Pangea

Minden, ami földtudomány

A Nagy Etióp Reneszánsz Gátja

2022. május 21. 20:14 - lezlidzsi84

Az éleződő orosz inváziós fenyegetés árnyékában szinte eltűnt a hír, hogy 2022. február 20-án megkezdődött az áramtermelés a „Nagy Etióp Reneszánsz Gát” első két turbinája révén. Holott a gátépítés Afrika egyik legélesebb nemzetközi konfliktusához vezetett: egyes egyiptomi politikusok konkrétan a gát lerombolásával fenyegetőztek, miközben egyáltalán nem egyértelmű, hogy a gát valóban a tervezett hasznokat eredményezi vagy éppen károkat okoz majd.

Az öt milliárd dolláros beruházástól sokat várnak Etiópiában, ezt mutatja a gát meglehetősen furcsa elnevezése, mely nem a létesítmény építészeti stílusára utal, hanem arra, hogy az megalapozhatja az ország gazdasági újjászületését.

5_kep_4.jpgAz épülő gát 2019 júliusában - (forrás)

A gát a Kék-Nílus etióp szakaszának utolsó kilométerein, gyéren lakott területen épült meg, a fő zárómű légvonalban mintegy 10 kilométerre van a szudáni határtól, az oldalgát pedig alig 4 kilométerre. A fő gát 1780 méter hosszú és 145 méter magas, a tervek szerint egy átlagosan 640 méteres tengerszint feletti magasságig tölthető, 1874 négyzetkilométeres, 74 köbkilométeres kapacitású tározót hoz majd létre (a folyó átlagos éves vízhozama itt 49 köbkilométer). Az erőmű beépített kapacitása pedig 6350 megawatt – ez a paksi atomerőmű bő háromszorosa, azonban valós áramtermelő képessége nem lesz sokkal nagyobb a magyar erőműnél, ami jelentős részben az elrekesztett folyó „sajátosságainak” köszönhető.

3_kep_6.jpgA gát és a tározó helyszínrajza - (forrás)

A harmadik felet kihagyták

A Kék-Nílus a Tana-tóból ered, az erőműtől légvonalban mintegy 200 kilométerre, mégis 1450 kilométert tesz meg a záróműig, jórészt egy szűk és helyenként 1500 méter mély kanyonrendszerben haladva, mely komoly közlekedési akadályt képez az ország északi és déli része között. Részben ennek a földrajzi sajátoságnak a következménye, hogy a gát ennyire a határra került. A folyó viszonylag szélsőséges vízjárása miatt ugyanis nagy befogadóképességű tározót érdemes létrehozni, a határ előtt pedig egy hegyvonulaton tör át a Kék-Nílus, s a közelében egy kisebb medence található – ez utóbbi messze a legideálisabb helyszín egy gát megépítésére. A folyó, bár jellemzően keskenyebb, mint a másik ág, a Fehér-Nílus, a folyamrendszer éves vízhozamának mintegy 60 százalékát adja, ez az érték azonban az Etióp-magasföld júniustól-szeptemberig tartó esőzései alatt akár 80–86 százalékra is nőhet. Ebből adódóan a Kék-Nílus felelős az Alsó-Nílus-völgy öntözését évezredeken át biztosító éves áradásokért, és innen származik a folyam menti földek termékenységét biztosító hordalék java is. Ezt figyelembe véve igencsak érdekes, hogy a Nílus vízmegosztásáról kötött 1959-es egyezményből Egyiptom és Szudán kihagyta Etiópiát.

1_kep_4.jpgA Kék-Nílus szurdoka Etiópiában- (forrás)

Ez már egyből érthetőbbé teszi, miért is alakulhatott ki a nemzetközi konfliktus, azonban a képlet nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk. A 2011-ben, egy gát- és vasútépítésekre specializálódott olasz cég által építeni kezdett műtárgy ellen ugyanis a szomszédos Szudán kezdetben csak mérsékelt kifogással élt (lényegében később is alapvetően az általa szükségesnek tartott egyeztetések hiányát kifogásolta). Az éppen az arab tavasszal elfoglalt Egyiptom új vezetése viszont 2012-től szokatlan, és egyre élesedő vehemenciával támadta a projektet. Mindez azért is furcsa, mert mind a Kék-Níluson, mind az egyesült folyamon több nagy méretű gát és tározó található, a címszereplő etióp létesítmény pedig nem is a legnagyobb közülük. Sőt, az 1966-ban befejezett – a regionális áramtermelésben és a gyapottermő vidék öntözésében meghatározó – szudáni Roseires-gát duzzasztó hatása (vízállástól függően) már 30-45 kilométerrel az etióp gát alatt érzékelhető, és nem ez az egyetlen gát a Kék-Níluson: a két világháború között a britek által épített Sennar-gát is a folyó alsó folyása mentén található.

Sakkban tartott Nasszer-tó?

A felsorolt, viszonylag kisebb méretű gátak üzemeltetése szempontjából még kifejezetten jól is jöhet az új etióp építkezés: a nagyobb tározó jobban képes szabályozni az esetlegesen veszélyt jelentő árvizeket, illetve felfogja az eddig a Roseires-víztározóban lerakodó hordalék egy részét is. Ráadásul amennyiben az etióp és a felső szudáni műtárgyak működését összehangolják, javulhat mind az energiatermelés, mind az öntözés hatékonysága – így már érthető, miért nem tiltakozott túlzottan a szudáni kormányzat az építkezés ellen.

Ugyanakkor némileg komolyabb – és összetettebb – hatással lehet az etióp projekt a Níluson található két nagyobb duzzasztóműre: a 2009-ben átadott szudáni Merowe-gátra és a véglegesen 1970-ben üzembe helyezett híres Asszuáni-gátra, valamint a mögötte elterülő víztározóra, a Nasszer-tóra, mely az etióp „társánál” háromszor nagyobb felületű és csaknem kétszer akkora kapacitású. Az előbb említett aránypár már elgondolkoztathatja az Olvasót: a viszonylag nagy felületű tározó ugyanis trópusi éghajlaton, sivatagi környezetben található (akárcsak a Merowe-gát tározója), így a párolgási vesztesége kifejezetten nagy, átlagosan 12 százalékos. Alapvetően ez a tény magyarázza az egyiptomi félelmeket: ha esetleg az etióp tározót egy szárazabb időszakban töltik fel, illetve hosszabb távon sem sikerül összehangolni a duzzasztóművek működését (erre a feltöltési időszakban még megfelelő szándék esetén is kevés lehetőség van), azzal a Nasszer-tóban kritikus mértékben lecsökkenhet a vízszint, ami az egyiptomi álláspont szerint komolyan veszélyeztetné az ország villamosenergia-termelését és a Nílus menti öntözőrendszer működését.

2_kep_6.jpgÖntözött egyiptomi termőföldek Luxor környékén - (forrás)

Vita  a feltöltés üteméről

Az etióp álláspont alapján az Egyiptom által felvetett problémák egy része ugyan valóban egyeztetést kíván, azonban az alátámasztásra felhasznált számok nemcsak téves becslésen alapulnak, de szándékosan eltúlzottak, így pedig nehéz tárgyalni az együttműködésről. Az etióp érvek szerint a teljes gátrendszer teljesítménye, valamint az Egyiptomban öntözésre rendelkezésre álló vízmennyiség még nőhet is, mivel a víz nagyobb részének tározására kerül sor a jóval kisebb párolgási veszteséggel működő etióp mesterséges tóban. Ugyanakkor az egyiptomi aggodalmak olyan tekintetben megalapozottak voltak, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ütemben és milyen (szárazabb/nedvesebb) időszakban töltik fel a tározót – erre vonatkozóan csak meglehetősen homályos garanciákat kaptak Etiópiától.

4_kep_5.jpgA tározó 2020 októberében, az első feltöltési időszakot követően - a bal felső sarokban jól látható a fő gát és a nyereggát építési helyszíne - (forrás)

Annál is inkább, mert a gigaprojekt megvalósítása késedelmet szenvedett, így természetesen a feltöltés ütemezése sem az eredeti tervek szerint alakult. A 2017-re tervezett befejezés első csúszása épp az Egyiptom által vezetett nemzetközi tiltakozás miatt következett be. Hatására Etiópia csak korlátozottan kapott hitelt a projektre, így az etióp kormány (a beruházás költségeinek ötödét álló kínai hitel mellett) belső finanszírozási forrás után nézett: lényegében kötvényeket vásároltatott a lakossággal, hangsúlyozva a gátépítés kiemelt fontosságát a nemzet felemelkedésének útján. Az építkezés megkezdését követően pedig kiderült, hogy a gát alapjául szolgáló kőzetrétegek a várttól eltérő geológiai szerkezetűek, így módosítani kell a terveken. Erre még számos alkalommal sor került: megnövelték a gát és a tározó méretét, valamint a turbinák teljesítményét is.

Ezzel kapcsolatban merült fel, hogy a gát és a turbinák teljesítménye túl nagy, az erőmű hatékonysága viszont nagyon alacsony – nagyjából 29 százalékos – lesz, a szélsőséges vízjárás miatt ugyanis csak az év meglehetősen kis részében lehetséges a villamosenergia-termelés csúcsrajáratása. Sokkal hatékonyabb és olcsóbb lenne egy viszonylag kisebb tározó valamivel csekélyebb áramtermelési képességgel. Ezeket a hangokat az etióp kormányzat igyekezett akár erőszakosan is elhallgattatni, ugyanakkor felmerült egy olyan érv, amely miatt valóban indokolt lehet a létesítmény mérete. Az országban nem ez az egyetlen vízerőmű, a 2000-es évek második felében is volt egy komolyabb gátépítési program, azonban az akkor létesült erőművek a gyakori szárazsággal sújtott országban meglehetősen egyenetlenül tudnak hozzájárulni az áramtermeléshez.

Nemzetközi nyomásgyakorlás

A nagy víztározó célja valójában nem pusztán az, hogy sok áramot termeljen, hanem hogy a nagy tározókapacitás révén akkor is csúcsra tudják járatni, amikor a többi létesítmény nem tudja táplálni a hálózatot. Ez az érv persze riadóztatta Egyiptomot és Szudánt: ha valóban így fog működni az erőmű, akkor nagyjából keresztet vethetnek az előre egyeztetett működtetésre: az persze nem feltétlenül gond, hogy Etiópia a száraz időszakokban ereszti át a vizet, az viszont már inkább, hogy ezt valójában az etióp energiatermelési igény fogja meghatározni. A beruházás késedelme pedig nem meglepő módon azzal is együtt járt, hogy a tározó gyorsabb feltöltésével szeretnék az építők behozni az elveszett időt: az Egyiptom és Szudán által favorizált 10–15 helyett 2020-ban már 5–7 évről szóltak a tervek. A mediációba 2019-ben már az Egyesült Államok is beszállt (nyomásgyakorlásul részben felfüggesztve az Etiópiának szánt pénzügyi segélyeket), de csak azt sikerült elérni, hogy a felek rendszeresen egyeztessenek egymással.

