Ausztrália belső területeinek felfedezéstörténetét ott hagytuk abba, hogy az egyre nehezebb és barátságtalanabb terepen előremerészkedő felfedezők/állathajtók elől kezdett eltűnni a kontinens belsejét borító nagy tó délibábja, és egyre egyértelműbb lett, hogy a kontinens belseje igencsak száraz az év legnagyobb részében. Az 1840-es évek közepére kezdett megérni a helyzet arra, hogy ezt a gyakran extrém kihívásokat kínáló környezetet nagyszabású, az egész kontinenst átszelő expedíciókkal derítsék fel, melyek hajtóerejét már nem feltétlenül a birkalegelők feltérképezése, hanem jóval "technokratább" megfontolások kezdték adni. A hazánkban alig ismert kutatóutak nehézségei és drámai részletei alig maradtak el a valamivel későbbi klasszikus antarktiszi expedíciók gyötrelmeitől.
Az Ausztrália belseje felé törekvő felfedezőket egyre kevésbé barátságos táj fogadta - (forrás)
Hogy jobban érthessük, kik és miért kezdtek elindulni a száraz és forró kontinensbelső felé, érdemes kicsit jobban megismerkednünk a 19. század közepi Ausztrália társadalmi-gazdasági helyzetével. Az 1840-es évek elejére az európai telepesek (fegyencek/betolakodók) már meglehetősen jól ismerték a mai Dél-Ausztrália, Victoria és Új-Dél-Wales főbb jellemzőit, Queensland esetében ez a tudás nagyrészt a még lakatlan partvidékre és az épp benépesülő délkeleti sarokra korlátozódott, úgyhogy volt még bőven kutatnivaló, bár a meglehetősen diverz helyi társadalom különböző rétegei más-más motivációval szálltak be a munkába. A gyarmati hatóságok elsősorban az újabb, az egyre inkább "szabaddá" váló első kolóniáktól elszeparálható fegyenctelepeket szerettek volna keresni, illetve a szabaduló fegyenceknek és a szabad telepeseknek szerettek volna földművelésre alkalmas területeket találni, ezzel is ellensúlyozandó a szabad földrablásban érdekelt gyapjúbárók hatalmát. Utóbbiak természetesen a tágas és könnyen hozzáférhető legelőkben voltak érdekeltek, de a gyapjúpiac 1840-es évekbeli összeomlása némileg aláásta ezeket a törekvéseiket, és egy másik társadalmi réteget és szempontrendszert tolt előtérbe. Az ipari forradalom igazi bedurranásának éveiben járunk, ami egyben a közlekedés és a távközlés forradalmát is elhozta: Ausztrália déli, délkeleti partvidékén ekkor már gőzhajók közlekedtek, 1854-ben megindult a vasúti közlekedés Melbourne és Sandridge között, és pár évvel később már az Ázsia és Európa felé építendő távíróvonal tervein dolgoznak, miközben a kontinens Ázsia felé eső nagyobbik része helyén még óriási fehér folt tátongott a térképen.
A gyorsan fejlődő Melbourne 1855-ben - nem az a kifejezett "fegyenctelep" - (forrás)
Az ipar és a modern közlekedés, távközlés felemelkedésének ideje ez Ausztráliában is, egy képzettebb, gépeket és a hozzájuk szükséges nyersanyagokat igénylő társadalmi réteg kialakulásával, aminek tudásvágya sem volt lebecsülendő. Emiatt az újabb expedíciók résztvevői legalább részben jól képzett, tudományos érdeklődéssel is megáldott figurák voltak, akik a legelőterületek mellett nyersanyagkészletek és lehetséges közlekedési és távközlési nyomvonalak után is kutattak. Utóbbit elősegítette Új-Dél-Wales területi felbomlása is: az eredetileg a teljes keleti partvidéken fennhatósággal rendelkező gyarmatból 1851-ben Melbourne székhellyel Victoria, 1859-ben pedig Brisbane "központtal" Queensland vált ki, a rivális gyarmatok, gyarmati székhelyek pedig felismerték, hogy ahhoz, hogy az új technológiai vívmányokat felhasználva növeljék befolyásukat, fel kell tárni a mögöttes területeket - így sok esetben rivális expedíciókat finanszíroztak, időnként tragikus következményekkel...
De miért vállalkoztak több ezer kilométeres, ismeretlenben vezetett expedíciókra a század közepének ausztráljai? A válasz könnyen leolvasható a kor térképeiről: ekkoriban európaiak által lakott települések csak a kontinens délkeleti partvidékén sorakoztak (nagyjából Adeleide-től Brisbane-ig), illetve a nyugati oldalon létezett Perth, és északon néhány kisebb telep. Ezek között több ezer kilométeres ismeretlen belső térség terült el, feltárásukra ezért a következő opciók kínálkoztak:
- A fokozatosan előrenyomuló állattenyésztő telepekről terjeszkedésük ütemében lassanként beljebb merészkedni, ahogy a készletek és a résztvevők biztonságérzete engedi. (Így akár több évtizedig is eltarthatott volna még a főbb útvonalak felderítése is...Ez nem annyira felelt meg a korszellemnek.)
