"Megremeg Yggdraszill, a magas kőris,
jajdul agg törzs s ág, szabadul az óriás.
Hél útjára rettegve, hágnak a hősök,
míg Szurt lángja mindent elnyel, felemészt."
Vajon mit gondolhatott az Ísleifur II halászhajó szakácsa, amikor 1963. november 14-én a reggeli órákban kiderült, hogy nem egy másik hajó lángol Izland partjaitól délre, hanem a tengerből dől a fekete-fehér füst? 50 éve az egész világ figyelme erre az apró szigetecskére terelődött, közvetítette a TV, újságírókkal és vulkanológusokkal zsúfolt hajók köröztek körülötte, repülőgépekről figyelték a fejlődését. Aki olvassa a témában megkerülhetetlen Tűzhányó blogot egyfelől tudhat már erről az évfordulóról, másrészt azt is tudhatja, hogy nem annyira ritka dolog, hogy egy vulkanikus sziget bukkan ki a tengerből. Idén is születtek szigetek Japán csendes-óceáni felségvizein (Niijima-sziget) és a Vörös-tengerben, Jemen partjainál (Zubair-szigetek).
Később jelentkezett egy másik hajó is a parti hatóságoknál (egyes forrásokban ez egy másik halászhajó, máshol a vulkanológusok kutatóhajója). Elmondásuk szerint november 13-án szokatlanul meleg tergervíz hőmérsékletet tapasztaltak Izland legdélebbi pontjának számító Geirfuglasker-szigettől 8 km-rel nyugatra. A halászok éppen egy néhány óra múlva kitörő vulkán felett hajóztak el!
A halászok reggel hétkor pillantották meg először a füstoszlopot, és mivel az információ már akkoriban is gyorsan terjedt, délelőtt tízkor izlandi vulkanológusok már repülőgépről fotózták a ritka jelenséget. De mit láttak akkor? Hogyan fest egy tengerből előbukkanó vulkán?
A tenger felszínén ekkor még semmi nyoma nem volt szilárd anyagnak. 50-60 méter magas vízoszlopok lövelltek az égbe, vízgőzzel és nedves vulkáni hamuval együtt. A levegőben már ekkor fojtó kénszag terjengett. Fél kilométeres sorba rendeződve 3 különálló robbanásközpont alakult ki. A kitörési felhőt, mely főként fehér vízgőzből állt és 5,5 kilométer magasságig ért fantasztikus légköri jelenség kísérte. A második kép nem a fantázia szüleménye, hanem a helyszínen készült színes fénykép, mely a kitörési felhő következtében kialakuló erőteljes villámtevékenységet örökítette meg. Ez a hatalmas felhő amúgy is gazdag vízgőzben, emellett (csapadék kialakulásához nélkülözhetetlen) kondenzációs magokban is, ezért a vulkánkitörések felhőit nagyon gyakran hatalmas esőzések kísérik, melyek a vulkáni hamukúpokat szinte keletkezésük pillanatában felárkolják vízmosásokkal. Később a robbanások egyre több szilárd anyagot kezdtek a felszínre hozni. Először ez horzsakő volt, egy olyan kőzet melyet a vulkáni gőzök-gázok olyan likacsossá fújnak föl, mint a szivacs. A megszilárduló kőzetbe zárt légbuborékok miatt fajsúlya könyebb a vízénél, ezért úszik a vízen. A lassacskán kialakuló szigeten 1964. áprilisában figyelték meg az első lávaömlést. A környező szigetek anyagát is adó, lassan hűlő alkáli bazalt lávát szép nagy olivinkristályok jellemzik.
A fiatal képződménynek a közeli Vestmannaeyjar lakosai a prózai Nyugati-sziget nevet akarták adni december 13-án, azonban mégiscsak maradt az eredeti elképzelés; a Surtsey. Tisztában kell lennünk a viking mitológiával, ha érteni szeretnénk ezt a nevet. Surtur az alvilág fejedelme, lángpallosával őrzi országát. Birodalma a Muspelheim csupa tűzből áll, melynek hevét csak a lakók bírják elviselni. Nem véletlen tehát, hogy ő lett a sziget névadója. Fontos megjegyezni, hogy a sziget neve Surtsey, míg a szigeten található fő kráteré Surtur.
A sziget kiemelkedését nem nézte jó szemmel a környező tenger. Abban a pillanatban, amikor 100-120 méteres vízmélységet leküzdve az első vulkáni rögök tengerszint fölé emelkedtek a hullámzás azonnal kezdte elhordani az anyagot. Amíg csak vulkáni por és hamuból állt a sziget olyan könnyű dolga volt az abráziónak, mint egy szárnyashajó által keltett hullámnak a Duna partján épült homokvár ellen. Amikor azonban láva ömlött erre a felszínre, majd megszilárdult, lelassult ez a folyamat, hiszen itt már legalább egy betonvár ellen kellett küzdenie a tengernek. A sziget területe 1964 februárja óta folyamatosan fogy. Az egy köbkilométernyi vulkáni anyagból felépülő sziget legnagyobb területe 2,5 négyzetkilométer, szélessége 1300, magassága pedig 174 méter volt.
Az utókor hajlamos elfeledkezni a Surtsey mellett kibukkant két másik szigetecskéről. 1965-ben Surtsey-től 600 méterrel északabbra új kitörési központ nyílt, és hamarosan kis sziget bukkant a tenger habjai fölé: Syrtlingur. Ugyanez év októberében a viharos tenger teljesen elmosta a puha vulkáni üledékből felépült szigetet. Decemberben ismét háborogni kezdett a tenger, ezúttal Surtsey-től 900 méterre délnyugatra. Miután 1966 augusztusban abbamaradt a vulkáni működés a tenger elmosta Izland legdélebbi szigetét a Jólnirt. Nem tűntek el teljesen: tenger alatti dombok jelzik egykori helyüket.
