Az Egyesült Államok nyugati része bővelkedik természeti szép­sé­gek­ben gazdag nemzeti parkokban. Oregon állam ugyan csak egy nemzeti parkkal büsz­­kélkedhet, de az a messze földön híres Crater Lake. A park egy valószí­nűt­le­nül kék tó képében nemcsak egy távoli kor vulkanizmusának emlékeit hor­doz­za, hanem növény- és állatvilágával is kitűnik a környék változatos tájai közül. Különleges értékét az is bizonyítja, hogy bár fehér ember csak 1853-ban látta elő­ször erdőkkel borított 75 ezer hektáros területét, Theodore Roosevelt elnök már 1902-ben nemzeti parkká nyilvánította.

Dél-Oregonban, százhatvan kilométerre a Csendes-óceántól, a Cascade-hegy­­ségben van egy kalderató, amelyet a klamat indiánok emberemlékezet óta szent hely­ként tisztelnek, és amelynek partjára egykor és ma is, hitük szerint csak az orvosságos emberek lép­het­nek.

Link a jobb felbontású térképhez: http://www.mappery.com/map-of/Crater-Lake-National-Park-map

Tóvá vált hegy

A kráter és a tó eredetéről a törzs sokat tapasztalt, nagy tekintélyű vénei még ma­nap­ság is re­gélnek a fiataloknak. Ilyenkor lelki szemeik előtt megelevenedik Llao, a he­gyek és az Alsó-Világ főnökének szelleme, aki gyakran feljött otthonából a felszínre, hogy meg­álljon a táj fölé magasodó Mount Mazama csúcsán és megszemlélje az alant el­te­rü­lő tájat. Egyik látogatása során a hegy tetejéről letekintve megpillantotta a klamat törzsfőnök gyönyörű leányát és azonmód beleszeretett. Kérlelte, hogy menjen vele a he­gyek alatti birodalmába és az örök élet lehetőségét kínálta neki cserébe. A leány azon­ban visszautasította. Llao haragjában tüzet zúdított a klamatok falujára.

Skell, az égbolt szelleme, a Felső-Világ főnöke a pusztítás láttán megsajnálta a sze­ren­csétlen indiánokat és a Mount Shasta (ma Kalifornia egyik legmagasabb pontja) csú­csára állva szembeszállt az alvilág urával. Két szel­lem vívott ádáz harcot a hegyek tete­jén, vörösen izzó sziklákat hajítva egy­másra. A kla­matok népe egy közeli tó vizéhez menekült a szellemek földrengésekkel és hegy­om­lásokkal kísért csatája elől. Skell végül visszakényszerítette Llaót a Mount Ma­za­ma mélyére. Mire a nap felvir­radt, a hatalmas hegynek nyoma sem maradt. Csupán egy hatalmas lyuk tátongott a helyén, maga alá temetve az Alsó-Világ szellemét. Telt-múlt az idő és özönvízszerű esőzés töltötte fel a hatalmas mélyedést. Ezt nevezik ma Kráter-tónak (Crater Lake-nek) az emberek.

Mint minden legendának, ennek is van alapja. A több, mint tízezer éve itt élő embe­rek valóban szemtanúi lehettek az Észak-Amerika történetében lejátszódott egyik leg­na­gyobb vulkáni kitörésnek. A tudományos magyarázat később sok tekintetben iga­zolta a klamat törzs öregjeinek elbeszélését.

