A modern menekültügy megteremtője egy különös norvég tudós, akit bátor és úttörő északi-sarkvidéki földrajzi és oceanográfiai felfedezései repítettek olyan társadalmi pozícióba, hogy egy több millió emberen segítő intézményrendszer atyja lehessen. Nem mellesleg a modern sarkkutatás és a neurobiológia egyik megteremtője, síbajnok, a független Norvégia egyik szülőatyja volt, aki még egy béke Nobel-díjat is zsebre tehetett.
Fridtjof Nansen 1861-ben született az akkori Svéd-norvég unió norvég országrészének fővárosa, Kristiania (ma Oslo) közelében egy jogász apa és egy nemesi származású, de rendkívül energikus anya gyermekeként. Norvégia ekkor a nemzetté válás rögös útját járta, miközben nemcsak sokkal zordabb természeti adottságaiban különbözött az Unióban domináns Svédországtól, de társadalmi-gazdasági berendezkedésében is: a svédeknél meghatározó arisztokrácia aránya elhanyagolható volt Norvégiában, ugyanakkor a keleti szomszéddal ellentétben az iparosodás is gyerekcipőben járt. A norvég társadalom egy a természet erőivel keményen küzdő paraszti és hajós társadalom volt, a viking örökségre ekkoriban felépíteni kívánt nemzeti erősségeknek és erényeknek meghatározó részét képezte a télisportok valamint a tengerészélet megbecsültsége. A formálódó nemzettudat számára igen fontos volt a "norvég nagyszerűség" (elsősorban svédekkel szembeni) bizonyítása, így az alig több mint egy milliós nemzet igen büszke volt minden külföldön is híres fiára. Ebben a társadalomban kemény munkával volt lehetőség kitörni: bálnavadász vagy kereskedelmi kapitányként, vagy tanulás révén a lassan gyarapodó városokban munkát találva.
Kristiania 1860 körül - (forrás)
Nansen kezdetben korántsem a "hajós" irányba mozdult, ellenben kiválóan síelt és korcsolyázott, 17 éves korában pedig országos síbajnok lett. Aztán még 11-szer ismételte meg ezt... A viszonylag jó tanuló, de egy tudományágban sem különösebben kitűnő gimnáziumi diák 1880-ban a kristianiai egyetem zoológiai szakára pályázik, mivel úgy látja, hogy ez az a szak, aminek keretében hódolhat téli túraszenvedélyének. Innentől akár egy népszerű, túrákat szervező tanár, vagy egy fitt szobatudós is válhatott volna belőle, de nem így történt: 2 év múlva tanszékvezetője azzal bízta meg tengerbiológia iránt is érdeklődő diákját, hogy a nyári szünetben egy bálnavadászhajó fedélzetén végezzen gyűjtőmunkát. Az alapvetően sikeres gyűjtőút során a Viking nevű hajó Grönland közelében hosszabb időre a jég fogságába került, a 21 éves Nansent pedig megigézte a végtelen jégsivatag, a még felderítetlen, titokzatos grönlandi jégsapkát pedig kiváló síterepnek látta. Gyűjtőútja még egy nagy változást hozott életében: professzora úgy gondolta, hogy Nansen "mélytengeri portfóliója" némileg nagyobb, mint ami eddig a kristianiai egyetemnek rendelkezésére állt, így mind feldolgozásukra, mind a fiatal kutató szakmai fejlődésére jobb helyszín a nyílt tengerhez közelebb fekvő bergeni múzeum.
A fiatal Nansen - a "Viking" - (forrás)
A gyorsan fejlődő kereskedővárosban a múzeum köré a korabeli Norvégia legszínvonalasabb kutatói gárdája sereglett, akik Nansen figyelmét a neurobiológia felé fordították, aminek kiváló tesztalanyai voltak a begyűjtött tengeri herkentyűk. Emellett a fiatal kutató Bergenben kiélhette sívágyát is: mivel a borzalmasan nehéz terepen még vagy 20 évbe telt a vasútvonal kiépítése, télen legtöbbször sílécen tette meg a Kristianiába vezető csekély 400 km-es távot, és ebben a korabeli, különösen enyhe teleken időnként elolvadó hó sem nagyon tudta megakadályozni.