Az első hetek, hónapok médiafigyelme idővel lankadt, de teljesen még a vulkáni tevékenység abbamaradása után sem szűnt meg. A vulkanológusok az immár védetté nyilvánított szigeten igen szigorú szabályok mellett kezdhették meg a kutatómunkát. Az megfigyelések alapján egy teljesen új vulkánkitörési típust írtak le, mely a Surtsey-típusú kitörés nevet kapta. Ezt a típust nem kizárólag az 1963. évet követő kitörésekre alkalmazták, hanem visszamenőlegesen is soroltak vulkánkitöréseket ebbe a kategóriába. Így fordulhatott elő, hogy nem az 1886-os új-zélandi Rotomahana kitörésről nevezték el a Surtsey-t, hanem pont fordítva.
A Surtsey-típusú vulkánkitörés víz alatti jellegénél fogva tipikusan freatomagmás, ami azt jelenti, hogy a magmához jelentős mennyiségű víz keveredik. A gázok (szén-dioxid és kén-hidrogén) és vízgőz jelenléte miatt a kitörést hatalmas robbanások kísérik. Ugyanez a jelenség játszódik le akkor is, amikor a vulkán kráterében tó található. A (sekély)tengeri kitörés ettől annyiban különbözik, hogy itt a víznek végtelen utánpótlás áll rendelkezésére. A kráter épülésével együtt Surtsey esetében is ahogy telt-múlt az idő egyre csökkent a robbanások intenzitása, ez azzal magyarázható, hogy az épülő kráter révén a feltörő magma egyre kisebb felületen érintkezett nyílt vízfelszínnel. Erre a kitörési típusra jellmző a hamukúp, a kakastaréj alakú robbanások és a kitörési felhőből eredő tefra (görögül: hamu; általánosan a vulkáni kürtőből kiszórt anyagok gyűjtőneve) szórás. A bejegyzésben látható képeket próbáltam időrendbe szedni, hogy ezt a folyamatot érzékelni lehessen.
Trollok Surtur tűzóriás szigetén: 1963. december ötödikén három troll járt a még javában füstöt okádó szigeten. Ők nem annyira a skandináv mitológiából vett trollokkal mutattak rokonságot, sokkal inkább a maiakkal. E három troll ugyanis egy francia lap, a Paris Match munkatársa volt, akik alaposan kihasználták a nekik adatott (szó szerint) 15 perc hírnevet és francia felségterületnek nyilvánították az újszülött földdarabot. Majd a fojtogató gázok elől menekülve újra hajóra szálltak. Mindez két héttel azelőtt történt, hogy az első vulkanológus a szigetre merészkedett volna.
Nem valószínű, hogy izlandi hatóságok emiatt korlátozták szigorúan a kikötést a szigeten, sokkal inkább azért, hogy Surtsey embrionális állapotú élővilága minél zavartalanabbul fejlődhessen. Példának okáért már egy lépés a puha tefrában is hatással lehet a sziget felszínfejlődésére. A nyomás hatására tömörödő hamu ellenállóbbá vált mint a környezete, a felszíni erózió kevésbé pusztította így egy inverz forma alakult ki a lábnyom helyén.
Horror vacui, avagy a természet nem tűri az ürességet és igyekszik kitölteni a rendelkezésére álló teret. Úgy, ahogy az építkezés után otthagyott homok, vagy kavicsdombot is idővel elkezdi meghódítani a növényzet, úgy a tenger közepén frissen kibukkant vulkánon is meghatározott sorrendje van az élővilág megtelepedésének. Ezt, a növénytársulásoknak az időbeli egymás utáni következését biológusok (meg mindenki más) szukcessziónak nevezik.
Már 1965-ben megfigyelték, hogy mohák és zuzmók telepedtek meg a friss lávakőzeten. Magasabb rendű növények magjai érkeztek a tengeren át, szomszédos szigetekről leszakadó fűcsomók, gyökérgubancok és egyéb korhadékok sodródtak ki és indultak csírázásnak a homokos parton. A fűcsomókkal érkezhettek az első rovarok, a biológusok által megfigyelt első faj a légy volt. Pionír növények érkezhettek szél által is. Mohák, zuzmók, gombák, harasztok spóráit hordta a szél a fő szigetről Surtsey-ra. A növényvilág megtelepedését egy dolog segítette elő nagy mértékben, ez pedig a madárkolóniák megtelepedése volt. A szigeten található tápanyag a madrak ürülékéből származott. A madarak nem csupán trágyázásban jártak az élen, hanem különféle új fajok behurcolásában. Tollukra, lábukra ragadva, bendőjükben, csőrükben újabb és újabb fajok érkeztek. Lassacskán kizöldült a fekete sziget, 1998-ban megjelent az első fásszárú növény, a mandulalevelű fűz. A sziget északi, lapos csúcsát pedig birtokba vették a fókák.
Surtsey kialakulása viszonylag hosszú ideig - 3,5 évig - tartó vulkanizmusnak volt köszönhető. Felbukkanó hévforrások, kigőzölgések, valamint a mélyből áramló hő még mindig emlkékeztetnek a sziget születésére. A sziget kiemelkedése után gyors süllyedésnek indult, a kőzetek kompaktálódása és az 1 köbkilométernyi anyagnak a litoszférára gyakorolt súlya miatt.
Surtur pedig egyelőre még szunnyad a tenger mélyén. Aztán ki tudja mikor jön el az ideje, hogy újra tűzzel törjön a felszínre, átégetve az óceán tükrét...
Jogvédett - ezért a bejegyzésben nem használt - képek Surtsey-ről: http://www.surtsey.is/pp_ens/photo_map_1.htm