A Cascade-hegység kéreglemezmozgások során gyűrődött fel. Az egész hegyvo­nu­lat az erőteljes vulkáni működés nyomait viseli magán Kanadától Észak-Kaliforniáig. A Mount Mazama egyike volt a nagy vulkánoknak. Kúpja csaknem ötszázezer éve kez­dett el növekedni. A nyugalmi időszakok közötti kitörések során felszínre került ha­mu, salak és horzsakő építette fel a hegyet 3660 méter magas rétegvulkánná. Az ol­da­lán néhány mellékkúp is keletkezett, mint amilyen a 2721 méter magas Mount Scott (a nemzeti park legmagasabb pontja) vagy a 2484 méteres Hillman Peak. A vul­kán időszakos gleccserei számos U alakú völgyet vájtak a hegy oldalába. Végül, mintegy 7700 évvel ezelőtt bekövetkezett a nagy kitörés, amikor a Mount Mazama ha­mu­ja nyolc jelenlegi amerikai állam és három kanadai provincia terü­letére hullott. A katasztró­fa során százötvenszer több hamu került a levegőbe, mint a Mount St. Helens 1980. évi kitö­ré­sekor. Ez a hamutömeg három magyarországnyi terü­letet húsz centiméter vasta­gon borított volna be. Amikor a magmakamra kiürült, a vulkán egy hatal­mas, tál alakú kalderát maga után hagyva összeomlott. (A Kráter-tó elnevezés ezért földtani szempontból nem helyes.)

A kutatók egy része úgy vélekedik, hogy a Mount Mazama utolsó kitörése, romba dönt­­ve félmillió év munkáját, alig néhány óra alatt lejátszódhatott. A hirtelen kelet­kezett kaldera alja azonban még túl forró volt ahhoz, hogy a víz megma­rad­jon benne. Egy utólagos vulkáni működés következtében még két kisebb vulkáni kúp is kelet­ke­zett. Az egyik a Wizard Island (233 méterre emelkedik a vízszint fölé), a másik a tó felszíne alatt megbúvó Merriam Cone. Vulkánok a vulkánban.

Bár itt a föld mélye 5000 éve csendesen hallgat, a geológusok nem zárják ki a lehetőségét egy újabb vulkáni működésnek. Ha lesz ilyen esemény, akkor az nagy valószínűséggel a kaldera területén belül fog megtörténni és persze meg sem fogja közelíteni a 7700 évvel korábbi nagy kitörést.

Ez a hatalmas szikladarab nem véletlenül kapta a Phantom Ship nevet. Mikor először megpillantottam a kaldera pereméről, egy pillanatra magam is elhittem, hogy valami titokzatos vitorláshajó úszik lenn a tavon. Pedig ez a hajó nem más, mint az egykori vulkánkürtőből származó két fekete andezit haránttelérből (dike), valamint piroklasztikus kőzetekből - lapilli tufa és tufa breccsa  - álló maradvány. A "fantomhajó" az "árbocait" a haránttelérek alakjának köszönheti. Korát 400 ezer évesre becsülik a geológusok.

Amint a vulkáni működés alábbhagyott, eső és olvadékvíz kezdett összegyűlni a mé­lye­­désben. A tó mélyülésével és szélesedésével a párolgás, az elszivárgó nedves­ség és a beáramló csapadékvíz között kialakult egyensúly következtében jött létre a je­len­legi, többé-kevésbé állandó vízszint. Ennek éves ingadozása az egy métert sem éri el. Az 1882 méter tengerszint feletti magasságban keletkezett kráter- vagy inkább kal­de­ra­­tó 592 méteres mélységével az Egyesült Államok legmélyebb és a világ kilencedik leg­mélyebb tavává vált. Területe 53,4 négyzetkilométer, átlagos szélessége nyolc kilo­­méter. A víztükröt körülvevő kalderafal átlagos magassága háromszáz méter.

Egyetlen folyó sem ömlik a tóba vagy távozik belőle, ezért zárt ökológiai rendszert alkot. Vizét kezdetben baktériumok, algák, növényi és állati plankton hódította meg, majd meg­jelentek a fonalférgek, édesvízi szivacsok, csigák és rákok. A tó állattani külön­­leges­sége a csak itt élő Crater Lake atka. Halak (hat faj) csak a XIX. század végén, telepítés révén gazdagították az élővilágát, ám közülük csak kettő – a kékhátú lazac (Oncorhynchus nerka) és a szivárványos pisztráng (Oncorhynchus mykiss) – tudott véglegesen megtelepedni.

