Képzeljünk el egy katonákból álló felfedező expedíciót, mely komoly tudományos célokkal és ehhez mért felszereléssel vág neki, hogy egy alapvetően ismeretlen szárazföldi úton átszeljen egy teljes kontinenst, kibékítse és egy idegen zászló alatt egyesítse az ott élő, egymással háborúzó népeket, és közben kiderítse, élnek-e még kihaltnak hitt ősállatok a távoli hegyekben. A fantasy-be illő történet valós, de ehhez több, mint 200 évet kell visszautaznunk, egy olyan Észak-Amerikába, ami kevéssel később megszűnt létezni.

Az Egyesült Államok harmadik elnökének, Thomas Jeffersonnak nagy álma volt fiatal államának a Csendes-óceánig történő kiterjesztése. Ennek elérésére egyrészt nyélbe ütötte a történelem egyik legnagyobb (és kétségkívül legjövedelmezőbb) földvásárlását, és több felfedezőexpediciót indított az új terület határainak, erőforrásainak és az ott élő indián törzsek megismerésére. Ezek közül a legambíciózusabb célt a Merriwether Lewis százados és William Clark hadnagy által vezetett 1803-06-os expedíció tűzte ki - a Missouri és a Columbia folyamok mentén a Csendes-óceán elérését. Az expedíció elsőként szelte át a mai Egyesült Államok területén az észak-amerikai kontinenst és (a polihisztor elnöknek oly kedves) óriási mennyiségű földrajzi, botanikai és zoológiai információ összegyűjtésén kívül egyedülálló betekintést nyerhetett a Préri, a Sziklás-hegység és a csendes-óceáni partvidék indiánjainak életébe, a törzsek egymás közti viszonyrendszerébe. Egy olyan világba, mely néhány évtizeden belül gyökeresen változott meg - nem utolsósorban azért, mert az expedíció utat nyitott az amerikaiak áradatának, ennek minden pozitív és negatív hozadékával együtt.

Thomas Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik atyja, és az USA 3. elnöke (forrás)

A 19. század hajnalán az alig negyedszázada fennálló Amerikai Egyesült Államok az 1783-as párizsi békében meghatározott határok (tehát a Mississippi és az Atlanti-óceán) között mintegy 5,3 millió lakost (köztük 900 ezer rabszolgát) tömörített, míg a Mississippitől nyugatra elterülő hivatalosan spanyol vagy angol kézben lévő, illetve vitatott hovatartozású területeken a becslések szerint mintegy 5-600 ezer indián élhetett, ami többnyire a folyók mellett elszórtan letelepedett, illetve a prérin egymástól viszonylag nagy távolságra vándorló törzseket jelentett. (Ekkorra az indiánok száma már komoly mértékben csökkent, a különböző európai betegségek - főként a himlő - miatt, illetve kisebb mértékben a fehérekkel és egymással vívott háborúk, és egyes öntözéses földművelő kultúráik tönkremenetelének együttes hatásaként.)

Nagyjából ismerve ezeket a népességbeli arányokat az 1801-ben hivatalba lépő Jefferson rátekintett a Mississippitől nyugatra fekvő területek némileg zavaros térképére, és lassan az a gondolat érett meg benne, hogy egyáltalán nem lenne rossz dolog Amerika számára megszerezni ezt a területet. Ezt a meggondolását a következőkre alapozta:

- A nyugati területek bizonytalan hovatartozása miatt volt rá esély, hogy ezeket a területeket hosszútávon a britek szerzik meg, ezáltal bekerítve az éppenhogy függetlenedett államot. Mindez nemzetbiztonsági szempontból egyáltalán nem volt kívánatos.

- A nyugat természeti erőforrásai (ekkor még főleg a könnyen szállítható prémekre gondoltak) komoly kiviteli cikkévé válhattak volna az Egyesült Államoknak, mivel a brit vámszabályok miatt a kanadai prémeket kizárólag Londonon keresztül lehetett forgalomba hozni. Ezen felül amennyiben sikerül egy könnyen járható  folyami utat találni a Csendes-óceánhoz az USA igen jó pozícióba kerülhetett volna az ázsiai kereskedelem terén.