- Egy útvonal feltárására expedíciók sorozatát lehet indítani, melyek mindegyike visszafordul a készletek felének felélésekor, ugyanakkor a már ismert szakaszokon gyorsan áthaladva mindegyik egyre tovább hatolhat az ismeretlenbe, akár további készletek kiszállításával is. (Nagyjából ez volt például Stuart módszere)
- A lakott központokból a kontinens túlsó oldalán levő telepeket megcélozva egyben letudni az utat, számolva a készletek kifogyásának kockázatával . (Ez volt a leggyorsabb és legköltséghatékonyabb módszer, pl. a viszonylag szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező Leichhardt nem véletlenül választotta ezt.)
- A kontinenst átszelő expedíció végig ismeretlen terepen halad, nincs lakott célpontja, és a már felderített területen keresztül visszatér a kiindulópontra - ez természetesen különösen kockázatos módszernek bizonyult, de a "korszellemnek" nagyon is megfelelt. (Lásd Burke és Wills útját.)
A felsorolt módszerek (valamint végkimenetelük), valamint a megtett távok mutatnak némi hasonlóságot a bő fél évszázaddal későbbi antarktiszi felfedezőutakkal, itt is sor került egy tragikus kimenetelű "versenyfutásra", és az első igazán nagy lépést itt is egy látszólag "kívülálló" szereplő tette meg: ahogy az első antarktiszi áttelelés a norvég Borchgrevink nevéhez fűződött, az első igazán hardcore ausztrál felfedezőutat egy kissé különc porosz figura, Ludwig Leichhardt vitte véghez.
Ludwig Leichhardt - (forrás)
A kis Ludwig 1813-ban látta meg a napvilágot a zöldségtermeléséről (is) híres Spreewald keleti peremén, egyetemi tanulmányait Berlinben és Göttingenben végezte, jellemzően a felfedezések során hasznos tárgyakra koncentrálva, és bár végbizonyítványt nem szerzett, de a németen kívül még öt másik nyelvet is elsajátított. Ezt követően Londonban és Párizsban próbált természettudományos kutatói gyakorlatot szerezni, míg végül 1842-ben Sydney-ben kötött ki, abban a reményben, hogy megszerzett tudását a még jobbára ismeretlen kontinens feltárásában tudja kamatoztatni. Két kisebb, a Sydneytől északra elterülő, földtanilag és botanikailag is érdekes Hunter-völgybeli, valamint a Moreton-öbölbeli (ma Brisbane környéke) tanulmányutat követően abban reménykedett, hogy az új-dél-walesi hatóságok által Brisbane-ből a kontinens északi részén fekvő Port Essingtonba indított expedícióhoz tud majd csatlakozni.
Az expedíciót ugyanakkor nem tudták megszervezni, úgyhogy Leichhardt úgy döntött, saját kezébe veszi az ügyet, pénzt gyűjt, felszerelést vásárol és résztvevőket toboroz. A kezdeményezést általános lelkesedés övezte mind Sydney-ben, mind Brisbane-ben, ennek következtében még az utolsó pillanatban is extra résztvevők csatlakoztak a csapathoz, ami hamarosan előrelátható bonyodalmakhoz vezetett... (Az expedíció jótevőinek és szponzorainak neveivel pedig tele van a mai Északkelet-Ausztrália térképe.) A csapat magva 1844. augusztus 13-án indult Sydney-ből gőzhajón, hogy Brisbane-ben "kiegészüljenek" és felszerelésükkel jóval hagyományosabb módon felvonuljanak az épp "benépesülő" Darling Downs utolsó állattenyésztő állomásáig, Jimbourig. A 10 fős csapatban helyet kapott egy fegyenc, két őslakos illetve az egyik fehér részvevő fekete szolgája is, a tervek szerint a résztvevők hátaslovakon utaztak volna, míg a készleteiket részben az épp nem használt lovak, részben pedig bivalyok szállították volna, akikre egyben mozgó hústartalékként is tekintettek. Ezen felül még néhány állatot kifejezetten táplálkozási célból is magukkal hajtottak, és arra is számítottak, hogy a Port Essingtonig vezető több ezer kilométeres úton vadászattal egészítik ki készleteiket. Az expedíció célja a Nagy Vízválasztó-hegység nyugati oldalán, illetve a Carpentaria-öböltől elterülő vidék potenciális legelőterületeinek, vízfolyásainak, állóvizeinek és ásványkincseinek (pl. szénkészleteinek), valamint az Ázsiával kapcsolatot jelentő Port Essingtonba vezető út felderítése volt.