Tudományos munkájában is önálló utakon járt: mivel a bergeni felszerelést nem tartotta megfelelőnek kutatásaihoz, európai tanulmányútra indult, felkeresve a kor legmodernebb német és olasz kutatóintézeteit. Nápolyi tartózkodása alatt kezdte el kiépíteni európai kapcsolatait: a magas, szálas, szőke, viking kinézetű norvég hamar feltűnést keltett. Többek között a magyar kutatókkal is jóban volt, szimpátiáját az is növelte, hogy a magyarok monarchiabeli helyzetét a norvégokéhoz látta hasonlatosnak. (Valójában a norvégoknak jóval több joga volt az államszövetségben.) Az úton megismert új módszerekkel egy új elméletet állított fel az idegsejtek működésére vonatkozóan, melynek alapján - utólag - a modern neurobiológia egyik atyjának tartják. Doktori disszertációjának megvédésekor ugyanakkor már más foglalta el gondolatait: nemsokára Grönland első szárazföldi átszelésére indult kis csapata élén. Ezzel már a híres svéd felfedező, Nordenskiöld is próbálkozott 1883-ban, majd a sarkvidék akkori sztárja, Peary is 1886-ban, utóbbi be is jelentette, hogy hamarosan újabb próbálkozást tesz. Ebbe a közegbe robbant be az ismeretlen norvég biológus.
Grönland partvidéke - nem éppen könnyű síterep - (forrás)
1888-as expedíciója azonban sok tekintetben forradalmi volt: egyrészt csak kis, 6 fős, gyakorlott sízőkből álló társasággal indult útnak, akik leírása alapján egy masszívabb sítúrának fogták fel az utat, illetve a korábbi expedíciókkal ellentétben Grönland csaknem lakatlan keleti partvidékéről tartottak a lakott nyugati rész felé. Ennek az volt az értelme, hogy így nem volt lehetőségük visszafordulni: a nyugati part elérése (és így a sziget átszelése) elengedhetetlen volt. (Másrészt, ha eltévednek, vagy az ismeretlen területen kerülőre kényszerülnek, nyugaton könnyebben találtak segítséget.) E döntés miatt az út kezdeti szakasza csaknem tragédiába torkollott: a Jason bálnavadászhajó nem tudta a kis csapatot a szárazföldre tenni, így 1888. július 3-án két csónakkal evezni kezdtek a jégtáblák mentén, hátha átjutnak. Ez nem sikerült, sőt a viharossá váló szél, csaknem a nyílt tengerre sodorta a csónakokat, és már csaknem Grönland déli csúcsánál (a Farewell foknál) jártak, mire sikerült újra partközelbe jutniuk. Némi eszkimó segítséggel északabbra jutottak, és augusztus 15-én végre megkezdhették az expedíció szárazfödi részét, miután a biztonság kedvéért elégették csónakjaikat...
A grönlandi átkelés: kékkel a csónakban megtett odüsszeia, pirossal a tervezett, zölddel a valós útvonal - (forrás)
Mivel az utat a tervezettnél délebbre tudták megkezdeni, és igencsak alábecsülték a sílécekkel történő szánvontatás nehézségeit az emelkedő terepen, a célpontjukat is délebbre helyezték át, ami egyben az útvonal 150 km-es rövidítésével is járt. Nansen útitársai némileg becsapva érezték magukat: ez egyáltalán nem az az erős sítúra volt, amit ígértek nekik, a helyzet csak a jégtakaró legmagasabb (2000 méter feletti) részének elérése után javult. Végül szeptember 29-én érték el a nyugati partvidéket, és pár nappal később a legközelebbi lakott települést, Godthaabot. Mivel az az évi utolsó hajó már elment, az expedíció tagjai itt teleltek át, alaposan tanulmányozva az eszkimók életét.
Európába visszatérve az expedíció tagjai egy csapásra világhíresek lettek, Norvégia pedig különösen büszke volt fiaira. De mik is voltak az expedíció eredményei?
- Nansen bebizonyította, hogy sarkvidéki környezetben is lehetséges a gyors haladás, sportemberekből álló, jól felszerelt kis expedícióval, ami szakítást jelentett a korábbi, nehézkes, sok embert megmozgató, a "szedj össze egy csomó tengerészt és korbácsold őket előre addig, amíg össze nem esnek" koncepciójú brit expedíciós modellel.
