A legdélibb kontinens manapság a kutatókon kívül a kalandvágyó (és pénzes) turistákat, sportembereket vonzza – legutóbb éppen Harry herceg és katonatársai expedíciós viszontagságairól olvashattunk, a jégbe fagyott orosz jégtörőn tartózkodók kalandjai mellett. Ide utat tervezni ma sem egyszerű és nem veszélytelen. De mivel kellett megküzdeniük azoknak az embereknek, akik a 20. század első éveiben az utolsó még felfedezetlen kontinens mélyére próbáltak hatolni? Mindezt legjobban a klasszikus földrajzi felfedezések egyik utolsó, egyben talán legdrámaibb fejezete, Amundsen és Scott 1911-12-es déli sarki „versenyfutása” révén érthetjük meg.
A huszadik század elején kibontakozó eseménysor jobb megértése érdekében érdemes megismerkedni az expedíciók motivációjával és hátterével, azaz mi is vitt pár tucat embert a jégsivatag kellős közepére?
A Brit Antarktiszi Expedíció (más néven Terra Nova expedíció) egy nagy létszámú (29 fős) vállalkozás volt, melynek fő támogatói a Királyi Természettudományos Társaság és a Királyi Földrajzi Társaság voltak, az expedíció tagjainak jelentős részét pedig a Királyi Haditengerészet adta, a parancsnokot, az 1902-04 közötti Discovery expedíciót vezető Scott kapitányt is beleértve. Több tervezett expedíció összegyúrásából jött létre, ami lappangó feszültségek forrásává vált: a parancsnokhelyettes Edward Evans hadnagy, valamint az expedíció norvég síoktatója, Tryggve Gran is önálló expedíciót tervezett. Utóbbit a sarkkutatásban akkoriban megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számító norvég Fridtjof Nansen beszélte rá, hogy az önálló út helyett csatlakozzon Scotthoz, nehogy katasztrófával végződjön a 20 éves fiatalember próbálkozása.
Az angol expedíció hajója, a Terra Nova (forrás)
Nem csak az összetétel, de a cél is vegyes volt: a csapat jól képzett tudósgárdát tudhatott magáénak a kor legmodernebb mérőműszereivel felszerelve, annak érdekében, hogy minél pontosabb adatokhoz juthassak az ismeretlen kontinens időjárásával, légkörfizikai jelenségeivel, geológiájával és élővilágával kapcsolatban. Az expedíció másik célja a Brit Birodalom elsőségének (valamint területi igényeinek) biztosítása a Déli-sark elérésével. Ekkoriban számos ország tartotta fontosnak, hogy nagyhatalmi igényeit egy Antarktiszra küldött expedícióval demonstrálja. A korábbi belga, svéd, francia és német expedíciókat követően a kérdéses időben egy újabb német, egy japán és egy ausztál-új-zélandi expedíció is a kontinensen tartózkodott. Mivel ekkor már két brit expedíció is felkereste a Ross-tenger körzetét, sőt Ernest Shackleton 1908-09-es expedícióján 180 kilométerre megközelítette a Déli-sarkot, a szervezőknek egyértelmű volt, hogy a végső trófea, a sark elérése a briteké kell, hogy legyen.
Robert Falcon Scott (forrás)
A brit tudományos társaságok által nem támogatott Shackleton majdnem sikere riadóztatta a Ross-tengert saját hitbizományaként kezelő Királyi Földrajzi Társaságot és Scottot: a Sarkra vezető út ismert – már csak végig kell menni rajta – és nekik kell ezt megtenniük, amíg nem merül fel komolyabb vetélytárs. Ebbe a közegbe robbant be a hír, hogy a norvégok is délre tartanak.