6_kep_6.jpgGigantikus, a tájat elfedő méretek – a gátrendszer látványtervei - (forrás)

A tározó feltöltése végül 2020. július 8-án kezdődött, miután az esős évszak késése miatt Etiópia – a másik két ország kérésére – beleegyezett néhány hetes halasztásba. Az első esős periódusban 4,7 köbkilométer vizet sikerült megfogni, a második, 2021 nyári feltöltés sikerességéről viszont megoszlanak a vélemények: a gát üzemeltetői szerint sikeresen elérték a 13,5 köbkilométeres célt, míg egyiptomi tudósok a műholdfeltételek elemzése alapján arra jutottak, hogy műszaki gondok (a még be nem fejezett gát elégtelen magassága) miatt csak 8,66 köbkilométervíz a tározó tartalma. Akármennyi vizet is tartalmaz a tó, az mindenesetre elég volt ahhoz, hogy 2022 februárjában megkezdődjön az áramtermelés, ami egyben azt jelenti, hogy az alsó szakaszra is jut víz, ami átmenetileg megnyugtathatta a kedélyeket.

7_kep_3.jpgKilátás északnyugat felé: a gát hatásai ezen a tájon fognak érvényesülni - egyben jól látható, miért is nem lehetett a tározót a kezdetben tervezett mértékre tölteni - (forrás)

Ami viszont továbbra is aggodalommal tölti el az egyiptomi és a szudáni illetékeseket, az a következő: az üzemeltetők a jövőben évi 10 köbkilométernyi víz (azaz a vízhozam bő 20 százalékának) felfogását tervezik, így a teljes feltöltésre 2027–2028-ban kerülhet sor.  Időközben a káros hatásokra vonatkozó egyiptomi tanulmányok is realisztikusabbá váltak: az alsó szakaszon lévő gátakra gyakorolt hatást minimálisra (vagy egyenesen enyhén pozitívra) becsülik, azonban a gyors feltöltés esetén átmeneti vízhiány léphet fel, amelynek a szántóföldek elsivatagosodása és szikesedése révén nagyon is állandó hatásai lehetnek. Mindez egy olyan országban következne, be, ahol az ENSZ becslése szerint – a gáttól függetlenül is – 2025-re vízhiány léphet fel.

Ebből a szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy az etióp víztározót a tervezett „erőltetett” tempóban vagy további műszaki problémákkal küzdve, csak lassabban tudják-e majd feltölteni. A nemzetközi vita folytatása és az esetleges környezeti problémákat alapvetően ez fogja meghatározni a következő 5-6 évben.

JAKAB LÁSZLÓ

Az írás eredetileg az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2022. évi 16. számában jelent meg.

 

2 komment

Útibeszámoló a háborús Ukrajna nyugati hátországából

2022. április 22. 17:36 - JakabL_SegyevyD

Az orosz-ukrán háborúról szóló blogposzt-sorozatunk második része némileg rendhagyó, hiszen nem a blogtól megszokott tudományos ismeretterjesztő bejegyzés, hanem a blog egyik szerzőjének, Segyevy Dánielnek a személyes benyomásokon alapuló útibeszámolója Nyugat-Ukrajnából. Ugyan a sajtóban több hasonló cikkel, beszámolóval lehetett találkozni az elmúlt időszakban, kutatóként valószínűleg még kevesen fordultak meg Ukrajnában február 24-e, az országot ért nyílt orosz háborús agresszió kezdete óta, habár ez gyorsan változni fog.

A Kelet-Közép-európai kutatásokkal foglalkozó kutatókat egyébként általában és most külön az orosz-ukrán háború kapcsán is igen nagy műfaji kihívás éri a tudománykommunikáció terén: a sokszor egymástól is elszigetelt tudományos műhelyek képviselői hogyan reagáljanak gyorsan és naprakészen, adott esetben nagy nyilvánosság előtt a napi szinten változó eseményekre, ugyanakkor tartsák meg mégis a tudományos kritériumokat, és kerüljék el a napi politikával való érintkezést. Erre a kérdésre nem ez a poszt fog válaszolni, de érdemes magunknak olvasóként is feljegyezni a kérdést. Szerzőként ez engem is érdekel, így szívesen beszélgetünk róla a kommentszekcióban is. A témát egyébként Peter Haslinger járta körbe német kontextusban a "Wo seid ihr, Professoren?" Expertenkommunikation und die Russland-Ukraine-Krise c. írásában.

2022 március végén illetve április elején néhány napot Ukrajnában töltöttem. Az utazásom célja az volt, hogy egy folyamatban lévő kutatásomhoz gyűjtsek térképeket, falfirkákat, óriásplakátokat, és minden olyan ábrázolást, ahol Ukrajnára vonatkozó szöveges vagy térképi területi reprezentációk jelennek meg a nyilvános térben az orosz-ukrán szembenállás és háború kapcsán. Ez a bejegyzés most nem ezekről a kutatásokról fog szólni, hanem arról, hogy mit tapasztaltam a háborúban álló ország nyugati hátországában. 
lemberg.jpgLviv-ben 2022 március végén.

Alapvetően előre meghatározott szempontok mentén felállított kutatási tervvel mentem Ukrajnába, így kifejezett sajtó-jellegű megfigyelésre, tudósításra nem készültem. Az út megtervezésénél végig kellett gondolnom, hogy egy háborús országban kutatóként hogyan lehet jelenleg mozogni, illetve milyen esetleges kihívásokra kell felkészülni. Ugyan voltam már a posztszovjet-térség néhány befagyott konfliktusának helyszínén, de azok vagy nem voltak olyan intenzív szakaszban (nem akkor olvadtak ki), hogy komoly biztonsági aggályok merüljenek föl (pl. Transznisztria) vagy pedig szervezett delegáció részeként jártam ott (pl. a Hegyi-Karabahban, egy, Troebst professzor által a doktori iskolám hallgatóinak szervezett tanulmányút alkalmával). Alapvetően más jellegű dolgokat lehet megfigyelni egy szervezett, csoportos út és egy önálló kutatóút alkalmával: egy szervezett úton sokkal több helyre, közintézménybe van lehetőség bejutni, sokkal több szakemberrel és tisztségviselővel van lehetőség személyesen találkozni és kérdezni tőlük, cserébe számolni kell azzal, hogy a bemutatott szituációk, az egyes terepi kiszállások valamilyen mértékben a meghívó fél narratívája mentén kerülnek bemutatásra (szabadprogram persze sokszor itt is akad). Utóbbira jó példa a Dél-Oszétia határához szervezett utunk, ahol a határt (igazából csak minket) őrző grúz katonákról és a határ másik oldalán rekedt, de a gyógyszereihez továbbra is Grúziából, a grúz hatóságok közremüködésével hozzájutó bácsiról lehetett nagy hatású, de alapvetően mégiscsak részben beállított képeket készíteni. 

img_20180916_122126.jpgHelyi lakos mesélt a kettéosztott helyzetről a határ Dél-oszétiai oldalán. Fotó: Segyevy Dániel, 2018 szeptember

Az önálló szervezésű, egyedül történő utazásnál ezek a szempontok kevésbé vannak jelen, időben flexibilisebb, viszont cserébe sokszor kevesebb helyre lehet eljutni, és másfajta biztonsági kérdéseket vet fel egy ilyen út, továbbá számos helyszínen - a mit szabad, tanácsos, illik és mit nem mentén - például fényképzni is nehezebb. Ezen kívül néha Magyarország aktuális megítélését is kalkulálni kell mint kockázati tényezőt: egy önálló örményországi utazásom alkalmával például volt bennem némi aggodalom, hogy az örmény határőrök hogyan kommentálják majd a magyar útlevelemet (a baltás gyilkos kiadatása után néhány évvel voltunk ekkor): a külkapcsolatok nem kerültek végül szóba, de a két 20 év körüli határőr srác vigyorogva kezdett el sztorizgatni a budapesti éjszakai életről és egy éjszaki bárról Budán.

A tervezett ukrajnai utazás időhatára meglehetősen rövid volt, mivel április elején kezdődött egy hosszabb ösztöndíjam Németországban, ugyanakkor addig nem akartam Ukrajnába utazni, amíg nem volt egyértelmű, hogy a közvetlen harci cselekmények elérik-e a bejárni tervezett területet. Azt lehetett látni, hogy Magyarországról is rengeteg újságíró megy ki Ukrajanába tudósítani, én azonban nem vagyok újságíró, így végig kellett gondolni, hogy fiatal kutatóként jelenleg hogyan lehet közlekedni Ukrajnában, mire lehet számítani, sőt, hogyan lehet egyáltalán bejutni az országba.

A megcélzott terület elsősorban Lviv (Lemberg) és részben Kárpátalja voltak. Ukrajnában, mint a szovjet utódállamokban általában, a fő (és legmegbízhatóbb) távolsági tömegközlekedési eszköz a vonat, így a tervezéskor először én is ezzel a közlekedési móddal számoltam. Magyarországról Lvivbe és Lvivből (Munkácsról) Magyarországra elvileg van is nemzetközi vonatközlekedés, csakhogy a tervezés során jöttem rá, hogy Magyarországon jelenleg nem lehet nemzetközi vonatjegyet online előre megvásárolni. Ez különösen a visszaúttal kapcsolatban tűnt aggasztónak, amikor még nem lehetett tudni, hogy az Ukrajnából menekülni kényszerülő emberek milyen tömegben próbálják majd a kinézett vonatokkal elhagyni az országot. Ezért először felhívtam a MÁV ügyfélszolgálatát, hogy biztosan nem lehetséges-e az online nemzetközi jegyvásárlás, vagy csak az én figyelmemet kerülte el a funkció. Tényleg nem volt rá mód, így megkérdeztem, hogy a klasszikus módszer szerint lehetséges-e telefonon jegyet foglalni. Nem lehetséges, sőt a visszaúton kénytelen vagyok a munkácsi állomáshoz fordulni (hazafelé eredetileg ott terveztem felszállni), és az ukrán rendszerben megvásárolni a jegyet. Kíváncsiságból rákérdeztem, hogy egyébként hány szabad helyet lát az ügyintéző a visszaérkezés napján szóba jöhető vonatokon: összesen hármat... Ez már előrevetítette, hogy nem feltétlenül érdemes ezzel a közlekedési móddal tervezni, mert teljesen bizonytalan, hogy mikor tudok visszaérkezni Magyarországra. Ekkor jött a mentő ötlet, hogy megnézem a Flixbus oldalát, nekik ugyanis szoktak lenni nemzetközi buszaik Ukrajnába is, néhány évvel ezelőtt is egy hasonló céggel utaztam Kárpátaljára, igaz, akkor Kassáról. Az ára kicsit borsos volt, de volt közvetlen busz Budapestről Lvivbe. 5 perc múlva az e-mail-fiókomban volt a jegy, a busz pedig minden igényt kielégített.

