Egy családi albumban talált német irredenta bélyegsorozat apropóján bejegyzés-sorozat indult a Pangea blogon. Azt ugyanis minden kisdiák fejből fújja mit vesztett Magyarország a Párizs környéki békében, ez azonban korántsem befolyásolta olyan mértékben és irányban a világtörténelmet, mint a német területveszteségek. Pedig Németország első világháború utáni területi veszteségei korántsem voltak akkorák mint Magyarországé, vagy Törökországé. Gyarmataitól ugyan megfosztották - ez összesen több mint 4 millió négyzetkilométert jelentett - de az anyaország csak 13%-ot vesztett az összes területéből. Ezek a területvesztések azonban kevés kivételtől eltekintve igen megalázó módon zajlottak. A semleges Dánia által megszerzett területek után következzen egy apró, még járásnak sem nevezhető terület sorsa Felső-Sziléziából.

Németország I. világháború utáni megnyirbálásából az újonnan alakult Csehszlovákia is kivette a részét. Ennek az országnak már a neve is megtévesztő, sokkal inkább Csehnémetszlovákmagyarruténiának kellett volna elnevezni az ott lakó népek aránya alapján. Csehszlovákia megalakulásakor ugyanis körülbelül kétszer annyi német élt az országban, mint "államalkotó" szlovák.

A Vértes-hegység déli nyúlványai között megbújó Gánt községtől néhány kilométerre délre fekvő Bagoly-hegyen tárták fel a mai Magyarország első művelésre alkalmas bauxittelepét. A bauxit fejtését 1920-as években kezdték meg, és egészen az 1980-as évekig művelték, míg a bauxitvagyon kimerülésével a kitermelés meg nem szűnt a területen. Fénykorában a gánti bányát Európa legnagyobb bauxitbányájaként tartották számon. A bauxit külszíni művelése következtében az egykori ércvagyon helyén most hatalmas méretű bányagödör éktelenkedik. A rekultiválási munkálatok végeztével az ország egyik leggyönyörűbb és egyben legvalószerűtlenebb geológiai bemutatóhelyét nyitották meg az aktív pihenés szerelmeseinek. A tanösvény kialakítása során tökéletesen kihasználták a bányagödör adottságait, ugyanis egy kellemes séta erejéig úgy érezhetjük, mintha a Curiosity elnevezésű marsjáró nyomdokain járó asztronauták volnánk. Ami viszont tényleg meglepő, hogy az ember valóban egy marsbeli környezetbe csöppen, mikor erre a csodálatos tájra vezeti az útja...

Az egykori bauxitbánya tanösvénye a Marsra kalauzolja a geo-szerelmeseit... (forrás: wikipédia) 

A regionális imázs illetve identitástudat megalkotásban a hagyományos tényezők, például a táj jellege és a népi szokások mellett hosszú évszázadok óta az írók és költők nagy szerepet vállalnak munkásságukkal. Az alföldi tájat olyannyira megkapóan megjelenítő Petőfi is sokat hozzá tett az alföldi ember identitásának erősítéséhez. Sorai az ország bármely tájáról ide érkező vándor szeme előtt is felvillannak, majd fáradtsága miatt lepihen, s elmerül az alföldi táj gyönyörűségében. Valahogy így van ezzel az alföldi ember is, de mégis néha útra kel, hogy az oly ritkán látott hegyek és völgyek csodájára járjon, de szíve, s hona mégsem engedi el hosszan. A Dél-nyugat angliai "Wessex" lakói is ehhez hasonló érzéseket táplálnak szülőföldjük iránt és hasonló sorok jutnak eszükbe a tájat szemlélve.

Thomas Hardy és a Wessex-i táj

Van az Egyesült Államokban néhány eldugott hely a fahatár környékén, ahol már 4000 éve is ugyanazok a fák álltak, amelyeket ma is megcsodálhat az arra vetődő vándor.

Westermann 1928-as német birodalmi történelmi világatlaszában számtalan - ma már - nem is létező országgal találkozhatunk. Nem telt el még száz év sem a kiadás óta, de a világ már olyannyira megváltozott, hogy rá sem ismernénk. Nem elsősorban természetföldrajzi értelemben, bár itt is történtek változások, ha kevésbé szembeötlőek is, sokkal inkább geopolitikai értelemben. Gyarmatrendszerek szűntek meg, új országok alakultak, régiek tűntek el, vagy vándoroltak arrébb a történelem viharaiban. Változott a politikai berendezkedés és ezzel szoros ütemet tartva változtak az országok zászlói is. Volt ahol többször is. Íme a második válogatás, mely a teljesség igényét nélkülözve teszi fel a kérdést: emlékszik még valaki ezekre a zászlókra?

1,  Jelenleg is valami hasonló zászlaja van ennek a fiatal országnak, bár az inkább már a régi Japánt idézi.

Ezt a bejegyzést Simon Dénes

tanár úr emlékének ajánlom

Messziről kezdem. Talán még az előző évezredben történt, hogy Európa földrajza órára rendszeresen toltuk be a videót meg a tévét az ELTE-TFK földrajz szakán. Fiatal főiskolásként nem kérdeztünk csak tettük be folyamatosan a videókazettákat és csak úgy november vége táján kezdtünk el egymás közt tanakodni, hogy nem lesz-e abból probléma, hogy lassan eltelik a félév, de még mindig csak Izlandról tanulunk. Mondjuk nem bántuk egyáltalán, sőt sokunk határozta el, hogy ha addig él is, ide bizony el kell jutni. Sajnos ez azóta sem sikerült és már a tanár úr sem tologattatja a diákokkal a videó szettet.