A Fram - a kissé esetlen külső senkit ne tévesszen meg - korának legjobb sarkvidéki kutatóhajójában az egyik első dízel-motor duruzsolt (forrás)
Az 1897-99-es belga expedícióval az Antarktiszba is belekóstoló Roald Amundsen álma mindig is az Északi-sark elérése volt. Második északi expedícióját az 1900-as évek második felében kezdte el szervezni, célja az volt, hogy Nansen híres Fram ("Előre") nevű hajóját jégbe fagyasztva a Bering-szoros felől a lehető legjobban megközelítsék az Északi-sarkot és lehetőség szerint egy jégreszálló különítmény megpróbálja elérni azt. Azonban 1909 második felében érkezett a hír, hogy 1908-ban Amundsen barátja és régi expedíciós társa Dr. Frederick Cook, 1909-ben pedig Robert Peary is elérte az Északi-sarkot, és mindegyikük magának követelte az elsőséget. (Jelenlegi tudásunk szerint egyikük sem járt a Sarkon: Peary különböző becslések alapján valószínűleg 8-100 km-re megközelítette, Cook még annyira sem.) Amundsen ekkor számolni kezdett: ha össze is szedi a megfelelő forrásokat, adósságai visszafizetésére vajmi kevés esélye lesz – harmadikként az Északi-sarkra érnie várhatóan nem lesz túl jövedelmező. Úgy gondolta, hogy kell egy pénzt hozó siker, melyből egy későbbi északi expedíciót is finanszírozni tud. Ez a siker pedig nem lehetett más, mint a Déli-sark elérése. Ugyanakkor rendkívül óvatosan járt el. Mivel az expedíció fő anyagi támogatója Axel Heiberg mágnás mellett a norvég kormány volt és a frissen függetlenné vált állam legfőbb szövetségese pedig Nagy-Britannia, joggal számíthatott arra, hogy a kormány közbelép, ha megneszeli, hogy a britekkel kíván versenyezni a Déli-sarkért. A dolgot bonyolította, hogy a tervezett északi-expedíció kormánytámogatására Nansen segítségével tett szert, aki egyben a délre induló Scottot is segítette, és 1906-08 között Norvégia brit nagykövete is volt.
Roald Amundsen az expedíción használtakhoz hasonló eszkimó prémruhában (forrás)
Ennek megfelelően az expedíció tagjai közül az induláskor kizárólag Amundsen, testvére, és a hajó kapitánya volt tisztában a valós úticéllal. Az indokolatlanul sok szánhúzó kutya és az expedíciós faház miatt gyanakvó többieket Madeirán, Funchal kikötőjében informálták, felkínálva a távozás lehetőségét. Senki nem élt ezzel. Miután a hajó elhagyta a kikötőt, hogy az Antarktiszra hajózzon, értesítették a támogatókat, valamint Scottnak is küldtek egy némileg zavaros üzenetet arról, hogy délre tartanak. Mindez nagy értetlenséget keltett az épp Melbourne-ben tartózkodó britekben, bár a legnagyobb csapásként vélhetően az expedíció norvég résztvevője, Tryggve Gran élte meg a hírt. A várakozásoknak megfelelően Norvégiában sem aratott osztatlan elismerést a bejelentés, bár épp a legkényesebb helyzetben lévő Nansen támogatta leginkább Amundsen tervét. Az expedíció legszükségesebb felszereléseit végül csak egy Argentínában élő norvég birtokos, Don Pedro Christophersen révén sikerült beszerezni.
Mivel a fenti manővereket figyelembe véve Amundsen számára csak a siker volt az elfogadható, az expedíció célja kizárólag a Déli-sark elsőként való elérése volt, a tudományos mérések mellőzésével, különösen, hogy kizárólag a hajót látták el oceanográfiai mérésekre alkalmas műszerekkel, lévén az északi út során azt csak átmenetileg tervezték elhagyni.
A verseny megkezdődött, színhelye ugyanakkor egyáltalán nem volt mindennapi:
A versenyfutás kiindulópontja a Ross-selfjég. Az Új-Zélandtól délre fekvő, kb. fél millió négyzetkilométer kiterjedésű, a tengerbe nyúló, úszó és lassan a nyílt tenger irányba tartó jégtömeg, földünk legnagyobb kiterjedésű ilyen képződménye. (Ekkor még nem sejtették, hogy a jégfelszín alatt több száz kilométeren keresztül a tenger található, elsőként épp Amundsen útitársa, a síbajnok Bjaaland kezdett el gyanakodni, mikor az expedíció során egy reggel a jég morajlására ébredt. Utána már nem aludt nyugodtan.) A Ross-selfjég jelentőségét az adja, hogy közel 600 km hosszú, 15-50 méter magas tenger felőli fala a nyári hónapokban hajóval jól megközelíthető és a legdélibb hajózható víz ilyenkor a 77-78,5. déli szélességig terjed. A kontinensen ennél közelebb a sarkhoz parti bázist csak a Ronne-Filchner-selfjégen lehetett volna találni, azonban az úszó jég kiterjedése ezen a részen általában nagyobb, következésképp veszélyesebb a hajózás.