Az expedíció végcélja, Port Essington önmagában is nagyon érdekes hely volt. A mai Északi Terület csaknem legészakibb pontján alapították (két sikertelen kísérletet követően) 1831-ben, alapvetően azért, hogy a szintén frissen alapított Szingapúrral együtt az Indiát Ausztráliával összekötő kereskedelmi útvonal fontos bázisa legyen. Ez nem igazán jött össze: a nagyon egészségtelen éghajlatú, ciklonoktól sújtott kikötő képtelen volt fenntartani önmagát, úgyhogy végül 1849-ben felhagyták, és csak 1869-ben sikerült komolyabb állandó települést létesíteni a területen Port Darwinban: a viszonylag védettebb kikötőt az 1839-ben erre járó Beagle hajó tisztjei nevezték el a korábbi útjukon részt vevő, akkor még jobbára ismeretlen tudósról, Charles Darwinról. (A távíróvonal által életre hívott várost egyébként kezdetben Palmerstonnak hívták az egykori brit miniszterelnök után. Aztán amikor Darwin árfolyama magasabbá vált, a kis porfészek lakói inkább megváltoztatták a város nevét.)
Port Essington 1845-ben, ahogy Leichhardt és társai látták - (forrás)
A végéről "kezdem": Leichhardt és kitartó (túlélő) társai 1845. december 18-án sikeresen elérték Port Essingtont, mintegy 4800 kilométeres út megtétele után, miközben gyakorlatilag végig ismeretlen terepen haladtak, ami csaknem példa nélküli a szárazföldi expedíciók történetében. (Útvonaluk az adott szakaszhoz kapcsolódó naplóbejegyzésekkel együtt az alábbi linken követhető.) Könnyen kiszámítható, hogy nagyjából 450 napos küzdelmük során átlag napi 11 kilométeres távolságot tettek meg, ami elsőre nem tűnik nagyon soknak, de ha részletesebben megvizsgáljuk, hogyan is utaztak, egy iszonyatosan embert próbáló, "kezdők" által meglehetősen profin megvalósított felfedezőút bontakozik ki a szemünk előtt, aminek nehézségei más ausztrál expedíciók sikerességével és kudarcával kapcsolatban is megmagyaráznak ezt-azt.
Leichhardt útvonala, és a felderített területek térképe - (forrás)
Kezdjük azzal, hogy ismeretlen (és jellemzően dimbes-dombos, bozótos-erdős, folyókkal átszabdalt) terepen haladva a napi átlag 11 kilométer valójában jóval nagyobb távolságok megtételét fedi el. Leichhardt naplójából kiderült, hogy a teljes csapat (a málhásállatokkal együtt) naponta legalább 8-11 mérföldet mozgott előre, ezt jellemzően 5-7 órás menetek alatt érték el, de csaknem mindennap előfordult, hogy a csapat legalább 2-3 tagja előrelovagolt legalább 10-15 kilométert, hogy felderítse az előttük álló terepet, nincs-e előttük járhatatlan bozót, gázló nélküli folyómeder, illetve biztosan van-e víznyerési lehetőség. Mindez létfontosságú volt: ha a megterhelt málhásállatok több napig nem juthattak vízhez, gyorsan ördögi spirálba kerülhetett az expedíció: lelassulva nem biztos, hogy eljuthattak a következő vizesgödörig, illetve kisebb sebességgel kisebb esélyük is volt megtalálni azokat. (Szintén nem volt túl jó, ha a bozót letépte a csomagokat az állatokról.)
Az út első felét (azaz bő 2000 km-t) nagyrészt hasonló ligetes erdőségekben tették meg a felfedezők - az erdő szellőssége megtévesztő: már ez is komolyan megnehezítette a tájékozódást, de a napsütéstől nem nagyon védett és sokszor gatyatépő szakaszokat rejtett - (forrás)
De miért beszélünk vizesgödrökről, ha egyszer folyókban gazdag területen jártak? A vízválasztó nyugati oldala csapadékban kevésbé gazdag, mint a partmenti rész, ellenben az egyébként csapadékot hozó nyári hónapokban igen nagy a hőség, így a többnyire felhőszakadások formájában lezúduló csapadék gyorsan párolog, a folyók medrében jellemzően csak a tartós esőzések alkalmával van végig víz, egyébként csak azok mélyebben fekvő mederrészeiben pang a csapadékvíz, vagy az egyébként általában agyagos talaj természetes mélyedéseiben alakulnak ki lagúnák, tavak. Tehát Leichhardték vagy a sárban cuppogtak, vagy a víznyerőhelyek keresésével töltötték idejüket. Szintén nem segített, hogy haladási irányuk szükségképpen többé-kevésbé merőleges volt a legtöbb érintett folyóra (A Burdekin és a Mitchell vízrendszere kivételével), a köztük elterülő erdős-bozótos területeken pedig nehéz volt kiszúrni a vizet tartalmazó mélyedéseket.
Egy nem túl "fejlett" vizesgödör az ausztrál outbackben - nem mindig volt elég a víz az expedíció népes állatseregletének - (forrás)
Milyen időjárási körülmények között kellett az Ausztrália belső vidékeire hatoló expedícióknak előretörniük? Ha a térségről olvasunk (netán arra járunk), akkor alapvetően a következő nehézségek juthatnak eszünkbe: brutális hőség, szárazság, illetve időnként a haladást lehetetlenné tevő árvizek.
