Egy családi albumban talált német irredenta bélyegsorozat apróján bejegyzés-sorozat indul a Pangea blogon. Azt ugyanis minden kisdiák fejből fújja mit vesztett Magyarország a Párizs környéki békében, ez azonban korántsem befolyásolta olyan mértékben és irányban a világtörténelmet, mint a német területveszteségek. Pedig Németország első világháború utáni területi veszteségei korántsem voltak akkorák mint Magyarországé, vagy Törökországé. Gyarmataitól ugyan megfosztották - ez összesen több mint 4 millió négyzetkilométert jelentett - de az anyaország csak 13%-ot vesztett az összes területéből. Ezek a területvesztések azonban kevés kivételtől eltekintve igen megalázó módon zajlottak.

A bélyegsorozat nyomán arra vállalkozunk, hogy bejárjuk ezeket az elvesztett területeket. Az első állomás a dán határon fekvő Schleswig (dán nyelven: Slesvig) tartomány.

Dánia az első világháborúban nem vett részt, mindvégig semleges maradt. Németország veresége után azonban elérkezettnek látta az időt, hogy  Wilson elnök elvei alapján  - immár harmadszorra - nekifusson Schleswig-Holstein tartomány (vagy legalább Schleswig) megszerzésének. Schleswig egészen 1864-ig perszonálunióban volt a Dán Királysággal, Schleswig hercege a dán uralkodócsalád tagja is volt egyben. 1848-ban már tettek egy kísérletet, hogy a tartományt beolvasszák Dániába. Akkor egy hároméves poroszokkal vívott háború után kudarcot vallottak és Schleswig továbbra is független hercegség maradt. Ekkor még Poroszország sem volt képes megszerezni angol és francia beavatkozás miatt. 1864-ben Dánia ismét megkísérelte beolvasztani a vele továbbra is perszonálunióban álló független hercegséget és törvényt hozott Schleswig bekebelezéséről. A helyi német lakosság tiltakozása mögé szinte minden német állam felsorakozott és miután a dánok nem voltak hajlandóak visszavonni a törvényt, megindult a II. Schleswig-i háború, melybe Ferenc József döntése nyomán a Monarchia is bekapcsolódott és magyar csapatok dicső haditetteket vittek végbe Dánia homokbuckái között.

Schleswig hercegség térképe

A háború dán vereséggel zárult, kénytelenek voltak lemondani Schleswigről Poroszország javára. A tartomány északi részén túlnyomórészt dánok éltek, akik így a német császár alattvalóivá váltak. Az 1866-ban megkötött prágai békében Németország francia nyomásra ígéretet tett arra, hogy 6 éven belül népszavazást tart Schleswig hovatartozásáról. A népszavazást azonban halogatták és az 1871-es francia vereség után ez végleg feledésbe merült. Dánia 1918 végén látva Németország összeomlását bejelentette igényét a tartományra. A versailles-i békeszerződésbe belekerültek a semleges Dánia igényei is, miszerint három zónában népszavazást kell tartani arról, melyik országhoz kívánnak az ott élők tartozni.

Észak-Schleswigben a német kormány úgy próbálta elejét venni a népszavazásnak, hogy felajánlotta Dániának Hadersleben járást, ezt azonban a dánok visszautasították. Végül kénytelenek voltak a német csapatokat kivonni a területről, mely francia megszállás alá került egy nemzetközi bizottság irányítása alatt, mely brit, francia, norvég és svéd tagokból állt (az USA nem képviselte magát), dán és schleswigi német tanácsadókkal.

Népszavazásról tudósító szükségpénz, Broager település

Népszavazást tarthattak volna úgy is, hogy minden egyes ún. "kreis" azaz község nyilatkozik arról, melyik országhoz kíván tartozni. A határt pedig később ennek eredményében húznák meg. Egy népszavazást azonban nem nehéz manipulálni. Dán kívánságra a 3 zónás megoldás mellett döntöttek. Ugyancsak Dánia határozta meg ezen zónák határait. Az első és második zóna határát a dán történész, Hans Viktor Clausen már 1891-ben javasolta jövendő államhatárnak, nyelvi, gazdasági és történelmi szempontok figyelembevételével. Ezt a vonalat róla nevezték el Clausen-vonalnak. Nyilvánvaló dán érdekeket szolgált az is, hogy a három körzetben nem egy időben tartották meg a szavazást, hanem először a dán többségű I. zónában. Míg az első zónában úgy szólt a megállapodás, hogy a zóna egy az egyben azé az országé lesz, amelyiket a többség választja, a második zónában úgy zajlott a szavazás, hogy a dán többséget szerző községek Dániához fognak tartozni, függetlenül attól, hogy a zónában ki szerez többséget. Az első zónát úgy jelölték ki, hogy a határain belülre jelentős számú német többségű község került. Arra azonban vigyáztak, hogy ez a dán dominanciát ne borítsa föl. A harmadik zóna már mélyen német nyelvterületen húzódott, körülbelül az egykori Danewerk földsánc nyomvonalán, mely Dániát védte a középkorban a szárazföld felől. Schleswig legdélebbi, az Eider folyóig húzódó részét a voksolás már nem érintette. 