Az Antarktisz egy keresztmetszete a Ross-selfjéggel - Hannes Grobe munkája (forrás)
Szintén a Ross-selfjég mellett szólt, hogy feltérképezése már 1840-es években megkezdődött és a 70 évre visszavezethető adatok azt mutatták, hogy meglehetősen stabil képződmény, a jéggát tenger felőli határa lassan változik. Ez ösztönözte Amundsent, hogy az egyik legdélebbi ponton, a Bálna-öbölben a selfjégre telepítse bázisát. Azt gyanította, hogy a jég alatt szárazföld rejtőzik, így elképzelhetetlen, hogy egy nem túl szép reggelen arra ébredjen, hogy letörik bázisa alatt a jégfal szegélye. Ma már tudjuk, hogy tévedett – a Bálna-öböl alatt nincs szárazföld, és ugyan még számos további bázisnak helyet adott, azonban az 1980-as évek második felétől óriási jéghegyek kezdtek borjadzani innen. Scott stabilabb bázist választott: Az Erebus és a Terror vulkánokat magában foglaló Ross sziget partvonalát – ez ugyan kb. 110 kilométerrel távolabb van a sarktól, de egyértelműen stabil felszínt jelentett.
A sark felé induló utazónak először a selfjégen kellett több száz kilométeres utat megtenni. A jég felszíne viszonylag sima, bár a szél által formált hó és jéggerincek, a zasztrugák megkeseríthetik a szánon utazók életét. Jéghasadékok főként a szárazföld és a jégtakaró találkozásához közel fordulnak elő.
Ezt követően a 3500 km hosszúságú Transzantarktiszi-hegység valamelyik hágóján keresztül kell felküzdenie magát a felfedezőnek az antarktiszi jégplatóra, melyen a Déli-sark fekszik. A hegység legmagasabb pontja 4528 méteres, de Amundsen és Scott útját többnyire „csak” 3000-4000 m magas csúcsok szegélyezték. A hágókon való átjutás itt gyakorlatilag aktív gleccsereken való felkínlódást jelent, ahol rengeteg veszélyes jéghasadék nyílik, és az összetorlódott jégfalak birodalmában gyakran nehéz a tájékozódás. Amundsen a viszonylag „rövid” (48 km-es), a helyben leeső hóból képződő jeget csatornázó Axel Heiberg-gleccsert használta (igen, Heiberg volt a szponzor…), míg Scott a 201 km hosszú és 40 km széles, a plató jegét elvezető Beardmore-gleccsert. (Beardmore Shackleton szponzora volt.) Mindez azt jelentette, hogy Amundsen útja meredekebb volt, de jóval kisebb távon kellett kerülgetnie a jéghasadékokat. Beszédes tény, hogy a 2006-07-ben a parttól a Déli-sarkra kiépített „jégút” nagy kerülőt vállalva messze elkerüli ezeket a gleccsereket.
Az Axel Heiberg-gleccser (forrás)
Ezt követően a több kilométer vastag jégtakaró miatt nagy magasságban fekvő Sarki-fennsík legyőzése következik – a fennsík egy idő után a Déli-sark felé lejt, a felfedezők útjuk legmagasabb pontját a belső hegyvonulatok 3000 méternél is magasabb jégmezőin érték el, míg a Déli-sark tengerszint feletti magassága „csak” 2804 méter. A fennsík földünk egyik legkietlenebb helye, tájékozódási pont nélküli jégsivatag. Rendkívül száraz, a csapadék átlagos mennyisége csak kevés helyen haladja meg az évi 50 mm-t. A szánon erre utazót a nagyszámú és rendkívül mély jéghasadék mellett a nagy magasságból eredő hegyibetegség, az alacsonyabb hőmérséklet és az extrém száraz levegőben való fokozott izzadás miatti kiszáradás veszélyezteti. Mivel a Transzantarktiszi-hegység csapásiránya miatt a keletebbre haladó Amundsen délebbre ért fel a Fennsíkra, mint brit riválisa, valamivel kevesebb ideig volt kitéve ezeknek a veszélyeknek.
A Beardmore-gleccser (forrás),
Milyen egyéb nehézségekkel kellett megküzdeni a felfedezőknek?
Legfőképp a kontinens időjárásával.