Prémkereskedők (forrás)

- Az amerikaiaknak a kor közlekedési viszonyai miatt létfontosságú volt a Mississippi teljes hosszának ellenőrzése  a torkolatvidékkel, vagyis New Orleans városával együtt. Mivel a jobbparton és New Orleansban regnáló spanyolok nem igazán nézték jó szemmel az amerikai telepesek területükre szivárgását és csempésztevékenységét, akadályokat gördítettek az amerikai folyami hajózás útjába.

- Jefferson az indiánok és a fehérek közötti "ellentét" feloldását az indiánok "civilizálásában" látta, alapvetően abban gondolkodott, hogy az őslakosok hosszútávon átveszik az európai normákat. Egyrészt ehhez jó kísérleti terepként tekintett a még a fehérek által kevéssé háborgatott nyugati területekre, másrészt volt annyira realista, hogy lássa, hogy ez a politika a gyakorlatban nehezen valósítható meg - a fehérek beáramlása a Mississippitől keletre fekvő területekre jóval gyorsabb volt, mint amennyi idő alatt bármely indiánokat "átnevelő" kísérlet sikeres lehetett volna. Máshogy megfogalmazva: az érkező telepesek villámgyorsan olyan mértékben avatkoztak be az indiánok társadalmi-gazdasági rendszerébe, olyan gyorsan felélték az indiánok létfenntartásához elengedhetetlen erőforrásokat, hogy azt a legalkalmazkodóbb törzs sem lett volna képes elviselni. Ezért a nyugati területekre egy olyan rezervátumként tekintett, ahová át lehet telepíteni a keleti indiánokat, és a távolság miatt talán a telepesek beözönlése sem lesz olyan gyors. Ebben a vasútépítésekig volt is némi realitás, azonban az áttelepítésekkel igen tragikus következményekkel járó precedens teremtődött...

Az indiánok áttelepítése az 1830-as években - a tragikus történet ekkor még korántsem zárult le... (forrás)

- Az elnök az Államok jövőjét a viszonylag laza, de az egyes államoknak egyenlőséget biztosító államszövetségben látta, és minden erejével támogatta az új államok belépését az államszövetségbe. Ezt a politikát a területszerzés csak támogatta.

Jefferson számára 1803-ban jött el az alkalom: a hamarosan már francia császárként regnáló Napóleon 1800-ban egy titkos (!) egyezmény keretében visszaszerezte a spanyoloknak 1762-ben átadni kényszerült, Mississippitől nyugatra fekvő területeket. Persze az egyezmény nem volt annyira "titkos", hogy Jefferson ne szerezzen róla tudomást, úgyhogy Párizsba küldte tárgyalni külügyminiszterét, hogy mindkét fél számára előnyös üzlet születhessék. Tudta ugyanis, hogy Napóleonnak a háborúi közepette nemcsak problémás, de rendkívül drága is lenne megvédeni és kihasználni az új területet. Napóleon is meglehetősen pragmatikusan fogta fel a helyzetet: a végül kialkudott összeg nem jött rosszul, a titokban megszerzett területről lemondani nem járt presztizsveszteséggel, ráadásul a francia uralkodó úgy számított, hogy ezzel az üzlettel olyan mértékben erősíti meg az USA-t, hogy a britek soha nem tudják majd visszaszerezni de még legyőzni sem.

Mindennek eredményeként az 1803. április 3-án megkötött egyezménnyel (Lousiana Purchase) az Egyesült Államok 15 millió dollár fejében 2,14 millió négyzetkilométerrel bővült - bár ezt ekkor még nem tudták ilyen pontosan, ugyanis az egyezmény a Mississippi és Missouri vízgyűjtőjére szólt, aminek határait  nem ismerték.

Az Egyesült Államok az expedíció idején - A Lousiana Purchase keretében megvásárolt terület az "Orleans Territory", valamint a még közigazgatás nélküli "District of Lousiana" (forrás)

Országa területének kétszeresére növelésével Jefferson nagyjából a zsebében érezhette az 1804-es elnökválasztást, azonban nem ártott igazolnia a területszerzés értelmét, hogy nehogy nevetségessé tegyék politikai ellenfelei. Ennek érdekében titkárát és katonai tanácsadóját a 29 éves Merriwether Lewis századost azzal bízta meg, hogy vezessen expedíciót a terület feltárására.