- Ez az expedíció volt az első, ami felfedezőmunkájával nem eltüntetett, hanem felrakott egy fehér foltot a térképre: bebizonyosodott, hogy Grönland belseje déli részén nem jégmentes, nincsenek "oázisok" sem titokzatos elzárt birodalmak.
- Az expedíció bevezette az európai köztudatba a síelést, mint sportot.
- Nansen számára világossá vált, hogy az emberi szánvontatás nem megfelelő módszer a sarkvidéken, ez csak végszükség esetén alkalmazható. Grönlandi telelése nyomán figyelme a szánhúzó kutyák alkalmazása felé fordult. Szintén eszkimó mintára tökéletesítette felszerelésük számos darabját. A későbbi sarki expedíciók során a sikerességet nagyrészt az jelentette, ha a vezető figyelembe vette a Nansen által levont tanulságokat.
A hazatérő tudóst elhalmozták kitüntetésekkel, hazáján kívül különösen Dániában és Nagy-Britanniában fogadták lelkesen, aminek később még igen nagy jelentősége lett. A grönlandi tapasztalatai alapján pedig egy jóval ambiciózusabb vállalkozás előkésztését kezdte meg: az Északi-sark hajóval történő megközelítését/elérését. Igen, hajóval. Akkoriban ugyanis az Északi-sarkvidék 83,5 fokos szélességnél északabbra ismeretlen volt, csak annyit tudtak, hogy ezen a szélességen lassan mozgó jég borítja az óceánt, de egyesek azt feltételezték, hogy a Sark maga jégmentes és jól hajózható, mások szerint szárazföld, vagy legalábbis szigetvilág övezi Földünk legészakibb pontját (lásd Verne Hatteras kapitány című regényét). Nansen mondjuk nem hitt a jégmentes sarki tengerben, bár nem jött volna rosszul neki. A terv alapját egy korábban szerencsétlenül járt expedició maradványainak fellelése adta: a Jeanette nevű amerikai kutatóhajót 1881-ben Kelet-Szibéria Partvidékénél roppantotta össze a jég, de három év múlva roncsdarabjait Grönland északi partvidékén fedezték fel. Kézenfekvő volt a következtetés, hogy a roncsokat egy Szibériából Grönland felé haladó áramlás vitte ilyen nagy távra, mely Nansen várakozása szerint (a sarkvidékre mélyen benyúló kanadai szigetvilág miatt) áthaladt az Északi-Sarkon. Persze az más kérdés, hogy az áramlás akár több száz kilométerre el is kerülhette a sarokpontot, a lényeg az volt, hogy jó eséllyel megközelíti.
A terv maga faék egyszerűségű volt: Nansen és társai Szibériától északra haladnak lehetőség szerint minél keletebbre és északabbra, majd jégbe fagyasztják bő három évi élelemkészlettel ellátott hajójukat, és rábízzák magukat a feltételezett áramlásra, és ha szerencséjük van, a hajó fedélzetén úri kényelemben elérhetik az Északi-Sarkot. Ha nincs szerencséjük...akkor megfelelő felszerelést (csónakokat, szánokat, kutyafalkát) visznek magukkal, hogy lakott, vagy legalábbis emberek által időnként látogatott területre érhessenek. Kockázatos terv volt, de nem volt őrültebb, mint a korábbi expedíciók. Fő bírálói azzal érveltek, hogy egyáltalán nem bizonyított az áramlás léte, így az is lehet, hogy a hajót feleslegesen fagyasztják be, és talán mindörökre a jég fogságában marad. Másrészről, viszont, ha valóban létezik a keletről nyugatra tartó áramlás, a jég hátán nyugatról próbálkozó amerikai és angol expediciók erőfesztései hiábavalóak, ugyanis a "szembe" mozgó jégen át próbálkoznak az Északi-Sark elérésével.
Egy ilyen expedícióhoz persze nem volt egyszerű támogatókat szerezni, Nansen ezért kizárólag norvégokból álló, nemzeti expedíciót szervezett, bízva a kormánytámogatásban. Jól számított: nemzeti érzelmekre ható parlamenti beszéde biztosította a szükséges összeg jó részét, míg a maradékot a nekilelkesült norvég honpolgárok és honleányok adták össze. A vállalkozás mögé - némileg rossz szájízzel - a svédek is beálltak: a szánhúzó kutyákat például a szentpétervári svéd nagykövetség szervezte le.