A 2013. december 15-én indult dél-szudáni harcok a térségben évszázadokkal ezelőtt kezdődött konfliktus sorozatának egyik állomása. Dél-Szudán ideiglenesen sikeres egységbe kovácsolódott a 2005-ben lezárult polgárháborút követő rövid időszakra, mely az ország békés függetlenedéséhez vezetett. Ez az egység viszont múlékonynak bizonyult, aminek kiindulópontja egy politikai puccs volt. Az események háttérében bonyolult etnikai, gazdasági és politikai érdekek húzódnak, melyek megértése nélkül aligha alkothatunk véleményt és láthatjuk át teljes egészében az éppen zajló fegyveres összecsapásokat.

Ezzel a gondolattal játszott el az amerikai National Geographic magazin. Az eredményt a Föld jelenlegi képén ábrázolták kontinensekre lebontva. Voltak mellé ugyan rövid magyarázatok de azok egyetlen komolyabb földrajzos érdeklődését sem elégítenék ki.

A National Geographic szcenáriója szerint körülbelül 5000 év múlva következne be a régen nem látott esemény, hogy a Föld megszabadulna két fehér sarki sapkájától. Régen nem látott, hiszen a Föld klímájával foglalkozó meteorológusok és geológusok kutatási eredményei szerint utoljára ilyen az Eocén kor végén volt, körülbelül 34 millió éve, amikor a Dunántúli-középhegység helyén fekvő kiterjedt mocsarakban halmozódott a szervesanyag, amit körülbelül 50-150 éve felküldtünk a légkörbe széndioxid és egyéb gázok formájában, hogy újra kialakíthassuk az eocén klímát - azaz a jégsapkák nélküli Földet.

De miért pont 5000 év? Kutatók szerint, ha az üvegházhatású gázok kibocsátása ugyanilyen ütemben folytatódik, akkor ennyi idő kell ahhoz, hogy a Föld átlaghőmérséklete a mostani 14,4 Celsius-fokról (58 F) 26,7 Celsius-fokra (80 F) emelkedjen. Szerintük ez a meleg elég lesz ahhoz, hogy a jégsapkák teljesen elolvadjanak. Az elolvadó jég pedig rövid távon belekerül a világtengerekbe, az pedig tengerszint emelkedést (transzgressziót) okoz. A National Geographic szerint az olvadás következtében bekövetkező tengerszint-emelkedés 65,84 méter (216 láb) lenne. Mielőtt valaki megkérdőjelezné az adatok pontosságát, az Általános természetföldrajz tankönyvben (szerk. Borsy Z. 1998.) Flint 1972-es kutatásaira hivatkozva 60 méteres tengerszint-emelkedés olvasható, csak az antarktiszi jégtömeg elolvadásával számolva. Ismervén az új abszolút tengerszint magasságát nem volt más hátra, mint ezt az új partvonalat behúzni már létező szintvonalak alapján. A tanulmány természetesen nem számol azzal, hogy a hollandok (vagy más nemzetek) esetleg magasítják a töltéseiket.

Egy családi albumban talált német irredenta bélyegsorozat apróján bejegyzés-sorozat indul a Pangea blogon. Azt ugyanis minden kisdiák fejből fújja mit vesztett Magyarország a Párizs környéki békében, ez azonban korántsem befolyásolta olyan mértékben és irányban a világtörténelmet, mint a német területveszteségek. Pedig Németország első világháború utáni területi veszteségei korántsem voltak akkorák mint Magyarországé, vagy Törökországé. Gyarmataitól ugyan megfosztották - ez összesen több mint 4 millió négyzetkilométert jelentett - de az anyaország csak 13%-ot vesztett az összes területéből. Ezek a területvesztések azonban kevés kivételtől eltekintve igen megalázó módon zajlottak.

A bélyegsorozat nyomán arra vállalkozunk, hogy bejárjuk ezeket az elvesztett területeket. Az első állomás a dán határon fekvő Schleswig (dán nyelven: Slesvig) tartomány.

Az Egyesült Államok nyugati része bővelkedik természeti szép­sé­gek­ben gazdag nemzeti parkokban. Oregon állam ugyan csak egy nemzeti parkkal büsz­­kélkedhet, de az a messze földön híres Crater Lake. A park egy valószí­nűt­le­nül kék tó képében nemcsak egy távoli kor vulkanizmusának emlékeit hor­doz­za, hanem növény- és állatvilágával is kitűnik a környék változatos tájai közül. Különleges értékét az is bizonyítja, hogy bár fehér ember csak 1853-ban látta elő­ször erdőkkel borított 75 ezer hektáros területét, Theodore Roosevelt elnök már 1902-ben nemzeti parkká nyilvánította.

Dél-Oregonban, százhatvan kilométerre a Csendes-óceántól, a Cascade-hegy­­ségben van egy kalderató, amelyet a klamat indiánok emberemlékezet óta szent hely­ként tisztelnek, és amelynek partjára egykor és ma is, hitük szerint csak az orvosságos emberek lép­het­nek.