Az elmúlt hónapok egyik színes híre volt, hogy esőerdő nyomaira bukkantak az Antarktisz nyugati szélén. Az egykori Gondwana szuperkontinens nagyobb részét 90 millió éve borító esőerdők maradványait azonban nem csak a jeges földrész partvidékén tanulmányozhatjuk: Ausztrália egy részén a hajdani óriási erdőség kis területen még létezik. Ez az erdő sokak szerint bolygónk legidősebb, folyamatosan létező erdőterülete, David Attenborough pedig az egyik legkülönlegesebb földi élőhelynek tartja: az ősi páfrányok és az első virágos növények egyik utolsó menedékhelyének.
Jellegzetes növénytársulás David Attenborough egyik kedvenc esőerdejében, Kuranda, Jumrum Creek
Valójában egyáltalán nem lehetünk bizonyosak abban, hogy az adott helyen csakugyan 100 millió évig folyamatosan esőerdő terpeszkedett. Ugyanakkor elég valószínű, hogy egy ősi növénytársulás lokális tovább éléséről van szó, ami méltán érdemes kiemelt figyelemre – nem csak az erdő elmúlt 100 millió, de az utolsó 100 éve is igen érdekes fejleményeket tartogat.
A dús növényzet egy egykor hatalmas kiterjedésű erdőterület maradványa, Kuranda, Jumrum Creek
Sarki kontinens – dús rengetegekkel
Kezdjük a távoli múltban: az Afrikai-, Dél-amerikai-, Madagaszkári-, Indiai-, Ausztráliai- és Antarktiszi-kőzetlemezeket egyesítő szuperföldrész, a Gondwana nagyjából 550–180 millió évvel ezelőttig a déli pólus közelében egyesítette Földünk szárazföldi területeinek csaknem a felét, miközben a Déli-sark a mai helyzethez hasonlóan jellemzően az antarktiszi lemezrész területére esett. Ebből adódóan a terület sugárzási egyenlege jóval kisebb volt, mint a magasabb szélességeké, ugyanakkor a kréta időszakban, körülbelül 40–65 millió éve a lassan felbomlóban lévő sarki kontinens nagyobb részét dús erdőségek borították, melyek jelentős hányada – a mai fogalmaink szerint – esőerdő volt. Hogyan lehetséges mindez?
A Gondwana 420 millió évvel ezelőtt, a Déli-sark felől nézve - (forrás)
Bár a mindennapi magyar szóhasználatban az esőerdőn trópusi esőerdőt értünk, valójában ez az erdőtípus szubtrópusi és mérsékelt változatban is létezik – a Gondwanán pedig utóbbiak alkothatták az erdőségek javát. Továbbá a krétában Földünk éghajlata sokkal melegebb és párásabb volt, amelyet a kutatók többsége leginkább egy üvegházéhoz szokta hasonlítani. Ennek oka egyrészt a légkör jóval nagyobb szén-dioxid-tartalma, másrészt a kontinenseknek a maitól alapvetően eltérő elhelyezkedése volt: a sarkközeli déli kontinens és a hasonlóan viszonylag magas szélességen lévő északi kontinensdarabok között ugyanis a közepes szélességek nagy óceáni területei hozzávetőleg hatékony hőcserét tettek lehetővé, miáltal a sarkvidékeken is aránylag enyhe éghajlat uralkodott.
Földünk a kréta időszakban, körülbelül 90 millió éve - (forrás)
Ausztrália leszakadása
A helyzet a Gondwana feldarabolódásával és egyes utódainak az Antarktisztól való eltávolodásával radikálisan megváltozott. Elsőre kissé talán furcsának tűnő módon épp a melegebb szélességek felé mozgás pecsételte meg a gondwanai erdők utódainak sorsát, és okozott nagymértékű lehűlést a déli féltekén. A folyamat kulcseleme az Antarktiszról utoljára leszakadó Ausztrália „önállósulása” volt. A (ma) vörös kontinens leválása nagyjából 100 millió éve kezdődött, de komolyabb lendületet csak mintegy 50 millió éve vett. A két kontinens teljesen úgy 35 millió évvel ezelőtt vált el, aminek szinte azonnal drámai hatása lett. Ausztrália északra tartása ugyanis kinyitotta délen a Tasmán-átjárót, ugyanakkor jórészt bezárta északon az „Indonéz-átjárót” (vagyis óceánrészt). Mindez a következőkkel járt: a déli óceánrész kinyílása (a Dél-Amerika és az Antarktisz közötti Drake-szoros nyílásával együtt) egy egységes, az Antarktiszt körülölelő óceánrészt hozott létre, melyben egy, a déli kontinenst körbefutó hidegáramlás tudott létrejönni, s ez utóbbi voltaképpen elvágta a déli-sarki és trópusi területek közötti légcserét (és hőáramlást), megszüntetve a korábbi kiegyenlítő mechanizmusokat. Így vált egy óriási hűtőszekrénnyé az Antarktisz: egyre nagyobb területei jegesedtek el (persze jelentős ingadozásokkal), és lényegesen lehűlt a környező tengervíz, ezáltal pedig a déli félteke jókora része is. Az északi óceánrész lassú bezáródása pedig a trópusi légmozgásokat és a hőcserét változtatta meg alapjaiban, megágyazva a ma El-Nino és La-Nina névvel illetett jelenségcsoportnak, melynek köszönhetően a korábban Ausztráliát öntöző csapadékmennyiség sokkal nagyobb változékonyságot kezdett mutatni – azaz a kontinens fokozatosan szárazabbá vált. Mindebben fontos szerepet töltött be a kontinens egyre északibb elhelyezkedése, tagolatlansága és a nagyobb hegységek hiánya is, melyek mind a kiadósabb csapadékhullás ellen dolgoztak – és fokozatosan eltüntették az erdőségeket.
A Gondwana végső felbomlása, Ausztrália leszakadása mintegy 40 millió éve - (forrás)
A legutóbbi 35 millió évben persze számos melegebb, csapadékosabb időszak is volt, a Drake-szoros 15–20 millió évvel ezelőtti ideiglenes bezárulása pedig megszüntette egy ideig a sarkvidéki áramlást, ami túlélési haladékot adott a gondwanai erdőterületek maradékainak. Ez utóbbiak számára a végső csapást az elmúlt néhány millió év eljegesedése jelentette, mely még szárazabbá tette Ausztrália éghajlatát, az esőerdőket lényegében a Nagy-Vízválasztó-hegység óceán felöli, csapadékosabb területeire visszaszorítva. Az egykori gondwanai esőerdők maradványai ennek megfelelően nem csak trópusi erdőket jelentenek, az ősi növénytársulások vékony sávban, foltszerűen húzódnak Észak-Queensland dzsungelétől Délkelet-Queensland és Észak-Új-Dél-Wales szubtrópusi hegyi esőerdein keresztül egészen Északnyugat-Tasmánia köderdeiig.
A tengerpartig nyújtózó Daintree-esőerdő - (forrás)
És jöttek a telepesek
Szubtrópusi esőerdő (Lamington Nemzeti Park)
A jellemzően többszintű, dús, páfrányos aljnövényzetű erdőségek ott tudtak megmaradni, ahol a nedves évszak bőséges csapadéka mellett a száraz időszakban is van némi eső: a Nagy-Vízválasztó-hegység azon részein, ahol a magasabb hegyvonulatok kifejezetten partközelben húzódnak (Brisbane, Gold Coast hátországa), illetve ahová a csapadékot hozó nyugati szelek a száraz időszakban is eljutnak (Tasmánia). A kedvező csapadékviszonyok ugyanakkor sajnos a telepesek számára is igencsak vonzónak bizonyultak, így a 250 évvel ezelőtt létezett szubtrópusi és mérsékeltövi esőerdő-állománynak csak mintegy 1 százaléka (3800 négyzetkilométernyi területe) maradt fönn mára. Ráadásul a 2019–2020-as bozóttűzszezonban az aszály miatt ezek egy része is kiszáradt és lángra kapott, tovább zsugorítva a „gondwanai” erdőterületet. (Ezt kommentálta úgy a média egy része, hogy ezek az erdők túlélték a dinoszauruszokat, de a tüzet már nem.)