A Fram otthonos környezetben - (forrás)
Nansen különleges domború fenekű hajót építtetett melyet a jég nyomása nem összeroppantott, hanem csak megemelt. A "Fram" (Előre) a kor legjobb bálnavadászhajó építőjénél, Colin Archernél készült (aki neve ellenére norvég volt), akit ezután még számos sarkkutató felkeresett... A hajót (szélkerékkel hajtott dinamó által táplált) villanyvilágítással szerelték fel, hogy a hosszú sarki éjszakákon még nagyobb komfortot nyújtson a fedélzet.
A 12 fős expedíció 1893. június 24-én indult el Kristianiából, a hajó kapitányaként és az expedíció másodparancsnokaként Nansen grönlandi útitársa, Otto Sverdrup szolgált. A hajó viszonylag eseménytelenül haladt kelet felé Szibéria partjai mentén, útjuk során viszont különös jelenségre figyeltek fel utasai: a hajó jelentősen lassabban haladt, mint az a gépek teljesítménye, valamint a megfigyelt áramlatok alapján várható volt. Mindez különösen a nagy szibériai folyók torkolatának közelében volt feltűnő. A mérések alapján ezeken a területeken a mélyebb sós vízű rétegek és a felettük lévő édesvíz nem keveredett egymással, az hajó pedig mindkét vízrétegbe belemerült, ami az eltérő felületek között kialakuló hullámzás miatt nagyban csökkentette a propeller hatásfokát, egyes helyeken a negyedére vetve vissza a haladási sebességet. A jelenséget "holt víznek" (dead water) nevezik Nansen leírása alapján.
A Fram expedíció impozáns útvonala: pirossal a tengeren megtett "odaút", kékkel a jégbefagyott hajó sodródása, sárgával a kiolvadt hajó hazaútja. Zöld szín jelzi Nansen és Johansen önálló útját, lila pedig mentőhajójuk útvonalát - (forrás)
Ennek ellenére a norvég expedíció 1893 szeptemberére elérte a Jeanette tragédiájának helyszínét, és végül október 5-én a 79. szélességi körtől valamivel délre a hajó már nem tudott északabbra hatolni, és a jégtáblák közé fagyva megkezdte epikus sodródását. Ettől a sodródástól kezdetben az expedíció valamennyi tagjának égnek állt a haja: egyrészt először a tervezett északnyugati irány helyett dél felé sodródtak, másrészt a hajót összepréselni akaró jég hangjai sem hagyták nagyon aludni a legénységet. De a hajó jól vizsgázott: egy veszélyesnek látszó jégtorlódáson és néhány kíváncsi jegesmedve támadásán kívül nem forgott veszélyben a résztvevők élete egyik sarki télen sem. A hajó ugyanis három telet töltött jégbe fagyva, így a legénység legnagyobb ellensége az unalom volt. Kivéve Nansent és Hjalmar Johansent, akik a második tél végén útnak indultak, hogy a jégtáblákon utazva elérjék az Északi-sarkot. Ugyan a hajó sodródásának iránya jó volt és 1895 januárjában megdöntötték az addig elért legészakibb pont rekordját, a sark felé haladás évi 400-450 km-es tempója kissé lassú volt, és fennállt a veszély, hogy akár 3-500 kilométerre elkerülik a sarkpontot.
Nansen és Johansen (harmadik) indulásának pillanata - (forrás)
Nansenék nagyon alaposak voltak, hiszen háromszor is nekiindultak az útnak (kétszer a felszerelés hiányosságai és a túlterhelt szánok miatt fordultak vissza), míg végül 1895. március 14-én, 660 km-re az Északi-sarktól végleg nekivágtak a fehérségnek. (Az északi-sarkvidéken a tél végén érdemes megkezdeni az utazást, mielőtt a jégtáblák komolyabban olvadozni kezdenek.) A kutyák által vontatott szánokkal azonban borzasztóan lassan haladtak az egymásra torlódott jégtáblák között, részben gyakorlatlanságuk, részben az ellenük dolgozó szél és az áramlások miatt. Április 7-én belátták, hogy készleteik nem elegendőek a Sark eléréséhez, így a 86. szélességi fok 13. percénél visszafordultak - 3 teljes fokkal (kb 330 km-rel) előretolva az ember által elért legészakibb pontot, ilyen mértékű előrehaladásra pedig már közel 200 éve nem volt példa.