Az Ukrajnába való bejutás formai feltételei bár igényelnek mostanság némi felkészülést, nem bonyolultak. Az utazás idején útlevél kellett hozzá, a megfelelő Covid-oltások lehetőleg EU-s igazolása, illetve egy olyan egészségügyi- és utasbiztosítás, amely kiterjed az esetleges covid-megbetegedés helyszíni kezelési költségeinek fedezésére is. Egy gyors keresés a neten, és kiderült, hogy Magyarországon nemigazán van most olyan biztosító, amely ukrajnai utazásra is kínál terméket. Ezt az irányt gyorsan feladtam, és elkezdtem ukrán biztosítók között keresgélni: öt perc alatt kész volt online a teljes ügyintézés, 1 hónapra biztosítottam magam kb. 2 ezer forintnak megfelelő hrivnyáért. Ezeket még ki is kellett nyomtatnom az indulás reggelén Budapesten, csakhogy szembesülnöm kellett azzal a kellemetlen körülménnyel, hogy a fővárosban a járvány alatt megszűntek az éjjel-nappali, vagy legalábbis tág nyitvatartással üzemelő nyomatószalonok, a Népligetnél pedig nincs is ilyen, így végül úgy jött ki, hogy háromnegyed órám volt a legkorábban kinyitó belvárosi nyomtatószalon nyitásától a busz népligeti indulásáig. Sikerült. A pénzváltás ennél is körülményesebb volt: otthon, vidéken nem lehetett hrivnyát kapni, Budapesten pedig már bezártak a pénzváltók, mire megérkeztem. Sebaj, kinéztem a Google-ben egy magát éjjel-nappalinak hirdető, de a Google-ban már meghatározott, viszont legalább kellően tág nyitvatartással üzemelő pénzváltót belvárosban (a népligetiről régről tudom már, hogy csak 9-kor nyit ki...), azonban mire odaértem, helyben kiderült, hogy a Google-ban megadott nyitvatartáshoz képest is másfél órával később nyit. Így végül Budapesten reggel 8-kor nem sikerült pénzt váltanom. Sebaj, valamennyi hrivnyám volt egyébként készpénzben, csak biztosra akartam menni. 

penzalto.jpgEgy korábban non-stop üzemelő pénzváltó Budapesten. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A felemás sikerű ügyintézés után kimentem Népligetbe, negyedórával később már a buszon ültem. Nem sokan voltunk. Talán heten-nyolcan. Magyar egy sem. Szinte mindenki nő, volt, aki kisgyerekkel. Nagy részük Ukrajnából a háború elején menekülhetett el, és ahogy egyre inkább úgy tűnt, hogy a közvetlen harci cselekmények az ország nyugati részét nem érintik, visszatértek az országba. A buszút magyarországi szakasza eseménytelen volt, autópályán haladtunk az ukrán rendszámos, hipermodern zöld busszal, csak egy pihenőnél, illetve Nyíregyházán volt egy-egy tervezett megállónk.

A magyar-ukrán határhoz érve azonban rögtön kezdődtek a bonyodalmak. Záhonynál léptünk ki, a magyar oldalon még semmi rendkívüli nem történt. Viszont kifelé menet is elég nagy torlódás volt, így bő 20 percet kellett a Tisza-hídon, a két ország közötti senkiföldjén várakozni. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy ukrán határőrök rohannak a busz mellett gépfegyverrel a busszal szembe, majd el a busz mellett, végül pedig a busz mögött megálltak. Kiderült, hogy egy magányos fekete ruhás ember az autók között szlalomozva gyalog akart átkelni a hídon, kevés csomaggal. A határőrök nagyon megijedhettek, a végén már öten vették körbe az illetőt, és heves mutogatással próbálták megérteni egymást. Több mint 10 perc volt, mire megnyugodtak a kedélyek, és bekísérték az illetőt az ellenőrzőpontra. Nem sokkal később mi is odaértünk. Míg a magyar oldalon még én voltam az egyetlen a busz utasai közül, akinek - magyar útlevele lévén - azonnal ment a kiléptetése, az ukrán oldalon épp a fordítottja volt a helyzet. Ráadásul mivel sem sajtómunkás, sem pedig segélyszervezet önkéntese nem voltam, és éppen egy háborúban álló országba készültem egyedül belépni (ukrajnai kötődésem nincs), meglehetősen speciális is volt a helyzetem. Ahogy arra számítani lehetett, az ukrán határőr meglehetősen gyanakodva faggatott jövetelem céljáról. Hasonló élményben volt már részem a Torontoi reptéren is, amikor egy ösztöndíjjal kutathattam az USA-ban. Akkor az volt az értetlenség tárgya, hogy miért nem közvetlenül az USA-ba repültem, mit szeretnék Kanadában. Mondtam, hogy megnézni a Niagarát és Torontot, de ezzel láthatóan nem mozdult előre a társalgás, viszont amikor felmutattam az Amerikai Földrajzi Társaság Könyvtárának igazolását, azonnal megoldódott minden. Erre emlékezve most is kértem egy igazolást a német doktori iskolámtól a kutatási témámról és a jogviszonyomról. Itt is ez segített. Azért jócskán megvárattak, éppen egy vöröskeresztes magyar csapattal együtt várakoztam az őrbódé előtt. Egy idősebb, fekete ruhába öltözött magyar hölgy is várakozott a tömegben, vele kezdtem beszélgetni. Kiderült, hogy az egyik kis kárpátaljai magyar faluban lakik, és hogy a járványban elhunyt a férje. Kérdeztem, hogy mik a tervei: mindenképpen maradni akar, nem szeretné egy élet munkájával felépített házát otthagyni, marad, amíg lehet. Ez volt az első személyes találkozásom a háború hatásaival. A beszélgetést egy gyors snitt vágta el: váratlanul szóltak, hogy rendben vannak a papírjaim, szálljak fel a buszra. Rövid megálló Ungváron, itt már tudtam hrivnyát is váltani. A buszból már láttam néhány olyan ígéretes óriásplakátot, amelyek a kutatásom témakörébe estek. Ezeket már a buszból is megpróbáltam lefényképezni, különösen az ezeréves határ, a mai Zakarpatszka oblaszty (Kárpáton túli terület, magyar nézőpontból Kárpátalja) és a Lvivi oblaszty határa környékén álló, Ukrajna határait ábrázoló óriástérképet. Az út során az erdőben itt-ott (pontos helyszíneket az ukránok védelmében nem írok) már lehetett látni kisebb katonai csoportosulásokat, akik különböző, álcahálós bunkerekben húzták meg magukat. Néhányan géppisztollyal sétáltak az erdőben. A buhera-megoldásokkal rögzített kályhacsövek füstöltek, az összehasogatott fát odakészítették a bunker mellé, mutatva, hogy nem néhány órára rendezkedtek be itt. Később jöttek a mellékutakat elzáró úttorlaszok, tankcsapdák, majd pedig a főúton kiépített egyre komolyabb ellenőrzőpontok is. Odafelé szerencsére nem állítottak meg szinte sehol. Szürreális volt, hogy miközben ellenőrző pontokon haladunk át, tőlünk pár méterre az emberek a háborúra készülnek, a buszon telefont lehetett tölteni, és a wifi is működött, ugyanakkor azt is lehetett érezni, hogy ezek az emberek ezt komolyan gondolják. Ezt teljesen más élőben látni, mint egy tudósításban olvasni.

flix.jpgHipermodern, ukrán rendszámos autóbusszal egy háborús országba. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Este érkeztem meg Lvivbe, ahol rögtön kiderült, hogy ott helyben, a buszpályaudvaron is vehettem volna forintért hrivnyát: a szovjet építészet egyik ikonikus darabjának számító hatalmas épületben mindenre felkészült infrastruktúra várta az utazót, cserébe együtt kellett élni a tudattal, hogy a forint jelölésére használt magyar zászlócska helyett a bolgár zászló fogadta az embert a "HUF-sorban", ahogy ez a városban egyébként több pénzváltónál is előfordult (erre a jelenségre Chișinău-ban is több helyen felfigyeltem pár éve).

A menetrend szerinti helyijáratos busz egy régi, de karbantartott járat volt, viszont az elmúlt évek fejlesztéseinek hála elektronikusan, mobiltelefonnal is lehetett rá jegyet venni. A kiírás tanúsága szerint wifi is volt a buszon, bár ez utóbbit nem próbáltam. Én a hagyományos módon, a sofőr hölgytől vettem meg a 10 hrivnyás, átszámítva mindössze kb. 110 forintos jegyemet. Elnéztem az utasokat menet közben: a korona-járvány még éreztette a hatását, a legtöbben maszkot hordtak. Nagy lakótelepek mellett haladtunk el, a csöpörgő esőben és a szürkületben sok mindent kint már nem lehetett látni, de néhány, kutyáját sétáltató embert még igen. Az utasok nagy része arcra, öltözködésre nagyon hasonló volt hozzám, ami egyáltalán nem meglepő, egy budapesti lakótelepen is összefuthattunk volna.