Merriwether Lewis százados (balra) és William Clark hadnagy (jobbra) (forrás)

A fiatal virginiai tiszt komoly határvidéki tapasztalattal rendelkezett, és az elnök bizalmasaként már a Louisiana Purchase nyélbe ütését megelőzően megkezdhette a felkészülést: komoly tudományos előtanulmányokat folytatva. Az expedíció  Jefferson által kítűzött céljai meglehetősen komplexek voltak, reálisan nem is volt várható, hogy mindent egyszerre meg is valósítsanak:

- A Missourin felhajózva az expedíció keresse meg a legegyszerűbben járható átjárót a Columbia folyam vízrendszeréhez, majd ezen továbbhaladva érje el a Csendes-óceánt. (Ekkor a Sziklás-hegységet egy viszonylag vékony, a valósnál nyugatabbra húzódó, az Appalache-hegységhez hasonló magasságú vonulatnak képzelték így azt gondolták, hogy a két vízrendszer közti átjáró alig néhány kilométeres úttal járó, viszonylag kényelmesen járható hágót takar.)

- Vegye fel a kapcsolatot az útba eső indián törzsekkel, gyűjtsön tőlük információt a távolabbi tájakról, a kereskedelmi lehetőségekről, életmódjukról, gazdasági erejükről valamint egymás közötti viszonyaikról. Alakítson ki velük békés viszonyt, és győzze meg őket egy amerikai irányítású kereskedőhálózat előnyeiről (a brittel szemben). Érje el, hogy békét kössenek az egymással háborúzó törzsek, vezetőiket pedig győzze meg, hogy Washingtonba utazzanak követségbe.

- Mérje fel az érintett területek vízrajzi, talajtani, botanikai és zoológiai viszonyait és gazdasági erőforrásait (itt elsősorban a zsákmány- és prémes állatokra gondolt az Elnök).

Az expedíció tudományos céljai közé tartoztak olyan, mai szemmel már nevetségesnek tűnő kérdések tisztázása is, hogy valóban élnek-e mammutok a Sziklás-hegységben, illetve, hogy megtalálják az indiánok között állítólagosan élő walesi származású törzset. Mielőtt ezen túl nagyot nevetnénk, gondoljunk bele, hogy a 19. század elején még nem volt ismert a "történelem előtti állatfajok" kihalási mechanizmusa, a tudósok széles körben hitték, hogy az akkor már szép számban megtalált kövületek az ember (vagy az özönvíz, tehát Isten) által kipusztított fajok maradványai. Ezt figyelembe véve egyáltalán nem volt logikátlan a következtetés, hogy a gyéren lakott, óriási állatcsordákkal bíró prérin, lehet, hogy mégsem sikerült kiirtani őket. A walesi törzs legendája pedig semmiben nem különbözik a nem, vagy alig ismert területeken "élő" mesés népekről (pl. János pap országa) szóló egyéb történetektől, mely népek elvileg megkönnyítették volna a felfedezők útját.

Lewis 2500 dollárt kapott az expedíció felszerelésére, amit jelentősen túllépett, de 1803 nyarára már összeállt az expedíció magja: a parancsnokhelyettes (vagy társparancsnok) Lewis régi ismerőse, a szintén tapasztalt William Clark hadnagy lett, a "Corps of Discovery" (felfedezőtestület vagy -alakulat) pedig szép lassan feltöltődött az egyes erődökből csatlakozó katonákkal, ahogy az expedíció  lefelé haladt az Ohio-n, hogy Saint Louis mellett, a balparton telelve elvégezzék a végső előkészületeket. (A jobbpartot csak 1804 márciusában adták át az USA-nak.) Ebből is látszik, hogy az expedíció alapvetően katonai volt, azonban több francia nyomkeresőt is szerződtettek és velük tartott Lewis rabszolgája, York is.

Az expedíció készleteinek igen nagy részét tette ki a lőszer, ugyanis a felső Missouri vidékéről szóló beszámolók alapján Lewis és Clark úgy gondolta, hogy a viszonylag szűkös élelmiszerkészletüket a vadban gazdag vidéken könnyen kiegészíthetik majd - legrosszabb esetben pedig az indiánoktól vásárolhatnak élelmet. Ennek megfelelően meglehetősen sok "cseretárgyat" is magukkal vittek, de azzal nem számoltak, hogy a vártnál némileg több ajándékra vágyó indián törzsfővel fognak majd találkozni. A békéltető szándékok fontos eleme volt, hogy az expedíció nem adhatott lőfegyvert az őslakosoknak.

Az expedíció útvonala (forrás)

A hosszas előkészületeket követően az 59 fős expedíció 1804 május 14-én vágott neki az útnak a Missouri torkolatához közeli Camp Wood-ból, egy nagyobb, felépítménnyel is rendelkező evezősbárkával, két tutajjal és néhány kenuval. Az első nyáron végig a Missourin haladva a mandan indiánok falvaiig terveztek eljutni, melyek nagyjából a mai Észak-Dakota területén, Washburn városához közel álltak. A letelepült, főként földművelésből élő törzs szállásterülete volt a nyugatra tartó út utolsó (fehérek által) jól ismert pontja. A mandanok ugyanis jó kapcsolatokat ápoltak a kanadai kereskedőkkel, így feltételezhető volt, hogy jól fogadják a Missourin érkező vendégeket is. Az expedíciónak egyben tájékoztatnia kellett mind a mandanokat, mind a körülöttük sertepertélő brit alattvalókat, hogy immáron Uncle Sam vigyázó szemei előtt tevékenykednek. 

A mandan indiánok falva a Missouri partján (forrás)

Az expedíció 1804-ben megtett útszakasza szinte végig a prérin vezetett. A résztvevőket lenyűgözte a végtelen, enyhén hullámzó füves síkság, ahol fák szinte csak a folyók mellett nőttek, valamint a 19. század eleji szemmel is kimeríthetetlennek tűnő állatvilág, Lewis magányos kirándulásain pedig számos ismeretlen növényt és állatfajtát írt le. A résztvevők naplóiban és a hivatalos beszámolóban paradicsomi termékenységűként szerepel a préri, az éghajlat szárazsága az egyetlen évszakban erre járó, természettudósként még kevéssé gyakorlott utazóknak nem tűnt fel.

A folyótól kicsit eltávolodva ilyen kép fogadhatta a felfedezőket (Konza-préri, Kansas) (forrás)

Indiánokkal gyakran több száz kilométeren keresztül nem találkoztak, aminek egyszerű magyarázata volt: földművelő életmódra kizárólag a folyó mentén, ezen belül főként a sziúk vadászterületén kívül eső mai Észak- és Dél-Dakota területén volt jó lehetőség, így a letelepedett törzsek, az arikarák, a mandanok és a velük szoros szövetségben élő, félnomád hidatsák szállásterülete feljebb helyezkedett el. A fehérekkel intenzíven kereskedő törzseket ekkorra már erősen megtizedelték a járványok, valamint a nomád életmódot folytató prériindiánok rajtaütései, a létszámuk egyenként mintegy 1500-3000 főt tett ki. A Missouri középső folyásánál az évszakonként vándorló, vadászó-gyűjtögető omaha és a sioux (sziú) törzsekkel találkozhattak, de ők életmódjuknak megfelelően kevésbé voltak a folyóhoz kötve. A sziúk a préri egyik legerősebb és legharciasabb törzse volt, három fő csoportjuk, a nyugaton élő lakoták (teton sziúk), és a keleten élő yankton sziúk és dakoták összesen 30 ezer fő körüli  (és növekvő) létszámukkal az amerikai befolyás kiterjesztésének legfőbb gátjai (vagy fő elősegítői) lehettek a térségben. Éppen ezért az expedíció alapvető célja volt, hogy rábírja a sziúkat az amerikaiakkal való szövetség, a szomszédos törzsekkel pedig a béke megkötésére. 