Azonban volt egy kis bökkenő: mivel a sodródó hajó pozíciója ismeretlen volt, a két sarkkutató sem térhetett vissza oda, így hasonlóan lassú tempóban az 1870-es években egy osztrák-magyar expedíció által felfedezett Ferenc József-föld felé tartottak. A bizonytalanul feltérképezett fagyos szigetvilág legészakibb pontját, a Fligely- fokot célozták be, melyről ma már tudjuk, hogy az eurázsiai kontinens és csatolt szigeteinek legészakibb pontja is egyben. A terv az volt, hogy vagy itt találkoznak vadászokkal/felfedezőkkel, vagy csónakon továbbhaladva a Spitzbergákon térnek vissza a civilizációba. De volt még egy bökkenő: a kimerült férfiak elfelejtették felhúzni az óráikat, így nem volt módjuk a földrajzi hosszúság pontos meghatározására. (Nansen bizonytalan kísérleteivel őrületbe kergette Johansent.) Az olvadó jégen borzalmasan nehéz volt az előrehaladás, így a végkimerülés szélére jutott utazók egy jegesmedve elejtését követően június 22-én közel egy hónapra letáboroztak erőt gyűjteni.
A Ferenc József-föld fagyos szigetvilága - (forrás)
Ezt hamarosan megbánták, ugyanis pár órával a július 24-i felkerekedésüket követően földet pillantottak meg. Mivel közben elérték a jég határát, utolsó kutyáikat kivégezve csónakba szálltak, hogy hosszú küszködés után elérjék a partot - ami egy szigetvilág tagjának bizonyult. A hosszúság ismerete nélkül abban sem voltak biztosak, hogy a Spitzbergákon, vagy a Ferenc József-földön vannak-e? (Az utóbbin voltak.) A jeges szigetvilágban eltöltött közel egy hónapos kajakozgatás után végül arra jutottak, hogy ebből egy újabb sarki telelés lesz, úgyhogy a keménytökű norvégok gyorsan összedobtak egy kőkunyhót, lelőttek pár jegesmedvét, hogy bőrükkel befedjék hajlékukat, húsukkal meg átteleljenek, majd elvackolták magukat a mínusz 60-70 fokos sarki télre... Ami röviden leírva borzasztóan kényelmetlen és unalmas volt, eltekintve pár jegesmedvetámadástól. (A fehér macik nem csak erejüknél és agresszivitásuknál fogva voltak veszélyesek, húsuk egyes esetekben fertőzött volt, ami az egyik vetélytárs expedíció vesztét is okozta.)
A Ferenc József-föld barátságos arca egy forró nyáron - (forrás)
Végül 1896. május 19-én indultak tovább, hol kajakozva, hol a jégtáblákon szánjaikat vontatva. Közel egy hónap múlva, június 17-én egy pihenőjük alkalmával Nansen kutyaugatásra lett figyelmes. A dolognak utánajárva megpillantotta a kutya gazdáját is: egy brit expedíció vezetőjét, Frederick Jacksont. A brit kb. szó szerint eljátszotta Nansennel Stanley és Livingstone 25 évvel azelőtti híres találkozását, persze mondjuk nem volt bonyolult rájönni, ki is lehet a jégsivatagban kódorgó, vastag koszréteggel borított alak. A dolog pikantériája, hogy Jacksont épp Nansen útja ösztönözte, hogy ő is tegyen egy sarki próbálkozást (vagyis Nansen önkéntelenül gondoskodott saját megmentéséről), illetve már az előző télen is itt táboroztak, tehát ha Nansenék kicsit továbbhaladnak nem lett volna szükség a kunyhóépítésre...