Egy bő fél óra múlva megérkeztem a szállásomra a belvárosba. Az már akkor feltűnő volt, hogy a boltok zárva vannak, noha a próbaképp megnézett bolt elvileg még másfél óra hosszát nyitva tarott volna. Háborús helyzetben azonban minden sokkal korábban bezárt. Emberek voltak az utcán, de leginkább hazafelé siettek. Elfoglaltam a szállásomat. Láttam, hogy a hostel infrastruktúra nemzetközi turistákra is fel van készülve, mindent kiírtak angolul is, így szemlátomást bárhol lehettünk volna Közép-Európában, ahogy ez néhány héttel azelőttig valószínűleg nem is lehetett kérdés. A beszélgetés már nehezebb volt, a recepciós lány csak nagyon mérsékelten beszélt angolul, ahogy ez egyébként később a többi szállásra is jellemző volt. Azért elboldogultunk. A hostel maga eléggé tele volt, de nem turisták szálltak meg ott, hanem ukrán fiatalok, akikről úgy tűnt, hetek óta ott is laktak. Hasonlót Szentpéterváron láttam, ahol a hostelt, ami alapvetően a hátizsákos turisták fő előfordulási helye, leginkább a vidéki Oroszországból érkező, vegyes korosztályú munkavállalók használták életvitelszerűen, munkásszállasként. Biztonsági aggályom nem volt, eddig már több mint 50 országban megfordultam, mégis csak a szentpétervári buszpályaudvaron próbálták meg ellopni a csomagom néhány éve, de egy némileg határozottabb fellépést követően a próbálkozó ott is elállt a szándékától. Este még igyekeztem valami kaját szerezni, de már minden bolt zárva volt, beleértve a street foodokat is (a McDonald’s-ok eleve bezártak a háború elején egész Ukrajnában a munkavállalóik védelme érdekében). Végül a város egyik központi terén találtam egy egységet, ahol tudtam venni egy gyrost, pontosabban a Romániából már jól ismert shaormát. Mást nem is nagyon tartott, a minősége kétséges volt, de így is nagy sor volt előtte, a katonák is itt vásároltak. Az eső még mindig esett, így hamar visszamentem a szállásra.

Másnap aztán bejártam a várost. Ekkor már láttam, hogy az egyik közeli ház pinceablakai körül jó pár homokzsákot is felhalmoztak: óvóhelyként működött. Az előző nap már zárva talált bolt kinyitott. A kínálat és a felszereltség teljesen normális volt, bankkártyával is tudtam fizetni. Magában a városban elég nagy volt a forgalom. Először az óvárost néztem meg, felkerestem a fontosabb műemlékeket. Már itt feltűnt, hogy igen nagyszámú katona, illetve rendőr/rendvédelmi erő csoportokban, egyenruhában, gépfegyverrel az oldalán jön-megy a városban. Alapvetően a város nagy részén nem érdekelték őket a járókelők, de bizonyos helyekre nem volt szabad bemenni, sőt volt, ahol az utcán is simán igazoltatták is az embereket. Nekem kétszer még a telefonomba is belenéztek, mikor látták, hogy magyar/nem ukrán útlevelem van, sőt néhány képet ki is töröltettek. Ebben egyértelmű logika nem volt, mert 5 perc különbséggel kétszer is igazoltattak, és volt olyan kép, amelyet az első ellenőrzésnél még meghagytak, a második viszont töröltette 5 perccel és 100 méterrel később. Nem voltak ellenségesek, a magyar útlevél és a naponta szállingózó magyar vonatkozású hírek ellenére sem, nagyon szakszerűen végezték a munkájukat. Ilyenkor különösebben nem érdemes pánikba esni, leginkább olyan hangulatú volt a dolog, mint egy normális határátlépés: ha látják rajtad, hogy nem idegeskeded szét magad, akkor ők sem fogják, én pedig tudtam, hogy kutatni jöttem, és ezt szükség esetén nagyjából el is tudom magyarázni, és tudom igazolni. Néhány képet valóban töröltettek, de a kutatásomhoz szükséges képek megmaradtak, illetve jó pár egyéb is, összességében azonban – a szíjon lógó gépfegyverek nyilvánvaló jelenléte ellenére - ezek kevésbé voltak stresszes szituációk, mint a Csapnál történő beléptetés egy nappal korábban.  

Ahogyan azt a médiából már Magyarországon is tudjuk, a fontosabb műemlékeket valóban elkezdték felkészíteni az esetleges ostromra, illetve a légitámadásokra. A különböző szobrokat sok helyen becsomagolták, az ablakokat bedeszkázták, az épületek fontosabb részeit pedig homokzsákokkal vették körül, igen nagy tömegben, néhány helyen pedig tankcsapdák is akadtak. Talán itt érződőtt leginkább, hogy a valódi harcok fenyegetése mennyire kézzelfogható – nem is csoda, néhány nappal korábban ugyanis maga Lviv is szenvedett el légitámadást.


szobor.jpgBecsomagolt műemlékek Lvivben. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A város ettől függetlenül alapvetően egy normális város képét mutatta napközben, sokan voltak az utcán, a boltok többsége nyitva volt, a tömegközlekedés működött, én is utaztam villamossal néhányszor. Ez nem csoda, hiszen a város alapvetően többszáz kilométerre esik a valós harci cselekményektől, ettől függetlenül a légitámadás és a szabotázsakciók veszélyével itt is számolni kell. A külföldi turisták teljesen hiányoztak, viszont néhány ukrán helyi lakos vagy belső menekült szívesen fényképezte a Sevcsenko-szobrot vagy éppen a 2014 óta tartó harcok áldozatainak hősi emlékművét. Az operaház előtt egy játékrepülővel játszó kisfiút is láttam, miközben a háttérben az operaházon az ukrán lelkesítő propaganda kiemelt szereplőinek, például (a vitatott létezésű)  “Kijev szellemének” fényképei lógtak.


kisfiu_repulo.jpgKisfiú játszik a játékrepülőjével a lvivi operaház előtt. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március


hosiemlekmu.jpgMécsesek és gyerekek a 2014 óta tartó harcok hősi halottainak emlékművénél. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

busz.jpgAutóbusz halad el a Szent Olga és Erzsébet templom előtt. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Külföldi szót egyedül a nemzetközi sajtó bázisául szolgáló kávézó/söröző közelében lehetett hallani. Ettől a nem messze aznap éppen egy szabadtéri, “Nevezzük a háborút háborúnak!” című sajtó-kiállítást is megnyitottak, ahol a háború február 24-i kitörése/kiterjedése óta meghalt, megsebesült, elrabolt illetve eltűnt sajtómunkások történeteit állították ki különböző tablókon. A megnyitót, amely egyben egyfajta demonstráció is volt a háborús agresszor Oroszország ellen, én is meghallgattam, különböző sajtószervezetek munkatársai, a kiállítás anyagában szereplő sajtómunkások barátai, hozzátartozói szólaltak fel, mesélték el a történteket az utolsó telefonhívásokig bezárólag. Itt voltam tanúja az egész út egyik legszürreálisabb jelenetének: miközben a szervezők ukránul és angolul mesélték az egyes tablókhoz tartozó történeteket, egyszer csak a tér sarkán felbukkant egy olyan óriási majom-jelmezbe öltözött srác, amilyenek a vidámparkokban szoktak lenni. A jelmez feje nem volt rajta, azt a kezében vitte. Egy fél órával később láttam az egyik szűk belvárosi utcában, ahol nem túl nagy lelkesedéssel reklámozott valamit egy asztalnál ülve.

callthewarawar.jpgNevezzük a háborút háborúnak! Orosz bűncselekmények a média ellen Ukrajnában c. kiállítás megnyitója, háttérben a majom-jelmezes srác. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A lvivi tartózkodásom során jártam a vasútállomáson is, amelynek épülete egyébként az egykori Osztrák-Magyar Monarchia egyik legszebb vasútállomása volt. Ottjártamkor azonban óriási tömeg fogadott. Rengetegen vártak az épület várótermeiben, egyedülálló emberek, kisgyerekes családok, de háziállatok is. Amikor éppen az egyik váróteremben voltam, egy kutya ugatásától visszhangzott az egész csarnok. Sok embernek csak a földön jutott hely, az apokaliptikus képek leginkább a 2015-ös budapesti pályaudvarok képét idézték. Többszáz ember gyűlt itt össze, sokukon látszott, hogy nincs tervük arra nézve, hogy hogyan tovább. A pályaudvar mellett hatalmas menekültsegítő központ működött sátrakkal, mosdóval és konyhával. Itt a menekültek ételhez és tisztálkodási lehetőséghez jutottak, de az adományok között például rengeteg gyerekjátékot is lehetett látni. Az ungvári vasútállomáson is hasonló jeleneteket lehetett látni pár nappal később, csak kisebb léptékben.

palyaud.jpgMenekültek a pályaudvaron. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

A városban sok helyen lehetett látni hazafiasságra apelláló plakátokat, képeket, illetve egy piacon különböző szuveníreket is lehetett vásárolni. A kínálatban az ukrán hazafias érzelmek mellett Putyin-ellenes termékek széles skáláját is meg lehetett vásárolni, ilyen például a Putyinnal illusztrált wc-papír, vagy egy pénisz-orral ellátott, Putyin nevére kiállított "személyi igazolvány" (ilyesmiket néhány éve Kijevben is láttam már). Az ukrán nemzeti színű ajándéktárgyak és zászlók mellett Sztyepan Bandera mozgalmának piros-fekete zászlaját is lehetett látni néhány helyen, de Banderának egy igen nagy méretű emlékműve is van a városban, erről az előző bejegyzésben közöltünk képet.


falfestmeny.jpgFalfestmény egy lvivi villamosmegállóban. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 március

Az utolsó lvivi estémen aztán még közelebb került a háború: megszólaltak a szirénák, és érkezett az angol nyelvű telefonos értesítés, hogy légitámadás várható. Szerencsére a riadót hamar lefújták, és ezúttal támadás sem történt. De hogy a veszély mennyire valós, jól mutatja, hogy Húsvéthétfőn, amikor ezt a beszámolót írtam, jött a hír, hogy több rakéta is becsapódott a városban, többen meghaltak, számos ember pedig megsebesült. 