A hőség az év jelentős részében tényleg letaglózó, amihez az alábbi térkép is ad némi támpontot. Ez a januári átlagos napi maximum hőmérsékletet mutatja - az értékek tényleg elég brutálisak: a kontinens belső részén jellemzően 35-39 fokos átlagról beszélünk, mindez gyér növényzettel, vagy legjobb esetben ritkás erdővel borított területen, ahol nincs különösebb árnyék. Leichhardték útvonalán valamivel jobb volt a helyzet, itt "csak" 33-35 fokos napi maximumokkal kellett számolni, amit helyenként a nagyobb tengerszint feletti magasság is enyhíthetett. (Ezeken a részeken viszont az éjszakák bizonyultak igencsak hűvösnek.) Persze mondhatjuk, hogy ezek csak a maximumértékek, a nap jelentős részében azért jobb lehetett a helyzet. Leichhardt naplójában többször is hangsúlyozza, hogy a brutális hőség nyáron már délelőtt 9-10 óra felé csaknem elérte maximumát, és csak a naplemente előtt nem sokkal kezdett érezhetően csökkeni a hőmérséklet - mindezt egyébként a modern mérések (na és az ott élők tapasztalatai) is igazolják.
Napi átlagos hőmérsékletmaximum januárban - (forrás)
Ezt a hőséget nyilván csak úgy lehet elviselni, ha megfelelő időközönként vannak állandó vízfolyások és vizesgödrök/kutak. Értelemszerűen az ismeretlen területre hatoló felfedezők előtt ezek holléte ismeretlen, ezért nem árt, ha ezek a feltétlenül szükségesnél sűrűbben helyezkednek el. Azonban a kontinens belseje ebből a szempontból sem barátságos. Ha az éves csapadékösszeget nézzük, nem olyan rossz a helyzet, Ausztrália jelentős része nem reménytelenül száraz, Leichhardt első expedíciójának útvonalán a magyarországihoz hasonló csapadékösszegekkel találkozhatunk, és a kontinens észak-déli és kelet-nyugati irányú átszelésére is van lehetőség viszonylag tűrhető mennyiségű csapadékot kapó területeken (igaz egyik irányban sem pont középen).
Átlagos éves csapadékmennyiség - (forrás)
Ha azonban a csapadék évszakos eloszlását vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy a "téli" időszakban (áprilistől novemberig) a kontinens északi és középső része óriási területen csontszáraz, ezeken a területeken csapadék túlnyomó többsége a nagyon meleg nyári időszakban esik, többnyire felhőszakadások formájában, melyek vize egyrészt igen gyorsan lefut a folyómedreken, másrészt a brutális hőségben gyorsan párolog.
Az átlagos csapadékösszeg a téli időszakban - (forrás)
Összefoglalva tehát: a nyári időszakban a gyorsan kialakuló árvizek és a brutális hőség miatt nehéz errefelé utazni, az év másik felében pedig a szárazság miatt. Mivel a kor eszközeivel a kontinenst átszelő utat lehetetlen volt egy évszakba (legjobb esetben is fél évbe) sűríteni, az utazókat mindenképpen hátráltatták ezek a természeti tényezők.
Az átlagos csapadékösszeg a nyári időszakban - (forrás)
De miért ilyen száraz és forró Ausztrália jelentős része? A fő felelős a földi légkörzés által kialakított Baktérítő környéki magasnyomású övezet (északi párja felelős többek között a Szahara létéért), mely az adott területen erősen korlátozza a magasabb és az alacsonyabb szélességekről jövő légtömegek betörését. Amennyiben ez szárazföldet érint, a tengerek/óceánok felől érkező, potenciálisan csapadékot hozó légtömegek blokkolódnak, ami jellemzően száraz, napos, szélcsendes időjárással jár. (A tengeren ez a szélcsend indokolja a "lovak szélessége" elnevezést.) A magas légnyomású övezet elhelyezkedése évszakos változást mutat: a déli félteke nyarán a déli területek nagyobb arányú felmelegedése miatt délebbre vándorol: északon utat adva a passzátszelek által hozott nedvesebb légtömegeknek, ezért hullik ekkor Észak-Ausztráliában viszonylag jelentősebb mennyiségű csapadék. A kontinens középső és nyugati részén ugyanakkor az év legnagyobb részében a magas nyomású rendszer uralkodik, így ez a rész a legszárazabb, legsivatagosabb. Ugyanakkor a száraz területek igen nagy kiterjedése egyéb tényezőknek is köszönhető:
- A kontinens formája. Ausztrália meglehetősen "kompakt" földrész, nem tagolják nagyobb tengeröblök, beltengerek (vagy akár a felfedezők által vágyott "beltó"), melyek mérséklő hatást fejthetnének ki a száraz területen. (Máshogy megfogalmazva: melyek párolgásukkal elősegíthetnék a helyi csapadékképződést.)