Ennek egyik legkarakterisztikusabb vonása, hogy a viszonylag „meleg” nyarat szinte átmenet nélkül követi a rendkívül hideg tél, a napéjegyenlőségek hónapjaiban már (még) extrém hideg hőmérséklettel. A téli hőmérsékletnek szinte alig kimutatható a minimuma, gyakorlatilag márciustól végétől szeptemberig alig változik az átlaghőmérséklet – a kutatók ezt a jelenséget „mag nélküli télnek” nevezték el. Mindez nagymértékben eltér az Északi-sarkvidéken tapasztalható éves hőmérsékletingadozástól. A jelenség oka, hogy az Antarktisz állandóan hóval és jéggel borított felülete jóval nagyobb, mint az Arktiszé. Az északi-sarki nyárban ráadásul a Jeges-tenger állandóan jéggel borított részén is kisebb nagyobb nyíltvízi csatornák nyílnak, amire az Antarktiszi-fennsíkon természetesen nincs lehetőség. A nagy kiterjedésű hó és jégfelszín igen nagymértékben veri vissza az amúgy sem túl intenzív napsugárzást, így az őszi napéjegyenlőség után már igen erős többletet mutat a kisugárzás, ez pedig a hőmérséklet gyors eséséhez vezet. Mit jelent ez a gyakorlatban? A Ross-selfjég déli részén a legmelegebb hónapok átlaghőmérséklete -3 °C és -8 °C közötti, az áprilistól szeptemberig tartó télen a havi átlaghőmérséklet -30 °C és -35 °C között változik. A Sarki-fennsíkon a legmelegebb hónapokban (december-január) -20 °C és -35 °C közötti hőmérsékletekre kell számítani, míg a tél már elképzelhetetlenül hideg, a havi átlag -50 °C és -60 °C körüli. A valaha mért minimumhőmérséklet a Sarkon -82,8 °C, ellenben sohasem mértek még magasabb hőmérsékletet -12,3 °C-nál. (Tehát nem a Déli-sark a kontinens "leghidegebb" pontja, azt a fennsík 4000 méteres tengerszint feletti magasság körüli, szélcsendes zugaiban kell keresni, itt akár -90 °C alá is süllyedhet a hőmérséklet.)
A felfedezők számára ugyanakkor ezek a tényezők javarészt ismeretlenek voltak, lényegében csak azzal voltak tisztában, hogy a tél hirtelen köszönt be. Ennek megfelelően a "legóvatosabb" taktika a nagy élelmiszer- és fűtőanyagtartalékokkal végzett gyors utazás volt, ez csökkentette minimumra annak kockázatát, hogy váratlan időjárási események veszélyeztessék az utazókat.
A felfedezőket egy, a huszadik század elejére már meghaladott betegség is fenyegette: a skorbut.
Mivel a korabeli közlekedési eszközökkel egy nap legjobb esetben is csak 35-50 km-t tudtak megtenni a felfedezők, a Déli-sarkra vezető, oda-vissza mintegy 2300-2600 kilométeres út legalább 3 hónapig tartott – ha nem jött közbe semmi. Emiatt reális veszély volt, hogy a friss táplálékot nélkülöző utazók körében kialakul a C-vitaminhiány miatti betegség, a skorbut. Tünetei: az íny duzzanata, a fogak elvesztése, már rég begyógyult sebek felnyílása, vérzések – vagyis az ember szervezete szép lassan legyengül, felmondja a szolgálatot. Mindez egy ilyen testi megerőltetéssel járó úton gyorsan végzetes lehet. A skorbut általában a vitaminforrás megszűntét, vagy rendszertelenné válását követően 4-5 hónap elteltével alakul ki, vagyis jelen esetben a késedelem szinte biztosan egyet jelentett a skorbuttal – ha nem sikerül friss élelemhez jutni – ami azért az Antarktisz belsejében nem reális lehetőség, ha valamilyen módon nem visszük magunkkal. Természetesen ekkor még nem ismerték a C-vitamint, így a pontos okokat sem, de mindkét csapat tisztában volt vele, hogy friss élelmiszer (jelen esetben hús) fogyasztásával megelőzhető a betegség. (Az állatbarátok most három sorral lejjebb folytassák.) Amundsenék ezért a szánhúzó kutyáikat fogyasztották el viszonylag rendszeresen, míg Scotték a szánhúzó pónilovakat – azonban ezt a pónik korlátozott hadrafoghatósága miatt csak a selfjégen tudták megtenni, és akkor sem rendszeresen. Azt azért hozzá kell tenni, hogy nagyrészt egyik csapat sem az állatok húsán élt, Amundsenék kutyáit főként falkatársaik falták fel, a norvégok csak a skorbut megelőzése miatt fogyasztottak az állatokból. A napi étkezések többnyire az eszkimók és az indiánok által alkalmazott, pemmikánból, vagyis koncentrált hús és zsírkeverékből álltak, melyből sűrű húslevesfélét főztek. Mindenkinek a képzeletére bízom, hogy ilyen gasztronómiai környezetben mennyire ínyencfalatnak számított a kutya és a pónihús.