A Föld kék ablaka

Amikor egy szeles, felhős szeptemberi napon először pillantottam meg a tavat, úgy véltem, hogy a park bejáratánál kapott prospektusok képeit egy kissé „megmac­hi­nál­ták”, azért olyan hihetetlenül sötétkék a Crater Lake vize. Délben, amikor a hófelhők nagy részét elfújta a szél, és kisütött a nap, már kezdtem elhinni, hogy a képek való­sá­gosak.

Ez a megkapó szín a nagy mélységnek és a víz rendkívüli tisztaságának köszönhető. A kizárólag csapadékból, elsősorban a hóból táplálkozó tó mentes minden hordaléktól, a medret alkotó vul­ka­nikus kőzet pedig gyakorlatilag nem oldódik a hideg vízben.

Hatalmas mohatelepek élnek a tóban még 120 méter mély­en is. Ezt is a víz tisztasága, illetve fényáteresztő képessége teszi lehetővé. Ezek a telepek ebben a mélységben sehol másutt nem létezhetnek a Földön. A tó alacsony nitrogéntartalmának köszönhetően 157 növényi plankton faj és 12 zooplankton faj találta meg itt élőhelyét.

A többi fizika. A vízmolekulák a mélység növekedésével először a hosszabb hullám­hosszú vörös, narancs, sárga és zöld fénysugarakat nyelik el. A rövidebb hullám­hosszú sugarakat, vagyis a kéket viszont inkább visszaverik, mint elnyelik. A víz fel­szí­­nére ezért már csak a legsötétebb kék színárnyalat jut vissza. A part menti seké­lyebb víz türkizkékes, világosabb színű. A tó színe a felhős vagy tiszta égbolttól és a be­eső napfény szögétől függően óráról órára változhat.

A parkban még számos helyen bukkanhatunk vulkánosság nyomaira. A Crater Lake-től délkeleti irányban, a Sand Creek völgyében van a megkövesedett fenyvesnek lát­szó Pinnacles. Az összecementálódott dácit habkő és andezit salaktornyok törté­nete a Mount Mazama utolsó kitörésekor kezdődött. A csaknem százhatvan kilométer/óra se­­bes­­séggel száguldó, gázokat is tartalmazó, vörösen izzó habkő-folyam beterítette a vul­kán lejtőit. Erre nehezebb, sötétebb vulkáni salak formájában újabb lávafolyam öm­lött. Ezek a forró lávaáradatok hatvan–hetven méter vastagon, kilométerekre szét­te­­rültek a vulkán környezetében. A lassú lehűlés során a kifolyt láva belsejében a hő­mér­­séklet még sokáig elérte a 400 Celsius-fokot. Az így keletkezett felszínen gőzoszlopok jelentek meg, a gázok kürtőkön, azaz fumarolákon át távoztak a forró kőzetből. A magas hőmérsékleten a gázokból kicsapódó ásványok „összehe­gesz­tet­ték” a fumarolák oldalát, megőrizve sudár alakjukat. Azóta a folyók szüntelen mun­ká­jukkal egyre mélyebb kanyonokat vájtak a puha vulkáni kőzetbe, és ezzel ki­ala­kí­tot­ták a táj mostani képét.