Kárpátaljára annak a busznak a Budapestre tartó járatpárjával utaztam, amellyel néhány nappal korábban a városba érkeztem. A lvivi buszpályaudvaron álló buszunkba már jóval többen szálltak fel, mint idefelé jövet, éppen a mögöttem lévő ülésre egy édesanya és a néhány éves gyermeke ült le. Mikor elkezdett kitolatni a busz, láttam, hogy egy katonaruhába öltözött fiatalember lép elő, és hevesen integetni kezd. Olyan volt, mintha nekem integetne, mert távolabb állt, és pont felénk nézett, de valójában a mögöttem ülőknek integetett: a családjának. Az ehhez hasonló jelenetek közül sajtómunkások már többet megörökítettek az elmúlt hetekben, mégis más ezt élőben látni, személyesen rám ez a jelenet gyakorolta a legnagyobb hatást az út során. Sokan az életüket igyekeztek egyetlen sporttáskába vagy bőröndbe pakolni, az egyik fiatal lány egy hordozóban a macskáját hozta magával. Egy másik lány végig fényképezte a Kárpátok befelhőzött, behavazott csúcsait. Visszafelé már jó pár ellenőrzőponton félreállították a buszt, egyesével ellenőrizték a katonák az utasok iratait. Ekkor már jóval több férfi utasunk is volt, szinte mindenki magyarázkodásra kényszerült, hogy nem akarja elhagyni az országot (a hadköteles korú férfiak jelenleg nem hagyhatják el Ukrajna területét). Tőlem is megkérdezték a magyar útlevelemet látva, hogy biztosan nincs-e ukrán állampolgárságom is a magyar mellett.

Munkácson csak néhány órát töltöttem el, annak is egy részét a buszpályaudvaron, mert szinte végig szakadt az eső. Azért jó pár plakátot be tudtam fényképezni. Ami feltűnő volt, hogy itt jóval kevesebb katona volt jelen az utcákon, és gépfegyver sem volt náluk. Magyar szót a néhány évvel ezelőtti kárpátaljai látogatásaimhoz képest alig hallottam: mindössze két, az utcát seprő roma asszony beszélgetett egymással magyarul a Munkácsy-szobor mellett. Nem messze a buszpályaudvartól még éppen láttam azt a szovjet felszabadítás/megszállás emlékére kiállított második világháborús tankot, amelyet aztán néhány nap múlva a munkácsi városi tanács eltávolíttatott a talapzatról. Egy ukrán zászló volt a lövegtornyára tűzve.

tank.jpgMásodik világháborúra emlékeztető mementó-tank Munkács egyik forgalmas útkereszteződénél 2022 április elején. Fotó: Segyevy Dániel

Estére már Ungváron voltam. A szálláson angolul itt is mérsékelten tudtak, magyarul semennyire, ettől függetlenül a célnak megfelelt. Ungváron csaknem olyan volt az élet, mint mindig. Az emberek jöttek-mentek, a legtöbb létesítmény nyitva volt. Itt, a város külső részein már rengeteg plakátot tudtam fényképezni, és találkoztam például a Kígyó-szigeten az azóta elsüllyedt Moszvka cirkálónak szánt, azóta legendásított "orosz hadihajó, húzz a f*szba!” mondat útkereszteződésekre adaptált óriásplakát-változatával is (valódi útjelző-táblával azonban nem). 

hadihajo_menj.jpgÚtmutató orosz megszálló katonáknak útelágazódás esetére Ungváron. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 április

Itt ért egy másik meghatározó élmény is: egy 50 körüli, mankóval közlekedő férfi, látva, hogy az óriásplakátokat fényképezem, megszólított. Először csak azt hittem, hogy az út szélén terjengő hatalmas pocsolya kikerülésében kér segítséget (elképesztő különbségek vannak az utak minőségében még Kárpátalja és Lviv között is). Ez megtörtént, majd pedig elkezdett belőle dőlni a szó. Mivel én csak egy bő féléves orosztanulással voltam felvértezve, ő pedig hasonló mennyiségű angolórával, a társalgás meglehetősen kevert nyelvű és korlátozott volt, de a lényeget így is átadta: a nyílt utcán elkezdte mutogatni a bekötözött sebeit, amiket pár héttel előtte a keleti fronton szerzett, kérte, hogy mondjam el mindenkinek az igazságot arról, hogy mi zajlik Ukrajnában, közben pedig nemzetközileg is könnyedén értelmezhető kézjelekkel mutatta, hogy mit csinálna az oroszokkal. Mikor szóba került, hogy Magyarországon születtem és nőttem fel, de Németországban járok egyetemre, a magyar vonatkozásra nem mondott semmit, viszont a németeknél erősen nehezményezte, hogy nem segítenek eléggé. 

Este beültem egy katolikus, magyar nyelvű misére is. Viszonylag sokan voltak. A hirdetőtáblára kifüggesztett püspöki iránymutatás részletesen rendelkezik a papok és a gyülekezet feladatairól: többek között arról is, hogy imádkozzanak azok megtéréséért is, akik a háborút okozták: az ellenségekért.

A görög-katolikus templomnál már kifejezett tömeg volt, az autóktól szinte lépni sem lehetett. Az Ung folyó másik oldalán a Petőfi-szobornál még látszottak a március 15-i, magyar nemzeti színű szalaggal ékesített koszorúk, a kardja is a helyén volt. 


petofi.jpgPetőfi-szobor Ungváron 2022 április elején. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 április

A hazautam végül Kassán keresztül vezetett, ugyanis Ungvárnak Kassával sokkal jobb az összeköttetése, mint Magyarországgal... A szlovák határon segélycsomagok várták a busz utasait: étel-ital, ruha, gyermekjáték. Kassán egy kutya is leszállt velünk, hogy kinyújtóztathassa a tagjait. Itt is felkészült fogadó-létesítme´nyek várták az Ukrajnából érkezőket: vagy 25 mobil-wc-t és hasonló számú, berendezett konténert állítottak fe laz állomás előtti parkolóban. Itt már úgy gondoltam, hogy túl vagyok a nehezén, egy rövid dóm-látogatást követően néhány órával később elindultam busszal Budapestre. Hanem a sofőr annyira nem ismerte az útvonalat, hogy Miskolcnál elvétette a lehajtót, és a probléma megoldására azt tartotta a legcélravezetőbb eljárásának, ha visszatolat a lehajtóhoz. Ugyanezt egy körforgalomban is eljátszottuk Ferihegy mellett, végül - ismét rossz kihajtón lehajtva az utaskísérő hölgy vezette be a buszt a Népligetig a kispesti panelek között. 

Hat órával később, vasárnap hajnalban már egy kicsiny Nógrád megyei falu választási bizottságának tagjaival kortyolgattuk az Ukrajnában beszerzett nyírfalevet, hogy mentálisan felkészüljünk az előttünk álló mintegy 18 órára.

nyirfa.jpg

Nyírfalé. Fotó: Segyevy Dániel, 2022 április

 

Segyevy Dániel, doktorandusz, Lipcsei Egyetem, GSGAS

5 komment

Ukránok és oroszok

2022. április 20. 10:14 - JakabL_SegyevyD

Az oroszukrán háború kapcsán olyan mennyiségű információ ömlik ránk nap mint nap, hogy gyakran még a konfliktus okainak megértéséhez alapvető fontosságú háttérinformációkra is nehéz rátalálni a nagy hangzavarban. Még nehezebb kiszűrni a kétes eredetű, propagandaszervezetek által terjesztett információkat, melyek egy része még az ukrán nép létezését és Ukrajna államként való létezésének jogát is kétségbe vonja. Ezért most kísérletet teszünk arra, hogy történeti demográfiai szemlélettel némileg rendet vágjunk a káoszban, és segítsünk egy kicsit annak tisztázásában, kik azok az ukránok, kik az ukrajnai oroszok és hogyan is alakult együttélésük egészen a jelenlegi háborúig. Írásunk egy három részesre tervezett, Kárpátalját és a Nyugat-Ukrajnát külön is tárgyaló sorozat első része.

A kezdetek: "kis–" és "nagyorosz" genezis

mvimg_20190921_153151.jpgKijev, Pecserszka Lavra, háttérben a lakótelepek. Fotó: Segyevy Dániel, 2019 szeptember

A mai Ukrajna területén élő szláv törzseket először a 862-től 1240-ig fennálló Kijevi Nagyfejedelemség (Rusz) egyesítette. Ez az államalakulat azonban kiterjedt a mai közép-orosz területekre is, olyannyira, hogy központja az első 20 évben nem is Kijev volt, hanem Novgorod. Emiatt a mai Oroszország is jogosan tartja államisága megalapozójaként az erős középkori államalakulatot. Azonban Batu kán 1237–40 közötti mongol inváziója kettészakította a korai orosz államot, és eltérő fejlődési pályára állította egykori országrészeit: a mongolok Kijevvel együtt letarolták a déli országrészt, az északon önállósuló orosz fejedelemségekből alakult meg az Orosz Birodalom magva, a mai Ukrajna középső és déli területein pedig a nagy hatalmú mongol állam, az Arany Horda rendezkedett be, hogy aztán a 15. századtól a terjeszkedő Török (és északon részben az Orosz) Birodalom terjessze ki befolyását a régióra, mely a kezdeti mongol hódítás, valamint a későbbi harcok miatt nagymértékben elnéptelenedett. Nyugat-Ukrajna, azonban nem került közvetlen mongol uralom alá: itt a (kezdetben mongol vazallus) Galíciai–Volhíniai Királyság még több mint száz évig kitartott, amíg Nagy-Kázmér lengyel király 1349-ben magyar segítséggel meg nem hódította.

Kievan-rus-1015-1113-(hu).svgA Kijevi Rusz területe (lazán kapcsolódó fejedelemségek szövetségeként) - (forrás)

Látható, hogy a mai ukrán és az orosz területek fejlődése már a 13. században elvált egymástól, ennek ellenére számos kommentár a Lengyel–Litván Unió és az Orosz Birodalom közötti uralmi és társadalmi választóvonalakhoz köti az ukrán (orosz nézőpontból kisorosz), a fehérorosz és az orosz nép elkülönülését, mondván, hogy a litván uralom alatt élők lettek a fehéroroszok, a lengyel befolyás alá kerülők az ukránok, a többiek meg az oroszok. Mindez erősen leegyszerűsítő nézet, többek között azért is, mert bár a mai Fehéroroszország területe ugyan valóban nagyrészt az Unió litván része alá tartozott (ahogy a mai Ukrajna nem kis része is), ez azonban a 16. század második felétől ugyanúgy de facto lengyel uralmat, kulturális befolyást jelentett, mint a mai Ukrajna nagy részén. Döntőbbek lehetnek egyéb természetföldrajzi, gazdasági és társadalmi választóvonalak: a Pripjaty-mocsaraktól délre fekvő jóval termékenyebb, egyben a törököktől-tatároktól sokáig fenyegetett területen korábban alakult ki egy központosítottabb (militarizáltabb) társadalmi szerkezet, ami az ukránok jóval korábban bekövetkező „nemzeti öntudatra” ébredésében is visszaköszönt. Ebben komoly szerepet játszott, hogy a lengyel–orosz–török hatalmi zóna találkozásánál (azaz a mai Kelet- és Dél-Ukrajnában) ritkán lakott területek (lengyel nézőpontból a „vad földek”) terültek el, ahol korlátozottan ugyan, de mód nyílt egyéb, autonóm társadalmi struktúrák kiépítésére is. Az egyik megoldást a kozákok képviselték. A másikat pedig a néptelen területekre kedvezményekkel bevonzott szabad vagy félszabad paraszti közösségek.