Mindez nem ütközött különösebb problémába az omahák és a yankton sziúk esetében, ugyanakkor a teton sziúkkal már meggyűlt a baja az expedíciónak. Itt ütköztek ki először a nem kellően átgondolt "indiánpolitika" nehézségei. A több évre felszerelt expedíció messze a legjobban ellátott társaság volt, amivel az indiánok valaha is találkozhattak, csupa olyan felszereléssel (puskák, fejszék, szerszámok, lőszer) amelyre az indiánoknak nagy szükségük lett volna. Az őslakosok egyszerűen nem értették, hogy ha a fehér emberek nagy csapatának deklarált célja a kereskedelmi kapcsolatok megerősítése, miért nem adnak nekik több ajándékot, illetve miért nem adják el nekik nagyobb mértékben a magukkal hozott értékeket. Bár a prérin a körülbelül 50 fegyveres nagy erőt képviselt, a nagyobb erejű törzsek több száz harcosával szemben nem lett volna esélyük - és ezzel a teton szíúk tökéletesen tisztában voltak. Mivel sem Lewis, sem Clark nem volt az a kifejezett diplomata alkat, nem sok választotta el őket, hogy az expedíciót továbbhaladni nem engedő indiánok közé lövessenek. A kis csetepaté némileg kérdésessé tette, hogy az expedíció visszafelé is békésen át tud-e haladni a vidéken.

A préri indiánok főbb törzsei a 19. század elején (forrás)

Ugyanakkor az indiánokkal folytatott konfliktusokat leszámítva sem volt könnyű dolguk a felfedezőknek: az evezős hajójukat nem egyszer kellett átemelni a szabályozatlan folyó homokpadjain és egyéb gázlóin, ami csak tovább fokozta a felfelé való evezéssel járó óriási fizikai megterhelést. Ennek ellenére gyorsan haladtak, és ez mentette meg őket egy másik veszélytől: a spanyol kormány tartva attól, hogy az expedíció révén spanyol területekre is igény tartana az USA, expedíciót küldött Lewis és Clark elfogására. Azonban mire a spanyol katonák a mai Omaha környékén elérték a Missourit, felfedezőink már több száz kilométerrel előttük jártak. Tekintve, hogy az elfogás bőven amerikai területen történt volna, spanyol siker esetén túl sok illúziót nem táplálhattunk volna a résztvevők sorsa felől.

A mandan falvakat végül 1804. október 24-én érték el, és a kedvező fogadtatást követően a hónap végén megkezdték a telelés előkészületeit - Fort Mandan nevű erődítésük felépítésével. A tél azonban jóval keményebb volt, mint arra keleti parti tapasztalataik alapján a felfedezők számítottak, illetve kiütközött még egy tervezési baklövés: télen, a gyakran méteresnél is mélyebb hóban jóval nehezebb volt vadászni, mint tervezték, így az élelmiszerellátás problémássá vált - az expedíció csak a kovácsuk által előállított fémszerszámokért kapott indián kukoricán húzta ki tavaszig. Szintén problémát jelentett, hogy ekkor még bőven el voltak látva whisky-vel, így a nem éppen absztinens fiatal katonákat többször is fegyelmezni kellett - a kor katonai szokásai szerint nem egyszer korbácsolással.

Az expedíció 1805. április 7-én kelt útnak nyugat felé, de már az evezős hajó nélkül: a folyó felső szakaszán használhatatlan járművet a résztvevők egy részével és az első éves jelentésekkel, valamint az összegyűjtött állatokkal és növényekkel Lewis visszaküldte Saint Louisba. Az expedíció ezt követően mintegy másfél évre eltűnt a "világ szeme" elől, és figyelembe véve az előttük álló nehézségeket, sokan úgy hitték, elpusztultak.

Mindez nem állt túl távol a valóságtól: a szinte teljesen ismeretlen terepen, korlátozott felszereléssel, tutajokkal és kenukkal haladó expedíció többször is a végveszélybe került. De ekkorra a 33 emberből és Lewis labradorjából álló expedíció összeszokott, egymásért minden áldozatot vállalni képes csapattá csiszolódott. A katonákon kívül három francia nyomkereső is velük tartott: George Drouillard, a sóni indiánok között nevelkedett prémkereskedő bizonyult az expedíció legjobb vadászának és fő tolmácsának, és Lewis igazi bizalmasává vált.. Pierre Cruzatte hasonlóan hasznos tagja volt az expedíciónak, igaz a félszemű és súlyosan rövidlátó francia a visszaúton szarvasnak nézte és fenékbe lőtte parancsnokát, Lewis így nem túl dicsőséges pózba merevedve fejezte be az expedíciót. Az egyik legérdekesebb résztvevő Tuossaint Charbonneau volt, nem kifejezetten olyan figura, aki túl sokáig szabadlábon maradt volna egy normális társadalomban. A nem éppen megnyerő személyiségű, nehezen kezelhető embert kizárólag felesége, a soson indián Sacagawea miatt vitték Lewisék magukkal, Fort Mandanban született kisfiukkal együtt. Mivel Lewis tudomása szerint épp a sosonok lakták a Sziklás-hegység általuk igénybe venni kívánt hágóinak vidékét, létfontosságúnak tartották, hogy velük tartson - megérzése helyesnek bizonyult, a sosonoktól pár évvel korábban elrabolt Sacagawea több alkalommal is megmentette az egész vállalkozást.

