Ezzel a gondolattal játszott el az amerikai National Geographic magazin. Az eredményt a Föld jelenlegi képén ábrázolták kontinensekre lebontva. Voltak mellé ugyan rövid magyarázatok de azok egyetlen komolyabb földrajzos érdeklődését sem elégítenék ki.

A National Geographic szcenáriója szerint körülbelül 5000 év múlva következne be a régen nem látott esemény, hogy a Föld megszabadulna két fehér sarki sapkájától. Régen nem látott, hiszen a Föld klímájával foglalkozó meteorológusok és geológusok kutatási eredményei szerint utoljára ilyen az Eocén kor végén volt, körülbelül 34 millió éve, amikor a Dunántúli-középhegység helyén fekvő kiterjedt mocsarakban halmozódott a szervesanyag, amit körülbelül 50-150 éve felküldtünk a légkörbe széndioxid és egyéb gázok formájában, hogy újra kialakíthassuk az eocén klímát - azaz a jégsapkák nélküli Földet.

De miért pont 5000 év? Kutatók szerint, ha az üvegházhatású gázok kibocsátása ugyanilyen ütemben folytatódik, akkor ennyi idő kell ahhoz, hogy a Föld átlaghőmérséklete a mostani 14,4 Celsius-fokról (58 F) 26,7 Celsius-fokra (80 F) emelkedjen. Szerintük ez a meleg elég lesz ahhoz, hogy a jégsapkák teljesen elolvadjanak. Az elolvadó jég pedig rövid távon belekerül a világtengerekbe, az pedig tengerszint emelkedést (transzgressziót) okoz. A National Geographic szerint az olvadás következtében bekövetkező tengerszint-emelkedés 65,84 méter (216 láb) lenne. Mielőtt valaki megkérdőjelezné az adatok pontosságát, az Általános természetföldrajz tankönyvben (szerk. Borsy Z. 1998.) Flint 1972-es kutatásaira hivatkozva 60 méteres tengerszint-emelkedés olvasható, csak az antarktiszi jégtömeg elolvadásával számolva. Ismervén az új abszolút tengerszint magasságát nem volt más hátra, mint ezt az új partvonalat behúzni már létező szintvonalak alapján. A tanulmány természetesen nem számol azzal, hogy a hollandok (vagy más nemzetek) esetleg magasítják a töltéseiket.

Egy családi albumban talált német irredenta bélyegsorozat apróján bejegyzés-sorozat indul a Pangea blogon. Azt ugyanis minden kisdiák fejből fújja mit vesztett Magyarország a Párizs környéki békében, ez azonban korántsem befolyásolta olyan mértékben és irányban a világtörténelmet, mint a német területveszteségek. Pedig Németország első világháború utáni területi veszteségei korántsem voltak akkorák mint Magyarországé, vagy Törökországé. Gyarmataitól ugyan megfosztották - ez összesen több mint 4 millió négyzetkilométert jelentett - de az anyaország csak 13%-ot vesztett az összes területéből. Ezek a területvesztések azonban kevés kivételtől eltekintve igen megalázó módon zajlottak.

A bélyegsorozat nyomán arra vállalkozunk, hogy bejárjuk ezeket az elvesztett területeket. Az első állomás a dán határon fekvő Schleswig (dán nyelven: Slesvig) tartomány.

Az Egyesült Államok nyugati része bővelkedik természeti szép­sé­gek­ben gazdag nemzeti parkokban. Oregon állam ugyan csak egy nemzeti parkkal büsz­­kélkedhet, de az a messze földön híres Crater Lake. A park egy valószí­nűt­le­nül kék tó képében nemcsak egy távoli kor vulkanizmusának emlékeit hor­doz­za, hanem növény- és állatvilágával is kitűnik a környék változatos tájai közül. Különleges értékét az is bizonyítja, hogy bár fehér ember csak 1853-ban látta elő­ször erdőkkel borított 75 ezer hektáros területét, Theodore Roosevelt elnök már 1902-ben nemzeti parkká nyilvánította.

Dél-Oregonban, százhatvan kilométerre a Csendes-óceántól, a Cascade-hegy­­ségben van egy kalderató, amelyet a klamat indiánok emberemlékezet óta szent hely­ként tisztelnek, és amelynek partjára egykor és ma is, hitük szerint csak az orvosságos emberek lép­het­nek.

Mutat-e térbeli szabályosságot a tehetség? Hatással van-e a táj a tehetségek felbukkanására? Mely városokból származik a legtöbb tehetséges ember? Mi hasznunk van abból, ha mindezt térképen ábrázoljuk?

Westermann 1928-as német birodalmi történelmi világatlaszában számtalan - ma már - nem is létező országgal találkozhatunk. Nem telt el még száz év sem a kiadás óta, de a világ már olyannyira megváltozott, hogy rá sem ismernénk. Nem elsősorban természetföldrajzi értelemben, bár itt is történtek változások, ha kevésbé szembeötlőek is, sokkal inkább geopolitikai értelemben. Gyarmatrendszerek szűntek meg, új országok alakultak, régiek tűntek el, vagy vándoroltak arrébb a történelem viharaiban. Változott a politikai berendezkedés és ezzel szoros ütemet tartva változtak az országok zászlói is. Volt ahol többször is. Íme egy válogatás, mely a teljesség igényét nélkülözve teszi fel a kérdést: emlékszik még valaki ezekre a zászlókra?

1, Gyakorlatilag ez volt az a zászló, mely a bejegyzést ihlette. Az ember nem is gondolná, mely országnak volt szüksége ennyi féle színű csíkra egy zászlóhoz. Mostanában két színből is jól kijönnek. Kínai köztársaság.

"Megremeg Yggdraszill, a magas kőris,

jajdul agg törzs s ág, szabadul az óriás.

Hél útjára rettegve, hágnak a hősök,

míg Szurt lángja mindent elnyel, felemészt."

(Edda: A Völva jövendölése)

Igazából vonattal érdemes ide utazni. Majdnem Transszibériai Express érzés. New York Penn Stationről indul napi egy Amtrak szerelvény Seattle-be, egy átszállással Chicagoban. East Glacier megállónál kell leszállni, a menetidő 52 óra. Hudson-völgy, Nagy Tavak, Gary végeláthatatlan nehézipari telepei, Chicago állomása a város alatt, aztán lassan elfogynak a fák, elfogynak a szántóföldek és elfogynak a városok. Végtelen prérin, üvegtetejű vonatban érkezik a naplemente és mikor másnap felébred az ember hófödte hegyek nőnek ki a semmiből; megérkeztünk a Kontinens Koronájához, melynek része a Glacier-Waterton kettős nemzeti park.  

Körülbelül 18000 éve tart az a folyamat, melynek csupán egy aprócska momentuma volt a 2013. december 5-6-án az Északi-tenger partvidékére lecsapó Xavér orkán és vihardagály. Az utolsó glaciális maximum óta fokoztosan emelkedő tengerszint ennél is hatalmasabb vihardagályokkal emésztette fel a mai Északi-tenger helyén elterülő szárazföldet, az ún. Dogger-földet. Vihardagályok szakíthatták át az utolsó földszorost is, mely a Brit-szigeteket csatolta köldökzsinórként Európához. A tengerszint pedig tovább emelkedik és a vihardagályok továbbra is fenyegetik az Északi-tenger partjain élőket.