A zaporizzsjai kozákok elvileg litván/lengyel uralom alatt álló, de a közeli krími tatárok, valamint a Fekete-tenger partvidékét uraló törökök által erősen fenyegetett, de viszonylag jól védhető (a Dnyeper sellői feletti) határterületen élő, jórészt a földesúri terhei elől elszökő parasztok és leszármazottaik voltak, akik a 15-16. századtól erős katonai szervezetet alakítottak ki saját védelmükre. Mindezt a lengyelek is megtűrték, azonban a terület autonómiája egyben azt is jelentette, hogy a lengyel államszervezet ezen a területen nem igazán tudott érvényesülni. Így egyrészt az elit lengyelesedéséről/katolicizációjáról sem lehetett szó, másrészt a Rzeczpospolita viszonylag erős jobbágyi terhei sem vonatkoztak a helyi földművesekre/kozákokra - ez pedig egy viszonylag erős bevándorlási hullámot indított el a területre. Eredetileg borzasztóan ritkán lakott vidékről volt szó, a mai Magyarországnál nagyobb területű Kijevi Vajdaságnak a 16. században alig negyed millió lakosa lehetett.

Az ütközőzónában élő, jelentős katonai erővel rendelkező kozákokat a lengyel állam igyekezett minél inkább fennhatósága alá vonni, részben ennek eredményeként vívott véres harcot ellenük 1648 és 1657 között vezetőjük, Bogdan Hmelnyickij hetman. Ennek eredményeként megalakult az autonóm Kozák Hetmanátus, ezt az autonómiát viszont már nem a lengyelek garantálták, hanem a két Perejeszlavi Egyezmény alapján az orosz cár. A kozák kváziállam 1764-ig állt fenn, és a középkori Galíciai–Volhíniai Királyság mellett szokás a mai ukrán állam egyfajta előképeként is emlegetni (de a kelet-ukrajnai szakadárállamok is a kozákokhoz nyúlnak vissza, ha valamiféle történelmi hagyományra vágynak).

Repin Cossacks.jpgA zaporizzsjai kozákok (valószínűleg soha nem létező) levelet írnak a török szultánnak - Repin sokszor értelmezett és újraértelmezett mesterműve (forrás)

A kozákok (ide értve a Doni-kozákokat is) később is az orosz katonai ütőerő jelentős részét képezték, így a későbbi orosz hódításokban sem becsülhető le a szerepük - ezt mindenképpen érdemes figyelembe vennünk, ha jobban akarjuk érteni a mostani konfliktus dinamikáját.

A másik alternatív struktúra az úgynevezett "Szabad Ukrajna", vagy Szlobozsanscsina volt a mai Harkiv környékén. Ezt a területet az Orosz Birodalom Litvániától hódította meg a 16. században, azonban a tatárok gyakorlatilag évente menetrendszerűen végigrabolták a területet, így szükség volt a katonai megerősítésére. Alapvetően itt is a kozák modell érvényesült, de orosz központi szervezéssel, és a betelepülők mentesültek a földesúri terhek alól. A kedvezmény mind zaporizzsjai, mind doni kozákokat is idevonzott, azonban a többséget hamarosan már a nyugatabbról idevándorló ukrán telepes parasztok alkották.

Megosztottság és a modern állam- és nemzetfejlődés kezdete

A két többé-kevésbé autonóm entitás az 1760-as évek közepéig állt fenn, amikor Nagy Katalin központosító és birodalomépítő törekvései során beolvasztotta ezeket az Orosz Birodalom közigazgatási rendszerébe, megszüntetve vagy nemesi előjogokká átalakítva a kozák kiváltságokat. A telepespolitika is átalakult és földrajzilag némileg áthelyeződött a birodalom új határvidékeire: a cárnő ugyanis az 1770-es években legyőzte a Krími Kánságot, így a Fekete-tenger partvidéke a 18. század végére orosz uralom alá került. Ez lett a Novorosszija (Ùj-Oroszország) néven emlegetett terület, ahová mind ukrán parasztok, mind kozákok, mind egyéb orosz veteránok települhettek, amellett, hogy az orosz arisztokrácia is komoly földterületekhez jutott. Emellett az orosz hatalom nyugat felé is terjeszkedett: Lengyelország többszöri felosztása nyomán a mai Nyugat-Ukrajna jelentős területei váltak orosz birtokká, míg Galíciára 1772-ben Habsburg Birodalom tette rá a kezét.

Lengyelország (és a mai Nyugat-Ukrajna) háromszori felosztása - (forrás)

Mindez sok szempontból eltérő társadalmi fejlődéshez vezetett Ukrajna mai országterületének különböző régióiban. A kisebb, osztrák uralom alatt lévő nyugati területeken alapvetően lengyel-német–(jiddis) városi és földesúri elit dominálta a társadalmi és gazdasági folyamatokat, a terület pedig a birodalom fejletlen peremvidékének számított. Változást az ipari forradalom és az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés utáni közjogi átalakulás (azaz Galícia de facto autonómiája a ciszlajtániai birodalomfélen belül) hozott: Galíciának Lembergben székelő tartományi törvényhozása lett, ami ha korlátozottan is, de lehetőséget adott az ukrán és lengyel nemzeti politizálásra (a tartomány közéletét részben a nyugati területeken és a városokban többségben lévő lengyelek és a keleti részeken domináns ukránok politikai küzdelme jellemezte) - ez jóval nagyobb politikai szabadságot adott, mint ami a cári uralom alatt élő ukránok számára rendelkezésre állt. Mindez viszonylag jelentős kulturális és gazdasági fellendüléssel is járt az adott időszakban.

Az ukrán etnikumúaknak az Orosz Birodalomba betagozódó többsége esetén is beszélhetünk egyfajta nemzeti ébredésről: a felvilágosodás eszméinek terjedése itt is irodalmi pezsgéssel járt a 18. század végétől, azonban ezt némileg korlátozta, hogy az elit egyre inkább az orosz nyelvet használta: az ukrán elit lényegében "orosz" városokban élt - ebben mind a migrációs, mind az asszimilációs folyamatok szerepet játszottak. (A leghíresebb ukrán költő, Tarasz Sevcsenko például élete javát Szentpéterváron töltötte.) Ugyanakkor ez a városi lakosság viszonylag alacsony részaránya miatt még nem igazán hatott komolyan a terület etnikai összetételére - ami komoly változásokat eredményezett, az az ipari forradalom volt:

- A mai Donbasz területén felfedezett szénlelőhelyekre alapozva komoly nehézipari körzet bontakozott ki Kelet-Ukrajnában, mely természetesen az egész cári birodalomból vonzotta a munkaerőt (ráadásul az etnikai határ is a közelben futott, így emiatt is viszonylag sok orosz munkás érkezett).

- Az iparcikkek egyre erősödő kereskedelme, valamint  a technológiai fejlődés nyomán felpörgő gabonakivitel a partvidéki kikötővárosok fejlődésével járt, ezek, illetve az ország belsejében kialakuló ipari központok is nagy számú orosz bevándorlót vonzottak.

- Az 1860-as évek jobbágyfelszabadítása illetve a már említett technológiai fejlődés jelentős agrár-munkanélküliséghez vezetett, melyet az ipar csak korlátozottan volt képes felszívni, ami igen komoly kivándorlási hullámhoz vezetett. Ennek csak egy része irányult Észak-Amerika felé: az Orosz Birodalomnak megvoltak a saját "prérijei" (sztyeppéi), melyek betelepítésére telepeseket (is) toborzott. A mai Ukrajna népes és viszonylag sűrűn lakott területéről származó parasztok kiemelkedő arányban vettek részt ezekben a mozgalmakban, ami jelentősen átalakította a mai Ukrajnától meglehetősen messze található területek etnikai összetételét is, számos esetben több évtizedig relatív ukrán többséget kialakítva. Ez történt a mai ukrán–orosz határ orosz oldalán, a Kubán-sztyeppén, Szaratov (Sárga-Ukrajna), Omszk (Szürke-Ukrajna) és később Habarovszk (Zöld-Ukrajna) környékén is. Ezekben az esetekben azonban némi óvatosságra van szükség az "ukrajna" szó általános, "határvidék" jelentése miatt, az elnevezések ugyanis sok esetben ezt tükrözik, és nem feltétlenül "ukránok lakta területet" jelentenek, miközben persze az ukránok részaránya is számottevő volt.

Emellett hozzájárult az orosz nyelv és identitás terjedéséhez az is, hogy az ukrán nyelvnek (orosz értelmezésben dialektusnak) nem volt hivatalos nyelv státusza, sőt, a 19. század második felében (nem függetlenül az ukrán nemzeti ébredéstől) az ukrán nyelvű irodalom be is volt tiltva. A városokba özönlő ukránok így alapvetően orosz nyelvű környezetben találták magukat, és ehhez alkalmazkodva nagy hányadban váltottak nyelvet.

A nyelvváltás és identitásváltáshoz muszáj néhány megjegyzést fűzni. Az ukrán legalább a 17. századtól kezdve önálló nyelvnek tekinthető, azonban szókincsében, nyelvtanában nagyon hasonlít az oroszhoz, de még inkább a beloruszhoz (ez utóbbit beszélők általában különösebb gyakorlás nélkül megértik az ukránt és viszont), azonban viszonylag sok lengyel és latin eredetű jövevényszót tartalmaz és természetesen sok saját, orosztól eltérő szóval, kifejezéssel is rendelkezik. Mivel egymáshoz közeli nyelvekről van szó, így ebben az esetben a nyelvváltás jóval könnyebb, mintha egy teljesen idegen nyelvet venne fel egy adott terület lakossága: erre simán sor kerülhet(ett) egy generáción belül is. Mindez az oroszról ukránra váltásra is igaz, és ennek elég nagy jelentősége lesz a modern Ukrajna etnikai változékonyságának és a hírhedt nyelvtörvény lényegének megértésével kapcsolatban is. Az ehhez kapcsolódó identitásváltást pedig (a görög-katolikus Galícia kivételével) vallási tényezők sem nehezítették.