Mérsékeltövi esőerdő Tasmániában – ilyen lehetett a gondwanai erdők zöme - (forrás)
Sokkal jobb a helyzet északon, ahol a trópusi esőerdő jóval nagyobb mértékben őrződött meg, bizonyos helyeken továbbra is a hegységek belsőbb részeitől a partvidékig tartó egységes erdőterületet alkotva. Ennek egyik oka, hogy itt már kiterjedt területeken jóval nagyobb, 2–8000 milliméter közötti az éves csapadékmennyiség, a passzátszelek által a nyáron szállított vízmennyiség mellett „télen” is tűrhető mennyiségű eső esik. Másrészt Észak-Queensland kevésbé volt vonzó a telepesek számára, bár a XIX. század végén meghonosított ültetvényes gazdálkodás (cukornád, tea) és a legeltető állattartás komolyan megtépázta mind a partvidéki, mind a hegyvidéki erdőterületeket.
Az ausztrál esőerdők elterjedése - (forrás)
A XX. század elején azonban – az esőerdő szerencséjére – nagy változás állt be a gazdálkodás módjában: az addig a kínai és óceániai munkásokon (gyakorlatilag félrabszolgákon) alapuló kiterjedt ültetvényes növénytermesztés már nem volt fenntartható, a helyükre lépő drágább délszláv és görög munkások alkalmazásával inkább a síkvidéki cukornádtermesztés vált gazdaságossá, a foltszerűen művelt hegy- és dombvidéki ültetvényeket fokozatosan feladták.
A Cairns környéki hegyvidéki erdők különleges élőhelyeket rejtenek
A felhagyott egykori ültetvényeket – mindenki meglepetésére – lassan visszahódította a trópusi esőerdő (más területeken a kiirtott esőerdő helyét eukaliptuszerdők vették át). A népszerű turistacélpontot, Kurandát a legtöbb prospektus „esőerdei faluként” reklámozza, bár a helyiek szerint jobban passzolna a „falu, amit visszahódított az esőerdő”, ugyanis a települést eredetileg teaültetvényesek hozták létre.
Élő kövületek tárháza
Összességében a trópusi esőerdő napjainkban mintegy 9000 négyzetkilométert borít Észak-Queenslandben, ma már a Világörökség része, és több mint 15 százaléka fokozottan védett terület. De mitől olyan különlegesek ezek az erdőségek, hogy még David Attenborough is megemelte előttük a kalapját?
Egyrészt különleges betekintést nyújtanak a földtörténeti középidő (így a dinoszauruszok korának) növényvilágába – itt még számos olyan növényfaj, illetve növénycsalád él, melyeket máshonnan már csak fosszíliákból ismerünk. A terület különösen az ősi páfrányfélék egyik utolsó menedéke, de a korai virágos növények 19 családjából 12 él meg ezen a kis területen, közülük 2 képviselői csak itt találhatók meg bolygónkon.
A párás hegyvidéki erdők az ősi páfrányok menedékei
Az ősi növények nagy aránya a terület viszonylagos elszigeteltségének köszönhető, mivel a máshol elterjedő, fejlettebb, „életképesebb” fajok ide nem tudtak eljutni. Az elszigeteltség pedig időnként meglepő felfedezéseket is eredményez: az egyik legkorábbi (mintegy 130 millió éve kialakult) virágos növényt, az Idiospermumot (Calycanthaceae, fűszercserjefélék családja) innen írták le a XX. század elején, de bővebb vizsgálatára nem volt lehetőség: felfedezett élőhelyét a terjeszkedő cukornádültetvények tették tönkre. Újrafelfedezéséhez 1971-ben – paradox módon – szintén a mezőgazdaság terjeszkedése vezetett, ugyanis a növény termése mérgező, s végzett a növény élőhelyének közelében megjelenő haszonállatokkal. Azóta a terület védelem alatt áll.