Ön ugye Nansen? - (forrás)
Innentől felgyorsultak az események: Jacksonék ellátóhajója 6 nap alatt a norvégiai Vardöbe szállította a két elcsigázott utazót, ahonnan három év után először adhattak hírt magukról. Hamarosan befutott a hír, hogy a Fram is kiszabadult a jégből és Tromsö felé tart. Innentől az expedíció hazatérése egyetlen hatalmas norvég nemzeti ünneppé vált. Volt is mit ünnepelni, a nem mindennapi expedíció ugyanis óriási eredményeket ért el:
- Az elért legészakibb pont rekordja mellett óriási területről gyűjtöttek oceanográfiai és meteorológiai információkat. Ennek során bebizonyosodott, hogy az Északi-sark közvetlen környezetét viszonylag mély és állandóan fagyott tenger borítja, a mérések alapján pedig kicsi volt az esélye egy nagyobb sarki szárazföld létezésének.
- Bebizonyosodott, hogy megfelelő felszereléssel nagy távot lehet megtenni a jégmezőn utazva. Nansen részletesen beszámolt az általa elkövetett hibákról és kezelési módjukról, és bár elismeri, hogy csapnivaló szánhajtó volt, egyértelművé teszi, hogy kutyák nélkül nincs sarki utazás. Ez az expedíció volt az első, amelyik úgy spórolt a kutyaeledellel, hogy a legyengült kutyákat felfalatta a többiekkel.
- A Nansen expedíciójának minden tagja épségben megúszta az utat, sikerrel vették fel a harcot mind az elemekkel, mind a skorbut fenyegető rémével. (Ez óriási teljesítmény volt a korabeli expedíciókat figyelembe véve.) Bár emberei később gyakran panaszkodtak Nansen makacs, autoriter vezetői stílusára, sok esetben Nansen előrelátó próbálkozásai mentették meg életüket. Bár Nansen nem szívesen ismerte be emberei előtt, hogy hibázott valamiben, hosszútávon képes volt tanulni hibáiból. És bár nagyon távolságtartó volt (Johansennel csak az egy hálózsákban eltöltött tél után kezdett tegeződni), a későbbiekben jellemző volt rá, hogy egykori útitársait feltétel nélkül segítette, ha esetleg bajba kerültek.
Összességében megállapítható, hogy Nansen ezzel az útjával lerakta az Északi- és Déli-Sark későbbi elérésének alapjait, a tanácsait megfogadó, hasznosító kutatók, felfedezők (Amundsen, Mawson, Peary) később igen komoly eredményeket értek el.
Ugyanakkor ez az út volt Nansen utolsó nagy felfedezőútja. Egyrészt Nansen nem szeretett nyakig adósságban úszva expedíciókra utazni, hitelezőit és embereit mindig ki akarta fizetni. Ezért a nyomában járó "trónkövetelők" miatt minél gyorsabban ki kellett adnia mind útibeszámolóit, mind az expedíció tudományos eredményeit, amíg még tartott a hírneve. A rekordgyorsasággal elkészülő könyvek óriási sikert arattak: a "viking" felfedező európai könyvismertető körútja diadalmenetté vált, Nansen a földrajzi társaságoktól az uralkodói társalgószobákig mindenhová bejáratos lett. Mondhatni egycsapásra a leghíresebb norvéggá vált, aminek az idős Ibsen nem igazán örült... Ennélfogva a norvég nemzeti mozgalom emblematikus alakja is lett, ráadásul beszédeiben szinte minden esetben kifejezte a norvég nemzeti függetlenség iránti vágyát.
A norvég politikai elit részben az ő sikereit meglovagolva próbálta elérni az ország függetlenedését Svédországtól. Ez ugyanakkor nem volt egyszerű kérdés: Norvégia ugyanis a külügyeitől eltekintve teljes mértékben független volt, még saját hadsereggel is rendelkezett, ugyanakkor a tengeri kereskedelem révén kitörni akaró ország számára létfontosságú volt a nemzeti kereskedelmi érdekek önálló külföldi képviselete. Kívülről viszont ebből csak az látszott, hogy a példátlan autonómiát élvező norvégok nagyrészt emocionális alapon támadják a Svéd-norvég uniót, ami igen veszélyes precedenst teremtene Európa hasonló monarchikus "unióira" nézve. (A kortársak itt elsősorban a magyarokra és az írekre gondoltak, de gyakorlatilag Közép-Európa minden, önálló állammal nem rendelkező nemzete vérszemet kaphatott volna a norvég függetlenség láttán.)