Amerre a vándorsólyom száll

A hegyek lejtőit rétekkel tarkított végeláthatatlan erdőségek borítják, amelyek négy fő erdőzónában különülnek el. Ezek mind egy-egy uralkodó fafajról kapták a nevü­ket. Alacsonyabb magasságokban (1300 méteren) leginkább nyugati sárga­fe­nyő (Pinus ponderosa) alkotta erdő foglalja el a terület déli és nyugati be­­já­ratát. Kétszáz méterrel ma­ga­s­ab­ban ezt az állományt csavarttűs fenyők (Pinus contorta) váltják fel. Ezek, az indiánok által is ked­velt, sudár termetű fák (amelyekből sátraik rúdjait készítették) övezik az egyetlen ös­vényt, amely a tó partjára vezet le. Ez a faj gyakorinak számít az Egyesült Államok nyu­gati ré­szén, mivel a tűz által pusztított területeket gyorsabban meghódította, mint a többi fa. A to­bo­za ugyanis – a gyakori erdőtüzekhez alkalmazkodva – csak magas hő­mér­­sék­le­ten nyílik fel. A fák törzsét mindenhol gyönyörű, világítóan sárgászöld, bok­ros zuz­mó­faj (Letharia vulpina) borítja.

Felfelé haladva, 1800 méteren utol­só iga­zán magas faként egyre inkább a szegényes cserjeszintű szirti hem­lock­fenyő (Tsuga mertensiana) ve­szi át az uralmat. 2300 métertől a Mount Scott csúcsáig már csak a fehér­tör­zsű cirbolyafenyő (Pinus albicaulis) él meg. Ez a fa méltán érdemel tiszteletet. Az állan­dó­an fújó erős szél groteszk módon deformálja, csavarja növekedése során. A soha nem szűnő szélnyomás miatt kizárólag a széllel ellentétes oldalon vannak ágai. A szél­nek kitett oldalán a rügyek folyamatosan elhalnak. Magjait régen az indiánok szí­ve­sen fogyasztották. Manapság az amerikai fenyőszajkó (Nucifraga columbiana) csemegéje. Ennek a madárnak köszön­he­tő, hogy ez a fenyő terjed a hegyvidéken.

 Sajnos azonban a globális felmelegedés ezt a fajt sem hagyja érintetlenül. Legádázabb természetes ellensége a kanadai fenyőszú (Dendroctonus ponderosae) ellen mindezidáig többé-kevésbé védve volt, ugyanis a zord, hideg teleket már nem tolerálta ez a bogárfaj. Mivel azonban az ipari forradalom óta az átlag hőmérséklet 0,8 Celsius-fokot emelkedett, ezért ma már ennek a szúfajnak az új generációja kettő helyett egy év alatt is kifejlődik, csökkentve ezáltal a fák életidejét. Ennek az lesz a következménye, hogy további fajok fognak eltűnni az élőhelyükről, mivel a fehértörzsű cirbolyafenyő különösen sok, egyéb állatfajnak biztosít még megélhetést (táplálék, búvóhely), vagyis kulcsfajnak tekinthető az adott életközösségben.

A Mount Scott tetejére 4 kilométer hosszú kis ösvény vezet fel, amelynek a végén gyö­nyö­rű a kilátás. A magasból le lehet nézni a hegy gleccser koptatta mere­dek oldalára. A gyalogtúra során kék fajdokkal (Dendragapus obscurus), sziklákon napozó gyíkok­kal és po­cok­­nyu­lakkal (Ochotona princeps) találkozhat a természetbarát kiránduló. Ez utóbbi kis rágcsáló sem bírja az egyre melegedő éghajlatot. Már néhány, 26 Celsius-fokon töltött óra is végzetes lehet a számára. Az elmúlt évtizedekben három populációja tűnt el a nemzeti park területéről, mivel nagyobb távolságú vándorlásra sajnos nem képes.

A két hónapig tartó rövid nyár miatt a vadvirágok későn nyílnak és gyorsan elvi­rá­goz­­nak. Ezért ottjártamkor, szeptemberben már csak pár szál bohócvirág, a kaldera pere­­mén pedig a nyúlbokor (Chrysothamnus nauseosus) szirmai sárgállottak és néhány késői encián (Gentiana calycosa) kéklő kelyhe la­pult a fű között.

