ellen emelte az új, hármas védőrendszert és a várost övező sáncot a 960-as években, ami közepesen jött be, mivel 974 és 985 között ismét német-római uralom alá került a város.

Mindazonáltal épp ezek az években élte Haithabu fénykorát: a körsánc egy nagyjából 600 méter átmérőjű területet fogott közre (az északi és déli településrészeket feladták), melyet faházak kusza halmaza borított. A kereskedelem megkönnyítésére stégeket építettek az öböl vízére, a "közélet" gyakorlatilag itt zajlott, míg a tűzveszély mérséklése érdekében a kézműveseket a sánc közelébe telepítették. A városnak ekkor már mintegy 1500 állandó lakosa lehetett, persze nyáron ez a szám többszörösére növekedett - ekkor akár arab és bizánci kereskedők is érkezhettek. A viszonylagos "multikulti" jelleg azt eredményezte, hogy Haithabuban már 850 körül keresztény templom létesülhetett, kékfogú Harald pedig itt létesítette egyik első püspökségét. A település tehát viszonylag gazdag volt, ezt azonban némileg zárójelbe teszik azok a történetek, melyek szerint a "rosszabb években" lakói a feleslegesnek ítélt újszülötteket egyszerűen az öböl vízébe dobálták.

Haithabu alaprajza - (forrás)

A város pusztulása szinte teljesen egybeesett a vikingkorszak lezárultával: 1050-ben egy norvég invázió pusztította el, 1066-ban pedig a szlávok álltak bosszút 250 évvel azelőtti sérelmeikért. A túlélők ekkor feladták a várost, és az öböl túlpartján, jobban védett területen új települést alapítottak, Schleswiget. (Egyes források szerint a városka már korábban is létezett Haithabu árnyékában.) A Danewerk természetesen továbbra sem maradt használatlanul, a 12. század második felében komoly upgrade-et kapott Waldemar dán királytól. Ennek oka az volt, hogy a lassan elnémetesedő déli dán területekre a Német-római Császárság prominensei is egyre inkább igényt tartottak, komoly polgárháborút kirobbantva Dániában - a felfordulás győztese, Waldemar pedig egy komoly téglafallal erősítette meg a védműveket, nagyjából 700 évre az Eidernél konzerválva Dánia hivatalos déli határát. Bár hosszú ideig (1864-ig) a délebbi Holstein uralkodója is a dán király volt, az a Német-római Birodalom majd a Német Szövetség részét képezte. 

A védművek még két alkalommal játszottak komolyabb szerepet: bár a falakat a középkor végére már nagyrészt belepte a föld, a modernizálódó, egyre inkább földsáncokat alkalmazó hadviseléshez kisebb módosításokkal még passzolhattak: a második északi háborúban 1658-ban a dán haderő komolyan megerősítette az ősi sáncokat - ennek célja a Dániába betört svéd haderő elszigetelése volt. Szintén szerepet kapott a védőműrendszer a terület hovatartozását véglegesen eldöntő 1864-es háborúban. Ezt alapvetően az a dán törekvés váltotta ki, hogy a még rendi alkotmánnyal és szinte teljes autonómiával rendelkező, vegyes lakosságú Schleswig tartományt a már parlamentáris monarchiaként működő egyéb dán területekbe olvaszthassa, miközben a poroszoknak is a területre fájt a foguk, a helyiek pedig szerettek volna leszakadni Dániáról egy önálló német államot létrehozva.  Ami meglepő, hogy a dánok kezdetben sikerrel védték a nemzeti emlékezetükben ekkor már fontos szerepet játszó ósdi védelmi vonalat, sőt, a Schlei egyik gázlójánál, Missundénál még le is győzték a poroszokat - a helyzeten csak az osztrák hadsereg érkezése változtatott - velük együtt a magukra találó, és a befagyott folyókon tavakon át az állásrendszert megkerülő poroszok végül egész Schleswig-Holsteint elfoglalták, az 1866-os "német háborút" követően pedig az egész tartományt annektálták. A nagyrészt dánlakta Észak-Schleswig csak az 1920-as, blogunkon is bemutatott népszavazást követően tért vissza Dániához. Az 1863-64-es erődítési munkálatok egyébként azért is voltak nagyon érdekesek, mert ugyan komolyan megváltoztatta a védővonal kinézetét, de egyben régészeti feltárással is sikerült egybekötni, ami rengeteg információt adott a fal múltjáról.