- Ausztrália meglehetősen "lapos" kontinens, a délkeleti és keleti kontinensperem kivételével a partvidék viszonylagos közelségében nem nagyon vannak hegységek, melyek szintén segítenék a csapadékképződést. (Ez részben megmagyarázza a délkeleti, keleti rész csapadékbőségét is - persze a délkeleti rész már a csapadékosabb nyugati szelek övezetébe "lóg" a téli hónapokban.) A kontinensbelső hegységei túl messze vannak az óceántól.
- A száraz területek nyugat felé jóval kiterjedtebbek, mint a keleti oldalon. Ez részben domborzati okokkal magyarázható, részben azzal, hogy a nyári passzátszelek már nem érik el ezt a részt, harmadrészt viszont a nyugati partvidék előtti hidegáramlással, amely korlátozza a párolgást így a csapadékfelhők képződését is. (Hasonló jelenség alakította ki az Atacama-sivatagot is.)
Összességében tehát a kontinens belsejét az év legnagyobb részében uraló magasnyomású képződmény okozza a nagyon kiterjedt száraz zóna meglétét, a derült időjárás az erőteljes besugárzás, és a hőmérsékletet mérséklő vízfelületek hiánya pedig igen durva nyári hőmérsékleti maximumokkal jár. Ezt északon is csak kicsit mérsékli a több nyári csapadék, mivel az jellemzően trópusi légtömegekkel érkezik.
Felfedezőink nehéz terepen (jellemzően az erdős-bozótos hegyvidéken) gyakran visszafordulásra is kényszerültek, ami szintén növelte megtett utat - nem túlzás tehát azt mondani, hogy az expedíció legtöbb résztvevője valójában inkább 6-8000 kilométert tett meg...
Felfedezés magas szinten: találd meg a megfelelő utat, víznyerési lehetőségeket a közép-queenslandi vadonban - (forrás)
Leichhardték utazásra választott módszere sem tett gyorsabb és könnyebb haladást lehetővé, ugyanakkor a korabeli lehetőségekhez és a terepviszonyokhoz képest viszonylag kedvező megoldásnak bizonyult: táplálékuk egy részét málhásállataikon szállították, ezen felül, ahogy már volt róla szó, lábon is hajtottak magukkal marhákat, hogy azokat idővel elfogyasszák, akárcsak a fogyó készletekkel feleslegessé váló teherhordókat. Ez persze azzal járt, hogy az állatoknak a nap egy részében és éjszaka legelniük kellett (tehát nemcsak vizet, de megfelelő legelőt is kellett találni), illetve gyakran elkódorogtak eközben, így a nap jelentős része telt el becserkészésükkel, fel- és lemálházásukkal, illetve gyakran tartottak több napos szünetet az épp levágott állatok feldolgozására, húsuk kiszárítására.
Mindez azonban nem lett volna elég a közel másfél éves (de eredetileg jóval rövidebbre tervezett) útra, ezért úgy tervezték, hogy útközben vadásznak majd. Mint ahogy a legtöbb hasonló cipőben járó felfedező, ők is alábecsülték az ezzel járó nehézségeket, ami nem tett jót sem a bendőjüknek, sem a hangulatuknak. A fő probléma, hogy a bozótban/erdőben málhásállatokkal csörtető expedíció nem igazán vonzza a vadakat, így a vadászat meglehetősen időigényes feladat az expedíciók számára. Ha viszont megállnak vadászni, lassabban haladnak, azaz még több vadászzsákmányra lesz szükség... Még nehezebbé tette a dolgot az ausztrál bozót viszonylag ritkás állatvilága, ráadásul az 1845-ös év különösen száraznak bizonyult, ami tovább ritkította a vadászható állományt. Részben ez volt az oka annak, hogy Leichhardték a több ezer kilométeres út során mindössze nagyjából tucatnyi veszélyes állattal (krokodillal és mérges kígyóval) találkoztak összesen. Az út vége felé egyébként már egyre több különlegesebb "csemegére" fanyalodtak, például a könnyen elejthető denevérekre vadásztak, illetve igyekeztek rájönni arra, hogy a bennszülötteknél látott növényeket pontosan hogyan is kell fogyasztható állapotba hozni, aminek jópár enyhébb mérgezés és súlyosabb hasmenés lett a végeredménye.