Bármilyen rövid utat is teszünk meg az Antarktiszon, a legtöbb esetben állandó veszélyt jelentenek a jéghasadékok.
A már említett, akár több 100 méter mély jéghasadékok jelentették az egyik legfőbb veszélyt, a hirtelen halál lehetőségét, főként mivel felszíni nyílásaikat sok esetben hó fedte. Ezeken a hóhidakon legtöbbször biztonsággal át lehetett kelni, de nem minden esetben.
Jéghasadék - ebből a szögből jól észlelhető (forrás)
Ugyanakkor mindkét csapat sikeresen elkerülte, hogy halálra zúzzák magukat egy ilyen hasadékban (igaz Scott egyik társának halálához egy zuhanáskor elszenvedett sérülés vezetett). A legtöbb esetben ugyanis a hasadékok nem voltak elég szélesek ahhoz, hogy a teljes szán eltűnjön bennük, és a szán súlya minden esetben megfogta a belezuhanó, de hozzá rögzített embereket és legtöbbször a kutyákat is. Persze szerencséjük is volt: egy évvel később az ausztrál expedició tagja, Belgrave Ninnis szánostul és kutyástól együtt tűnt el a fennsík egy ártalmatlannak tűnő hasadékában.
A whiteout jelensége (forrás)
A jéghasadékok felismerését és úgy általában a tájékozódást nagy mértékben nehezítette a táj - a hegyi szakaszok kivételével - szinte mindent betöltő fehérsége. Ez megfelelő (akkoriban már rendelkezésre álló) szűrőszemüvegek nélkül könnyen a rendkívül fájdalmas hóvaksághoz vezethetett, illetve borús vagy viharos időjárás esetén a "whiteout" jelensége jelentkezett: ez a hó- és jégfelszín és az égbolt összeolvadását jelenti. Emiatt az utazó tájékozódási pont nélkül marad, és megfelelő tajékozódási segédeszközök nélkül nagyon könnyen eltévedhet. A két expedíció ezért igyekezett a kor legmodernebb eszközeivel felszerelni magát (ami a teodolitot, a szextánst és a szánmétert jelentette), ugyanakkor nemegyszer tévedtek el a végtelennek tűnő fehérségben - igaz önmagában egyik ilyen esemény sem bizonyult végzetesnek. Az antarktiszi viszonyok között gyakorlatilag a GPS alapú helymeghatározás elérhetővé válásáig elég volt egy apró navigációs hiba a tragédiához: 1979-ben egy új-zélandi "jégnéző" turistagép 257 utasának végzetét jelentette, hogy a pilóták a "whiteout" jelensége miatt vízszintes jégfelszínnek nézték az Erebus vulkán oldalát.
De most térjünk vissza 1911 első napjaiba, amikor a Terra Nova és Fram áttört a Ross-selfjég előtti úszó jégen és az angol és a norvég expedíciók tagjai egymástól mintegy 600 kilométerre egyaránt megpillantották a déli kontinens jégfalát. A kontinens kegyetlen időjárása, a sarki út veszélyei ekkor még javarészt ismeretlenek voltak előttük, ahogy az is, hogy melyik csapat felszerelése, taktikája és elszántsága teszi lehetővé először a legdélibb pont elérését.
"Megjöttünk hát." - Jegyezte fel naplójában 1911. január 11-én Amundsen.
Hogy mi történt ezután, azt a második részből tudhatjátok meg.
Elsődleges források:
Susan Solomon: The Coldest March c. könyv
Roland Huntford: Scott és Amundsen c. könyv - és a könyv alapján készült filmsorozat.
Apsley Cherry Garrard: The Worst Journey If The World - az angol expedíció résztvevőjének könyve