A táj korántsem volt egyhangú: White Cliffs, Észak-Montana (forrás)

A felfedezők elhaladtak a Yellowstone folyó torkolta mellett, melyre szintén egy potenciális nyugatra vezető víziútként tekintettek, majd áthaladtak Észak-Montana száraz pusztaságain, anélkül, hogy egy lélekkel is találkoztak volna, noha ez a vidék a britekkel szövetséges és s sziúkhoz hasonlóan harcias feketelábú indiánok szállásterülete volt. Végül június 16-án érkeztek meg utuk első nagy akadályához, a Missouri nagy vízeséséhez, melyet a lóháton közlekedő indiánok nem tartottak különösebb természeti akadálynak. Lewis és Clark vízen utazó expedíciója számára ugyanakkor kellemetlen meglepetéssel szolgált, hogy a mai Great Falls közelében, nem egy, hanem öt nagy vízesésre bukkantak, így nem csak néhány száz méteres, hanem mintegy 25 kilométeres cipekedés várt rájuk, ami 28 napot vett igénybe. Ekkor már némileg kezdett megrendülni a felfedezők hite a Csendes-óceánhoz vezető könnyen járható víziút létezésében, különösen, hogy innen csak kenukon haladhattak a mind sekélyebbé váló hegyi folyókon. 

Lewis a Missouri vízeséseinél (forrás)

Külön gondot jelentett, hogy az egyre több hegyi folyó Missouriba torkolásánál egyáltalán nem volt egyszerű megállapítani, melyik lehet a hegyekhez legközelebb vivő fő vízfolyás. Július 27-én azonban nem volt vita az expedíció tagjai között: elérték a Three Forks nevű helyet, ahol a Missouri három fő forrásága találkozik. Közülük a legnyugatibbon (egyben a hegyek fő vonulatához legközelebbin), a Jefferson folyón haladtak tovább, ameddig lehetett.

A Jefferson folyó a fölé tornyosuló hegyekkel (forrás)

Ekkorra már létfontosságúvá vált, hogy megtalálják a sosonokat,mivel lovaik nélkül nem tudtak volna  a szükséges felszereléssel együtt átkelni a hegyi hágókon. Szerencséjükre Sacagawea felismerte a tájat, és úgy vélte, hogy törzsének tagjai a vízválasztó túlsó oldalán tanyáznak. Lewis ezért néhány emberével átkelt a hegyvonulaton, hogy megtalálják őket, de Sacagaweát vélhetően nem sokkal korábbi súlyos betegsége miatt nem vitték magukkal.

Ez a momentum csaknem végzetessé vált: amikor a sosonok meglátták a rettegett feketelábú indiánok szövetségeseinek tartott fehér embereket, azonnal rájuk rontottak, Lewisékat vélhetően az mentette meg, hogy a viszonylag messzebbről érkező soson harcosoknak volt idejük észrevenni, hogy a fehérek nem bántják azt a néhány gyereket és öreget, akikkel először találkoztak. Bár a fehérek által használt prérin megszokott jelbeszédet a hegyvidéki indiánok kevéssé értették, rájöttek mit akarnak a felfedezők, és velük tartottak az expedíció táborába, ahol egy (nem túl jól megírt) filmbe illő jelenet játszódott le: kiderült, hogy a soson törzsfő nem más, mint Sacagawea bátyja.

Az érzelmes családi találkozást látva Lewis szája jogosan görbült mosolyra: innen már zsebében érezte a Csendes-óceán gyors elérését. Hogy mennyire bizonyult ez helyes vélekedésnek, és hogy milyen nehézségeket kellett legyőznie az expedíció további útján, az a következő részből fog kiderülni.