Euler után szabadon: hogyan passzírozzunk át látszólag korlátlanul növekvő számú gépjárművet egy szűk utcákkal rendelkező kertvárosból egy szintén szűk utcákkal rendelkező történelmi belvárosba, korlátozott számú folyami átkelőhelyen úgy, hogy a lehető legkevesebb ponton okozzanak gondot? (Ha úgy tetszik, minden pontot csak egyszer érintsenek.) Milyen gondokat okoz, ha egy "szélsőségesen tömegközlekedés-orientált" városból mintegy 15-20 év leforgása alatt "szélsőségesen személyautó-orientált" város lesz? Mindezt ma Győr példáján fogjuk megvizsgálni.
A vizek városának közlekedése első pillantásra "egyszerűnek" tűnik: a városrészeket elválasztó folyókon igény szerint hidakat kell építeni. Nincs ez másként a szigetközi városrészek esetében sem, ugyanakkor ebben az esetben a természeti tényezők némileg korlátozták a szóba jöhető átkelőhelyek számát és elhelyezkedését. A Mosoni-Duna Győr városa (ma már belvárosa) elé nyugat felől egy széles déli kanyarulattal érkezik, majd északkelet felé távozik, az így képződő délre nyúló „szigetközi félsziget” két oldalán nem túl kedvezőek a feltételek hídépítésre. Egyrészt a kanyarulat nyugati oldalán található a nagy kiterjedésű Püspökerdő valamint a Rábca, a keleti oldalon pedig viszonylag széles ártéri mezők és a kisbácsai homokdomb (Szitás-domb). Másrészt a történelmi városmag is a kanyarulat déli csúcsával szemben van, így minden irányból ide „csatornázódtak” be az utak, és itt jöttek létre az északi elővárosok (kezdetben persze csak falvak).
A Győr és Révfalu közti gyalogoshíd (Kecskelábú híd), a Révfalusi-híd elődje - Forrás: Régi Győr