A Dried-beef Creek menti tábor (1844. november 3.), középen az épp száradó marhahússal - (forrás)
Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem kérdezték meg a bennszülötteket erről? Ezzel több probléma is volt: a bennszülöttek az út nagy részén meglehetősen bizalmatlanoknak bizonyultak, többségük még nem látott fehér embert és lovat sem, utóbbiakat különösen nagy testű kutyáknak hitték, és félve kérdezgették, harapnak-e. (Leichhardt természetesen azt válaszolta, hogy igen, harapnak, a tábor védelmére pedig jellemzően lovakat állítottak, elsősorban a tolvajlásokat megakadályozandó.) Másrészt a kommunikáció sem volt egyszerű: a bennszülött útitársak csak a déli nyelveket ismerték, így a Baktérítőtől északra már egyre nehezebben értették meg egymást a helyi erőkkel, komolyabb kooperációra így csak a Port Essington előtti mintegy 1-200 mérföldes szakaszon nyílt mód, itt ugyanis az őslakosok már beszéltek angolul. Ugyanakkor a helyiek csak a Carpentaria-öböl partvidékén bizonyultak ellenségesnek: itt ugyanis korábban maláj rabszolgavadászok tevékenykedtek, úgyhogy nem véletlen, hogy itt került sor az egyetlen, tragikus kimenetelű támadásra: 1845. június 28-án éjjel az őslakosok lándzsákkal törtek a táborra, halálosan megsebezve az expedíció botanikusát, John Gilbertet, és megsebesítve két másik résztvevőt. További kellemetlen következményekkel jártak az őslakosok gazdálkodási módszerei: ők ugyanis gyakran felégették az erdőt, bozótot, hogy segítsék annak megújulását (illetve, hogy egyszerűbben zsákmányolhassanak vadakat), ezzel viszont csökkentették a felfedezők állatai számára rendelkezésre álló legelőterületet. Leichhardt egyik fontos megfigyelése volt, hogy az általa átszelt terület jelentős része viszonylag sűrűn lakott volt. Egész pontosan az őslakosok gyűjtögető-vadászó életmódjához képest volt sűrűn lakott, az expedíció tagjai viszont a már ismertetett, vadászattal és növénygyűjtéssel kapcsolatos problémák miatt nélkülözött rendesen. A vidék az európaiak számára csak a terület komolyabb részének művelésbe vonásával/levadászásával vált volna lakhatóvá - ez azonban általában az őslakosok élelmiszerforrásait tette tönkre. (Nagyjából hasonló tapasztalatokra tett szert Lewis és Clark híres expedíciója 40 évvel korábban az amerikai Prérin...)
A Burdekin, Ausztrália egyik legbővízűbb folyója - csakhogy nem minden évszakban - a felfedezók dolgát igencsak megnehezítették az igencsak változó vízhozamú folyók - (forrás)
De mit találtak a felfedezők epikus hosszúságú útjuk során, gyakorlatilag bő egy éven át minden nap új és új, európaiak által ismeretlen vidékre vetődve? Először is több mint 4000 kilométer hosszan tárták fel a tengerparton járó hajósok elöl a Nagy-Vízválasztó-hegység, valamint Carpentaria-öböl mangroveerdői által eltakart hátországot, értékes legelő- és erdőterületeket találva, illetve több helyen szénre és ércekre bukkanva. Bizonyítást nyert, hogy a hegyvidék nyugati lejtőiről számos (időszakos) folyó indul nyugat, délnyugat, azaz a kontinens belseje felé, tehát az nem lehet teljesen száraz, ugyanakkor az is jól látszott, hogy az év jelentős részében a belső vidékek meglehetősen gyilkos viszonyokat tartogatnak az utazók számára a brutális hőség és a szárazság miatt.
Az út utolsó, trópusi szakaszán komolyan hátráltatta az előrehaladást a mai Kakadu Nemzeti Park változatos felszíne - (forrás)
Leichhardt ezen felül jól ismerte fel a talajviszonyok az éghajlat és a növényzet övezetességének összefüggéseit, ugyanakkor a kontinens keleti és nyugati partjának botanikai különbözőségéből helytelen következtetést vont le: úgy vélte, hogy a mai Ausztrália két, korábban önálló kontinensből állhatott össze, és ez magyarázza a különbségeket.
Összességében az expedíció lenyűgöző vállalkozás volt, német vezetője nagyjából jól választotta ki felszerelését, illetve viszonylag ügyesen eltalálta mekkora társasággal és milyen szállítóeszközökkel érdemes nekivágni a vadonnak, ugyanakkor sok tekintetben szerencséje is volt: ha nem lett volna olyan száraz az 1845-ös év, az árvizek vélhetően jelentősen késleltették volna haladását, ami könnyen katasztrófába torkollhatott volna, a "kiszállási lehetőséget" nem tartalmazó útvonalon. Szintén szerencsés körülmény volt, hogy a választott útvonal legrosszabb részein is akadt pár napnyi járóföldre víznyerőhely, amennyiben viszont még szárazabb vidéken kellett volna áthaladni, a népes és létfontosságú állatsereglettel nem biztos, hogy átjutottak volna. Az út utolsó szakaszán már így is bajba kerültek: három lovuk fulladt vízbe, majd a még életben lévő állatok nem bírták a terheket, és sorban dőltek ki.