Ugyanakkor az oroszok gyakran tekintik az ukránt egy dialektusnak, amit az alábbi térkép is szépen tükröz - egyben pedig jól mutatja a már említett keletre vándorlás etnikai következményeit:

 

Az orosz nyelv "dialektusai" 1914-ben - jól megfigyelhető a Don-menti és Kubán-vidéki ukrán telepesfalvak hatása - (forrás)

Ukrán ismerősök elmondása szerint a másik nyelv elsajátítása az eltérő szavak és nyelvi megoldások megtanulását és gyakorlást igényel, amire jellemzően akkor van lehetőség, ha sokat hallja ezeket az ember - azonban ha a másik nyelv ismeretét elvárók nincsenek tekintettel erre a tanulási folyamatra, akkor például a kisgyerekek beiskolázásánál komoly gondok jelentkezhetnek.

Demográfiai változások, régi és új határok

Az említett folyamatok eredményeként az 1897-es népszámlálás idejére a legtöbb nagyobb ukrán városban a magukat orosz anyanyelűnek vallók alkották a többséget: ez volt a helyzet többek között Kijevben (54,2%), Harkivban (63,1%), Mikolajivban (66,3%), Mariupolban (63,2%), Luhanszkban (68,1%), és orosz többség jött létre a Donbasz egyes ipartelepein is. Ezzel párhuzamosan távoli agrárterületeken pedig az ukránok aránya nőtt meg jelentősen, amit igen jól mutatják az 1926-os szovjet népszámlálás nemzetiségi adatai (az önkéntes telepítésmozgalom az első világháborúval ért véget). Az 1926-os népszámlálás nemzetiségi adatsorainak értelmezéséhez érdemes tudni, hogy a megszámláltak nemzetiségét a kikérdezés (nyelv, születési hely stb.) után a kérdezőbiztosok döntötték el, ami nem nélkülözött bizonyos politikai megfontolásokat - ez általában az adott területen többségivé tenni kívánt népcsoportnak kedvezett, az ukránok pedig keleten nem ebbe a kategóriába estek.

 

Az ukránok aránya Oroszországban az 1926-os népszámlálás alapján - itt megtekinthető nagyobb méretben - a térképet kellő körültekintéssel érdemes szemlélni, a színskála csalóka!  (forrás)

 Az első világháború alatti és az azt követő felfordulásban felmerült az önálló ukrán állam megteremtése is. Egyesek térképen, többé-kevésbé etnikai alapon igyekeztek meghatározni, hogy hol legyen Ukrajna határa, mások politikai síkon, vagy fegyverrel küzdve. Térképen és elméleti síkon a nyugati határ volt a kisebb gond: népszámlálásokkal viszonylag jól megállapított etnikai választóvonalakról volt szó, persze az akkor dívó szokásoknak megfelelően itt is kissé vastagon fogott a "tervezők" ceruzája, de sokkal kevésbé, mint keleten, ahol már kevésbé volt egyértelmű az etnikai (és főleg a nyelvhatár), mindenesetre ukrán szempontból igyekeztek az ország részének tekinteni a Don-mente egyes részeit, és a helyenként tényleges vagy relatív ukrán többséggel rendelkező Kubáni-alföld nyugati részét is (sőt a térképen ennél jóval többet is).

277118328_1006445163305876_8325776461737771043_n.pngAz "Ukrán földek" térképe, nyelvi alapon - (forrás)

Persze a valóságban nem igazán kerültek túl közel ezen tervek megvalósításához. 1917 végén a felbolyduló Orosz Birodalom délnyugati végein (azaz Kijevben) megalakult az Ukrán Nemzeti Köztársaság, mely elsősorban a németektől remélt védelmet, annál is inkább, mert Leninék párhuzamosan az Ukrán Szovjetköztársaság megalakításán fáradoztak (illetve a mai népköztársaságoknak is volt egy előképük). A Breszt–litovszki béke nyomán a nemzeti erők jöttek ki jobban az első körből, azonban a szociális reformjaik (pl. földosztás) soknak bizonyultak a némileg feudálisabb elképzelésekkel rendelkező (és az élelmiszerkészletek kipakolásán fáradozó) németeknek, így gyorsan megpuccsolták az új ukrán állam vezetését. A helyzet a központi hatalmak 1918 végi katonai összeomlásával radikálisan megváltozott. Egyrészt a Nemzeti Köztársaság katonai ereje igencsak megrendült, azonban az addig Ausztriához tartozó Kelet-Galíciában lehetővé vált a Nyugat-Ukrán Köztársaság kikiáltása. A két ukrán köztársaság 1919. január 22-én egyesült, viszont rögtön két gond is akadályozta az egyesülést: egyrészt a lengyelek gyorsan (még 1918 novemberében) el- (vissza)foglalták és hősiesen tartották a nyugati fővárost Lwówot (Lemberget), másrészt a nagyobbik, keleti államrész összeomlóban volt. A következő másfél-két év borzasztóan zűrzavaros (és véres) volt: alapvetően három erő harca határozta meg a küzdelmet: az északkeletről támadó bolsevikok, a Fekete-tengertől kitörni akaró fehérek (azaz a bolsevikok ellenfelei) valamint a nyugatról próbálkozó, a nyugat-ukrán államot elsöprő lengyelek, akik 1920 tavaszán Kijevig jutottak. A cél egy ukrán ütközőállam biztosítása és lehetőleg lengyel befolyás alatt tartása lett volna, azonban a manőver végül Lengyelország bolsevik inváziójához vezetett, és ugyan a behatolókat sikerült legyőzni a Visztulánál, de az eredmény egy, az ukránok számára nem túl előnyös kompromisszum lett: a szovjet állam elismerte Lengyelország keleti hódításait (köztük Kelet-Galíciát), cserébe nem esett több szó az önálló ukrán államról. 

Demográfiai katasztrófa és az "orosz orientációjú" konszolidáció

Bár a hamarosan megalakuló Ukrán Szocialista Szövetségi Köztársaság elvileg a nacionalista érzelmek leszerelését szolgálta, valójában mindvégig szigorú moszkvai kontroll alatt működött. Ennek ellenére a szovjet uralom fogadtatása kezdetben nem volt nagyon kedvezőtlen, többek között azért sem, mert például sikeresen leszámoltak Nyesztor Mahno délkelet-ukrajnai, halálfejes zászló alatt  létező államkezdeményével, és a viszonylag jó mezőgazdasági adottságokkal rendelkező területen a NEP is felmutatott bizonyos sikereket - emellett az állam kifejezetten áldozott az ukrán kultúrára is, igaz a városokban praktikus okokból továbbra is az orosz maradt a preferált nyelv. A sztálini gazdaságpolitikai fordulat (kolhozosítás) és a tisztogatások viszont katasztrófát jelentettek Ukrajna számára: az 1932-33-as Holodomor négy millió áldozata elsősorban a kelet-ukrajnai falusi lakosságot (a kolhozosítás során a Szovjetunióban éhen halt emberek 80%-a ukrajnai volt), míg a pár évvel későbbi tisztogatások főleg a városi elitet sújtotta - ennek pedig már kifejezetten ukránellenes éle is volt. 

Ebből a szempontból lényegesen jobb volt a helyzet Kelet-Galíciában: itt alapvetően az osztrák intézményrendszert vette át a lengyel állam, amely az ukrán nacionalistákat időnként igen keményen üldözte, és messze nem volt demokratikus állam, de bizonyos szintű ukrán politikai tevékenységet megtűrt. A Holodomor tehát nem tartozik hozzá a kelet-galíciai ukránság kollektív emlékezetéhez, de kisebbségi elnyomatás és a gyengén fejlett jogállamban történő kisebbségi érdekérvényesítés igen - mindez (és a vallási különbözőségek) részben máig hatással van az országon belüli különbségekre.

Ezután következett a második világháború, ami még nagyobb anyagi katasztrófát és demográfiai tragédiát hozott: Fehéroroszország mellett Ukrajna volt a világméretű konfliktus legjobban elpusztított területe (Harkovot például négyszer ostromolták meg, és vették be - tankhadseregekkel). A becslések szerint a mai állam területén 7 millió ember vesztette életét, az áldozatok aránya a lakosság 17%-ára rúgott. Ebben a két totalitárius hatalom hadseregének pusztításán felül az is benne volt, hogy a területen belső polgárháború is folyt a különböző érdekeltségű partizánok, a németbarát segéderők és az ukrán nacionalisták között, akik nyugaton egészen az 50-es évek elejéig kitartottak  - alapvetően ennek emlékeként szokás (elsősorban orosz oldalról) a szélsőséges ukrán nacionalistákra "banderistákként" hivatkozni - akit érdekelnek a konfliktus részletei, itt olvashat erről bővebben.

bandera.jpg

A Bandera-emlékmű Lembergben Fotó: Segyevy Dániel, 2022. március

A szovjet csapatokkal a vegytiszta sztálinizmus is visszatért, Kelet-Galíciába és a Kárpátaljára pedig kiterjesztette az uralmát. Ez egyes kisebbségek (kárpátaljai magyarok krími tatárok - bár a Krím ekkor még nem volt Ukrajna része) és társadalmi csoportok részleges vagy teljes deportálásával járt, és az 50-es évek végéig egyértelműen az orosz kultúra és a nyelv privilegizációjával, a "nacionalista" ukránnal szemben.

A változások a hruscsovi olvadással kezdődtek: egyrészt az Ukrán SZSZK-hoz csatolták a krími tatárok deportációja után orosz többségűvé váló Krímet, másrészt az ukrán kultúra ismét államilag támogatottá vált. Párhuzamosan azonban az ukrán nem vált a hivatalos érintkezésben használt nyelvvé: a filmek, az országos televízió- és rádióadás orosz nyelvű voltak, aki pedig tovább szeretett volna tanulni, szintén inkább az oroszt használta, ahogy a további iparosodás során a városokba költözők, és a délkeleti iparvidékre, valamint a Fekete-tenger mellékére a Szovjetunió más részeiről bevándorlók is. Ennek nyomán egyrészt 1989-ig folyamatosan nőtt a magukat oroszoknak valló ukrajnai lakosok aránya, a Donbasz egyes részein pedig többségbe is kerültek. Másrészt a nyelvhasználat kezdett elválni a nemzetiségtől: magukat ukránnak vallók is az oroszt adták meg beszélt nyelvként (és anyanyelvként), a vegyes házasságból született gyerekek jellemzően orosznak tartották magukat és ezt a nyelvet is preferálták. 