Ezen felül a norvégok komoly félelmeket tápláltak a kor lassan hajbakapó nagyhatalmai (Nagy-Britannia, Németország, Oroszország) közé szoruló független Norvégia jövője iránt. (Bár ez ma már némileg abszurdnak tűnik, de 1940-ben bebizonyosodott, hogy félelmük nem volt alaptalan.) Mivel a svédekkel való kenyértörés idején, 1905-ben az oroszok épp a japánokkal voltak elfoglalva, a német császár pedig Afrika térképén tologatta ólomkatonáit, a norvégok a britekhez fordultak függetlenségük támogatásáért. És kinek voltak az országban a legjobb brit kapcsolatai? Igen, Nansennek, aki így titkos megbízatást kapott, hogy esedékes "előadókörútja" ürügyén győzze meg a királyt és a brit döntéshozókat, hogy jó ötlet a független Norvégia. A tárgyalások során nyilvánvalóvá vált, hogy ez a monarchikus Európában csak akkor lesz elfogadható, ha királyt is szereznek maguknak. A legjobb jelöltnek Károly dán herceg tűnt, főleg, hogy felesége Edward angol király lánya volt. És ki volt Norvégiában igen jóban a dán királyi családdal? Persze, hogy Nansen, aki anyai ágon még némi távoli (bár nem egészen törvényes) rokonságot is fel tudott mutatni.
Így következő titkos feladata a vonakodó Károly megdolgozása volt, ami ezért nem volt egyszerű feladat, főleg, hogy Nansen erőteljesen republikánus érzelmű volt, de belátta, hogy a függetlenséget csak ezzel a manőverrel érhetik el. Nansen és Károly tárgyalásainak nem minden részlete ismert, de Károly végül átkelt a Skagerrakon, hogy VII. Haakon néven a norvég trónra lépjen, és 52 éven át uralkodjon hihetetlen népszerűségben.
A Nansen által meggyőzött, személyes baráttá váló uralkodó: VII. Haakon - (forrás)
A sikeres függetlenedést követően Nansen 1906-07-ben Norvégia első londoni nagykövete volt. Itt kiépített kapcsolatai révén sikerült elsimítania azt a botrányt, ami Amundsen briteket kijátszó déli-sarki expedíciója miatt fenyegette hazáját. (Mondjuk, ha a britek megtudják, hogy Nansen közben Scott kapitány feleségével folytat viszonyt, nem lettek volna olyan elnézőek.)
Összességében Nansen kellemetlen kötelességnek érezte a politikát, alapvetően egyenes ember lévén nem kedvelte a politikusokat, és sosem tudta megbocsátani magának, hogy 1907 végén nagyköveti teendői miatt nem ért időben vissza Norvégiában haldokló feleségéhez.
Számos kisebb (pl. oroszországi) kutatóutat követően az idősödő felfedezőt szándéka ellenére ismét beszippantotta a politika. Az első világháború alatt Norvégia komoly bajba került: a gyenge haditengerészettel rendelkező semleges állam kereskedelmi flottáját igencsak megtizedelték a német tengeralattjárók, ráadásul az I. világháborús atlanti csata csúcspontján az antanthatalmak fő prioritása sem a norvég élelmiszerutánpótlás kérdése volt, így 1917-ben már az éhínség réme fenyegette Norvégiát. A kormány ismét a régi fegyverhez nyúlt: a leghíresebb norvégot az USA-ba küldte tárgyalni. Missziójának eredményeképpen a jegyrendszer bevezetésének fejében az Egyesült Államok hajlandó volt biztosítani a kis népességű északi ország élelmiszerellátását.
A háború rádöbbentette Nansent, hogy Norvégia semlegessége nagyjából semmit sem ér, a nagyhatalmak garanciáiban pedig nem lehet bízni, így nagy örömmel üdvözölte a Népszövetség tervét, melyben egy semleges ország képviselőjeként hamar viszonylagos tekintélyt vívott ki. Ennek köszönhetően az érintett felek megfelelő tárgyalópartnerként tekintettek rá a háború után idegen országokban rekedt hadifoglyok problémájának kezelésére. Legtöbben közülük a káoszba süllyedő Oroszországban rekedtek. Nansennak alapvető szerepe volt abban, hogy ezek az emberek hazajuthassanak, illetve, hogy később a hontalanná váló civil menekültek megfelelő (mindenki által elismert) papírokhoz juthassanak. Ezeket összefoglalóan Nansen útlevélnek nevezték. Az általa kezdeményezett intézkedések, és a kialakított intézmények (Nansen Nemzetközi Menekültügyi Hivatal) máig tartó hatással vannak a menekültek kezelésére, igaz, a ma a problémával foglalkozó UNHCR nem jogutódja Nansen szervezetének.
