A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus Itáliát megosztott állapotban hagyta. Északi részén a Habsburg Birodalomé lett Velence és Lombardia, vagyis az Alpok déli előterének és a Pó-síkságnak a legnagyobb, középső és keleti része. Nyugatabbra helyreállt a Szárd-Piemonti Királyság, amelyhez a Pó-síkság nyugati részére és a szomszédos hegyvidékekre kiterjedő, Torinó központú Piemont és délebbre Szardínia szigete tartozott. Az Appennini-félszigeten számos kisebb hercegség (Parma, Modena, Lucca) mellett három nagyobb entitás maradt: északon a Toszkánai Hercegség, középen a Pápai Állam, délen pedig a Nápoly-Szicíliai Királyság. Az olasz egységtörekvések már a XIX. század első felében megjelentek, bázisuk elsősorban a Szárd-Piemonti Királyság volt, az olasz egységig azonban még évtizedeknek kellett eltelnie.

Az olasz egység kialakulása térképen. Amikor a posztban ismertetett térképmű készült, bizony még minden állam létezett (Forrás: globalsecurity.org).

Az olasz nemzeti törekvések és a fennálló társadalmi rend ellen azonban mind az egyházi államban, mind a nápolyi királyságban több forradalom is kipattant még a század első felében. Ezek leverésében elsősorban az olasz egység legnagyobb ellenfele, az Osztrák Császárság (Habsburg Birodalom) jeleskedett, csapatokat küldve a fennálló hatalom támogatására. A címbeli mondat is ezzel kapcsolatban hangzik el Jókai Mór: A kőszívű ember fiai c. regényében a hetvenkedő Boksa Gergő szájából: "Voltam én már különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajcihő, amikor a Papszászt restoráltuk". Ő természetesen a Pápai Állam 1846/47-es megsegítéséről beszél később a magyar szabadságharc forrói ütközete előtt, arra utalva, hogy a császári csapatokban számos magyar katona is szolgált.

Róma az 1840-es évek elején, mint a Pápai Állam fővárosa

Számunkra azonban sokkal érdekesebb most, hogy a csapatokkal nemcsak harcoló katonák kerültek Ausztriából az olasz csizma legtávolabbi zugaiba, hanem földmérők és katonai térképészek is. Mivel a térség Ausztria számára ekkor potenciális hadszíntérnek számított - amit a forradalmak leverésében játszott szerep már ekkor is igazolt - a katonai térképek elkészítése magától értetődő lépés volt. Így aztán a császár felmérői nemcsak a birodalomhoz tartozó Lombardia és Velence, illetve a hozzájuk politikailag közel álló kisebb határos hercegségek felmérését végezték el, de a munka az egész félszigetre kiterjedt. A felmérésből természetesen kimaradt Piemont (illetve csak egy kisebb részét sikerült felmérni, vélhetően valamelyik háború kapcsán), hiszen az olasz egység patrónusaként és így Ausztria ellenségeként természetesen soha nem engedte be területére az osztrák katonaságot, így a térképészeket sem.

1821-ben a császári térképészek felmérték a később ellenséges Piemont délkeleti sarkát, benne az alessandriai erődítménnyel

A felmérés technikai bázisa megegyezett a Birodalom ezzel párhuzamosan folyó második katonai felmérésével. Ha megfigyeljük, hogy a második felmérés tartományonként milyen időszakban folyt, észrevehetjük, hogy a 1820-as évek első felében és az 1840-es évtizedben a magának a Birodalomnak a területén viszonylag alacsonyabb intenzitású munka folyt: a felmérő csoportok ekkor dolgoztak Itáliában (később, már a krími háború idején az erdélyi felmérést szakították félbe, hogy az átmenetileg megszállt havasalföldi román területeket mérjék fel - ez azonban egy következő poszt tárgya lesz). Míg a második felmérés részletes (ún. felmérési) kéziratos szelvényeinek méretaránya 1:28.800 volt (ebben készült el Velence, Lombardia, Parma, Modena és Lucca térképműve), a félsziget délebbi részén az alkalmazott méretarány ennek harmada, 1:86.400 volt, magukon a szelvényeken jelezték is a 3*3 nagyobb felbontású szelvény határait, ilyenekre azonban a levéltárban nem bukkantunk. A szelvények földrajzi elhelyezkedésének az első katonai felméréséhez hasonló elemzésével kiderült, hogy a Nápolyi Királyság területét fedő korábbi, 1820-as évekbeli szelvények vetületi kezdőpontja a nápolyi Capodimonte, míg a Pápai Állam és Toszkána térképei esetén - a második katonai felmérés itáliai részéhez hasonlóan - a milánói San Salvatore katedrális.

Az 1840-es évek elején már vasútvonalakat és pályaudvart is találunk Firenzében.

Meglepő módon a térképek léte eddig a szűkebb osztrák szakirodalmon kívül nem volt ismert. A kéziratos szelvényeket a bécsi Hadilevéltárban őrzik, a készítésükhöz használt geodéziai alappont-jegyzékekkel együtt. 2015-ben a Hadilevéltár, az Arcanum Adatbázis Kft. és az Eötvös Loránd Tudományegyetem együttműködésében először minden kéziratos szelvényből szkenneléssel digitális kép-kópiát készítettünk, majd ezeket a képeket az egy korábbi posztban már ismertetett módszerrel georeferáltuk, fedésbe hoztuk a mai térképekkel. A MAPIRE projekt keretében a feldolgozott térképmozaik bárki számára elérhetővé vált, így személyesen is meggyőződhetünk az illesztési algoritmus pontosságáról és a maradék hibák helyről helyre változó mértékéről.

A felmérés Calabria legtávolabbi csücskéig, a Messinai-szorosig is eljutott

A térképeken eddig nem ismert részletességgel bukkan fel az egyesülés előtti Itália térképi valósága, mi pedig büszkék lehetünk, hogy mind az akkori térképek készítésében, mind pedig azok mai életre keltésében is megtaláljuk honfitársaink munkáját.

Timár Gábor (ELTE)