A schleswig-i népszavazás három zónája

A szavazást plakátháború előzte meg, melyen a németek győzködték dán nyelven a dánokat, a dánok pedig német nyelven a németeket és mindkét fél a saját nyelvén a saját nemzetéhez tartozókat.

Schleswig-i azonosságtudatra apelláló dán nyelvű, német-párti plakát. Körülbelül így hangzik: Ezer éve schleswigiek vagyunk és továbbra is azok maradunk, ezért szavazunk Németországra.

Német nyelvű dán-párti plakát: Történelem és haza a szívedért kiált, ez a város dán volt és újra az lesz.

Közös törzs, közös ország. Nagy-Dánia térkép a két megnyert zóna álomképével.

Ébredjetek és szavazzatok Dániára!

Amikor ez a zászló újra piros és fehér lesz, akkor ér véget a keresű nélkülözésetek.

Németek akarunk maradni, mint ahogy az őseink is azok voltak. (A zászlón Schleswig kék-fehér-piros színei)

A szavazás eredményének ismertetése előtt vessünk egy pillantást a zónák etnikai viszonyaira. 1920-ban Észak-Schleswig területén három fő népcsoport élt, a dánok, németek és kis számban (északi-) frízek a szigeteken és az Északi-tenger partján. A dánok érdekes módon Észak-Schleswig középső területén érték el a népességen belül alkotott legmagasabb arányt. Az 1919-es dán-német határ közelében ez az érték már csak 70-90% között alakult. A dán néptözs Flensburg városától északra egyre jobban keveredett a német etnikummal, itt szomszédos településeken is előfordulhatott, hogy egyikben német, másikban német többség élt,  többnyire keverten.

Az északi Hadersleben/Haderslev, Apenrade/Aabenraa, Sondenburg/Sønderborg járásban (Landkreis) a dán lakosság aránya meghaladta a 80%-ot, ezen a területen élt a schleswigi dánság 70%-a (100 ezer fő a 140 ezerből). Tondern/Tønder járásban 45% volt a dánok aránya, 25500 fő, 18% részesedéssel a dán nemzetiségből. Flensburg járásban és magában a városban mindössze 6% volt dán, délen Husum, Schleswig és Eckernförde járásban pedig csupán 5%. Az első zóna területén élő 166348 fő közül 124035 volt dán nemzetiségű (74,56%) és körülbelül 40000 német.

Frízek népesítették be egykor az összes Északi-Fríz-szigetet Halligen szigetecskéktől a dániai Fanø-ig valamint Nordfriesland járást Schleswig nyugati partján. 1920-ra alaposan lecsökkent számuk csak a déli szigeteket lakták és Nordfriesland járást. Létszámuk napjainkban körülbelül 10000 fő. Az 1920-as népszavazás idején többségük a II. zónába került.

A német nyelvterületet megkaphatjuk, ha Schleswig területéből kivonjuk a dán és fríz lakosságot, azaz a fent említett területeket. Német nyelvszigetek léteztek Észak-Schleswig nagyobb városaiban (Hadersleben/Haderslev, Apenrade/Aabenraa (ez a város az első jelenleg a városok abc sorrendjében), Sondenburg/Sønderborg), ahol a németek aránya 50% körül alakult. Nem voltak ezek túl nagy városok, az első két zónában Flensburg volt a legnagyobb 35000 fővel, a többi városka lélekszáma nem érte el a 10000 főt.

A dán népesség aránya Észak-Schleswigben (1910) és az új dán-német határ (Clausen-vonal, szaggatottal), valamint a Tiedje-vonal (folytonos vonal). Lent ugyanezek a vonalak egy korabeli szükségpénzen (Notgeld)

A dánok ismerték a népszámlálási adatokat, tehát a zónák kijelölésekor abban reménykedtek, hogy egy az egyben megszerzik az első zónát, valamint a saját maguk alkotta szabály alapján a második zónából még legalább egy tucatnyi települést Flensburgtól nyugatra. 1920 február 10-én, amikor a népszavazás megindult az első zónában még nem is sejthette a Dán Királyság, hogy újkori történelme legsúlyosabb krízise előtt áll.

A népszavazás során a vártnál kevesebben voksoltak Dánia mellett. A zóna déli része pedig erősen ingadozott, több mint két tucat szavazókörben Németország kerekedett felül. Németország mellett szavaztak a városok is, kivéve Hadersleben/Haderslev-et, ahol még mindig közel 40%-ot kapott az óhaza. A népszavazás szabályai szerint az I. zóna egyértelműen Dánia mellett szavazott. A egyes országokra érkezett szavazatok száma szinte tökéletesen egyezett a népesség etnikai megoszlásával. Az összes szavazat 25%-át kapta Németország, 75%-át pedig Dánia, szám szerint a választáson részt vett százezernyi szavazóból 25329:75431 volt az arány.

Március 14-én rendezték meg a népszavazásat a második zónában. A dán várakozással ellentétben a második zóna túlnyomóan dán többségű települései is Németország mellett szavaztak. Mindössze néhány kisebb falu választotta Dániát Föhr szigetén, belőlük - amennyiben Dánia szigorúan ragaszkodik a szabályokhoz - dán exklávét kellett volna létrehozni. De végül nem így történt.

51742 szavazó (80,2%) választotta Németországot, 12800 fő (19,8%) Dániát. A Dániára szavazók döntő többsége flensburgi volt, a város lakói közül 9000 ember (24,8%) szavazott az országváltásra.

A Dániára érkezett szavazatok térbeli eloszlása

Ha a két zónát együtt vizsgáljuk 47 % szavazott Németországra (77.071 szavazat) és 53 % Dániára (88.231 szavazat), ez pedig egyáltalán nem meggyőző többség. Németország éppen ezért (az első zónában lezajlott szavazáskor) alternatív határvonalat javasolt, mely a dán Clausen-vonalhoz hasonlóan ugyancsak az előterjesztő nevét vette fel. Johannes Tiedje, a békedelegáció német szakértője azt javasolta, hogy az I. zónán belül is érvényesülhessen a népakarat, és a két ország jövendőbeli határvonalát úgy húzzák meg, hogy mindkettőben egyforma számú kisebbség maradjon. Az ún. Tiedje-vonal Németországnál tartotta volna a Flensburgi-öböl (Flensburger Förde) északi partját, Tingleff/Tinglev, Tondern/Tønder és Hoyer/Højer német többségű településeket, valamint számos dán falut.

Itt vágjátok! - mondja Dánia

A Tiedje-tervből nem lett semmi, a határvonalat a Clausen által javasolt vonal, azaz az I. zóna déli határán húzták meg. Dánia 3996 négyzetkilométer területet kapott ezzel az ország területe 43064 négyzetkilométerre növekedett. A dánok által Dél-Jyllandnak átkeresztelt területen 166 ezer főnyi lakosság élt, melynek negyede volt német nemzetiségű.

A határvonallal mindkét állam elégedetlen volt, Németország azt sérelmezte, hogy a Dánia által alkotott szabályok egyoldalúak voltak, és a legkevésbé sem fair (sőt inkább megalázó), hogy egy semleges állam területet hasítson ki magának a német földből. Dánia pedig sokkal nagyobb területre számított, mint amit végül megkapott. Továbbá kritizálták a saját kormányukat is, akik - állítólag - túl sok engedményt tettek a német szociáldemokratáknak a szavazás során. Például szavazthattak a kivándoroltak is, csakhogy míg a németek csak Hamburgba mentek, a dánok Amerikába. Szavazhattak azok a német telepesek is, akik 1900 után költöztek a területre. A dánok főként Flensburg "elvesztését" fájlalták.

X. Keresztély dán király elbocsátotta a megválasztott kormányt, ugyanis egyetértett a nacionalista körök véleményével, miszerint itt a soha vissza nem térő alkalom egész Schleswig bekebelezésére. Utasította az új miniszterelnököt, hogy indítsa meg a dán csapatokat az egész tartomány megszállására. A miniszterelnök nem engedelmeskedett és a királlyal folytatott parázs vita után lemondott. Az újonnan (felülről) kinevezett kabinet ellen országszerte tüntetések indultak, míg X. Keresztély királynak visszavonulót kellett fújnia.

Dánia és Németország lassan beletörődött az új határvonalba és nem törekedtek többé annak megváltoztatására. Dánia tiszteletben tartotta a német kisebbség jogait, nyelvhasználatát és fenntartotta iskoláit. Talán ezért történhetett meg az a különleges eset, hogy amikor Németország 1940-ben megszállta Dániát a határokat változatlanul hagyta.