Dán katonák 1864 telén a Danewerk modernebb védműveinél  - (forrás)

Még meglepőbb, hogy a Danewerknek egyszer még ezután is hadi szerepet szántak: 1944-ben egy tankok elleni védőárkot tervezett a német hadvezetés a védművek vonalában - a munkálatok leállítását csak időlegesen sikerült az "ősgermán örökségért" felelős Heinrich Himmlernél kieszközölni a helyi múzeológusoknak - A Danewerk középső szakasza még egy tankelhárító árokkal is kibővült végül...

Ugyanakkor az 1864/66 után német kézbe került terület ismételten komoly kereskedelmi (és stratégiai) jelentőséget kapott – az ugyanis nem csak a vikingeknek jutott eszébe, hogy az Északi- és a Balti-tenger közötti hajózóutat valahogyan le kellene rövidíteni – mondjuk egy hajózócsatornával. Egyes kutatók szerint ugyanakkor már a Kékfogú Harald király által létesített déli védőárok (a Kograben) is inkább kisebb, csónakok számára létesített hajózócsatorna lehetett, ezt azonban eddig még nem sikerült teljes mértékben igazolni. Az ötlet a középkorban sem merült feledésbe, de ekkorra a kelet-nyugati irányú kereskedelem már a Hamburg-Lübeck tengelyre helyeződött át, így az első megoldások is az Elba és a Balti-tenger összekötését tervezték: 1398-ban készült el a nagyrészt természetes vízfolyásokat követő Stecknitz-csatorna Lübeck és Lauenburg között - ez volt Európa első olyan csatornája, mely egy vízválasztót zsilipekkel hidalt át – igaz tengeri hajók számára kicsinek bizonyult ez a víziút. Hasonló próbálkozás volt a 16. század derekán csak pár évig működő Alster-Beste csatorna is – ez Hamburgot kötötte (volna) össze Lübeckkel.

Kékkel az Eider csatorna és az Eider, sárgával a Kieli-csatorna - (forrás)

Sokkal ígéretesebb volt a 18. századi dán csatornaépítési kezdeményezés: mérnökeik kezdetben a régi viking összeköttetés csatornásításán gondolkoztak: az első terv szerint Eckenfördétől kiindulva a régi átrakópontig, Hollingstedtig ásnak csatornát, majd a Treenet és az Eidert szükség szerint kikotorva jutnak hajózóúthoz. Végül azonban mégsem ez a terv valósult meg - egy a Schleihez hasonló, bár épp a tengerszint felett fekvő jégkorszaki olvadékvízvölgy fekvését kedvezőbbnek ítélték, így az 1784-ben átadott Eider-csatorna végül Kielt kötötte össze Rendsburggal és így az Eider felső folyásával. A csatorna 2,7 méteres mélységével a korabeli hajóknak megfelelő volt, azonban a 19. század közepére a forgalom már kinőtte, ezen felül az útvonallal két - a térképre pillantva nyilvánvaló - gond volt: az Eider kanyargóssága miatt túl hosszú volt, és bővíteni sem nagyon lehetett, ugyanis a folyó a Watt-tenger apálykor szárazra kerülő homokzátonyai közé torkollott, ahol egy mélyebb hajózóút fenntarthatatlan volt. Nem meglepő, hogy a 19. század 50-es, 60-as éveiben szárba szökkenő újabb csatornaépítési terveken a kezdetben az Eider-csatornát követő nyomvonal Rendsburgtól egy délebbi irányt vesz fel, hogy végül Brunsbüttelnél az Elba jobban hajózható torkolatában végződjön.

A rendsburgi magashíd - a csatornát áthidalni sem volt olcsó - (forrás)

A csatorna terve, mint már volt róla szó, a terület német kézbe kerülésével elsősorban stratégiai okok miatt vált fontossá (az egyre gyorsabban bővülő flotta szabadon mozoghatott a két tenger között), de kezdetben volt vele néhány gond: egyrészt barom drága volt a tengeri hajók számára is hajózható víziútnak nem pusztán csak a megépítése, de az áthidalása is, hogy ne szigetelődjön el az általa elvágott Schleswig és Északnyugat-Holstein. Komoly belső viták után végül 1887 és 1895 között megépült a dánok "nagy falától" délre megépült a németek "nagy csatornája", azóta is alapvetően jól kiszolgálva az egykori vikingek kereskedelmi útvonalát.

Felhasznált források:

https://www.danevirkemuseum.de/de/startseite/

https://haithabu.de/de/startseite

http://www.haithabu-danewerk.de/index.php/de/

https://de.wikipedia.org/wiki/Haithabu

https://de.wikipedia.org/wiki/Nord-Ostsee-Kanal

https://de.wikipedia.org/wiki/Danewerk