Az egyébként közepesen jól felszerelt német felfedező sikerének "köszönhetően" a belső területeken való utazás nem tűnt annyira veszélyesnek, mint a kor viszonyai között ténylegesen volt, ami hozzájárulhatott több későbbi expedíció tragikus kudarcához. Ennek első áldozata épp Leichhardt volt: amikor 1846 márciusának végén (hajón) visszaérkezett Sydney-be, óriási ünneplés fogadta (tegyük hozzá, jogosan), a kormányzattól kapott jutalomból pedig újabb expedíciót kezdett szervezni: ezúttal Brisbane-ből Perth-be szeretett volna eljutni a kontinens ismeretlen közepét átszelve. Ha sikerül, az út a felfedezések "királya" lett volna, ugyanakkor ma már tudjuk, mi is van a kontinens közepén, és majdnem teljes biztonsággal állíthatjuk egy ilyen vállalkozás öngyilkos mivoltát... Az 1846 decemberében megkezdett vállalkozás során kiütköztek a "szállítási koncepció" gyengeségei, ugyanis 1847 eleje csapadékos volt, így az árvizektől hátráltatott, készleteiből lassan kifogyó csapat 800 kilométer megtétele után kénytelen volt visszafordulni - bár így is tekintélyes területet sikerült feltérképezni a mai Dél-Queenslandben, jól kiegészítve az előző évbe erre jár Mitchell felfedezéseit.
A kudarc nem szegte Leichhardt kedvét, és 1848-ban 6 útitársával és több, mint 70 állattal újra nekiindult a transzkontinentális útnak. Április 3-án indultak Cogoon-ból, egy Darling Downsbeli állattenyésztő telepről, hogy ezután nyomtalanul eltűnjenek. Azaz majdnem nyomtalanul...
Az eltűntek keresése több évtizedig tartó, meglehetősen meddő küzdelemnek bizonyult, az új-dél-walesi kormányzat több keresőexpedíciót indított, és a bozótban terjengő hírek alapján még a nyugat-ausztrál kormány is kerestette Leichhardtot egy 1869-es expedícióval, melyet épp a későbbi tartományi főnök, John Forrest vezetett. Azonban a keresése élére hiába álltak olyan kiváló bozótjárók, mint Augustus Gregory, a már említett Forrest, vagy a 19. század végén David Carnegie, néhány a Barcoonál és a Carpentaria-öbölnél megtalált "L" betűvel megjelölt fán és a bennszülöttek részben egymásnak ellentmondó beszámolóin kívül nem bukkantak értékes nyomokra (viszont igen nagy részt feltártak Ausztrália belsejéből, amiről a következő részben még szót ejtünk).
A tárgyi és "egyéb" nyomok alapján két lehetséges forgatókönyvről beszélhetünk:
- Leichhardt és társai először nyugatnak haladtak, majd az egyre szárazabb és sivatagosabb területre érve belátták, hogy erre nem juthatnak át, és útjukat észak felé módosíthatták, ahol némi szerencsével az állatok számára elegendő fűre és vízre bukkanhattak az érintett folyók középső folyása mentén. Az elméletet tárgyi leletek és az őslakosok beszámolói is alátámaszthatják: 1896-ban Carnegie a Gibson-sivatagban és a Nagy-Homoksivatagban tevékenykedő expedíciója igen nagy valószínűséggel Leichhardt expedíciójától származó fémtárgyakra bukkant az őslakosoknál. Négy évvel később szintén erről a vidékről került elő egy "L" betűs névtábla, ami eredetileg egy puska tusát díszítette. A fellelt tárgyak alapján a kutatók azt valószínűsítik, hogy Leichhardt az északra tartó ív logikus folytatásaként a Nagy-Homoksivatagon át próbálhatott nyugatra jutni, ami a víznyerőhelyek ismerete nélkül erőteljesen orosz rulettszerű volt, sok golyóval a tárban. Az előző útról megismert "előrelovaglunk vízért" módszer könnyen végzetessé válhatott, az állatok és emberek erejének rohamos fogyásával ráadásul igen gyorsan. Az elmélet szerint Leichhardt és társainak csontjai valahol két "kút" között fekszenek, olyan területen, amit pont a vízhiány miatt senki nem keres fel, vagy ha mégis, esetleg a homok már elnyelte a maradványokat. (A Nagy-Homoksivatag gyér növényzettel borított dűnevidék, általában viszonylag mérsékelt homokmozgással, de azért több évtized alatt eltűnhetnek a csontok...) Alternatív változata az elméletnek, hogy a felfedezők bajba kerülve Port Essington felé vették útjukat, nem tudván, hogy a települést épp elhagyták lakói, így valahol a bozótban bolyongva veszhettek oda. Ez azért nem valószínű, mert a helyi bennszülöttek kifejezetten barátságosak voltak az előző útjukon, és bizonyos időközönként még felkeresték a vidéket európai hajók, tehát hosszabb várakozást követően vélhetően kijutottak volna, ha erre veti őket a sors.