Ezirányú tevékenységének volt néhány kevésbé sikeresnek tekintett fejezete is. Mint menekültügyi szakember, alapvető szerepe volt a török-görög lakosságcsere lebonyolításában. Ennek során tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ezzel az érintett területen több, mint 2500 éve honos népcsoport kiűzése zajlik, mindössze azzal tudta vigasztalni magát, hogy a nagyhatalmak kész tények elé állították, és az áttelepítést viszonylag szervezetté és ellenőrzötté tudták tenni, így az áldozatok számát is minimalizálni lehetett.
A másik kellemetlen epizód az 1920-22 közötti nagy szovjet éhínség ügye volt. Lenin - átmenetileg szabadabbra engedve a gyeplőt - külföldi segítséget kért a Volga-menti katasztrófahelyzet leküzdéséhez. A Népszövetséget - többek között - Nansenen keresztül környékezték meg, és a norvég tudós viszonylag naivan bele is ment a feltétel nélküli segítségnyújtásba. Ugyanakkor mások nem bíztak ennyire a szovjetekben, így az akció nagyjából kudarcba fulladt: a Népszövetség a vártnál jóval kevesebb szállítmányt tudott összekalapozni, és ezek sem feltétlenül érték el rendeltetési helyüket a csapnivaló orosz szervezés miatt. Az éhínséget valójában a későbbi elnök, Herbert Hoover által vezetett amerikai ARA (American Relief Administration) fékezte meg, akik feltételeket szabtak a segítséghez: a szovjet kormánynak először szabadon kellett engednie amerikai foglyait, a szállítmányok szétosztását pedig az amerikaiak végezték. (Egészen addig, amíg rá nem jöttek, hogy a szovjetek gabonaexportba kezdtek...) Tulajdonképpen Nansent segítő szándékát kihasználva megvezették az oroszok, kis túlzással "hasznos idiótává" vált, akiket az orosz/szovjet állam mindig is kihasznált és kihasznál.
Nansen örmény árvákat segít 1925-ben, a Szovjetunióban - (forrás)
Az orosz epizód némi árnyékot vetett Nansen hírnevére, sokan bolsevista szimpatizánsnak kezdték tartani. Ez azonban nem akadályozhatta meg, hogy az I. világháborút követő rendezésben szerzett érdemeiért 1922-ben Nobel-békedíjat kapjon, ami betetőzte életművét.
Pár éve némi botrányt kavart egy szeretőjének írt levele, melyben a menekültek mentését számára közömbös tevékenységként írja le. Ha életrajzát és személyiségét tanulmányozzuk, ez valójában nem meglepő: az alapvetően visszahúzódó és érzékeny tudós nem szerette a politikát (és benne a menekültkérdést), olyan dolognak tartotta, amit kötelességből végez, és amely mindig eltéríti tudományos céljaitól. Ezen felül némileg úgy érezte, hogy egyes politikusok "mocskát" neki kell eltakarítania.
Az utókor emlékezete: Nansen a norvég 10 koronáson - (forrás)
Az idősödő tudós életének utolsó 8 évét óriási köztiszteletben, viszonylagos nyugalomban élte le, ugyanakkor továbbra is gyakran kérték fel humanitárius akciókban, valamint a norvég belpolitikában való részvételre. Egyik alapító tagja volt az erősödő norvég kommunista mozgalom ellen alakított politikai csoportosulásnak, mely többé-kevésbé sikeresen állta útját a helyi szélsőbalnak. (Ebben az időszakban hangzottak el VII. Haakon szavai, amit számos mai államférfi figyelmébe ajánlanék: "Én a kommunisták királya is vagyok".)
A hihetetlenül változatos életpályát befutó tudós és államférfi végül 1930-ban, 69 eves korában hunyt el otthonában.
Felhasznált irodalom:
- Roland Huntford: Nansen
- https://en.wikipedia.org/wiki/Fridtjof_Nansen