Az Idiospermum - (forrás)
A másik különlegességet az adja, hogy egyes források szerint ez Földünk legősibb esőerdeje, azaz egy már legalább 100 millió éve létező esőerdőről van szó. Ám hogy az adott területen valóban folyamatosan létezett-e erdő, azt elég nehéz megállapítani, miként azt is, hogy pontosan mikortól is létezik, ráadásul egy malajziai erdőterület is versenyben van a megtisztelő címért. A közelmúltbeli kutatások pedig a legutóbbi eljegesedések időszakából eukaliptuszerdők maradványait és égésnyomokat tártak fel a terület egy részén, tehát erős a gyanú, hogy az esőerdő kiterjedése nagymértékben változott az elmúlt néhány száz ezer évben, és időnként akár még a mai kiterjedésénél is kisebbre zsugorodhatott.
Újraerdősítés kontra turizmus
A viszonylag még mindig kiterjedt erdőterület fenyegetettsége azonban nem múlt el teljesen, egyszerre találkozhatunk reményteli és aggasztó fejleményekkel is. A hegyvidéki területen és a Daintree Nemzeti Park területéhez kapcsolódóan a szövetségi állam egyre több területet vásárol vissza, hogy kiterjeszthesse a védett (újraerdősítendő) tartományokat. Ráadásul ehhez kapóra jött a lakosság majdnem 10 százalékát kitevő őslakosok földkárpótlása is az 1980-as, 90-es években. A sík, partvidéki területeken ugyanakkor csökkenő intenzitással, de még mindig napirenden van a cukornádültetvények bővítése.
Az erdők, a szurdokok és a vízesések sok látogatót vonzanak (Barron Gorge, Kuranda)
Az igazi veszélyt azonban a turizmus jelenti. A Cairns fölötti hegyvidék szurdokai, vízesései, a Daintree Nemzeti Park csaknem érintetlen, a homokos tengerpartig nyúló dzsungele egyre több látogatót vonz. Ez még önmagában nem lenne nagy baj, a terület viszonylagos elzártsága, a helyiek „komótos” életstílusa eddig ugyanis nagyrészt a „hátizsákos” turistáknak tette vonzóvá a régiót, az infrastruktúra pedig nagyobb tömeget is elbírna, ugyanakkor a cairns-i tengerparton már megkezdődött a nagy szállodák építése a tömegturizmust elősegítendő, ez pedig már egész más igényekkel jár, és komoly vitákat váltott ki a további fejlesztés irányával kapcsolatban.
A látványos, nedves növénytársulás könnyen megközelíthető a turisták számára
Az újonnan érkező turisták ugyanis egyre nagyobb arányban szeretnének fürdeni is a gyönyörű tengerpartokon, ami a krokodilok és a medúzák miatt jellemzően szigorúan tilos – de egyre nagyobb a nyomás a „probléma” megoldása érdekében –, aminek a helyiek többsége egyelőre ellenáll, kérdés persze, hogy mennyire lesz ez tartható hosszú távon. A következő évtizedben vélhetően kiderül, milyen irányba fejlődik tovább a környék turizmusa, területhasználata, ami meghatározhatja az ősi erdőmaradvány sorsát is.
Az írás eredetije az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2020 évi 20. számában jelent meg
Felhasznált források:
https://index.hu/techtud/2020/04/01/esoerdo_maradvanyara_bukkantak_az_antarktisz_nyugati_reszen/
https://climatehistory.com.au/palaeoclimate/
https://phys.org/news/2018-11-rethinking-australia-climate-history.html
https://
https://en.wikipedia.org/wiki/Gondwana
https://en.wikipedia.org/wiki/Antarctic_Circumpolar_Current
https://en.wikipedia.org/wiki/Gondwana_Rainforests
https://en.wikipedia.org/wiki/South_Polar_region_of_the_Cretaceous
https://en.wikipedia.org/wiki/Daintree_Rainforest
https://en.wikipedia.org/wiki/Idiospermum
https://en.wikipedia.org/wiki/Wet_Tropics_of_Queensland
https://en.wikipedia.org/wiki/Climate_change_in_Australia#Pre-instrumental_climate_change