Fordul a kocka - nemzetiségi újradefiniálódás Ukrajnában

Mindez Ukrajna 1992-es függetlenné válásával megváltozott, az ukrán hivatalos nyelvvé vált, és egyre inkább terjedt a médiában és a mindennapi életben. Ez nem csak az orosz nyelv használatának, de az orosz nyelvet beszélők, valamint a magukat orosznak vallók számának visszaszorulásában is tetten érhető. (Sajnos utoljára 2001-ben került sor népszámlálásra Ukrajnában, a 2011-es elmaradt, a 2021-est pedig a járványhelyzet csillapodtával tervezték megvalósítani...) Ez azonban egyáltalán nem ukrán jelenség volt: valamennyi volt szovjetköztársaságban csökkent az orosz etnikumúak aránya - átmenetileg még Oroszországban is.

Az orosz etnikumúak arányának változása - Megjegyzés: 1. az egyes államokban különböző időszakokban került sor a népszámlálásokra (jellemzően a megadott intervallumok közepe táján) 2. Moldova 2014-es adata Transznyisztria nélkül értendő, a megelőző adatok a szakadár köztársasággal együtt 3.A független Grúzia adatai Abházia és Dél-Oszétia nélkül értendők - Forrás: Népszámlálási adatok.

Látható, hogy az ukrajnai csökkenés egyáltalán nem kirívó, inkább közepesnek mondható, ugyanakkor természetesen a legtöbb volt tagköztársaságban a különböző okok eltérő keveréke okozta az arány csökkenést. A muzulmán többségű utódállamokban jórészt a többségi nemzet jóval nagyobb természetes szaporodása volt a fő tényező, az európai térfélen viszont inkább a következő tényezők kombinációja volt a döntő:

- A hadsereg más nemzetiségű tagjainak visszatérése az anyaországaikba.

- A gazdaság (főleg az ipar és a bányászat) válsága miatt a korábbi bevándorlók egy része is hazatért - főleg a nem túl régen érkezett, családdal még nem rendelkező emberek.

- Állampolgársági törvények diszkriminatív rendelkezései (ez a balti államokat jellemezte, Ukrajnát nem)

- Vegyes házasságokban élők, valamint a kettős identitással rendelkezők identitásváltása.

Nem volt ez alapvetően máshogy Ukrajnában sem, amit az 1989-es és a 2001-es Népszámlálások regionális adatai is szépen tükröznek, bár a helyi adatok néhány meglepetéssel is szolgálnak.

Ukrajna regionális etnikai és anyanyelvi összetétele az 1989-es és 2001-es népszámlálások alapján - sajnos egyes területekre az 1989-es nyelvi adatok hiányoznak. Az orosz/orosz nyelvű többséget a piros adatok jelölik.

Az egyik feltűnő jelenség, hogy az ország nyugati részében az orosz nyelv nem igazán terjedt el, és 2001-ben már a korábbinál is lényegesen kevesebben vallották magukat orosz anyanyelvűeknek - emögött nagyon valószínű, hogy a már említett Oroszországba való visszavándorlás állt. Ugyanakkor a keleti, de erős ukrán többségű területeken (pl. Szumi, Poltava) jóval elterjedtebb volt az orosz, és nem is szorult annyira vissza.

Szintén feltűnő lehet az ukrán nyelv kijevi térhódítása, ami igen nagy részben a már említett nyelvi alkalmazkodással és a kettős identitásúak nagy arányával függhet össze: azzal, hogy az ukrán vált a preferált nyelvvé (pl. a médián keresztül), a fővárosi, gyakran kettős identitású elit viszonylag nagy számban váltott identitást, vagy jelölte meg az ukrán nyelvet anyanyelveként.

Nagyon érdekes jelenségekre figyelhetünk fel, ha az orosz többségű/orosz nyelvi többségű területeket vizsgáljuk. Ezek között 1989 és 2001 között nem volt változás: mindkét időpontban kizárólag a Krím (és Szevasztopol) volt orosz többségű, míg a lakosság anyanyelvét tekintve a donyecki és a luhanszki területeken dominált az orosz (miközben a lakosság szűk többsége ukránnak vallotta magát). Az utóbbi két területen ugyanakkor az ukrán nemzetiségűek arányának növekedése mellett az orosz anyanyelvűek aránya is nőtt. Erre több lehetséges magyarázat is van: egyrészt a két nehézipari terület lakossága átlag feletti mértékben csökkent az 1990-es években: vélhetően nem csak az említett Oroszországba való visszaáramlásról volt szó, de az ukrán nyelvű, magát ukránnak valló lakosok egy része is elhagyta a területet (és például a fővárosba költözött), ezen kívül az orosz nyelvű területen jóval tovább kitarthatott a "nyelvi asszimiláció", illetve a két régió politikai önmeghatározásának fontos eleme lett az orosz nyelvért való "küzdelem" (erről részletesen kicsit később).

ukrajna-orosz-kisebbseg1.pngAz orosz kisebbség aránya a 2001-es népszámlálási adatok szerint (forrás)

Összességében tehát a 1989 és 2001 között határozottan nőtt mind a magukat ukránnak vallók, mind pedig az ukrán anyanyelvűek aránya Ukrajnában. A folyamat tulajdonképpen az 1991-ig tapasztalható "szoft" oroszosítás fordítottja volt: az ukrán állam kialakulásával és ukrán nyelv privilegizációjával a korábban magukat orosznak/orosz anyanyelvűeknek valló kettős identitásúak egyre nagyobb mértékben hajlottak az ukrán "örökség" felé. Hogy valójában mennyire sok érintettről is van szó, azt egy 1995-ös felmérés mutatta meg: eszerint a lakosság 66,5%-a vallotta magát ukrán identitásúnak, 15,8% orosz és ukrán identitásúnak és 10,8%-a orosz identitásúnak. Természetesen ebben komoly regionális különbségek voltak, érdemes erről elolvasni korábbi blogbejegyzésünket. (Egyesek ráadásul a szovjet népszámlálásokon részben a nacionalista vádak elkerülése céljából vallották magukat inkább orosznak.)

tablazat.pngEgy másik, kicsit későbbi felmérés, mely a kettős identitás regionális különbségeit is mutatja - Forrás: Fedinec Cs. és Szereda V. (2009): Ukrajna színeváltozása

Fontos adalék még, hogy eközben az oroszországi ukránok hasonló etnikai és nyelvi "átalakuláson" mentek át. Az szovjet és orosz népszámlálások alapján az 1989-es 3%-ról 2010-re 1,4%-ra csökkent arányuk. Eközben sem Oroszországban, sem Ukrajnában nem volt különösebb nyomás az ukrán, illetve orosz kisebbségen az asszimiláció érdekében, ugyanakkor a kelet-ukrajnai régiókban azért mutatkozott némi feszültség, mely az 1994 március 27-i donyecki és luhanszki népszavazásban kulminálódott - az az esemény nagyon sokat megmagyaráz abból, hogyan is képzelte el a "békés együttélést" mind a kelet-ukrajnai "orosz keménymag" mind pedig a kijevi vezetés, és az is árnyalódhat, hogy honnan is vették fel újra a kesztyűt a felek 2014-ben. 

Aznap Ukrajnában parlamenti választásokra került sor, és a függetlenséget 1991-ben szintén megszavazó orosz nyelvű területeken egyre nagyobb volt az elégedetlenség a katasztrofális gazdasági helyzetű ukrán állammal kapcsolatban. A donyecki és luhanszki szavazók ekkor a sima szavazólapok mellé még egy négy kérdést is tartalmazó népszavazási ívet is kaptak. A négy kérdés szabad fordításban így hangzott:

- Támogatja-e Ukrajna föderalizációját?

- Támogatja-e, hogy az orosz az ukrán mellett hivatalos nyelvvé váljon?

- Támogatja-e, hogy az említett két régióban az oktatás és a mindennapi élet nyelve az ukrán mellett az orosz legyen.

-Támogatja-e Ukrajna szorosabb "eurázsiai" integrációját"? (Magyarul az orosz érdekszférához csatlakozást.)

A megkérdezettek nagy többséggel támogatták a felvetéseket, azonban nem csoda, hogy a dolog kiverte a biztosítékot Kijevben - 3 kérdés ugyanis országos ügy volt, amiről talán illett volna az ország többi lakóját is megkérdezni, persze lehetett volna gesztust tenni az orosz nyelv regionális egyenjogúsításával, ugyanakkor az is érthető, hogy egy ilyen kezdet után ehhez nem fűlött a foga az országos vezetésnek. Mindez természetesen előrevetítette, hogy a két régió (valamint a speciális helyzetű Krím, ahol 1994-ben szintén tartottak népszavazást) némileg másképp gondolkodik egyes országos kérdésekben, ugyanakkor sok földrajzos kommentár Kelet- és Nyugat-Ukrajna ellentétéről írt, mondván a nyugat inkább az EU felé húz, míg a kelet (esetenként a dél) az oroszok felé, választóvonalként pedig sok esetben nagyon kényelmes módon a Dnyeper folyót húzzák meg. Mindez az orosz geopolitikai gondolkodásmódban is visszaköszön, sajnos mostanában igencsak húsbavágóan, ugyanakkor ha jobban megnézzük például a demográfiai részleteket, már egy jóval árnyaltabb képet kaphatunk. 

Ahogy a már ismertetett nemzetiségi/anyanyelvi adatokból kitűnik, a Dnyeper csak meglehetősen óvatosan tekinthető "választóvonalnak", az etnikai hovatartozásban korántsem tapasztalhatunk markáns változást a folyamon átkelve, az azonban tény, hogy a folyamtól keletre már megjelenik az "orosz anyanyelvű ukránok" egyre népesebb csoportja, bár ebből a szempontból az "észak-déli" ellentétek nagyobbnak látszanak. Térképen és a táblázatokban az oroszok által hangoztatott "Orosz-Ukrajna" vagy Novorosszija is jóval kevésbé hangsúlyos, amiről már mi és mások is részletesen értekeztek, persze mindezt  kettős identitásúak fentebb említett regionális különbségei mindkét irányban árnyalják.

Így is lehet ábrázolni a 2001-es népszámlálás nyelvi adatait - világos, hogy a 25-74%-os kategória nem túl szerencsés (forrás)