Leichhardt hosszú útjának egyik lehetséges vége - a Nagy-Homoksivatag dűnevidéke -(forrás)
- A másik elmélet szerint Leichhardték egyáltalán nem tették meg a tervezett út csaknem kétharmadát, hogy a sivatagban vesszenek oda. A mai Queensland délnyugati részén élő Wallumbilla törzs tagjainak évtizedekkel későbbi beszámolója szerint nagyjából a kérdéses időszakban a Maranoa folyónál lemészároltak egy a Leichhardtékéhoz hasonló konfigurációban haladó csapatot. Mivel más csapat nem tűnt el ebben az időben könnyen lehet, hogy ez a szomorú igazság, amit az is alátámaszthat, hogy ekkor kezdett elmérgesedni az állattenyésztők és az őslakosok viszonya ezen a tájon, ami csaknem 30 évig tartó, kölcsönös mészárlásokba torkolló háborúvá vált. Az expedíció fémtárgyai ebben az esetben cserekereskedelem révén kerülhettek messze északnyugatra. Tegyük hozzá, hogy az őslakosok sajátos hiedelemvilága és történetmesélési szokásai miatt nem vehető teljesen biztosra, hogy pont ott, akkor és azokkal az emberekkel történtek meg az elmeséltek.
Hogy pontosan mi történt, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mindenesetre Leichhardt sikeres útján elszenvedett nehézségei és tragikus sorsa intő jel kellett hogy legyen az útját követőknek: az ausztrál outback igencsak veszélyes hely lehet. Hogy nem mindenki vonta le ezt a tanulságot, annak több oka is lehet, részben a korszellemnek, részben Leichhardt későbbi, vitatott megítélésének is köszönhető.
Leichhardt neve meglehetősen híres Ausztráliában, szinte minden településen található róla elnevezett utca, mind sikeres kutatóútja, mind eltűnése miatt, ugyanakkor nem volt ez mindig így. A 19. század közepén - bár első expedíciójának sikerét nem vitatták - eltűnése miatt nem feltétlenül ő volt a követendő példa a későbbi utazók számára. A 20. század közepe táján pedig már kifejezetten negatív volt a megítélése. Ennek legfőbb oka, hogy német volt, és a kortársak útinaplóját némileg újraértelmezve az épp gyűlölt németekre jellemző sztereotípiákat véltek kiolvasni a sorok közül: Leichhardt beképzelt, érzelemmentes, felfuvalkodott, kontár figurává vált, aki nélkülözte az angolszászok "pozitív tulajdonságait". A személye elleni legdurvább támadásokat tartalmazó könyv (micsoda véletlen) 1941-ben jelent meg, amikor a németek ausztráliai megítélése elérte mélypontját. (A 19. században németsége nem igazán volt probléma, főként, hogy az ausztrál tudományos életben erősen felülreprezentáltak voltak a bevándorolt németek.) Az újabb kutatások nagyrészt tisztázták személyét - egyes kutatók szerint az út során tapasztalható konfliktusok egyáltalán nem a németnek, sokkal inkább "angolszász" és bennszülött útitársainak voltak köszönhetőek, és igaz, hogy Leichhardt a korban megszokott, romantikus túlzások nélkül, meglehetősen szenvtelenül írta (angol nyelvű) útinaplóját, de ez ma már inkább erénynek számít, mint hiányosságnak. Ma a felfedező megítélése inkább pozitív, eltűnése maradt a legnagyobb ausztrál rejtély a Sydney cirkáló roncsának 2008-as megtalálását követően.
Leichhardt kortársai számára munkásságának fő üzenete az volt, hogy lehetséges igen nagy távolságú felfedezőutakat tenni a hatalmas ismeretlen belső kontinensrészek legalább részleges átszelésével, ugyanakkor ennek veszélyeit mind ő, mind későbbi követőinek egy része saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni. Hogy kik voltak ezek a követők, és mi történt velük, az a következő részből fog kiderülni.
Felhasznált források:
Ludwig Leichhardt: Journal of an Overland Journey in Australia (http://gutenberg.net.au/ebooks/e00030.html, vagy http://setis.library.usyd.edu.au/ozlit/pdf/p00050.pdf
https://web.archive.org/web/20100807003620/http://www.australiangeographic.com.au/journal/cold-case-leichhardts-disappearance.htm
http://www.fig.net/resources/proceedings/fig_proceedings/fig2006/papers/hs02/hs02_05_baitch_0942.pdf
http://adb.anu.edu.au/entity/8843
www.bom.gov.au
https://reporter.anu.edu.au/exploring-unknown-continent
https://en.wikipedia.org/wiki/Burke_and_Wills_expedition
https://en.wikipedia.org/wiki/John_McDouall_Stuart
https://en.wikipedia.org/wiki/Ludwig_Leichhardt
https://en.wikipedia.org/wiki/Augustus_Charles_Gregory
https://en.wikipedia.org/wiki/John_Forrest
https://en.wikipedia.org/wiki/Climate_of_Australia
http://theconversation.com/ecocheck-can-the-brigalow-belt-bounce-back-57128