Az erdők nedvesebb, párásabb részein gyönyörű páfrányokat (Po­lystic­­hum munitum, Adiantum aleuticum) és amerikai farkaszuzmókat (Letharia columbiana) láttam. Az utób­­bi kicsiben Van Gogh egyik napraforgócsokrára emlékeztetett.

A nagyobb termetű állatok jó része az átlagos turista szeme elől rejtve marad, de ettől füg­­get­lenül a park élővilága rendkívül gazdag. Néhány faj, például a Roosevelt-vapiti (Cervus canadensis roosevelti), a fekete medve (Ursus americanus) és a fehérfejű rétisas (Haliaeetus leucocephalus) csak nyáron érkezik a nemzeti park terüle­té­re, míg az állatok többsége egész évben itt él. A kanadai hiúz (Lynx canadensis), a rozsomák (Gulo gulo), a farkas szür­­ke színű amerikai alfaja, a virgíniai szarvas (Odocoileus virginianus), az amerikai vándorsólyom (Falco peregrinus anatum) és az északi fol­tos bagoly (Ciccaba occidentalis occidentalis) a park különösen veszélyeztett fajai közé tartozik. Az utóbbi madarat 1860-ban Xántus János, a budapesti állatkert első igazgatója írta le először.

A gyakoribb állatok közül néhányat nekem is sikerült megfigyelnem. Az egyik egy mó­kusféle (Spermophilus lateralis) volt. Bár ezeket az állatokat szigorúan tilos etet­ni, a viselkedésük egyáltalán nem erre utalt. Amint megálltunk valamelyik kilátó­he­lyen, azonnal kiszaladtak a kövek alól, majd némi várakozás után sértő­dötten vissza­vo­­nultak búvóhelyükre, ha nem kaptak semmit. Ezek a kedves állatok a hibernálás vi­lágbajnokai. Télen öt-hat hónapig csupán kettőt ver a szívük percenként. Ilyenkor még az immunrendszerük is teljesen leáll. Emiatt viszont hetente egyszer fel kell éb­red­niük, hogy letakarítsák magukról a parazitákat.

A park kezelése is példa értékű: úgy védik az érté­ke­­ket, hogy minden haszonszerzésre törekvő természetkárosító tevékenységet távol tarta­nak a védett területtől. Az oregoniak és úgy általában az amerikaiak is nagyon büszkék nemzeti parkjaikra. Sokan még az autóik rendszámtábláira is a tó egy jellegzetes képét választják, anyagilag is támogatva ezzel a nemzeti park munkáját. Elgondolkodtam azon, hogy vajon Magyarországon hányan élnének azzal a lehetőséggel, hogy mondjuk a balaton-felvidéki tanúhegyeinket vagy a Tokaji-hegység (Zemplén) egy jellegzetes képét választanák a rendszámtábláikra, ezzel is kifejezve a természeti értékeink megőrzése iránti felelősségüket.

Nemcsak vigyáznak a közös értékeikre, de be is tartják a szabályokat. Háromszor 3 hetes ottlétemkor - mialatt a fél nyugati régiót bejártuk, Washingtontól Arizonáig - sehol nem láttam összefirkált vagy megrongált ismeretterjesztő táblát, eldobált szemetet, még a város széli kis erdőkben sem! És ha egy tanösvény elején a kihelyezett vezető füzetekért néhány dollárt kell fizetni a becsületkasszába, akkor nemhogy nincs föltörve a persely, de a világ legtermészetesebb módján mindenki beleteszi azt az összeget (esetleg többet), ami ki van írva...

A fényképek saját munkák, kivéve a légifotót (Mike Doukas) és ragyogóan kéklő egű fotókat (Kovács Sztríkó Sarolta).  A festmény Paul Rockwood munkája. Ábrák: USGS, Crater Lake National Park és Google Earth.

A cikk szerkesztett változata a TermészetBÚVÁR, 2007/1-es számában jelent meg.