Gondolom nem sokan hallottak még Wilczek grófról, aki a Monarchia egyik neves lengyel családjából származott és a XIX. század folyamán egy Zichy gróffal együtt finanszírozta az osztrák-magyar északi sarki expedíciót. Ez volt az a híres kaland, melynek során Karl Weyprecht és Julius von Peyer 1872-1874 között felfedezte a Ferenc József-földet. Nem lehetetlen, hogy az expedícióról is megemlékezünk majd, de itt most Wilczek gróf egy másik tettéről szólnánk, amely kissé kárpótolná azokat, akik hiányolták a kommentelési lehetőséget a legújabb Pangea játékából. Vitaposzt eddig még nem volt nálunk, most elérkezett ennek is az ideje.

Kreuzenstein vára, Leobendorf, Alsó-Ausztria

Történt egyszer, hogy Johann Nepomuk Wilczek grófnak megtetszett egy, a Bécstől nem messze lévő birtokán álló romvár. Gondolt egyet és a sziléziai szénbányáiból szerzett elképesztő vagyonát arra költötte, hogy nem csak újjáépítse Kreuzenstein várát, de be is rendezze. Az 1906-os ünnepélyes átadáson maga II. Vilmos német császár is tiszteletét tette. A várkastély ma is ott áll Leobendorf felett, a turisták legnagyobb gyönyörűségére, akik viszont nem látogathatják akármikor a létesítményt, mert a grófi család még mindig itt él. Most egy pillanatra hunyjuk be a szemünket és képzeljük el ugyanezt Magyarországon. Ugye, hogy nem megy?

Szigliget vára

Állandó téma volt nálunk teljesítménytúrák során, amikor egy romvárba értünk, hogy ha nagyon sok pénzünk lenne újjáépítenénk egy ilyet. Mert ez egy "jó poén" lenne, mert vonzaná a turistákat és sokkal inkább kiemelné a környező táj szépségét. Meg milyen már, hogy ebben az országban csak romok vannak. Persze, tudjuk a gonosz Habsburgok mindent leromboltak. Azt pedig, hogy ez többnyire inkább a vár alatti falvak lakosságának volt köszönhető többnyire szemérmesen elhallgatjuk. Tulajdonképpen a hazai műemlékvédelem is sokszor akadálya a várak újjáépítésének. A Velencei charta kizárja a hipotéziseken alapuló restaurálást, ami a leginkább csak metszeteken fennmaradt állapotok visszaállításának fő akadálya. Pedig itt nem arról lenne szó, hogy minden várat újjá kell építeni, hanem arról, hogy nem kellene kizárni a lehetőségét annak, hogy néhányat helyreállítsunk. Pl. Visegrádot, Diósgyőrt, vagy a Balaton partján Szigligetet. Mondjuk a híresebbeket, mint amilyen Drégely vára. Ezek a várak még így is jobb helyzetben vannak a többinél, hiszen szem előtt vannak. Magyarországon azonban számtalan olyan kisebb várrom van, amelyről nem írt legendát Arany János, nem énekelte meg Tinódi Lantos Sebestyén, néha csupán egyetlen falcsonk maradt belőlük egy áthatolhatatlan erdő közepén. Holott felbecsülhetetlen kultúrtörténeti emléket képviselnek ezek is, akár több száz éves viharos múltjukkal. Szerencsére vannak pozitív példák, itt-ott megmozdult egy kisebb közösség, mint például Csobáncon, vagy Szádváron de a teljes rekonstrukció valószínűleg itt is csak ábránd.

Füzér vára - rekonstrukció

Magyarországon szerencsétlen módon hozzá kell tenni, hogy nem csupán a váraink állnak romokban, lassan azok a kastélyaink is, amelyek falai között legkésőbb 1947-ig az eredeti tulajdonos lakott, amíg a népi demokratikus államnak meg nem tetszett az épület. Tettek bele téeszt, elmegyógyintézetet, jobb esetben iskolát, rosszabb esetben szovjet istállót. Hiába volt a rendszerváltás, ezeket a többnyire romos épületeket például a román állammal ellentétben a mai napig nem adták vissza a mai is élő leszármazottaknak. Pikáns helyzet az, amikor a román állam kárpótolja a magyar arisztokráciát Erdélyben; Bánffyakat, Telekieket, Keményeket, és a többi. 

A Lovarda lebontott épülete Budán (kép: fortepan)

Magyarországon pillanatnyilag hatalmas vihart kavar a Budai Királyi Várpalota részleges helyreállítása. A közvélemény - mint mindig - két egymással kibékíthetetlenül szembenálló táborra oszlik. Ennek kapcsán merül fel a kérdés: mihez kezdjünk a várainkkal, kastélyainkkal, és sajnos egyre inkább a vidéki templomainkkal és a körülöttük elnéptelenedő falvainkkal? Hogy visszakanyarodjunk a földrajzhoz, a külső erők szakadatlanul dolgoznak. A mállás és az aprózódás lassan felemészt mindent. Egyik nap csak a tető ázik be, jövőre már be is szakad, később a falak dőlnek le és nem marad más mint néhány elsárgult fénykép. Tulajdonos pedig nincs, aki jó gazdája lehetne ezeknek az épületeknek. Ha így folytatódnak ezek a folyamatok egyre kevésbé hibáztathatjuk majd a Habsburgokat váraink állapotáért, pusztulásáért. 

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: